Nyugati Magyarság, 1997 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1997-07-01 / 7-8. szám
8. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 1997. július-augusztus f ; : KISEBBSÉGI KALEIDOSZKÓP Katonaeskü, szorongó szívvel-\ A zenei nagykövet Beszélgetés Takács Miklós montreáli karmesterrel Nem vén Márkus hamis esküvése idéződik fel most bennem Arany János balladájából. A költő hamis tanújának nem élet-halál kérdésében kellett az Atya, a Fiú és a Szentlélek hármas istenségére esküt tennie, csupán arra, hogy az a darabka föld, amelyen éppen áll, az nem tárcái birtok, hanem ladányi határ. Tudta Márkus, hogy nem mond igazat, ezért csellel akarta oldani az eskü erejét: egy darabka ladányi földet jó előre a talpa alá készített, így abban a hiszemben esküdt meg hamisan, hogy ezzel nem hívhatja ki maga ellen az ég és a föld haragját. De a megsértett igazság bosszút állt rajta, örök vergődés lett a sorsa, kiszolgáltatottság örvénylő haboknak, emberi megvetésnek. Mert igaz hittel szabad csak esküt mondani, üzeni a költő szavával az emberi igazságérzet. Mennyivel súlyosabb a katonai eskü, aminek a tétje nem egy földdarabka ide vagy oda tartozása, tulajdonjoga, hanem az esküt tevő kötése a hazához, életrehalálra. A katonai esküt rendszerint békében teszik le, újoncként, de esetleg háborúban vagy akár határszéli csete-patéban válik főbenjáró kötelezettséggé, szemben a halálthozó puskagolyókkal. Egy tanúskodás, hamis esküvel vagy igazmondással csupán „polgári perekben" kaphat jelentőséget, soha nem megy a bőrére sem a tanúságtevőnek, sem az alperesnek, sem a felperesnek. A katonai eskü azonban szinte önállósodik, letétele pillanatától megszabja az esküt tevő katona gondolkodását, cselekedeteit. — A katonai eskü az egyénnek vagy az egyén országának az életében, döntő pillanatokban, cselekvő erővé válik. Milyen érzelmeket hordozhat lelkében az az erdélyi magyar kiskatona, akit az eskütétel nem fölemel, hanem megaláz? Kulcsár János a kolozsvári Szabadság hasábjain külső szemlélőként számolt be egy ilyen katonai eskütételről a mai Romániában (vagyis immár a demokratikus kormányzat korában, mikoron a Romániai Magyar Demokrata Szövetség kormányzati szerepet vállalt). Eme Kulcsár János nem céhbeli, nem újságíró, talán az esküt tevő kiskatona édesapja, másként nem tett volna meg több órás autóutat a csípős téli hidegben, utána meg több kilométert gyalogosan, amíg a kaszárnyához érkezett. (Autóval tilos megközelíteni a kaszárnyát; ez a kegy csak a „kivételezetteknek” jut osztályrészül.) Nem adja meg az írás a kaszárnya helyét, nem is fontos. Nyilván, ez is katonai titok. Történik valahol Romániában. „Aztán elkezdődött az ünnepély. A fúvószenekar himnusza után, a katonai egységparancsnok díszbeszéde következett. Tömör, lényegretörő gondolatait a szél foszlányokra tépte: harc Nagy-Romániáért... harc Erdély földjének megvédéséért... harc az ország ellenségei ellen... Mindezért pedig eskü által kötelezettséget vállalni kell! Az eskü letétetett. Egyszeri, hangos felkiáltással. Ortodox mise következett. A hideg, lélekfagyasztó szél erősödött. Bennem egy pár hírfoszlány emléke kavargóit: NATO, Európai Unió, az öngyilkos kiskatonák számának növekedése, fiataljaink kivándorlása... Az ünneplők és az őket köszöntők hangját alig lehet hallani, míg az emelvényen újabb érces hang ismétli meg még hevesebben a már egyszer megfogalmazott fogadalom lényegét.” Római katolikus pap barátom a háború forró esztendejében, 1944-ben Fogaras városában káplánkodott. Meséli, hogy az újoncok eskütételére meghívták — az államvallást jelentő ortodoxia mellett — a történelmi magyar egyházak, a római katolikus, a református, az evangélikus és az unitárius egyházak papjait is. Pedig akkor nem „dühöngött" a