Nyugati Magyarság, 1997 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1997-10-01 / 10. szám
8. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 1997. október CZEGŐ ZOLTÁN Oszidő — A nemzeti vetés évada Megható az őszi indulás Erdélyben, kesernyés a tanév, az egyetemi év indítása ott, hol a nemzethez való tartozás és az érette való és véle együtt gondolkodás az elnyomó hatalom ellenére történik. A jó hírű Ferencz József Tudományegyetem utóda, a Bolyai Tudományegyetem 1959 óta már csak a nemlétből integet vissza az anyanyelvi oktatás felé, mai és leendő diákjaiért, kik a tantermek, a könyvtárak, a bentlakási szobák, az anyanyelvi órák melegéről csak hallomásból, olvasmányaikból ha tudnak valamennyit. Halomnyi ostobák gyűléseiken és megveszekedett sajtójukban arra hivatkoznak Romániában, a megkergült szlovák kormányban és pártjaiban, hogy mi lenne, ha az Egyesült Államokban francia, ír, svéd, lengyel stb. bevándorló mind követelné a maga anyanyelvi egyetemét. A több mint kétmilliós romániai magyarság ezen a szinten már nem viaskodhat fél- vagy egész analfabéta, törzsi szinten nemzetpolitizáló megvadultakkal. Volt idő, mikor nagyon is fontos volt a magyarországi sajtó számára a határokon túli magyarság élete. így, élete, intézményeinek, falvainak, városainak, utcaneveinek megmaradása. Üzlet volt, sikk Erdélyről sivalkodni. Volt, ki egy hetet kószált ott, bérelt kocsival, Pesten egy hét alatt megírta és a következő héten ki is adta léha kis könyvét. Akkor kelendő volt a téma, a fájdalom. Mert akkor, 1988-89-ben az egész nemzet jajdult még, ha a kisebbséget késelték Ceausescu, Iliescu és a többi parancsára. Ma nagy a csönd, a rohanás, a pártoskodás. Ősz, nosztalgia, tanévkezdés a nem létező magyar évfolyamokon, valahol a magasban, a mélyben, hol öngyilkos kolozsvári egyetemi tanárok egész sora emlékeztet a régi szép időkre, az ötvenesekre: kutyavilág volt, kegyetlen, de egymás között voltunk magyarokként a szigorúságban. 1920-ban Trianonban a háborús békeparancsolat úgy vágta oda az országnyi Erdélyt Romániához, hogy az még ma sem hiszi: területileg megkétszereződött. Bizony, akkorát gazdagodván, mostanra nem Albánia, vagy Mali gazdasági szintjén kellene állnia itt, Európában, hanem az elsők között, legalábbis a volt szocialista államok sorában. De hát — demokrácia és törvény nélkül ez nem megy. Már a kezdő számára is ismerős a román képlet: fölülről építkezni visszamenőlegesen a történelemben, Ádámtól, Évától, gétáktól, dákoktól, aztán idelenn a jelenben is eltengődik az ország, csak a magyarokról ne tudni, azokat eltakarítani! így megyen ez ma is, ezen a tanévkezdeten. A szellemet, a tudást, az anyanyelvet, a magyar kultúra másfélezer évét kiirtani, templomait, iskoláit lerontani. Közel egy esztendeje kormányoz Ciorbea, a jó szándékú, de gúzsokban vergődő román miniszterelnök. Reménykedtünk benne, ám tudomásul kellett vennünk, hogy ma is a világ csudája Románia: egy őrült kolozsvári román polgármester köpik az Alkotmányra (ebben nem egyedüli), kormányra, császár a császárságban, diktátor a maga szemétdombjává tett magyar Kolozsváron —, és a román kormány tehetetlen véle szemben! Funar azt hirdeti, amit politikai elődei: „Közismert tény, hogy Románianem soknemzetiségű állam, hanem a lakosság 89,1%-a román, 7,8%-a magyar nemzetiségű román, 1,5%-a német nemzetiségű román, és 1,6%-a más nemzetiségű román.” (Agerpress, 1987. febr. 16.) Amellett, hogy a számadatok is hazugok, érthető a szándék a hivatalos megfogalmazásból. Indul hát a tanév az egyetemeken, ebben a szellemben lavírozgatván, ahogy lehet, a magyar kultúra, művészet és hagyomány megőrzéséért. Aki gyenge, az eloldalog, asszimilálódik, románná lesz, nagyobb kenyéradagért. Az erősebbje pedig szembenéz azzal a magyart pusztító eszmével, amely Trianonon, a nagynemzeti vad álmokon alapul, 1920 óta. Hát emlékezzünk régiekre, emberekre és állapotokra. Az erdélyi magyar iskolahálózat abba a képtelen helyzetbe került, hogy egy addig ismeretlen nyelven és abszurd balkáni állami adminisztráció vezérletére, parancsára, egyik napról a