Nyugati Magyarság, 1997 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1997-01-01 / 1-2. szám
8. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 1997. január-február r KISEBBSÉGI KALEIDOSZKÓP A logika csapdája Ha száz évvel ezelőtt, a millennium idején a mozgókép, a film meg a televízió az életnek éppen olyan elmaradhatatlan tartozéka lett volna, mint napjainkban, akkor Feszty Árpád talán meg sem festi híres körképét a magyarok bejöveteléről. Hiszen amit ő tűzött célul maga elé, és a korabeli műszaki fejlettség mellett művészetében meg is valósított: mozgásában ábrázolni a nagy történelmi mozzanatot, Árpád népének megérkezését új hazájába, azt a film sokkal hatásosabban tudja érzékeltetni. Jól gondolták tehát a magyar évfordulós ünnepségek rendezői, irányítói, hogy filmre viszik ezeregyszáz magyar esztendő történetét, és ezzel a filmmel teszikismertté, illetve ismertebbé Magyarországot a világ előtt. Filmes és tévés szakembereket bíztak meg ennek a dokumentumösszeállításnak az elkészítésével. Feltételezhető, hogy a világon mindenütt vetítették, magyar kulturális központokban, magyar követségeken, talán a mozikban is. Magam Galántán láttam, a magyar nyelv hetének záróünnepségén. Illett az alkalomhoz a téma. Honfoglalásunk, nemzetté válásunk és ezerszáz esztendős örökös önvédelmünk szorosan összekapcsolódott a magyar nyelvvel, ennek életével, fejlődésével, megtartó erejével. Egy ilyen film — korlátozott terjedelemmel — nyilván sommáz, néha századokat ugrik át. Vagyis csak vázlatosan képes bemutatni mindazt, ami ezerszáz esztendő alatt ezzel a néppel és ezzel az országgal történt. Érthetően inkább a kárpát-medencei magyar történelem első századait „húzták meg” a film készítői, hogy valamennyivel több idő jusson a közelebbi időszakoknak, amelyek már jelenünket alakították és erőteljesen kihatnak a jövőnkre. Ennek tulajdonítottam, hogy a film készítői az ezerszáz esztendős magyar történelmet beleszorították a trianoni országhatárok közé. Ha a középkort idézve, egy-egy szellemi vagy állami központ helyét kívánták érzékeltetni, olyankor térképet is felvetítettek a vászonra. Mindenkor a trianoni ország térképét, így aztán csonkítani kellett a történelmet is, mert hiába volt egy ideig Magyarország fővárosa Pozsony, erre a csonka térképre már nem „fért fel”; hiába Nagyszombat a magyar prímások városa, köztük Pázmány Péteré, 1920 óta már nem tartozik Magyarországhoz. Legfájdalmasabb volt Erdély egészének „letörlése” a magyar térképről. Mivel a film készítői csak a Debrecen és Nagyvárad között húzódó trianoni határt ismerik, lemaradt Gyulafehérvár, lemaradt Kolozsvár, amelyek talán mégiscsak megérdemelték volna az említést, de lemaradt Nagyvárad is, hiába volt egy időben Magyarország első városa s megannyi magyar király temetkező helye. Nem jelent meg a filmen Bethlen Gábor erdélyi fejedelem arca, de Báthori Istváné sem, aki nemcsak erdélyi fejedelem volt, hanem egyben lengyel-litván király is, aki szinte világtörténelmet alakított. — Ez nem a mi történelmünk — jegyezte meg mellettem egy szenei nyugalmazott tanár. Kisebbségiek érzékenyebbek az ilyen „feledékenységre”, legalább annyira érzékenyek, mint a szomszédos országok propagandistái, akiknek az „érzékenységét” akarták megkímélni a film készítői. Mint, mondjuk, tíz vagy húsz évvel ezelőtt. Mert az nehezen hihető, hogy egy történelmi film készítői ne ismernék témájukat, a történelmet. Tájékozottságukon rajta is foghattuk őket. Ugyanis amikor a történelem rendjén elérkeztek a trianoni békeparancshoz, egyszerre a történelmi Magyarország térképe jelent meg előttünk (először és utoljára!), majd a csonka ország körvonalai, s a szöveg megismételte azt, amit már Kádár János 1975-ös helsinki beszéde szabadalmazott: milyen fájdalmas, igazságtalan döntés volt az, amely elszakította az