Nyugati Magyarság, 1997 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1997-01-01 / 1-2. szám
1997. január-február Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 7. oldal Megmenthető az ország Beszélgetés Zétényi Zsolt ügyvéddel, az Országgyűlés Emberi Jogi Bizottságának volt alelnökével . A pártambíciókból érdemes valamennyit feladni a nemzeti érdekek javára — mondta Zétényi Zsolt ügyvéd, publicista, volt országgyűlési képviselő, az Országgyűlés Emberi Jogi Bizottságának egykori alelnöke, az 1989-es Ellenzéki Kerekasztal tagja, több elfogadott törvényjavaslat szerzője, akivel belvárosi otthonában beszélgettünk. — A magyar társadalom döntő része soha nem látott nehézségekkel küszködik, a baloldali-liberális kormánykoalíció mégis egyre-másra hozza a megszorító intézkedéseket. Létezik-e olyan nemzetstratégia, amelynek segítségével elmozdulhatunk a jelenlegi gazdasági, kulturális, erkölcsi mélypontról? —A nemzet egyik sorskérdése az, hogy legyen stratégiája, azaz legyen az alapkérdésekben kézzelfogható feladatokat is meghatározó koncepciója arról, hogy miként kerüljön ki az ország a jelenlegi siralmas állapotából. Továbbá arról, hogy miként lehet a magyar népesség számára szellemimorális, illetve biológiai gyarapodást elérni, beleértve az elszakított nemzetrészeket. Ilyen nemzetstratégiára szükség van. Az utóbbi időkben számos összejövetel, kongresszus foglalkozott ezzel, gondoljunk például a Püski Sándorék által szervezett szárszói találkozókra vagy a Magyarok Világszövetségének múlt nyári világtalálkozója kapcsán kiadott kötetre, amely igen magvas tanulmányokat tartalmaz, vagy a Marácz László-Sebestyén István-féle rendkívül figyelemre méltó nemzetstratégiai elképzelésre. Ez utóbbi arról is szól, hogy a megvalósításhoz milyen lelki beállítódásra, magatartásra lenne szükség. — Ez az elképzelés elsősorban a politikusok vagy az állampolgárok összességének a magatartására vonatkozik? — Bizonyára az egész nemzetre vonatkozik, bár úgy gondoljuk, a politikának elsőbbsége van, még ha nem is akkora, amint azt sokan hiszik. Mindenesetre a politika résztvevőinek meggyőzése elsődleges fontosságú, mert a politika közvetlenül, illetve az általa is befolyásolt média révén képes a közvéleményt alakítani. Ezt meg tudja tenni rossz és jó irányba is. A nemzetstratégia tehát elsősorban azokhoz kell szóljon, akiknek a szava eljut az állampolgárok többségéhez, másodsorban pedig azokhoz, akik saját tájékozódásuk, szellemi tevékenységük révén jutnak olyan gondolatokhoz, amelyek a magatartásukat, a cselekedeteiket befolyásolják. Néhány ezer ember elegendő — Az említett tanulmányokban, illetve a találkozók során megfogalmazott gondolatok a jelek szerint nem épülnek be a politikai gondolkodásba. Ön szerint ennek mi az oka? — Az elsődleges ok szerintem az, hogy az idegen szívű tömegtájékoztatás ezeket elhallgatja, vagy tudatosan elferdíti, a kiragadott részleteket rosszul interpretálja. A másik ok kétségkívül az, hogy a politika egy jelentős részben bűntudatos értelmiségi rétegnek a tevékenységi területe. A magyar nép tekintélykereső és -tisztelő, emiatt azonban sajnos a hamis próféták tiszteletére is kapható. Az elmúlt tíz évben kézzelfogható tapasztalatokat szereztem arra nézvést, hogy néhány ezer ember elegendő az egész népesség sorsának és véleményének alakítására. Tehát nem baj