Nyugati Magyarság, 1997 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1997-06-01 / 6. szám
10. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 1997. június Hazai tudósítások Szél fúj, harangoznak Azt tartják Kőszegen: náluk vagy szél fúj, vagy harangoznak. Szél fúj. Fák üstökét borzoló, fűtengert hullámoztató szél. A szélben egy sovány, csontos arcú ember, fején Coca-Colás, piros sildes sapka. Mögötte a tisztáson malterkeverő gép, két lapátos legénnyel. A sildes sapkás a mester, a másik kettő a segédmunkás. Tornyot építenek a rengetegben. Építik Ó-Házat, amely egykor, az Árpádok századaiban őrtoronyként vigyázta a várost, s a drótsövényes határzár évtizedeiben a romjait is ellepte a gaz. Kőszeg város önkormányzata és egy kőszegi vállalkozó pénzéből, lelkesedéséből újra építik ÓHázat. Hatszáz méterre vagyunk Kőszeg felett. Szabóhegyi barátom hozott ide: a torony már áll, nézzünk le onnan, a fal magasáról a városra! Lenéznénk, ha a falat körbefogó, szélben megmeglengő állványok meg nem állítanának félúton. A fák üstöké fölött onnan is megnyílik az út a szem előtt: lélegzetelállító látvány. Ékszeres doboz az Alpok lábánál. Ki repülőgépen száll fölé, csak az látja így Kőszeget. A sildes sapkás, vékony kis ember szólongat: menjek utána, még magasabbra. Létrákat mászik meg fürgén, pallókon szalad végig, aztán fönn a magasban leveszi a sapkáját, és meglengeti a szélben. Mint valami piros jelzőfény repdes a Coca- Colás sapka a lombkoronás zöld felett. — Jöjjön feljebb! — hív a mester. Én inkább megvárom idelenn. Csalódottan néz rám, amikor visszaérkezik a magasból. — Ingott az állványzat — védekezem. — Leszédül róla az ember... — Mindig inog — mondja. — Minden állványzat inog. Minél magasabb az épület, annál jobban inog. — Ez a torony milyen magas? — Ez tizennégy méteres. Szinte fitymálva mondja a kis ember, ez még nem magasság. — Aki leesik, annak mégis... — Az igaz — ismeri el. Mert egyszer ő is leesett ilyen magasból, éppen tizennégy méterről. Kőszegen történt, a belső városban, a Szarvas étterem felújításánál. Megbillent egy palló odafönn, ő kizuhant. Az volt a szerencse, hogy a pallóba kapaszkodott, és a palló esés közben neki-nekiütközött az állványzatból kiálló rudaknak. így is eltört a keze, a lába több helyen, a combjába platinát építettek be a kórházban. — No azt túl lehetett élni — csippent a szemével a kis ember. — Látja túl is éltem. Az oroszlányi esést nem élte volna túl, azt mondja. De abból nem lett esés. Harminc méteres gyárkéményt építettek, az utolsó téglákat rakta föl, amikor megcsúszott a lába. Kizuhant oldalra, s ott maradt a levegőben. — Egy százas szög lógott ki a pallóból, beleakadt ide, az övembe. Beleakadt a nadrágszíjamba és megfogott. Most már ezek után bemutatkozik. Megvan az előzmény a bizalomhoz. — Kálmán Ferenc. Kőművesmester. Erős, hosszan tartó kézszorítása van. — Biztonsági övét nem használt, Ferenc bátyám? — Nem használtam, nem használok. — Kötelező... — Jöjjön fel utánam, aki kötelez. Szeretnék én egyet látni közülük. — Nem mennek föl? — Az irodákban gyártják a szabályokat. Megélnek abból jól ! — A Szarvas étteremben meg Oroszlányban azért jó lett volna a biztonsági öv... — Nem lehet azzal dolgozni. Akadályozza az embert. Én már öreg vagyok hozzá, hogy rendszabályozzanak. — Hány