magyar-román egyetértés. De az esküt tevő erdélyi magyar fiúk román állampolgárokként mondták el a fogadalmat, és nekik is kijárt saját felekezetűk papjának jelenléte. Vagy talán Antonescu marsall tábornokai arra gondoltak, hogy ezeknek a fiúknak holnap a frontra kell indulniuk? És a lövészárkokban egymásra tüzelhetnek a különböző nemzetiségű román katonák, ha előzetesen egymás ellen tüzelték őket? Könnyebb dolga volt a román hadseregnek a diktatúrában, mikor pap egyáltalán nem léphette át — papi öltözetben — a kaszárnyák kapuját. De akkor másként hangzott a fogadalom. Nem „Nagy-Románia, nem Erdély megvédésére” szólt az eskü, hanem az imperializmus legyőzésére... Nyugati demokráciákban — Magyarországon is — minden bevett, hagyományos vallásfelekezetnek tábori papjai működnek a hadseregben, szabályszerű főtiszti, tiszti rangfokozattal és megbecsüléssel. A romániai magyar kiskatonáknak, egy kétmilliós, állítólag „egyenjogú” nemzeti közösség fiainak nem jár ki a saját istentisztelet, saját mise, saját anyanyelvén, saját papjai által? Kirekesztett közösségek fiainak nem adnak fegyvert a kezükbe. Másféle szolgálatra kötelezik. A román hadseregben azt váiják el a magyar kiskatonáktól, hogy román pap szavára, román nyelven, román eszmék vagy rögeszmék nevében esküdjenek fel. Hát elképzelhető, hogy ezek a kiskatonák az ünnepélyes eskütétel pillanatában majd hitet, nyelvet és nemzetiséget váltanak? íme az erőszakos asszimiláció iszonyatossá torzult ábrázata. V Takács Miklós, Montreálban élő karmester megtisztelő módon budapesti szerkesztőségünkbe látogatott. A nemzetközi hírű dirigenssel ez alkalomból interjút készítettünk, s mindenekelőtt életéről, távozásának okairól, körülményeiről, illetve pályájának alakulásáról faggattuk. — Mostani látogatásának van-e különösebb célja, apropója? —Az elmúlt években dirigáltam a pécsi és a debreceni szimfonikusokat, a MÁV Szimfonikus Zenekarát, az Állami Hangversenyzenekart, amellyel odakinn, Calgaryban is felléptünk, és szerepeltem Nyíregyházán is. Most azonban a bátyám betegsége hozott haza, tehát elsősorban családi okok miatt jöttem. — Ön huszonnégy éve él Kanadában. Annak idején milyen előzmények után, s miért hagyta el az országot? — A Konzervatóriumban, illetve egy Kodály-típusú, ének-zenei tagozatú általános iskolában tanítottam reggeltől estig. Délelőtt a kisiskolásokat, délután a Konzervatórium növendékeit. Közülük néhányan szép karriert futottak be... Kalmár Magda, Leblanc Győző és mások. Fiatal tanár idős növendékekkel — hogy azért túlságosan ne öregítsem magam. Egyike voltam azoknak, akik Forrai Katival, Vikár Lászlóval és másokkal együtt szombatonként összejöttünk Kodály Zoltán lakásán. Akkoriban a Kodály-módszer hírére sokan jöttek hozzánk külföldről. A látogatók az én óráimra is bejöttek. így történt, hogy az egyik konzervatóriumi órámra bejött a montreali egyetem igazgatónője, s mivel akkor már tudtam franciául, szemet vetett rám. Neki köszönhettem, hogy 1973-ban két évre szóló szerződéssel Montreálba mehettem. Ez a két év azután tovább hosszabbodott. — Korábban is járt Nyugaton ? — '63-64-ben Franciaországban voltam. — Akkoriban nem volt könnyű kijutni. — Tényleg nem volt könnyű. A nagyhatalmú Aczél elvtársnál is próbálkoztam szóbeli és írásbeli kérelmekkel, de nem tudtam átjutni a titkársági védőgyűrűn. Makacs voltam, nem adtam fel. Valahogyan megtudtam a lakáscímét — az Újlipótvárosban, a Szent István parknál lakott — és a lakásába bedobtam a levelem. Emlékeztem, hogy amikor zeneakadémista koromban eljött az Akadémiára fejtágítani — a színinövendékekkel együtt hallgattuk őt —, akkor ilyeneket mondott: Hallom, sokan méltatlankodnak, hogy nem lehet külföldre menni. Láttátok már Egert? Először menjetek Egerbe, gyerekek, és