az, ha a nemzetstratégia csupán egy szűkebb körnek a terrénuma, a megfelelő hatás és eredmény eléséréhez már ez is elegendő. Ezeken a rendezvényeken politikusok is részt vettek és megszólaltak. Állítom, hogy ezen politikusok magatartására és véleményére hatással voltak e rendezvények, miként ők is formálták az ottlévő értelmiségiek véleményét. Persze, a politika alapjában nem nemzetstratégiai beállítottságú, hiszen a nemzetstratégiák hoszszabb távra, tíz, húsz, harminc évre készülnek, de Magyarországon sokkal jobban elszakadt ez a stratégia a politikától, mint bárhol másutt, mivel nálunk egy kifejezetten hazafiatlan, antipatrióta nevelés érvényesült, és ezt még Lengyel László is megállapította nemrég megjelent könyvében. A mi közösségeink a hasonló életmód alapján szerveződtek az utóbbi évtizedekben, nem pedig a közös történelmi-erkölcsi értékek, a közös lelkűiét alapján, a nemzetalkotó közösségekre jellemző módon. Innen ered az is, hogy a határon túl élő magyarok kirekesztettnek érezték és érzik magukat, mert ők nem az anyagiakat tekintik elsődleges értéknek. Náluk a magyarsághoz való tartozás és a magyarság vállalása nagyon fontos érték. Ma a politikacsinálók világképéből hiányoznak a sarkalatos nemzetstratégiai értékek és szempontok. — Melyek ezek? —Úgy gondolom, hogy a nemzetstratégia vagy — Fekete Gyula megfogalmazásában — a nemzeti minimum lényegét könnyen meg lehet határozni, hiszen végső soron az anyagi romlás mérsékléséről és elhárításáról, a fizikai pusztulás, a népességfogyás megállításáról, a társadalom erkölcsi, szellemi és lelkiállapotának, közérzetének a javításáról, az ország nemzetközi gazdasági kötelezettségeinek elviselhető állapotba hozásáról van szó. Az adósságtörlesztés abszolút primátusával kapcsolatban megjegyzem, ha egy család pusztulása következhet be amiatt, hogy az összes tartozásait kiegyenlíti, akkor vajon melyik családfő fogja azt mondani: inkább haljon éhen az egyik gyerekem, de kifizetem a tartozásunkat. Nemzeti összefüggésben hiányzik ez a szemlélet, tehát inkább a fizikai megsemmisüléshez vezető nyomorra ítélik a társadalom nagy hányadát az adósságok pontos törlesztése érdekében. A HATALOM SÁNCAINAK KIÉPÍTÉSE — Tarthatunk-e attól, hogy a torz erőviszonyok miatt nem jön létre a nagymúltú demokráciákban természetesnek tekintett politikai váltógazdaság, s emiatt a nem nemzetben gondolkodó erők hosszabb távra stabilizálják a hatalmukat? — Úgy vélem, a jelenlegi baloldali-liberális irányzat politikai hagyományaihoz szorosan hozzátartozik a hatalmi tényezők túlbecsülése, gondoljunk csak a proletárdiktatúra mítoszára, a ki kit győz le kérdésének az előtérbe helyezésére. Mindez azt az üzenetet hordozza, hogy már csak azért sem kell távlatos nemzetpolitikai koncepciókban gondolkodni, mert a hatalom materiális részének birtoklása fontosabb, mint efféle terveket szőni, vagyis olyan helyzetet kell teremteni, hogy a politikai ellenfél ne kerülhessen hatalomra. A lakosság jelentős hányada — nyugateurópai összehasonlításban — rendkívül tájékozatlan a több évtizedes agymosás következtében, s kénytelen az anyagi értékek rabságában élni, mert különben elpusztul. így azután nem veszi észre, hogy őt egy távlatos nemzetpolitikától, s ezáltal a jövőjétől fosztják meg, hiszen azzal van elfoglalva, hogy egyre kevesebb jut a mindennapi megélhetésre. Márpedig