éves, Ferenc bátyám? — Ötvenkilenc egész nyolc tized. Nyolc tized, vagyis nyolc hónap. — Pontosan számol. — Számolnom pontosan kell. Aki a magánszférában dolgozik, egyet meg kell tanulnia. Ez a számolás. Magánszféra. így mondja. Amikor az első lehetőség megnyílt, elment vállalkozónak. Ezt a tornyot, az Ó-Házat is így építi. Kikalkulálja a költségeket, hozza az embereit, azokat ő fizeti. Munkadíj, társadalombiztosítás, vele nem járnak rosszul. De nála nem is lehet lazsálni, mellé nézni a lapátnak, szemre húzott sapkával elheverni a hűvösben. Lehet, csak akkor délután azt mondja az emberének: „Nézze, kérem, kényelmetlen itt a bokorban. Tessék ezentúl otthon aludni.” Ez a magánszféra. Kálmán Ferenc elboldogult ebben a szférában, még akkor is, ha voltak akik megkeserítették az életét. A hivatalok, az adóhivatal. Olyanok ezek, mint a bögöly, amikor folyik az izzadtság az emberről, akkor csípik. De még ezek sem tudták elvenni a kedvét az élettől Kálmán Ferencnek. Három gyermeket nevelt föl, két lányt, egy fiút, mindegyiket lakáshoz segítette. A legegyszerűbben: épített nekik. — Magának is épített, Ferenc bátyám? — Míg élt az asszony, családi házban laktunk. Most társasházban élek. Afféle öreglegényként. Kőszegi polgárként. — Ez a szülővárosa? — Nem, bár elfogadnám annak. Nekem szülőfalum van. Sorokpolány. Tudja, hol van? — Tudom. — Hogyanhogy? — Ott volt tanító a nagyapám testvére. — A Kocsi Bandi bácsi? — Ó. Megszorítja a kezemet, fátyolos lesz a szeme. — Mennyit fújtattam az orgonát a tanító úrnak! A templomban, fönn a kóruson. Akkor még fújtatós orgona volt, szebben szólt, mint a maiak. Ezek elektromosok. — Van még rokonság odahaza? — Unokatestvérek, mások nem. Én országvándor lettem, építettem Pesten, dunántúli városokban. Az egyik lányom Pesten él, a fiam Budakeszin, a harmadik lányom itt Kőszegen. Sorokpolányba csak halottak napján megyünk haza. — És Kőszeg? Innen is tovább megy, Ferenc bátyám? — Ez már a végleges otthon. Megszerettem ezt a várost. Tudja, miért? Mert a kőszegiek jó emberek. Figyelnek egymásra. Köszönnek egymásnak az utcán. Pesten már gépek lettek az emberek. Szombathelyen is. Megfogja a karomat. — No, jöjjön fel velem! Nézzük meg a magasból Kőszeget! Én órákig el tudom nézni a toronyból. Csak azért nem invitál tovább, mert az erdei kocsiúton megjelenik egy gépkocsi. Kőszegi ismerősök szállnak ki az ülésről, négy virágos kedvű cimbora. Egyikük öt literes műanyagkannát lóbál a kezében. — Gondoltuk, szomjazol, Ferikém! Kálmán Ferenc méltósággal int, dehogy, szóba sem jöhet az ilyesmi. Hiszen az emberei is ásványvizet isznak, szigorú parancsba adta nekik. A cimborák erőltetik — „húzd meg, Ferikém!” —, a kis ember végül megadja magát. A torony tövében, a hűsben a kannából bugyogó bor alá tartja a poharát. Hív bennünket, kóstoljuk meg a nedűt, errefelé királyi italokat rejtenek a pincék. — Ilyenek a kőszegiek — dicséri őket. — Nem feledkeznek meg az emberről a melegben. Ezért szeretem őket! — És az emberei, Feri bátyám! Mit szólnak most? Kálmán Ferenc eltűnődik egy röpke időre. — Úgy volt az mindig, hogy a mester többet megengedett magának. Majd lesznek mesterek ők is, akkor más lapátolja a homokot! így hagyjuk ott az Ó-Ház tövében Kálmán Ferencet, mint egy vidám faunt, akinek barna arcán lecsurog az isteni nektár, s