ország kétharmadát, és kisebbségbe vetette a magyar nemzet egyharmadát. Külföldi, idegen néző ezen aztán álmélkodhatott. Mi az, amit a film készítői annyira fájlalnak? Erdély? A Felvidék? És hol vannak ezek a területek? Ha anynyira értékesek voltak ezer esztendőn át a magyar nemzet számára, akkor a maguk helyén, a film első részében miért nem világosították fel ezekről az értékekről a nézőket? Nem lehet gyászbeszédet mondani olyan ember fölött, aki egyszerűen nem létezett. Ez a logika elemi törvénye. Tapasztalt, „dörzsölt” filmeseink ne tudnák ezt? Ami pedig szomszédaink „érzékenységét” illeti, éppen a Felvidéken, Galántán érthettük meg, hogy Trianon ilyetén emlegetése jobban idegesíti őket, mintha a maga helyén a filmben kellőképpen szerepelt volna magyar fővárosként Pozsony, magyar prímási székhelyként Nagyszombat, ha szerepelt volna Gyulafehérvár, Kolozsvár, Erdély. Ha ez a,.halált megvető óvatosság” a népek békéjét kívánja szolgálni, akor is a logika csapdájába estek filmeseink. A lelki megbékélést ugyanis csak a teljes történelem tiszteletében lehet kimunkálni. Minden torzítás bántja a népek igazságérzetét. Ez a film elsősorban a magyar népét. Mivelhogy állítólag a mi ezerszáz esztendőnkről készítették... B.Gy. Liberális keresztyének Egyes történelmi egyházakban a külső megújulás (1989) után kezdetét vette a tisztségviselők szabad választása. Kérdéses azonban, hogy elegendő-e ehhez néhány hiteles személyiség vezetővé választása, miközben a régi nómenklatúra nagy része—csakúgy, mint a politikai közéletben —a helyén marad. S akkor még meg sem kérdeztük, hogy mi lesz a belső megújulás sorsa egy olyan közegben, amely meglehetősen nagy ellenállást tanúsít a mai reformáció célkitűzéseivel szemben? Hat év után azt állapíthatjuk meg, hogy az új bort bizony csak töredékesen sikerült új tömlőbe tölteni. Az erkölcsi talpraállás nemcsak a szekuláris társadalomnak, hanem—sokkal inkább—a magyar keresztyénségnek is létkérdése. A közvélemény nagy része nincs tisztában azzal, hogy az úgynevezett rendszerváltást követően milyen erkölcsi tehertétel maradt a történelmi egyházakon. Ez nem véletlen, hiszen a kérdés alig kapott nyilvánosságot, s akik kezelték, igyekeztek a jelentőségét relativizálni, s mielőbb átadni — lehetőleg örökre — a feledésnek. Csakhogy sem az erkölcsi normáink, sem a félmúltat föltáró történeti munka nem engedi meg a relativizálást vagy a felejtést. Ezért születtek múltat kárhoztató, általános nyilatkozatok, s néhány hősies, de elszigetelt kísérlet az egyházi félmúlt feldolgozására. Ez a munka sajnos nem indult meg azzal az elánnal és léptékkel, mint ahogyan azt a változások kezdetén remélni lehetett, így érthető, hogy nem tudott maradéktalanul megbirkózni feladataival és nem beszélhetünk az egyházi közelmúlt teológiai kiértékelésének az elvégzéséről sem. Pedig nem indulhatunk ki kevesebből, mint hogy a diktatúra idején az egyház egyházként való működése kérdéses volt. Az ateista hatalom belügyi szervei és a kommunista párt meghosszabbított karja, az Állami Egyházügyi Hivatal valamennyi számottevő egyházi funkcionárius tevékenységét ellenőrzése alatt tartotta a portástól a püspökig. Kollaboráns hálózat Ezek az egyházak sorvasztására létrehozott szervek kizárólag a velük kollaboráló egyházi tisztségviselőkkel dolgoztak, olyan hálózatot kiépítve, mely lefedte az egyházak szolgálatának minden területét. Az egyéni érdekeik előmozdításáért beszervezhető kollaboránsok nemcsak információt szolgáltattak, hanem végrehajtották vagy végrehajtatták az államhatalom vonatkozó döntéseit. Egyházi funkcionáriusként azért képviselhették a világi hatalom akaratát, mert ez a hatalom üldözte és eleve félreállította azokat, akik az egyház hiteles képviselői lehettek volna. A vezetőket — kontraszelekcióval — az ateista hatalom válogatta, nevezte