Nyugati Magyarság, 1997 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1997-07-01 / 7-8. szám
1997. július-augusztus Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 9. oldal San Gennaro vére „Tavasz elején híre kelt, hogy Possilipo kerti házában él egy ember, aki meg akarja váltani a világot.” — így indítja Márai Sándor 1957-ben, a fenti címen megjelent regényét. A müncheni Újváry „Griff’ Kiadónál — Molnár József híres nyomdájában — megjelent kötet fülszövegében a Szerző elmeséli a regény születésének körülményeit: „Emberöltő előtt, 1948 őszén, a nápolyi székesegyházban láttam, amint a pap a magasba emelte és felmutatta az ereklyetárt ót, amelyben a város helyi szentjének San Gennaro vérének egy szurokszerűen alvadt darabkája megolvadt. A helybeliek azt állítják, ez ajelenet — amely a templomban kétszer ismétlődik — csoda. Mások, a hitetlenek, azt mondják, hogy nem csoda, csak vásári babonaság, idegenforgalmi látványosság. Akárhogy is volt, a látottak hatása alatt írtam egy könyvet, amelynek az volt a címe: San Gennaro vére”. A regény egyik szereplője, a nő, így emlékezik vissza az alkalmi gyóntató papnak: „Volt itt cirkusz, babonaság, hagyomány, liturgia, bűvészkedés, aztán volt szakszerűség és üzlet, de volt valami más is... Ez a zúgás. Ez a jajongás. Ahogy ezek a csoroszlyák hívták a csodát... Térdeltünk és figyeltünk. És megértettük, hogy a csodát hívni kell.” Illyés Kinga hasonló címet viselő műsorában ez a csoda a színpadon a szemünk előtt zajlik. Fekete ruhában, fekete kabátban, fején fekete sállal átkötött kalapban, ölében a mindenkori kivándorlók elmaradhatatlan, ütött, kopott kézitáskájával, nemcsak azt tudja elhitetni, hogy Nápoly védőszentjének a vére az ereklyetartóban buzogni kezd, hanem azt is, hogy az oly sokat emlegetett csoda bennünk van! Illyés Kinga oly tökéletesen azonosul a minden gyötrő gondolatát meggyónó női főszereplővel, hogy előadás végén ökéntelenül kiáltunk fel: láttuk a csodát! Tanítani kellene Illyés Kinga műsor-választási telitalálatait! Színházi életünk legűjabbkori „sajátosságait” bizonyítja, hogy az ősbemutatóra külföldön került sor. Holott a művész érzékenysége túltesz mindenféle gazdasági, politikai, szociális barométeren. A nő—Illyés Kinga — ott ül a gyóntató fülkében, csendesen, mintha attól tartana, hogy valaki meghallja, mondja az örök-emberi titkokat, s torokszorítóan szegezi nekünk a járványszerűen terjedő világgálódulás elmaradhatatlan kérdéseit: Mit ér az ember, ha kivándorló? Valóban megtörtént az írástudók által sokszor patetikusan emlegetett „Európa elrablása”? Illyés Kinga végsőkig letisztult, a szó, a kimondott igazság mágikus erejére támaszkodó előadó-A budapesti Magyar Kultúra Alapítvány rendszeresen szervezi az utódállamokban élő elszakított magyarság szellemi, művelődési élete jeles képviselőinek a találkozóit („Régiók Találkozása”). Teszi ezt azzal a nemes céllal, hogy kölcsönösen erősítse bennük az összetartozás és az egység nemzeti érzését, s hogy közvetlen, hiteles forrásból ismeijék meg, részleteiben is, egymás léthelyzetét, a régiók nemzeti közösségeinek és az anyaországnak az alapvető gondjait, bajait, és azt, hogy melyek a legsürgősebb, azaz halaszthatatlan teendők. Legutóbb egy kárpátaljai (Czébely Lajos), egy horvátországi (Csörgits József) és egy szlavóniai (Göncz László) költő gazdagodó életműve kapcsán bontakozott ki érdekfeszítő és igen tanulságos eszmecsere ezen a fórumon. Minden költő- és írónemzedéknek az életében van valamilyen nagy élmény, tapasztalat. A kisebbségi sorban élő költők versei mélyén rejlő élménynek a neve: Trianon. Nagyon nehéz, szinte lehetetlen