csak azután beszéljünk külföldi utakról. Szóval emlékeztem erre, ezért így kezdtem a levelemet: Aczél elvtárs, én már láttam Egert. Talán tetszett neki, hogy emlékeztem a beszédére, talán másért, hiszen a minisztériumban is megfordultam egy volt kollégámnál, mindenesetre nagy keservesen kaptam egy évre szóló fizetés nélküli szabadságot. Akkoriban a Francia Intézetnél is vezettem egy kórust, és az intézeti kapcsolaton keresztül sikerült újabb kinti kapcsolatokra szert tenni, úgyhogy lett egy kis állásom és ezáltal biztosítva volt a megélhetésem. Amikor felvételiztem a Sorbonne-ra, a zenetudományi szakra, akkor Jacques Chailley professzor megkérdezte, honnan jöttem. Elmondtam, hogy Pesten diplomát szereztem, és Bárdos, Szabolcsi, Bartha Dénes voltak a tanáraim. Kiderült, hogy ismerte és nagyra tartotta őket. Mondtam, hogy Kodályt is jól ismerem, mire kijelentette: Magának nem kell felvételi vizsga, fel van véve. Boldog voltam. Napközben az egyetemre jártam, Chailleyhoz és Nadia Boulanger-hez, esténként pedig dolgoztam. Nadia Boulanger-nek köszönhetően koncerteztem is. Róla tudni kell, hogy köztiszteletben álló személyiség volt a nemzetközi zenei életben. Amerikából, Kanadából jártak hozzá, és tőlünk is, mint például Szőnyi Erzsébet. — Kanadában könnyen döntött a kinnmaradás mellett? — Az ember negyvenévesen már nem úgy szalad neki a világnak, mint mondjuk húszévesen. Amikor megérkezett a meghívó levél, egy hétig rágódtam, mitévő legyek. Anyám a nagy kérdések eldöntéséhez mindig a Bibliát vette segítségül. Én is így tettem. Erről eddig nem sokat beszéltem. Felütöttem a Bibliát, ami Szent Pál valamelyik levelének a végénél nyílt ki. Na, gondoltam, itt nem sok nekem való gondolatra lelek. Tévedtem. Valahol az üdvözletek után, a levél legvégén nagyjából ez állt: És most már elhajózom innen és elmegyek prédikálni máshová, mert itt már eleget prédikáltam. Becsuktam a Bibliát és megírtam a válaszomat... Azután öt évre rá, amikor lejárt az útlevelem és felszólítottak a hazatérésre, akkor újabb vívódások következtek. Becsomagoltam, megrendeltem a repülőjegyet, azután lemondtam, majd megint megrendeltem és újra lemondtam. Végül álmatlan éjszakák után a fönnmaradás mellett döntöttem. Ez nagyon sokba került nekem, hiszen anyám temetésére sem jöhettem haza. A temetés napján a kinti katolikus templomban volt a gyászmise. Deák atyával kettesben emlékeztünk meg anyámról. Fölmentem az orgonához és elénekeltem a Te Deum-ot, hogy hálát adjak az életéért. — A hazajövetelnek súlyos következményei lettek volna? — Otthoni barátaim figyelmeztettek, nehogy hazamenjek, mert komoly bajom szárbennem, ennyi idő után azonban feloldódtak az ezekkel kapcsolatos beidegződéseim. Máig nagy vonzerő számomra, hogy Kanadában nem fékeznek, hanem hagynak dolgozni, sőt, újabb és újabb ajánlatokat tesznek. Ez nagyon jó érzés. Éelnőtt egy újabb, a korábbinál nagyobb entellektüel réteg, ami a számok nyelvén azt jelenti, hogy egy-egy héten 6-8 ezer ember megy a montreali hangversenyekre, míg itt, a Montrealhoz hasonló lélekszámú Budapesten jó, ha kétezren mennek hangversenyre hetente. Odaát a fiataloknak nagyobb igénye van a komolyzenére, mint nálunk, ahol - tudjuk, sokféle oka van ennek - ez az igény sajnos megcsappant. — Milyennek látja a kanadai magyarok közösségi sorsát, jövőjét? mazhat belőle. Úgy tudom. 