ki, és gondoskodott tekintélyük biztosításáról. Előre megírt választási forgatókönyv szerint jártak el, őrizve az egyházi autonómia látszatát. Következésképpen az egyházi vezetésbe csak olyan funkcionárius kerülhetett, aki bizonyította a párt és a szovjet hatalom iránti lojalitását. Az egyetlen művelhető teológiai irányzat — a szolgálat vagy diakónia teológiája — a kollaboráns hálózat működéséhez szolgáltatott ideológiai alapot. Ravasz László református püspök már 1956- ban jellemezte a kommunista egyházpolitika belülről felmorzsolódó strtégiáj ának főbb mozzanatait: elvágni a gyökereket (iskolai, intézményi, egyesületi, missziós élet befagyasztása); a kultuszközösséggé zsugorított, templomaiba bezárt egyház vezetését politikai célokra felhasználni; a kollaborálás igazolásának alárendelt teológiát műveltetni; az egyházon belül érvényesíteni a diktatúra feltételeit. Napjainkban felújult a vita arról, hogy elégséges-e az egyház politikai múltjának rendezéséhez a liturgikus bűnbánat, az általános elhatárolódás a múlt bűneitől, s magánügynek tekinthető-e az egyházi közélet tisztaságát döntően befolyásoló, nyilvános bűnbánat elmaradása? Azt, hogy mennyire nem elméleti fölvetésről van szó, az alábbi, gyakorlati kérdések érzékeltetik: —Nem elgondolkodtató-e az, hogy apolitikai közéletben találunk példát—igaz, nem sokat — arra, hogy valaki a legszélesebb nyüvánosság előtt megvallja, hogy ügynökként mit és hogyan vétett a nemzet ellen — az egyházakban azonban hiába keresünk hasonló magatartású személyt? — Mi lesz egy egyház prédikálásának a hitelével, ha hirdeti a bűnbánat és megértés szükségességét, de maga nem cselekszi azt? — A posztkommunista országok történelmi egyházaiban manapság tapasztalható hitelvesztés mögött vajon nem a megújulás elmaradása játssza a főszerepet? —Milyen példát mutat az egyház annak a társadalomnak, amelynek sokféle bűnéből és nyomorúságából egyetlen út vezet a szabadulásra, a megtisztulásra, s ez a bűnbánaté? — Nincs-e keresztyén megoldás a jelen gyakorlatnak azon problémájára, hogy az egykori kollaboráns a többiekkel egyformán hirdeti Isten igéjét, kiszolgáltatja szentségeit, tanítja, neveli gyermekeinket ■— vagy éppen indul az egyházi tisztségviselők választásán, ahol a legmagasabb pozícióba is bekerülhet? Hasonló kérdések rendezése érdekében 1956 novemberében—többek között—ilyen felhívás született: „...Kérjük mindazokat, akiket a közfelfogás a felszámolandó egyházkormányzati rendszer harcosának, jellegzetes képviselőjének tart, álljanak félre önként, s ne akadályozzák a kibontakozást. Ha ez nem történik meg, az illetékes testület bármely tagja vesse fel velük szemben a bizalmi kérdést.” Aki vall: az helytáll A diszkusszió folyamán többen megfogalmazták már, hogy bűnbánat nélkül nincs bűnbocsánat, hogy nem bűnvallás az, ha a bűnt nem nevezik néven, és nem mondj ák ki a sértett közösség nyilvánossága előtt. Ennek ellenére ezek a tanuságtételek nem szaporodtak, viszont annál inkább nőtt a múlt „hőseinek” a száma. Pedig a keresztyénség évszázadok óta hirdeti, hogy: „Bűnben élni a legboldogtalanabb állapot, mert kirekeszti az embert az Isten kegyelméből. ... Bűnben él, aki a bűnt szereti, és annak szántszándékkal szolgál. Az ilyen nem lehet Isten kegyelmében, mert O természettől gyűlöli a bűnt. ... Ővele a bűnben élő embernek semmi egyezsége nem lehet. Az ilyen boldogtalan állapotnak egyedüli orvossága az igaz töredelem és bűnbánat, mert oly csodálatos az Isten jósága, hogy megbocsát a bűnösnek és azt kegyelmébe veszi, ha igaz penitenciát tart, azaz, ha elébbi bűneit és gonoszságát megismeri, megbánja, megutálja, a Krisztus érdeméhez támaszkodik, bocsánatért esedezik, a bűnnek szolgálatát elhagyja és életét megjobbítja.” Ravasz László szavaival erősítjük: „Ha ez a nemzedék továbbra is mást vádol, mást okol, és