szabadulni tőle azoknak, akiknek a kisebbség sanyarú sorsa jutott osztályrészül. Amióta Trianon leválasztotta az erdélyi, kárpátaljai, felvidéki és délvidéki magyar közösségeket a nemzet testéről, odavetve őket a velük szemben ellenséges idegen erőknek, politikáknak, azóta a költők, írók, de még a köznép is azzal foglalkoznak, miként tudnák ezt a helyzetet, traumatizáló élményt közömbösíteni és orvosolni. Hisz egyre bizonyosabb, hogy ebben a tekintetben a jelenlegi szociálliberális kormány részéről nem sok segítségre számíthatnak. Pedig hát mi anyaországiak is szenvedünk aTrianon-szindrómától. Ha belegondolunk, a trianoni élmény benne van az egész magyar költészetben és irodalomban, éppen csak nem vették észre, pontosabban: nem volt szabad beszélni róla. A Trianon Régiók találkozása II. Kárpát-medencei Napok A Magyar Kultúra Alapítvány augusztus 15-20. között negyedik alkalommal mutatja be a határon túli magyarság megőrzött hagyományainak klasszikus és kortárs kulturális értékeit. Az alapítvány székházában (Budapest I., Szentháromság tér 6.) Régiók találkozása, II. Kárpát-medencei Napok címmel rendezendő találkozón kettős születésnapot ünnepelnek: a 750 éve, IV. Béla királytól városi rangot kapott kárpátaljai Beregszász köszönti az ugyancsak 750 éves Budavárát. Az irodalmi, néprajzi, zenei előadásokkal, kiállításokkal és tanácskozásokkal tarkított nagyszabású találkozó fővédnöke Csoóri Sándor, a Magyarok Világszövetségének elnöke. műsora különleges hatást vált ki a nézőben. Alig van olyan, aki azonnal ne indulna a Márai-regény keresésére, hogy aztán együltében végigolvassa az egészet. A „Nápoly-varázslat” talán legsikeresebb kulcsregénye a San Gennaro vére. A „Nápolyt meglátni, s azután meghalni” szirupos igézetétől távol állnak a Márai teremtette hús-vér emberek, akik több ezer éve oly otthonosan mozognak az őket gyakran megleckéztető Vezúv tűzhányó tövében. Illyés Kinga nem valamelyik feminista mozgalom elkötelezettjeként, hanem zseniális ráézéssel választja ki műsorait. Tud valamit, amit senki más. Márai meg is indokolja, hogy miért „bízta” a nőre az igazság kimondását: „a nők mindig erősebbek”, hitelesebbek, mint az öblös és vastaghangú, magukat a teremtés koronájának valló férfiak. Ezért választatja a vallomás legszemélyesebb, s éppen ezért legemberibb műfaját, a gyónást. Igazán csak a nők tudnak gyónni. „A nő két kézzel eltakarta az arcát és hallgatott. Aztán ezt mondta az ujjain át: —Kívülről, innen (a vasfüggöny nyugati oldaláról ! —T. Z.) mindez érthetetlen. Nem tudom elmondani a rendőrségen, mi történik egy emberben, aki megéli az egészet, látja, amint körülötte megszűnik minden, ami hozzá tartozott.. .De a különös az volt, hogy ezzel a felbomlással egyidejűleg ott, abban a világban is épült valami. (...) Van itt valamilyen irtózatos félreértés, nemcsak a két világ között, nemcsak a vasfüggöny ez a félreértés, padre... A félreértés az, hogy az emberek nem tudnak építés nélkül élni.(...) Van egy pillanat, amikor az emberek alkotó készsége erősebb, mint a gyűlölet, amit a rendszer ellen éreznek. Fogcsikorgatva, de feltalálnak, regényt írnak, zenét szereznek. És nincs erejük, hogy elrejtsék azt, amit alkottak... Ebből a lehetetlenségből élnek az erőszakos rendszerek.” Márai nem alibit keres az otthonmaradás vagy elvándorlás igazolására! Mint egy orvos, rögzíti a pontos diagnózist. A regény férfi főszereplője — a nő gyónás közben gyakran gondolkodik a férfi „fejével” — attól fél, hogy egy adott pillanatban nem lesz ereje a bolsevisták erőszakos rendszere ellen tiltakozni. Nem attól fél, hogy akommunisták levágják a kezét, hanem attól, hogy