Nyugati Magyarság, 1997 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1997-07-01 / 7-8. szám
12. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 1997. július-augusztus Rossz emlékű évforduló A TIZENKILENC TAGÚ SZÖVETSÉG —---------M| bmB ;)f ■: it" ; fans- BP&s A NATO |elenlegl tagállamai Lakosság Fegyveres érik Védelmi költségvetés A GDP százalékában Egyesült Államok 265622 400 1 483 800 268 843 3,8 Kanada 28406 400 70 500 7 733 1,6 Belgium 10062 000 46 300 3230 1,7 [ Dánia 5 224 60Ö 32 900 3113 1.8 , Ffanciaoraág 56 385 000 398 900 38 454 3.1 Németorszég^ 81 106 600 358 400 31 945 2.0 Görögország 10 502 400 168 300 3 462 4,6 j Izland 272 600-pilazország_ 57 879 600 . 325 150.. . 19961 . 1.8 Luxemburg 409 000 800 121 0,9 i Hollandia 15 515 600 63100 8076 2,2 (Norvégia 4 371 000 30 000 3711 2,6 Portugália 9 870 200 54 200 1728 2.9 Spanyolország __ 39 162 600 206 800 6 919 1,5 I Törökország 62 253 200 639 900 5 651 3.6 j Egyesült Királyáig 58 407 000 226 000 32 462 3.1 a Meghívod országok1 i Csehország 10 323 000 44 000 1108 1,7 Magyarország 10 280 000 64 300 612 1.4 Lengyelország 38 446 000 248 500 2 551 25 nmM&ttgtá U £ TO I-, ,-t j NORFOLK (USA) 1 IMONS (Belgium) | felföldi Ä|NW(ICJMI^örtj| Turáni átok Kárpátalján? Azt mindig tudtam, hogy Kuncze nem Kazinczy, de sohasem gondoltam volna, hogy Somló Tamás ex LGT-s — Presser Gábor jóbarátja — egyszer majd nem rockzenészként, hanem mint a zsidóság negatív jelentése vonul be a magyar történelembe. Tavaly, az egész ország előtt, Somló személyében testesült meg a magyarságot gúnyoló zsidókra jellemző tendencia. Vajon magyarságunk vérrel és áldozatokkal megszentelt ünnepén hogy jön ahhoz egy drága pénzért színpadra állított senki, hogy közölje velünk: Ő — Somló Tamás — 5756 éves (azaz semmi köze ehhez a millecentenáriumi „cirkuszhoz”, hiszen egy „különb” népet képvisel), majd befejezve a műsorát, cinikusan jó Magyarországot kívánjon nekünk? Sajnálatos tény, hogy a mi opportunista parlamentünkben még csak szóvá sem merték tenni e példátlan esetet. A közéleti kufároknak így azután könnyű préda a Magyar Ünnep, könnyű préda a magyarság méltósága. Lehet, hogy a budapesti zsidóság egy részével is az ukrán, a szlovák és a román alapszerződéshez hasonló „egyezséget” kellene kötni, hogy megőrizhessük ünnepeinkhez való elemi jogainkat, s méltó módon ünnepelhessük magyarságunkat? Az eset a magyarság szempontjából azért is figyelemre méltó, mert — Radnóti Miklós gondolatával élve—csak az hozakodik elő zsidó voltával, aki agazdanép, a nemzet, a haza követelményeiben fogant szakmai és emberi követelményeknek nem tud, vagy nem is akar megfelelni. Igen, Radnótit, a költőt is elkeserítette az, hogy a tehetségtelenek vagy a szellemi-pénzügyi prostitúció erkölcsi, politikai hullái közül sokan úgy élik meg zsidóságukat, mintha az felmenthetné őket emberi, morális gyarlóságaik alól. Sajnos a zsidóság egy részében napjainkban is él a befogadó környezetre felelősséget áthárító magatartásforma, amelynek lényege az, hogy számukra csakis a jogok kaphatnak hangsúlyt, a kötelesség, a felelősségvállalás pedig a gazdanépet terheli. Ezek ellenére nem sok jóindulat kell ahhoz, hogy feltételezzük zsidó honfitársainkról: velünk, magyarokkal tartanak, hozzánk tartoznak. Hogy egyesek milyen mértékben élnek vissza ezzel a jóindulattal, arra nem mindennapi példa az említett, a Hősök terén tavaly augusztus 18-án este központilag, közpénzeken rendezett millecentenáriumi „ünnepség”. Éppen egy esztendeje lesz, hogy láthattuk ott Demjén Rózsi fekete szemüvegét, Hobót (alias Földes Lászlót), az ávós Földes apuka „renitens” fiát, a klubban megtűrt Tolcsvay Lászlót, aki mint zenész már tudja, kikkel kell muzsikálni, s ki ne hagyjam a hazai énekesnők koronázatlan királynőjét, (dr.) Koncz Zsuzsát, aki szintén zenész. De miként is lesz egy zenebohóc a magyarság Millecentenáriumának