1978-ban még lehetett számítani ilyesmire. — Most mit tanít, illetve mivel foglalkozik? —A Kodály-módszer oktatásán kívül hozzám tartozik a 250 tagú UQAM-kórus. Ebben nemcsak hallgatók énekelnek, hanem mások — például egyetemi tanárok — is. A kórustagok között szinte minden korosztály képviselve van. Észak-Amerikában az egyetemek egyfajta kultúrközpontok is. Továbbá felelőse vagyok a karmester szaknak, úgyhogy az újabb karmester-generációk tagjait is én tanítom. — Melyek voltak pályájának fontosabb állomásai? — A Kodály-módszerrel kezdtem, de hamar észrevették, hogy elég jó a teherbíró képességem, ezért rám bízták a kórust, majd hamarosan zenekari koncertek következtek, már az egyetemtől függetlenül. A legnagyobb kanadai rádióállomás élő műsorában például Jacques Hétu-nek a Le Prix című modern operáját dirigáltam, ami nem volt kockázatmentes vállalkozás... — Miért nem? — Nehéz, bartóki hagyományokra épülő, egyéni stílusban komponált műről volt szó. Az első előadásunkat közvetítette a rádió, és nem például az ötödiket, amelynél általában már csiszoltabban mennek a dolgok és kisebb a szétesés veszélye. Itt egy bukás országos hírű eseménnyé vált volna, tehát ennyiben jelentett kockázatot. Azután többször dirigáltam a New York-i Carnegie Hall-ban. Az amerikai és az európai koncertéletben ezt a legjelentősebb helynek tartják és csodálatos érzés ott először dirigálni. Ennél már csak az csodálatosabb, amikor az embert visszahívják újabb koncertekre. Időközben Párizsban, a Salle Pleyel-ben is dirigáltam, és nem lenne teljes a felsorolás, ha nem említeném meg büszkén, hogy idén, október 6-án a marosvásárhelyi szimfonikusokat fogom dirigálni. A kint eltöltött évekre visszatekintve még mindig új élménynek tűnik számomra az, hogy az ottani közegben sosem érzem a küzdelem izzadságszagát. Ott mindenki úgy építheti fel az életét, az egzisztenciáját, hogy nem kell mások útját kereszteznie. — Úgy érti, hogy a pályatársak tiszteletben tartják egymás köreit? — Igen, azt hiszem. Ehhez az ember könynyen hozzászokik. Igaz, negyven évig itthon éltem, és az itteni küzdőterek, megszokott küzdelmi módszerek sokáig nyomot hagytak —A magyar emigráció más népcsoportokhoz képest oldott kéve gyanánt él. A templomokban már fogynak a magyarok. Az én koncertjeimre is csak olyankor jönnek többen, ha magyar szerző, mint például Liszt szerepel a műsoron. A második-harmadik generáció már azt mondja: a szüleim magyarok voltak. Megfigyelhető, hogy a kamaszok nem akarnak magyarul beszélni a szüleikkel. A barátaik elől mintha titkolnák a származásukat. A kamaszkor elmúltával azután szinte követelik a szülőktől, hogy meséljenek Magyarországról, és jönni akarnak az óhazába. A beolvadás sajnos nagyon erős. Ugyanakkor a magyar tánccsoportok jól őrzik a hagyományokat, s oly nagy vonzerőt fejtenek ki, hogy olykor még a nem magyarok is hozzájuk csapódnak. Az ifjúság számára ezt fontos kötődésnek tartom. — Önt odakinn magyar művészként tartják számon ? — Igen, és ezt én is büszkén emlegetem. U- gyanakkor örülök, hogy magyar emberként élhetek Kanadában. (bánó) A főkonzul búcsúztatása A montreáli magyar konzulátus nemrég nagyszabású fogadást rendezett abból az alkalomból, hogy Persányi Ferenc főkonzul és kereskedelmi megbízott szolgálata véget ért. Persányi főkonzul és felesége— Marika — ötéves montreáli tevékenységük során sok barátot szereztek a magyarságnak. A főkonzul fontos kereskedelmi kapcsolatokat létesített Quebecben, sikeres kulturális eseményeknek adott helyt a főkonzulátuson, s minden szempontból kielégítően képviselte Magyarország érdekeit. A fogadáson megjelent Lucien Latulip miniszterhelyettes, aki a québeci kormányt képviselte, Louis Granger, az ipari és kereskedelmi minisztérium igazgatója, Diane Bélanger a kormányközi minisztériumból, s eljött a magyarok régi barátja, Marc Lalonde volt pénzügyminiszter is. Képviseltették magukat többek között a német, az orosz, a japán, a spanyol, a svájci, az osztrák és a mexikói főkonzulátusok, de megjelentek a montreáli magyar egyházak és egyesületek vezetői, valamint a helyi magyar közösség kimagasló egyéniségei — művészek, egyetemi tanárok — is. (Bencsics)