a népeket nemcsak a közös múlt, hanem a közös jövő is összeköti, összetartja. Ha ezt a földhöz ragadt anyagiasságot a baloldali irányzat „kezelni” tudja, azaz tud ígérni, és szükség esetén képes lazítani a gyeplőn, amikor pedig sarcol, akkor ezt ellensúlyozni tudja szép szavakkal és propagandával, nos, ebben az esetben elegendő a hatalom sáncait úgy kiépíteni, hogy azt ne lehessen áttörni demokratikus eszközökkel. Rosszindulatú, téves feltételezés — A jelenlegi hatalom is folytathatna úgynevezett nemzeti politikát. Vajon miért nem teszi? — Érthető, ha a jelenlegi hatalom nem merészkedik a nemzetpolitika mezsgyéjére, mert ott igen csekély gyakorlata van, és vesztésre van ítélve. Magyarán a távlatos nemzetpolitikának széles körben való elfogadása, az azzal való lelki azonosulás a baloldal számára a bukást jelenti. Ezért fontos neki a lelkek és a gyomrok feletti uralom. A rabságot már elfogadni látszó, megfélemlített társadalommal annak idején elhitették, hogy a nemzeti öntudat megjelenése retorziót vált ki, így érthető, hogy néhány évvel ezelőtt az egyházi jelképek óvatos megjelenése, az egyházak mérsékelt — ám hisztérikus hangoktól kísért — kárpótlása, a keresztény-nemzeti jelszavak megjelenése riasztóan hatott a társadalom jelentős részére. Van egy pesti mondás: Ha Erdélyt emlegetik, akkor ütik a zsidókat. Ennek az az üzenete, hogy ha Erdélyt emlegetjük, akkor erősödik a nemzeti érzésünk, ezzel pedig szükségképpen együtt jár a másság iránti türelmetlenségünk. Ez rosszindulatú és téves attitűd, ami egy igen szűk kozmopolita-libertinus körnek, illetve egy bizonyos pártfunkcionáriusi körnek a gondolkodására jellemző, s a nemzeti-keresztény eszmékkel szembeni törekvésekben jut kifejezésre. Mindez a sajtó által felerősítve hatással volt a magyar társadalomra, és ennek következtében sokakban alakult ki az a meggyőződés, hogy íme, a magyarkodás, a keresztény retorika együtt jár az elszegényedéssel. Vagyis, ha mindezt elvetjük, akkor megszabadulunk a szegénységtől is. Ez tükröződött a 94-es választások eredményében... Stresszes állapot és sokkterápia — Ezzel szemben itt van a 94-től tartó időszak, amely arról tanúskodik, hogy ezatöbb mint kétharmados túlsúllyal kormányzó hatalom még kevésbé váltja be a reményeket, mint az előző, s éppen a baloldal, illetve a neoliberálisok országlása idején következettbe egy soha nem látott elszegényedés, erkölcsi-szellemi pusztulás. —Azok az események, amelyek a társadalmak sorsát alakítják, nem véletlenül következnek be, hanem tükröznek bizonyos logikát. Ez, a 94-es eseményeket tekintve, az én olvasatomban azt jelenti, hogy mivel a 89- 90-es rendszerváltó elit nem rendelkezett a sikeres forradalmi folyamathoz szükséges karizmatikus képességekkel, s a magyar társadalomból is hiányoztak a tömeglélektani feltételek, vagyis nem érett meg a gyökeres változásra, így mindez—és bizonyos nemzetközi tényezők (kozmopolita tőke, gazdasági hanyatlás) is — fékezőleg hatott a nemzeti közösséget építő törekvésekre. Nem sikerült tehát megtenni az elemi rendszerváltó lépések jelentős részét. Valamennyit igen, hiszen a parlamentáris, demokratikus választójogra épülő szisztéma mégiscsak változást jelent, azonban a nép szélesebb rétegeit nem tudták megszólítani, s az érdekeit sem tudták megfelelően képviselni. Ezért szükségképpen be kellett következnie egy