központi rendezvényén főszereplő? Minden bohócnak joga, sőt munkaköri kötelessége a humor, csakhogy Somló Tamás humora csupán eszköz volt ahhoz a mély megvetéshez, vitriolos gúnyhoz, mellyel a Millecentenárium központi rendezvényéről üzenhetett a magyarságnak. Tudjuk, a humornak álcázott gúny többnyire a megszégyenítés eszköze. Nos, ez a humor hatotta át azt a felhőtlen jókedvet, amellyel a főváros központi rendezvényén az elhülyített tömeg „ünnepelt”. Az ország meg tátott szájjal nézte. Vajon néznék-e a Dob utcában ugyanilyen tátott szájjal, ha a Peszáh alkalmából a Klauzál téren a P Mobil, Nagy Feró és a Beatrice, Szörényi Levente és Deák Bili Gyula húzná a zsidó ünnephez a talpalávalót? Vajon az ilyen és hasonló esetekben a vallás miért nem marad magánügy? Miért lesz a demokrácia a pénz kíméletlen diktatúrája? Hogyan lesz minden állam eladósodott bábja a neoliberális demagógiának? Vajon mindaz, ami egy vallásban kirekesztő fundamentalizmus vagy militáns rasszizmus, hogyan lesz másutt liberálisnak hazudott „baloldaliság”? Mit jelent a vallásszabadság akkor, ha—a holocaust dogmájától védve — a zsidóságot sohasem érheti a keresztények bírálatához hasonló kíméletlen kritika? Hová lett a Törvény, a Rend, a Bűnök Bocsánata? Hogyan lesz a Lét, a Létezés olyan szinkretizmus, olyan virtuális valóság, melyben csak a szex, a pénz, a számítógép, a mértéktelen pazarlás és a kétes eredetű extraprofit minősítheti az ember nagyságát? Miféle Igazság az, melyben a szenvedésekért szinte csak a zsidók vehetnek elégtételt? Joggal kérdezhetnénk: miért „ünnepük” a március 15-éket, az augusztus 20- ákat, az október 23-ákat, vagy a Millecentenáriumot azok, akik nem érzik magukénak ezeket az ünnepeket? A válasz egyszerű. Mert ezek az országos rendezvények számukra jó üzletet jelentenek. Félreértés ne essék! Nem azokról a kulturált zsidókról van itt szó, akik a legnagyobb egyetértésben élnek a helybeli polgárokkal, földművesekkel, iparosokkal, tehát nem azokról, akik magyarnak vallva magukat értünk, velünk élnek. Én a törleszkedően tolakodó, műveletlen betolakodókról beszélek. Egy európai polgár sohasem viselkedik ilyen kultúrbugris módon. És ahhoz bizony még csak emancipáltnak sem kell lenni, hogy el tudjuk viselni egy másik nemzet születésnapját. Nem nagy dicsőség egy sokszorosan kifosztott, tönkretett népet gyalázni. Nem nagy dicsőség abba a tányérba köpni, amelyből eszünk. Bizonyára van abban valami szerencse, hogy a magyar türelmesebb és nagyvonalúbb mint az ír, a baszk, a palesztin. Toldi Miklós Az 1997. márciusi számban megjelent azonos című cikkükhöz szeretnék hozzászólni. Gidai Erzsébet közgazdász előadása és nyilatkozata szerint a Világbank 6 millió magyart rendelt és a kormány elkezdte a felesleges milliók eltüntetését. A helyzet azonban más. A magyarság lélekszáma már a középkorban is lassabban növekedett, mint ahogy a szomszéd országok gyarapodtak. A 19. század végén az egyke, a fertőző betegségek és a kivándorlás végzetesen csökkentette a népességet. Neves tudósok szenvedélyes hangú nyílt levelekben követeltek azonnali intézkedéseket, megjósolva a közelgő társadalmi katasztrófát. És valóban bekövetkezett a trianoni katasztrófa. Ennek egyik oka a népesség megfogyása volt, amely az erőviszonyok végzetes eltolódását okozta. A nyolcvanas évektől kezdve tudjuk, hogy a lakosság katasztrofális egészségi állapota és a népesség fogyása miatt valamit tenni kell. Borzasztó tévedés, ha azt gondoljuk: az egyetlen megoldás az, ha az anyák sokkal többet szülnek. Ugyanis a fő probléma a lakosság katasztrofális egészségi állapota. Tehát a jelen helyzet Sajnálatos és egyben elkeserítő az amegosztódási folyamat, ami az utóbbi években egyre erőteljesebben jelentkezik a határon kívüli magyar közösségekben. Vajon törvényszerű-e az ellentétek felszínre kerülése, a széthúzás megjelenése, a véleménykülönbségeknek ellenséges