másikra át kellett térnie a román oktatásra, holott erre senki és semmi fölkészülve nem volt. Az új közoktatásügyi miniszter, Anghelescu Erdélybe látogatott ebben az ügyben, s azzal fenyegette meg a magyar középiskolákat, minden rendű és rangú magyar oktatási intézetet, hogy ha a tanév végén a bukaresti román bizottság elégedetlen lesz a tanulók és tanárok románnyelv-tudásával, megvonják az iskolák és intézetek nyilvánossági jogát. Magyarán: bezátják azokat. Ezt úgy képzelje el az eleddig ebben a kérdésben tájékozatlan olvasó, akár a román történelem-teremtést: belőlünk ered a Földközi-tenger, a Tigris és Eufrátesz, Fönícia és Róma, és igenis tanuljon meg hárommillió erdélyi magyar egyik napról a másikra románul. 1924-ben bevezette a föntebb említett román miniszter a román nyelvű érettségi vizsgáztatást. A jelentkező magyar maturandusok egynegyede, egyötöde ment át ezeken a vizsgákon. Trianonban az igazságot magát söpörték le a tárgyalóasztalról angol, francia politikusok, hát 77 év után ugyebár a Nyugathoz való fölösleges dörgölődzés gyanúja is távol áll tőlünk. Mégis, hadd említhessem meg, hogy Erdély nem volt ismeretlen Európa előtt, része volt annak, főnemesi családait számon tartották uralkodói körökben. Bözödi György író, történész jegyzi Székely bánja c. könyvében 1939-ben: „A község közepén (Erdőszentgyörgyről, a Kisküküllő menti településről van szó—C.Z.) emelkedő dombon, a Küküllő fölött áll az egykori Rhédey fejedelmi család kastélya, melyben Mary angol anyakirályné dédanyja, Rhédey Klaudia született... Ma a szolgabírói és járásbírói hivatal székel a történelmi kastélyban. Mellette emelkedik a református templom, melyet 1936-ban az angol királyné adományából újítottak meg. A piacon hatalmas épülettömböt fejeznek be: ez lesz az új állami iskola. És most épül a románok bizánci stílusú új temploma is a régi helyén, melyet a múlt század derekán a község református hívei építettek volt a románok számára, kik írásban kérték, hogy vegyék be őket a református egyházba, mert már csak vallásukban különböznek a többi magyaroktól. Mikor a templom felépült, egy kiküldött román pap visszatérítette őket az ortodox vallásra és övék maradt ,a református' istenháza. Ma igazi románoknak vallják magukat, s románul is megtanultak.” Araszoljunk tovább Bözödi nyomán. A földesuraknak természetesen jobbágyra volt szükségük, másképp nem mívelhették a jelentékeny kiteijedésű ajándékbirtokot. Románokat telepítettek földjeikre, mert ezek engedelmesebbeknek bizonyultak, mint a székely jobbágyok. Ezek a negyvennyolcas felszabadulás után földhöz jutottak, a magyarok közül viszont sokan kimaradtak a földosztásból. A kimaradottak vették a vándorbotot, elszéledtek az ország többi részébe és tovább Moldvába, Havasalföldre és később Amerikába. Sajnos nem jutott történelmileg jobb sors a románokat be- és letelepítő arisztokráciának sem. Bözödi: „A földesurak eltűntek, csak a székely középbirtokos osztály maradt itt és a románok.” Báró Wesselényi Miklós, az 1838-as nagy árvíz legendás mentő hajósa nem egyszer figyelmeztette a pozsonyi országgyűlést arra az etnikai jelenségre, amelyet a románság betelepítése és rohamos szaporodása jelent Erdélyben a magyarság nem kis hátrányára. Mindazonáltal sosem hátráltatta román iskolák, templomok létesítését, azt helyénvalónak tekintette az idegen lakosság fölemelése, művelése céljából. Köztudottnak még ma sem mondható, hogy a 12-13. században már megemlített oláhság számára az erdélyi magyar főnemesség, a fejedelmek földterületet adományoztak templom, iskola létesítésére. A ma is köztiszteletnek örvendő, valóban népben és nemzetben gondolkodó református püspök, Hegedűs Lóránt úja a harmincas években: „Szerte van fújva Romániában a székelység, mint a homok: néhol csak egy-egy szem, néhol vastagabb réteg s mindenhol szűrődik bele a talajba.” Való igaz, amint az is, hogy akkor már zsidó ügynökök, kik szatócsboltokat, kocsmákat, trafikokat tartottak faluhelyen, mezővárosokban, közvetítők ügynökösködtek a parasztok ki- és áttelepítésével, előlegeket osztottak és meggazdagodtak a