egy napon kénytelen kezet szorítani egy kommunistával. — Különös emberek ezek a menekültek! — mondja a regényben a Posillipóra költözött idegenek ellenőrzésével megbízott rendőr, az ágens. Egy cseh asszony a szöges dróton lát menekítette ócska, lábpedálos varrógépét, egy litván Új-Zélandra is magával vitte a harangjátékot. Az utolsó pillanatban, amikor elmennek hazulról, rendszerint egy értéktekapcsán született művekről — gondoljunk Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Krúdy, Karinthy és mások írásaira—nem tanultak, nem tanulhattak az iskolában, ezek a munkák még a kritikai kiadásokban sem kaptak helyet. És mosthirtelen egy olyan (fiatal?) nemzedéknek az írásaiban jelent meg valamiféle válasz mindarra, amit Trianon a magyarságnak jelent, amely nemzedék saját életkorát és történelmi helyét illetően már régen túl van rajta, hisz Trianon anagy apáinak az élménye és személyes drámája volt. S. Benedek András történelmi távlatokba helyezve közelítette meg a kárpátaljai magyarság sorstragédiáját. Többszöri sorsforduló után, 1944 késő őszén Kárpátalján arra ébredt a maroknyi magyarság, hogy nemcsak földjét, nyelvét, de puszta létének jogát is elvitatja tőle a dobtárak kegyetlen logikája. A kettős kárpátaljai holocaust után mintegy ötvenezer ember nem tért vissza ősei földjére. Köztük a megtartó hagyományt átörökítő szülők, nagyszülők, tanítók, papok, szerkesztők, költők, írók, nyomdászok és magántisztviselők végtelen sora. Az örökös gyászban és várakozásban élő közösségben az évekkel egybenőtt a hiteles szó, a helyettük írott ének iránti vágy. Ebben a szociális közegben jelentkezett a versírók egész sora. A ritkábban elhallgató költők mellett igen sok a földrajzi érelemben eltávozó, jelezve, hogy számukra a versírás a türelmetlenség, az elégedetlenség jele, a változás, a változtatás igénye volt elsősorban. Ez a tendencia csak feltételes értelemben változtott az úgynevezett politikai fordulat — 1989 — után. Czébely Lajos, aki egyszemélyben kántor és tanító—ilyenformán kis magyar közösségéban maga búcsúztatja a minden élők útján elmenőket, kereszteli a kisebbségi sorba érkezőket, oktatja a fiatal nemzedéket — nem fiatalon kóstolt bele az alkotás gyötrődésekkel teli világába, bár mindig ott élt a kultúra hol tágabb, hol meg egészen szűkre szabott közegében. Élete szolgálat. Versei annyiban szólnak a közösségnek, amennyiben tetten érhető bennük a sorsazonosság. Tiszta és egyszerű igazságokat mond ki, miközben mindenhol érzékelhető a félelem, a keserűség és a tehetetlenség gondolata. Mert ki tudja, meddig tart a kegyelmi idő? Lényegében vele azonos, konkrétságban mégis eltérő, mert háborús körülmények között születtek Csörgits József versei, sikolyai. Csörgits nem írja le a katasztrófát. A katasztrófáról nem lehet írni. Hanem —miként János apostol —jelenéseket írt a maga Bibliájába. Ez a Biblia azonban összetépett. Képei töredékek. Vagy nincs is kép, csak szürkeség, homály, ami körülvesz, amivel lassan egybeolvadunk. len tárgyat visznek magukkal, s azt olyan nyugtalanul őrzik, mintha az életüknél is fontosabb lenne. A menekülteknek még a nézésük is más, hallgatják a packázó hivatalnokok kérdéseit, aláírnak nyilatkozatokat, okmányokat, melyeket követelnek tőlük. Az ember—mondatja a nővel Márai —, amikor elhagy egy hazát, az összes hazákat elhagyta. S ha egyszer hazamegy, a haza többé nem lesz számára más, mint egy ismerős tartózkodási hely. Egy hazát élni kell, mint egy érzést, mint egy szerelmet. Természetesen lehet vitatkozni — mint ahogy vitatkoztak is Márai fenti megállapításaival —, az író mindig önmagát írja. Márai utolsó éveit