stresszes állapotnak, egy sokkterápiának. Ezt éljük át most. Vannak betegségek, amelyeknek a gyógyítása csak komoly megrázkódtatások árán lehetséges. Én ilyen megrázkódtatásnak tartom a 94-es fordulatot. Más hasonlattal élve: ha én valakinek hiába magyarázom, hogy a forró kályhát nem szabad csupasz kézzel megfogni, akkor nyilvánvaló, hogy ezt csak abból fogja megtanulni, ha megégeti magát. A társadalmak számára is adódhatnak ilyen fájdalmas tapasztalatok, s ez a mi esetünkben a szocialista-szabaddemokrata kormánykoalíció. — Vannak, akik attól tartanak: a magyar választók többsége esetleg a saját kárán sem tanul, s ezután is azokra szavaz, akik tönkreteszik őt. — Itt jutunk el a nemzetstratégia és a politika kettősségéhez. Említettem már, hogy a politika nem nemzetstratégiai beállítottságú, akár az időintervallumait, akár az érdekeit, a céljait, az elvrendszerét nézzük, másrészről viszont — és itt az úgynevezett nemzeti vagy ellenzéki táborra gondolok — foglalkozik stratégiákkal, de azért lényegében pártpolitikai érdekek alapján képzeli el a jövőt. Tragikus ellentétnek látszik: egyfelől a morális emelkedettség, a nemzetstratégiai elvek kimunkálása, másfelől a hatalomért kapaszkodó politikusok, akik azt mondják, hogy előbb meg kell ragadni a hatalmat, és a stratégia majd azután jöhet... A nemzetstratégia szükséges — És nincs ebben logika? — Logika van benne, és ami a hatalom megragadását illeti, szerintem az ellenzék igen közel van ehhez. Ha 98-ban nem nyeri meg a választásokat, az elsősorban az ő hibája lesz, márcsak azért is, mert ez a kormány mindent megtesz azért, hogy az ellenzék győzzön — ahogyan ezt valaki szellemesen mondta —, de aki itt nemzeti politikában gondolkodik, annak a megszerzett hatalom megtartásáról is gondoskodnia kell. A nemzeti stratégia tehát elengedhetetlen, és a pártprogramokban is meg kell jelennie. — Közös nevezőre hozhatók-e a nemzetstratégiának, pontosabban a nemzetstratégiák összességének a főbb elemei? — A stratégiáknak már most van egy közös pontja. Ez a közös pont a 98-as választás. Ez a választás nekünk nem ugyanazt jelenti, mint a nyugati demokráciákban élő polgárok számára a választások valamelyike. Ennek a kimenetele ugyanis nemzeti sorskérdés. Ezen múlik, hogy a krízis után jön-e gyógyulás. Gondoljunk például arra, hogy térségünkben a magyarság részaránya vészesen csökken. 1950 és 1990 között mintegy tíz százalékos növekedés volt, ma viszont már folyamatos csökkenésről kell beszélnünk. Ugyanakkor a szomszédos országokban jelentős népességgyarapodás van. Nem lehet közömbös számunkra, hogy egy elöregedő, inproduktiv népnek, avagy egy gyarapodó, fejlődő népnek vagyunke a tagjai. És a magyarságnak a Kárpát-medencében való megmaradása, kulturális, gazdasági kisugárzása a térségnek a Nyugathoz való felzárkózása szempontjából sem mellékes, nem beszélve a magyar emigráció jelentős kapcsolatteremtő képességéről. A stratégia alapj a kell legyen a közösségi boldogulás, tehát a nemzeti gondolat és a szociális felemelkedés összekapcsolása. Bukásra ítélt illegitim irányzat — A Nyugatnak nem kellemesebb olyan magyarországi vezetéssel számolnia, amely készségesen meghajol az érdekei előtt, és szélesre tárja a kapukat? — Ha olyan nyugati tőkés törekvésekkel kell számolnunk, amelyeknek a célja a régió gyors kirablása, s azzal, hogy e törekvések