Székelyföld elszegényedésével. Ez is tény. 1919-ben—tehát még a trianoni diktátum előtt, önkényesen! — a románok a három székely megyében 373 magyar és 25 román elemi iskolát vettek át ahhoz, hogy a harmincas években már büntetés Előző számunkban, a száz éve született Tamási Áronra emlékezve, közöltük a nagy erdélyi író Népszakértó'k című novelláját. Az író emléke előtti tisztelgésünk sajnos félresikeredett, mivel a számítógép ördöge lecsípett néhány sort a remekmű végéből, s a hiba észlelésekor már nem tudtuk végrehajtani a szükséges korrekciót. Olvasóink szíves elnézését kérve ismételten közreadjuk a novella utolsó harmadát, ezúttal a lemaradt csattanóval együtt. (...) Erre a tudós is félreállt. Az író nagy képet öltött, és a székelynek a vállára tette a kezét. — Nézze, atyafi — kezdte. — Én író vagyok, nagyon hathatós szavú és közismert. Nálamnál jobban senki sem szereti a föld népét. Örökösen a maguk ügyét-baját írom, amiért népiesnek is neveznek, de én erre büszke vagyok... Nézze, most éppen egy olyan emberről írok drámát, akinek leégett a háza. Hogy hívják magát? Ijedten kérdezte a székely: — Az Isten megfizeti, mit akar az úr? — Mondom, megírom a maga szomorú esetét. — No, még a kéne éppen! — méltatlankodott a székely. — Hát nem elég, hogy ekkora kárt vallottam, még meg is akarja írni az úr? — De értse meg, atyafi, ez szépen lesz megírva! Nem szégyenére, haterhe mellett csakis román nyelven folyjék az oktatás és jó anyám kislány korában Máréfalván tenyereseket kapjon a román tanítótól a szünetbéli magyar beszédért. Anghelescu miniszter azután bevezette a „kultúrzóna” rendszerét Erdélyben, ami azt jelentette, hogy aromán vidékekről a Székelyföldre, a tanügybe telepedő tanítónak 50%-os fizetéstöbbletet adtak, valamint kedvezményt, kárpótlást a munkarégiségben, továbbá 20 hold földet ingyen azoknak, akik végleg a magyar falvakban akartak maradni. Ezt nevezték kultúrzónának, továbbá belefért ebbe az a rendelkezés is, hogy a magyar falvakban a lakosság költségén mindenütt román ortodox templomokat volt kötelező építeni. Tehát magyar pénzen, magyar munkaerővel, miközben a magyar gyerek nem beszélhetett az iskolában magyarul... Mindez abban a kultúrzónában, ahol az ország—Románia — területén a legmagasabb az írástudók számaránya így mutat 1930-ban: Románia, országos: 57%, Erdély: 68%, a Székelyföldön 82%. Hát ezt a területet, Háromszék, Csík és Udvarhelyszék lakosságát kellett román kultúrára szoktatni, ortodox pópák és kultúrzónás román tanítók révén. Minap a román oktatási miniszter, aki haliam sem akar a Bolyai Tudományegyetem visszaállításáról, mintegy kegyként jelentette be, hogy ezután több magyar hallgatót vesznek föl a kolozsvári román jogi karra. Punktum. Hadd tegyük hozzá, hogy e század legelején Marosvásárhelyen jogi egyetem működött, ezt a megye lakossága tartotta fenn közbirtoki alapból, melyet aztán — utóbbit — a román állam elvett, az egyetemet megszüntette. Ne óvatoskodjék senki a gyanúval: vállalom a párhuzamvonás szándékát, mert ismét a régi, akkori kerékvágásba kerülünk. Trianon után a román cselekvést egy ige előzte meg mindenütt: elvenni! Bözödi György a szociográfia eszközeivel tálja föl a Székelyföld tragikus állapotát a harmincas évek végén. Hadd emeljünk ide az iránta való tiszteletből és a példa („iskolapélda”) erejéért egy rajzolatot. „A híres marosszéki élet szelleme él Makkfalván. Itt és a szomszédos Kibéden maradt fenn a legtisztábban a régi népviselet, de inkább csak vasárnapi díszruhává zsugorodva... Műveltség tekintetében messze kiemelkedik a többi falvak közül. A Wesselényi-iskola százéves tevékenysége nem maradt nem dicsőségére fog válni... Hogy hívják? — Már aztán az én nevemet nem teszi kárrá az úr! Eddig is becsületben éltem, mindenki tudja... Az író népiesen kezdett beszélni, ámbár nem szeretett: — Menjen el, no! Ne tegye magát, hajja-é! Nézze meg, né: ezt a sok rusnya fekete omladékot is megírom, ezekből a megszenesedett gerendákból pedig rámát csinálok magának, a főhősnek... —Az Isten ne hallgassa meg... — mondta a székely, és szerette volna eldugni