acsarkodásba történő átcsapódása? Nem áll módomban tapsztalás végett beutazni a többi trianoni országrészt, ezért csupán kishazám, Kárpátaljapéldáján tudom e kérdéseket feszegetni. Amikor a szovjet rendszerváltozódás egy napján megalakult a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, általános nemzeti eufória lett úrrá e vidék magyarságán. A sajtóban végre megjelenhettek az addig fiókban rejtegetett cikkek és témák, a nemzeti ünnepen piros-fehérzöld zászlókat csavartak elő duplafalú zsákokból—akkoriban ezek mellé rendre odakuncsorogtak az akkor még teljes mértékben illegális ukrán nemzeti jelképek is, a magyarok elnéző és együttérző egy évtizedek óta zajló folyamat egyik stációja, és a társadalmunk jelenlegi helyzete nagyon sokban hasonlít a Trianont megelőző évtizedekre. E társadalmi kálvária végső stációja nagy valószínűséggel a magyarság eltűnése lesz. A társadalomtudósok szerint ez körülbelül 80 év múlva következik be. A probléma lényege az, hogy a fogyóban lévő magyarság — amely rettenetes bajokkal és betegségekkel küszködik — nem lesz képes olyan gazdasági teljesítményre, hogy politikai befolyását megtartsa. Tehát mindaz el fog tűnni, ami miatt szerettünk itt élni (kultúra, hagyományok stb.). A folyamat elkezdődött és megállíthatatlan lavinaként fog lezaj lani. A népesség katasztrofális egészségromlásának az okai nem teljesen világosak. Az utóbbi három rendszer és kormány bűnössége kétségtelen. Különösen az Antall-kormány dilettantizmusa és gőgje bántó, mert tőlük mást vártak az emberek. A jelenlegi ellenzéki pártok is bűnösek, mert passzívan várakoznak és az előző kormányra mutogatnak. Ez nemzetvesztő magatartás, mert a meglévő cselekvési lehetőségeiket sem használják ki, csak a rövidtávú politikai céljaik érdeklik őket, a magyarság sorsa nem érdekes. (Például kezdményezhetnének önkormányzati szinten helyi lakossági egészségprogramokat.) Az országunk kirablásának mechanizmusa teszi kihalásunkat megállíthatatlanná. Lényegében egy közgazdasági bio-szociális kísérlet szenvedő alanyai vagyunk. Hasonlóan azokhoz a gyógyszerkísérletekhez, amikor egy vegyület tűrését úgy mérik, hogy megkeresik azt az adagot, amitől a kísérleti állatok fele megdöglik. A magyarságnak össze kellene fognia, különben nem marad életben. Ha ezt nem tudjuk megtenni, bizonyos értelemben megérdemeljük a sorsunkat. Lévai Borisz helykínálásával —, illetve a Szövetségen belül megkezdődött a funkciók elosztása. Szinte mindenki kapott valamit, aki tenni akart. Persze, az illendőség kedvéért olyanok is, akik az elképzelések szerint — a pártban vagy a közigazgatásban betöltött tisztségük folytán — puszta létükkel is elősegíthették a KMKSZ érvényesülését. A választmányi és elnökségi tagok tömkelegé, a bizottsági tisztviselők és alelnökök tucatja sok mindent tett is azokban az időkben. Fesztiválok, bálok, vetélkedők, akciók, aláírásgyűjtések, szobor- és emléktábla-avatások történtek. A kárpátaljai magyarság összefogott. A működéshez pénz kell. Mifelénk a hivatalosan bejegyzett társadalmi szervezetek nem részesülnek költségvetési támogatásban. A KMKSZ kinyújtotta kérő kezét, amelyet csak Magyarország szorított meg. Az adományok, támogatások lassan csordogálni kezdtek. Ezzel egy időben Fodó Sándor, a KMKSZ elnöke — talán az előéletének meghurcoltatásaiból fakadó örökös gyanakvásából, a besúgóktól való félelméből fakadóan? — egy szűk magot hozott létre maga körül. E körből sokan kívülrekedtek, közöttük olyanok is, akik az első perctől kivették a részüket a Szövetség megalkotásából. Az Antall-kormány igyekezett minél kevesebb port felverni a támogatások körül, mert hogy is nézne ki, hogy egy állam a másik ország civilből egyre politikaibbá váló szervezetét pénzeli. A KMKSZ vezetői magja a stréber tanulókra jellemző túlbuzgósággal szintoly titokként kezelte a támogatások beérkezését és elosztását, s mindenki mást távol igyekezett