nem mer odaállni, bátor bűnvallással magára venni a felelősséget, megújulás nem következik el. Mindenki a maga terhét hordozza. Senki rólunk a felelősség terhét le nem veheti. Nem tolhatjuk az öregekre, a fiatalokra, a középosztályra, erre vagy arra a pártra; mindannyiunknak ki kell venni a részünket a történelem ítélőszéke előtt egy nemzet eljátszásának rettentő felelősségéből. Aki vádol: szökik, aki vall: az helytáll.” Napjainkban még sürgetőbbnek érezzük a kérdést: dezertál-e amagyar keresztyénség amúlt adósságai elől, vagy megpróbálja azokat bibliai mérce szerint rendezni. „így szól az Úr... elég volt már mindenféle utálatos dolgaitokból, Izráel háza... Megszegtétek szövetségemet, tetézve utálatos dolgaitokat... Azok a léviták, akik eltávolodtak tőlem, amikor tévelygett Izráel ... mivel bálványaik előtt szolgálták őket, és ezzel bűnbe vitték Izráel házát, ezért esküre emeltem kezemet ... hogy bűnhődni fognak bűnükért. Nem járulhatnak hozzám, hogy mint papok szolgáljanak nekem és nem nyúlhatnak a nekem szentelt dolgokhoz, sem az igen szent áldozatokhoz. Szégyenkezve kell viselniük utálatos tetteik következményét. Arra rendelem őket, hogy a templomnál teljesítsenek szolgálatot; végezzenek el mindenféle munkát és teendőt.” Veszélyeztetett szolgálat Olyan institúcióban, ahol a régi nómenklatúra monolitikus tömbje nagy befolyással rendelkezik, nem valószínű, hogy a fönti, bibliai mérce érvényesíthető. Újabban szerzett történelmi tapasztalataink azt igazolják, hogy az a vezető réteg, melyet az elmúlt rendszer nevelt, válogatott, a zsigereiben hordja a keresztyén értékek szétszórásának a programját, egyfajta eredendő egyházellenességet. Ennek a rétegnek a megtestesítői a megváltozott körülmények között sem képesek lényegében mást tenni, mint amire korábban kiképzést nyertek, s nem tudnak—különösen egy bizonyos koron túl — változni és változtatni. Ilyen maradványokkal viszont nem lehet megújítani a társadalmat s még kevésbé az egyházat. Ahol a történelmi egyházak nem képesek megtisztulva, erkölcsileg megerősödve talpraállni, ott ki vannak téve annak, hogy folyamatosan veszélyeztetik a szolgálatukat olyan irányzatok, melyek a küldetésükkel szemben hatnak. Ilyenek — mai politikai kontextusban — a liberálisnak nevezett csportosulások. Ez a szerzet a lényegét illetően az egyházban sem különbözik sokban attól, amit Szabó Dezső definiált: „Ha egy mondatban akamók tömöríteni ezt a liberalizmust, ez a mondat volna: Hagyj élni, és én is élni hagylak. Ez a mondat aztán igen sokat jelenthet. Például ezt is: Hagyd, hogy felelőtlen, hogy lelkiismeretlen, hogy morális elvek nélküli, hogy semmilyen elvű és minden színű legyek, és én is hagyom, hogy ilyen légy. És ezt is: Hagyd, hogy sikkasszak, lopjak, csaljak, hogy ne teljesítsem hivatalos kötelességeimet, hogy részt vegyek minél több panamában; és én is hagyom, hogy te ugyanezeket kövesd el. Ezek azok, akik mindent megértenek, akikkel lehet beszélni, akik mindnyájan emberek vagyunk-olnak... Nagyon szépen, s a régi önképzőkörökből visszaöklendezett idézetekkel tudnak beszélni a népről, de megértőn hunyorogtak a legirgalmatlanabb kitermelőinek is, mert hát: Ez az élet, mindenki úgy marja, ahogy bírja. És: a gazdasági élet szabadságát nem lehet korlátozni... Pimaszabb, meddőbb, embertelenebb lelkialkatot képzelni sem lehet, mint ezt az alaktalan, tartalmatlan, minden felelősségtől frázisok mögé bújó, minden heroizmustól dezertáló, nyomorult életszigetet... Ok tették a közéletet alaktalan, belső rothadásoktól fülledt, minden irányítást, jövőt építő határozott akaratot nélkülöző káosszá, ahol az élet vad ordasai kényükre garázdálkodhattak, építhettek vagyont, hatalmat a nagy népi tömegek növekvő szenvedésével...” Ez a fajta szabadosság éles ellentétben áll a keresztyén szabadsággal. Képviselői mindenütt