valahová a fejét. Az író azonban belékapott a dologba, és tovább beszélt: —Mindent megírok, ami itt van... Megrázó színekkel fogom ecsetelni a földet, a levegőt, a sok szenvedést, a tűz pusztító erejét és a jelenségeket, amik utána következtek. Megírom a szálldosó varjakat is, a csellengő kutyákat, és a koromban bóbiskoló cirmost. — No, a jó lesz! — enyhült meg a székely. — A kutyát s a macskát, ha megírja, a lesz a legjobb. Azokról aztán akármit írhat az úr. El is vihetne egyet-egyet belőlük, ha valami ládája volna. A politikus nem tudta megállni, hogy ne röhögjön hátul. A tudós megbökte az írót, hogy csak folytassa, mert jól megy. —No, rendben van, atyafi—folytatta is amaz ravaszul. — Nem írok nyomtalan. A régi iskola, mely 1836 óta látta el eleminél magasabb képzettséggel a vidék falusi gazdáit, ma is áll, de állami iskola van benne, és románul tanítják Makkfalva ifjúságát. Wesselényi Miklós a falu bocskoros nemessége által a már említett módon neki ajándékozott telken hálából ezt az iskolát alapította. Az épület homlokzatán három évvel ezelőtt még olvasható volt az emléktábla felirata: Adták a székelyek Wesselényinek hazafiságáért, szenteli hazafiság kifejtésére a Székely Nemzetnek Wesselényi. Most az emléktáblát eltakarta az állami iskola felirata, csak a legalsó szó látszik ki így: Scoala prímára de Stat Wesselényi”. Az erdélyi románság léte és története sokkal egyszerűbb, mint ahogy azt a régebbi román történészek és azok ázalékán kérődző maiak gyökértelen legendává légiesítik. A magyar oktatásrend szétverése sem annyira ravaszdi, hogy ne tekinthetnénk át. Ám az erdélyi magyarság mindiglen a törvényességhez ragaszkodott a templom és az iskola ügyeiben, Romániában viszont sosem tartották be a törvényeket, ígéreteket, saját alkotmányukat sem, melyet a belgiumiról másoltak le 1923-ban. Nagy ötlet volt az is: Európa egyik fejlett államának alaptörvényét átveszi a földrész egyik legfeudálisabb konglomerát-országa... Szeptember közepén Frunda György román szenátor írásban vádolta a mostani román kormányt, hogy esztendővel ezelőtti ígéreteit nem váltotta be. Nagy a felháborodás, miközben ugyanez a kormány húzd meg, ereszd meg játékot folytat a tanügyi törvény körül, még az ígéreteket is visszavonogatván. Funar tombol, ki akarja tiltani a magyar konzulátust „az ő városából”, miközben ősei a Bánátban nyugosznak. És a magyar diák félszegen vagy elszántan vág neki újból és újból az iskola, az egyetem próbáinak. Aki gyenge, elvész. Őszidő, iskolák, indulások, betakarítás és őszi vetés — így a remény ideje is. Idézem a marosvásárhelyi költő, drámaíró Székely Jánosnak, a sosem aluszékony lelkűnek egy sorát: „Aki kitart, az idepusztul, aki alászáll, az megél.” A havasokban írta, szívfacsaró szomorúan, egymagában. Az ő népe kitart a havasok, lankák között, megmarad, fölér hozzája hangja az erdélyi keresztény magyar harangoknak, iskolacsengőknek. magáról semmit a világon. De akkor feleljen nekem néhány kérdésre. — Nocsak kérdezzen, bennem hiba nem lesz. — Hát aztán maga itt volt-é, amikor égett a háza? — Bár ne lettem volna itt — mondta a székely. — S mit csinált azon idő alatt, amíg az égés tartott? — Magyarót törtem — szólt keserűen a székely. — Hát aztán—ment tovább az író —, meg tudná-é mondani, hogy milyen érzései voltak, amíg égett a háza? — Olyanformák, mint most. — És most mit érez? — Én azt — mondta a székely —, hogy az Isten örökké reáküld valami nyavalyát az emberre. Az író méltatlankodni akart éppen, de ekkor rémülten, kormosán és rongyosan egy legényke futott oda. — Édesapám! — mondta lelkendezve. — Mihály keresztapám megbolondult a házhelyen. Mert mosdik a koromban... — Hol van, te? — kérdezte a tudós. — Tova, né: a kéményen túl egy kicsit. — Gyertek, figyeljük meg! — szólt az író és megindultak. A székely utánuk nézett, néhány pillanatig mozgatta keserű, kiszikkadt száját, de aztán magához vonta hirtelen a fiát, és így szólott neki: — Pökjél helyettem hamar egyet! Tüntetés 1990 márciusában Sepsiszentgyörgyön a magyar anyanyelvi oktatásért (Albert Levente felvétele) Népszakértők