tartani a „zsírosbödöntől”. A magyarság ügyének több aktivistája alighanem jogosan érezte úgy, hogy kihagyták valamiből. Az elnöki mag azonban nem engedett, s nyíltan ellenségnek bélyegezte azokat, akik más véleményen voltak a KMKSZ vezetési módszereit, irányvonalát illetően. Ekkor még — 1992-93 folyamán —menthető lett volna az egység, csakhogy az elnök és csapata hallani sem akart a békülésről. Meglehet, túlértelmezték a magyar kormánynak azt az igényét, hogy egy arcot és egy véleményt szeretne látni, ha a kárpátaljai magyarok érdekképviselőjével tárgyal. Aztán jöttek az ukrajnai parlamenti választások. A nagypolitika szelleme egyszeriben átjárhatatlan őserdővé növesztette a széthúzás elültetett csemetéit. A KMKSZ-ből akkorra kivált személyiségek zöme Tóth Mihály, a beregszászi járás elnöki megbízottja — ex KMKSZ- alelnök—köré csoportosult, aki ebben a választókörzetben Fodó Sándorral szemben indult a parlamenti képviselői címért. Mindkét tábor életeleme a durva politikai harc lett, ami a kárpátaljai magyar-magyar egyetértés és összefogás kudarcát jelentette. Közben Magyarországon is lezajlottak a választások. A nemzeti kormányt felváltotta a szociál-liberális koalíció, melynek legkisebb gondja is nagyobb, mint a külhoni magyarok helyzete. A támogatásokat megrendszabályozták, így manapság könnyebb a hadseregtől egy tankot kapni, mint az Illyés Közalapítványtól egy kis sajtótámogatást. A szakértő magyar kormány természetesen az ukrajnai választások során győztes Tóth Mihályt kezdte elsődleges partnerként kezelni. Az összetöpörödött, tagdíjbehajtási és tagnyilvántartási gondokkal küzdő KMKSZ mellett több kisebb érdekvédelmi „ellenszervezet” alakult. Beszélő viszony nincs közöttük, aminek kárát legutóbb például a Millecentenárium méltó megünneplése látta. Sajnos az ukrajnai gazdasági helyzet is arra kényszeríti őket, hogy a Magyarországról gyéren csordogáló fenntartási támogatásokért és miatt marakodjanak. Igazán áttörő erejű érdekvédelmi tevékenységet egyik fél sem tud felmutatni. Elsősorban arra fordítják energiáikat, hogy Budapestre közvetítsék a kárpátaljai magyarok igényeit, ahelyett, hogy az ukrán állam irányába fejtenének ki hathatós érdekképviseletet. A létfenntartásáért küzdő, a politika iránt immunissá vált átlag kárpátaljai magyart pedig már nem érdekli, mi történik a KMPSZ-ben és a többi magyar szervezetben. Ennyit eszmékről, politikáról és a pénzről. Hát lehet ebből tanulságot levonni? Palkó István MEGRENDELŐ SZELVÉNY Kérjük a megrendelő szelvényt nyomtatott betűkkel kitölteni és kivágva — csekket mellékelve — címünkre beküldeni: NYUGATI MAGYARSÁG P.O.Box 125, Mt. Royal Stn., Montreal, QC H3P 3B9, CANADA NÉV: CÍM: © Megrendelés egy évre nyugati olvasóknak: Kanada: CA-$30; egyéb országok: US-$30 / \ János vitéz Kanadában A Kolozsvári Operaház művészei októberben több kanadai városban mutatják be Kacsóh Pongrác János vitéz című — főként magyar gyermekeknek szóló — színművét. Az előadások helyei és időpontjai: Ottawai Magyar Ház, október 4., szombat, este 7 óra. (43 Capitol Dr. Nepean) — Jegyrendelés: Györfy Lajos (613-829-3481) Montreáli Katolikus Templom díszterme, október 5., vasárnap, délután 5 óra. (90 Guizot W.) — Jegyrendelés: Ciamara Júlia (514-739-1065) Londoni (Ont.) St. Stephen Hung. Church színházterme, október 11., szombat este 7 óra. (155 Bruce St.)—Jegyek: Udvarhelyi Kati (519-641-6731) Torontói Harbord Collegiate Institute szíházterme, október 12., vasárnap este 7 óra. (286 Harbord St.) — Jegyrendelés: Bukovec Magdi (416-497-5918) Hamiltoni (Ont.) Westdale Sec. School színházterme, október 17., péntek este fél 8 óra. (700 Main St. W.) — Jegyek: Gulmár Marika (905-945-3904) Windsori (Ont.) Mindszenty Hall színházterme, október 18., szombat este 7 óra. (790 Hanna St. E.) — Jegyrendelés: Veress Zoltán (519-974-7425) A gyerekjegy 12 éves korig: $5.00 Tudatos népirtás