irányítóit aggasztják a politikai változások, akkor célszerű visszarettenteni az ebben érdekelteket. Akik viszont hosszabb távú stratégiai együttműködésre gondolnak, azok ennek a térségnek a legitim, tehát bizonyos szinten elfogadott és közmegbecsülésnek örvendő vezetőivel keresik a kapcsolatot, s nekünk is az az érdekünk, hogy az ilyen kapcsolatok érvényesüljenek. A szolgalelkűséget az emberek nagyra értékelik, mert nem jelent gondot. Egy üzletember annak örül, ha a partnere gyengébb, mint ő. Ez emberi dolog. Áz országok közötti magasszintű kapcsolatok esetében—normális körülmények között — ez a tétel már nem érvényes. Egy tekintélyes politikai irányzatról ugyanis feltételezik, hogy jobban kézben tudja tartani egy ország társadalmát és biztonságosabbn teljesíti a vállalt kötelezettségeket, mint az, amely könnyűszerrel meghajol és igent mond, de semmi garancia nincs arra, hogy tartósan ura a helyzetnek. Komoly politikusok Nyugaton sem gondolják azt, hogy egy társadalmat kívülről, totálisan lehet irányítani, annak akarata ellenére. Ha pedig egy irányzat idegen érdekeknek próbál minden áron megfelelni, tehát illegitim, akkor előbb-utóbb meg fog bukni a saját közegében. Persze 98- ban is van esély, hogy illegitim erők kerüljenek ismét hatalomra, ami azt jelenti, hogy a betegség, a lázas állapot elhúzódik, s a társadalom többsége csak a következő ciklusban fog megvilágosodni. Akkor azonban — szerintem—olyan események következnek be, amelyek parlamentáris úton már nem kezelhetők. Vagyis a legitimáció hiánya akkor válik nyilvánvalóvá, akár egy társadalmi robbanásban... — Ön említette: ha ismét a jelenlegi kormányzó erők győznek 98- ban, akkor az elsősorban a nemzeti erők hibájából történik. Ez a hiba miként kerülhető el? — Úgy gondolom, ha a választási rendszer változatlan marad, akkor nagyon szoros együttműködésre lesz szükség, ami akár egy választási párt létrehozását is jelentheti. Időben és jól kell dönteni —Nyilván sokan nem tudják, mit értsenek ezen. — Ha a nemzeti oldal választóival beszélgetünk, sokan kérdezik: kire szavazzunk? A válasz kézenfekvő: olyan pártra, amely bekerül a parlamentbe. Ellenkező esetben ugyanis a leadott szavazat hiábavalónak tűnik. Az emberek szeretnek győztes pártra szavazni, szeretik azt az érzést, hogy akik nyertek, azokat ők is támogatták. Ha létrejön egy, legalább három pártot egyesítő, tisztességes, nemzeti célokat szolgáló, társadalmi megerősödést hirdető tömörülés, akkor az nagyobb eséllyel indulhat a hatalomért, mint a benne résztvevő pártok különkülön. Ha elhiszik róla, hogy esélyes, és olyan programja, célja van, amelynek alapján feltételezhető: megmenti az országot a nyomortól, az elsorvadástól, akkor biztos, hogy meg is szerzi a hatalmat. — Minden párt önmagát szeretné megjeleníteni a választásokon. Egy választási párt megalakítása a résztvevő pártok részleges önfeladásával jár együtt. Elképzelhető, hogy a pártok vállalnak egy ilyen lépést? — Ez megalapozott aggály. Fontos, hogy a pártok megőrizhessék mozgásterüket a népszerűségük növelése érdekében, de ez ne legyen a választások napjáig tartó kíméletlen verseny, mert a küzdelmet végső soron a fennálló hatalommal szemben kell megvívni. A pártambíciókból érdemes valamennyit feladni a nemzeti érdekek javára. Ezt kell felismerni, és ennek alapján kell időben, jól dönteni. Bánó Attila