nagy szegénységben, teljes visszavonultságban, San Diegóban töltötte. Öngyilkos lett, akárcsak a San Gennaro vére férfi főszereplője. Márai a polgári liberális hagyományok elkötelezettjeként a polgári életértékek megmaradásáért hadakozott, az individuum teljes autonómiáját, szabadságát tartotta a legfontosabbnak. Ennek elvesztésétől féltette a vasfüggöny mindkét oldalán élőket. A férfi főszereplő, a nemzetközileg elismert tudós azért menekül a bolsevista uralom elől, mert a személyiségét, az egyéniségét látja a legnagyobb veszedelemben. Nem akar kétlábon járó, gondolkodó protein-tömeggé válni. A vasfüggöny túlsó oldalán is azt tapasztalja, hogy többé már nem lehet igazán ő, csak állampolgár, munkaerő vagy adóalany. Ezért látja úgy, hogy csak az egyes ember, az egyéniség tudja megváltani a világot. A megváltásnak viszont önfeláldozás az ára. így volt egyén Jézus és Ghandi. Mindez Illyés Kinga tolmácsolásában különleges történelmi hátszelet kap. El tudja hitetni a nézővel, hogy gyónás közben a templom a tetőzet sérült, hézagos résein át megtelik súlyos déli fénnyel. „Bocsásson meg, padre, ... nem tudom, meghallgat-e? Úgy értem, meghallgat-e mindent?” kérdéssorozatban ott vibrál a félsz: az imádott férfi öngyilkosságba torkolló életének tanulságait, az emberiség megváltásának titkait lesz-e kire rábíznia? „Az a megtartó légkör, ami Európa volt, számára nincs többé. Meg akar halni, és én aztán menjek el innen” — ismétli a Nő, a gyónás vége felé, a Férfi sajátos végrendeletét. Illyés Kinga föláll a színpadi gyóntató székről, s egyenes léptekkel, mintha sétálna, lassan kimegy a színpadról. Mi utána nézünk, s többé nem jön senki. Újra és újra megkísért az előadó műsor legfontosabb üzenete: az érzékelhetőn, a tapinthatón túl valóban van valami „más” is. Talán maga az igazi csoda. Ha tehetném, Illyés Kinga műsorát elvinném a világ minden tájára... Tófalvi Zoltán Versei sebhelyek, feszültségek nyomait őrzik. Őrzi, ahogy saját sorsát—bármilyen legyen is az — nem hagyja füstté oszlani az ember. Göncz Lászó építő ember. A muravidéki magyarságnak alig van olyan szellemi, kulturális intézménye, amelynek a létrehozásában ne vett volna részt. Az önépítésnek ez a gondolata verseiben is kifejeződik, mert a trianoni tragédia mellett azokat az engesztelő élményeket is meg tudja szólaltatni, amelyeket a szülőföld természeti képe, a Muravidék igazi pannon hangulata — a lendvai hegy és a lendvai vár, a szőlőhegyek, a kinyíló Pannon síkság (gondoljunk Hamvas Béla vonatkozó gyönyörű gondolataira) —jelent. Amelyeknek a latin derűje ott van Göncz László verseiben. Ott vannak persze a családi élet örömei és bánatai, és az a készenlét is, amely ehhez a nemzeti és közösségi önépítéshez szükséges. Különös jelenséggel állunk tehát szemben. A húszas évek trianoni költészete és prózája után a szemünk láttára jön létre egy trianoni költészet, irodalom a kilencvenes években. Nemcsak Kárpátalján, Horvátországban, Szlavóniában, hanem Szlovákiában és Erdélyben is. Ennek a fiatalabb nemzedéknek azonban van egy másik élménye is —1989. Amikor úgy tűnik — ha döcögve, kínkeservesen is —, az orvoslásnak — ha nem is a politika színterein—valamiféle folyamata megindult. A trianoni sebeknek a gyógyítása ma úgy kell hogy történjék (most még csak így lehet!), hogy önmagunkban, a nemzetben próbálunk meg új erőforrásokat találni, közösségeket szervezni, új utakat keresni. Ez az önösszeszedés, az önépítés ideje. Ez jószerével minden kisebbségi közösség életére jellemző, hisz mindenütt megindult az önépítésnek a munkája. Ott is, ahol erre viszonylag békés körülmények között nyílt lehetőség (Szlavónia), ott is, ahol, mint Kárpátalján, súlyos tragédiákat felidézve kell ezt megtenni, ott is, ahol ágyúszó és lövedékek becsapódása mellett kellett az önépítéshez valamiképpen eljutni. És szerencsére Erdélyben is, ahol az új politikai irányzat, jelek szerint, józanabbul és reális(abb)an ítéli meg a magyarság súlyát, történelmi szerepét és jelentőségét a román valóság jobbra fordításáért folytatott küzdelemben. Mindezeknek ugyanakkor van egy magasabb tanulsága is: ezekben a kisebbségi sorban keletkezett költészetekben nemzeti közösségek sorsának ábrázolásáról van szó. Mindhárom régió költőinek a tapasztalata hasonló. Saját erőből — nagyhatalmi közreműködés nélkül és Trianon ellenében — tudnak és akarnak szellemi hazát teremteni. Aniszi Kálmán /----------------------------;-----------------------------\ CZEGŐ ZOLTÁN Kolozsváron Nagy tisztelettel. Botár Edit képei között Napban elégett, hamvad rétekre, kutakba hullató ifjúságom, mit is botorkálsz templomok között keresztre feszített Kolozsváron? Fölmagasztosult, ki settenkedett — de sosem, soha nem az én városom! Végy csak nyugodtan mély lélegzetet, amíg erdőnyi bánat átoson ideghálóin a mellkasodnak. Meglátod, még ma is az diderget: csontra hajszolták Mátyás jó lovát, ócskásnak adták a cifra nyerget. Azt tanultam én, hogy napba nézve hunyorgás nélkül csak ember állja. Csoda szelekbe rántott magával szellem-Kolozsvárom vitorlája. Pecsenyeillat, dny álalt csókok — ez volt a csillámos szép valóság. Ki alapozott, ki kalapozott — itt csak gyűlt, egyre gyűlt az adósság. Kinek fizetnél, hamvad rétekre, kutakba hullató ifjúságom? Nem a szeretőd kendője lobog ezen az idegen, romos váron. Budapest, 1997. május 29. v______________________________________________________________________/ /-----------------------------------------------------------\ Visszanéző Az erdélyi Impress Kiadó június 19-én a marosvásárhelyi Bemády Művelődési Központban tartotta Nagy Pál Visszanéző című kötetének bemutatóját. Bevezetőt mondott Bölöni Domokos író-újságíró, a Népújság munkatársa, közreműködött Balázs Éva és Kilyén Ilka színművésznő. A kötethez Sütő András írt ajánlást. Nagy Pál könyvéről Halandó ember lévén az író is, földi vándorútjának végén megválik életművétől is, amelyet törvény szerint az Idő vesz kézhez; az utókor, a legfőbb ítész, az igazságban tántoríthatatlan bíró. Akkor hát ér-e valamit kortársak emlékezése halott nagyjainkra ? Érdemes-e kritikusként és tanúként azokról szólni, akikből immár kőemberek, bronzemberek lettek, szellemi arculatukat pedig szuverén módon az Idő formálja? Kultúrhistóriai tény, hogy nem csupán az anyag, hanem a szellem megmaradásának elve is bizonyítható. Fontos tehát a kortársi emlékezés, amely átmenetileg homályba merülő arcokra világít. Fontos a személyes ismeretség közvetlenségével szólni Kós Károlyról, Bánffy Miklósról és szellemtársaikról. Életművük sorsának alakulását a könyörtelen Időben az erdélyi sorsot viselő utónemzedék írástudói is meghatározhatják. Fontos, hogy a drámai csöndben, amely alkotójuk halála után jelentős életműveket is elborít időlegesen: újból és újból megszólaljon a kortárs; hogy az árván maradt szellem-gyermekek önállóságukban megerősödjenek. A legfőbb ítésznek nevezett utókorral szembeszállni nem lehet. Segíteni viszont az eligazodásban: az írástudók mindenkori kötelezettsége. Nagy Pál könyve: halhatatlan erdélyi arcok, pályák, pillanatok kaleidoszkópja. Címe szerint: Visszanéző, de múltittas nosztalgiát hiába keresnénk benne. Kortársi emlékezéseit a jelennek és a jövőnek szánta. Sütő András v_______________________________________y Hazát építő költészet