megjelennek a mai egyházi életben, ahol a valutáris támogatás mézesmadzagjaival csábíthatnak. Azt a közeget szeretik, melyben nem kérdeznek utána annak, hogy honnan, kitől kapnak anyagi támogatást. A történelmi egyházakról általában súlyos kritikájuk van, ezért reformereknek tűnnek. Utóbb derül csak ki, hogy ez a kritika—valóságtartalma mellett is — csapda, mert minden negatív benne, ami történeti, és minden pozitív, ami nem történeti. A posztkommunista egyházellenességgel szemben náluk a nemzetellenesség dominál. Ahol a kezükbe ragadják az irányítást, ott lendületesen dobálják ki az egyház hajójából a nemzeti értékeket. De félő, hogy ezzel nem érik be, hanem kidobják az egyház évszázadokon át őrzött, időtálló, előremutató értékeit is — legyenek azok bár hitvallások, káték, etikák, imádságok vagy akár Isten írott szava. A posztkommunista nomenklatúrával sok közös cél érdekében köthetnek alkalmi koalíciót. Pogány erők szorításában A privatizációról ma az jut eszünkbe, hogy miként sajátítható ki a nemzeti vagyok egy szűk réteg kapitalizálása címén, s a leértékelt ország miként válik olcsó prédájává a kozmopolita tőkének. Az egyházban sincs több jogi alapja annak, hogy egy-egy liberális érdekcsoport — szűkebb vagy tágabb értelemben vett család — kisajátít a maga számára egy-egy területet, ágazatot, intézményt. A mostani „privatizálás” következményeit egy évtizeden belül pontosan fölmérhetik a kárvallottak: a magyar keresztyénség. Voltaképpen liberálisok voltak a jeruzsálemi templom hivatalos szolgái is, akiknek az volt a feladatuk, hogy felügyeljenek a kapuknál arra, hogy a szent helyet ne profanizálják, s hogy a templom megmar adjon az imádság házának. Ezek a hivatalos szolgák azonban a hivtaluknál fontosabbnak tartották azt a percentet, amit az állatvásár, a kereskedők, pénzváltók juttattak nekik, ha ellephetik a templom udvarát. A percent előbbrevaló lett a számukra bármiféle üdvösségnél, ezért beengedték a templomba a piacot. Az üzleti haszon miatt elsikkasztották az egyedüli üdvintézményt; vallásukat elárulták, hivatalukat megtagadták; a szent udvar rablótanyává züllött. Mulasztásukat Jézus Krisztus teszi jóvá, amikor—kivételesen a haragvó arcát mutatva—fejükre olvassa, hogy az imádság házából is latrok barlangját csináltak, és kizavarva a kufárokat, megtisztítja a templomot. Amikor liberális felebarátaink vezérszerepet vállalnak a magyar keresztyénség történelmi missziójának az elidegenítésében, az egyház előtt nyíló lehetőségek eljátszásában, csapongásuk és zabolátlanságuk azt prédikálja, hogy a törvény nélküli evangélium valójában nem evangélium, a rend nélküli szeretet valójában szeretetlenség, ami föllazítja, majd fölmorzsolja a történelmi egyházak épületét. Két pogány közt, egyház és nemzetellenes erők szorításában, külső ékek és belső fékeknehezítik azon történelmi egyházak szolgálatát, melyek jórészt ma is, nemcsak vallásilag, hanem etnikailag tömörítik a Kárpát-medence magyarságát. Napjaink történelme úgy alakult, hogy igen hangsúlyosakká váltak Ravasz László püspök szavai: „...Mi Isten kezéből vettük a magyarságot mint eleve elrendelést, sorsot, tehát kiváltságot, elveszíthetetlen minőséget és végeláthatatlan feladatokat. Lehetnek idők, amikor a magyarságot bűnnek tartják, mikor egy láthatatlan sárga foltot hordoz az, aki magyar. Én már hordoztam ezt a foltot. Isten előtt alázatosan, emberek előtt büszkén hordozzuk. Magyarok vagyunk, és azok maradunk akkor is, amikor ütnek érte. Ma, a megcsappant, irtott magyarságnak egyik jó része a mi kezünkre van bízva, ezeknek a lelkeknek vagyunk pásztorai, halálig hű szolgái. S most érezzük igazán Petőfi szenvedélyét: „Ha nem születtem volna is magyarnak, E néphez állanék ezennel én, Mert elhagyott, mert legelhagyottabb Minden népek közt a föld kerekén...” Kiss Endre József