a fejéről lekapott piros sapkát beröpteti a rengetegbe a szél. Mert a szél még itt a fák között is átfúj. • • • Hallom kőszegi, Szabó-hegyi ismerősömtől — aki Budapesten jár —, hogy nem kell már állványon körbejárni az ó-házi tornyot. Felavatták, kőlépcső visz fel a torony tetejére. — Pazar kilátás, ellátsz körbe fél Vas megyén! — Feri bácsi akkor megdicsőült... — Meg, szegény... — Szegény? — Az avatás előtt fölment a falra, felvitte a demizsont, onnan köszöntötte fel a várost. Addig köszöntötte, míg leszédült. — Összefoltozzák megint... — Őt már soha. Kis csönd után kérdem: — Szóltak érte a harangok? — Szólnak azóta is. Kőszegen vagy szél fúj, vagy harangoznak. Kosa Csaba Baloldali értékek Értékes bevezetés az értékrendről, az értékőrzőkről és az értékekről: Az értékrend maga a kommunizmus, amiről Hruscsovtól tudjuk, hogy az 1980-as évekközepére, de legkésőbb 1990-re felépült. Azóta a fejlett szocializmust, pontosabban a szociális érzékenységű kapitalizmust építjük, a kommunizmus meg hanyagságunkért majd csak megbocsájt, úgyis annyira jóságos és humánus. Ennek a virágzó és érzékeny szocializmusnak az értékei két csoportra oszthatók: Az igazi értékek azok, amelyeket a komcsik és bolsilibik egyszerűen ellopnak, vagy valamivel bonyolultabb esetekben Moszkvába visznek, bankkonszolidálnak, eltocsikolnak, külföldre (Kanári szigetek) síbolnak, rosszabb időkre saját alapítványokba dugnak. A baloldali értékek azok, amelyeket nekünk szánnak. Eyek forintra egyelőre nem válthatók— nemhogy dollárra —, de például felállíthatok (kerítés, fal, akasztófa), kihúzhatok (fog), kitéphetők (körmök), szagolhatok (a nehézipar és más illatos dolgok), vághatok (ismét a kerítés), kiirthatok (Homo sapiens Hungaricus), nem szaporíthatok (süldőlányok), levághatok (négylábú disznók), adhatók (foxi-maxi diplomák), szabhatók (bundák), énekelhetők (intemacionálé) és így tovább. Az értékőrzők koalíciós pártjaink és az általuk képzett és képezett kitűnő szak- és szagértő kormány. A nagzobbik Párt (kedvenc rímem: kizárt a párt, amit én úgy értelmezek, hogy kizárt, hogy ez tisztességes párt) hosszú múltra tekint vissza, és olyan sok neve volt már, hogy szinte fel sem tudom sorolni. De azért megpróbálom: Általános Munkásegylet (1868-1871), Magyarországi Munkáspárt (1879-1880), Nemválasztók Pártja (1880-1890), Magyarországi Általános Munkáspárt (1880-1890), a Franciaországban közbűntényesként körözött Frankel Leó vezetésével — magyarosított manónevét nem tudom, rossz a szürkeagyom — Magyarországi Szociáldemokrata Párt (1890-től), Kommunisták Magyarországi Pártja (1918-1948), Békepárt (ugyanaz, mint az előző, 1943-44-ben), Magyarországi Szocialista Párt (KMP-SZDP, 1919 március-június), Szocialista-Kommunista Munkások Magyarországi Pártja (1919-), Magyarországi Szocialista Munkáspárt (1925-1928), Magyar Kommunista Párt (1944-1948), Magyar Dolgozók Pártja (1948-1956), Magyar Szocialista Munkáspárt (1956-1989), és legújabban Magyar Szocialista Párt (rövidítése MSZP, melynek feloldása az alábbiakban a szopik). A gyülekezetnek olyan kiváló vezetői voltak, mint Frankel Leó, Külföldi Viktor, IhrlingerAntal, Engelmann Pál, Silberberg Ignác, Garami Ernő, Weltner Jakab, Rudas László, Szántó Béla, Landler Jenő, Korvin Ottó, Sallai Imre, Kun Béla, Rákosi Mátyás, Münnich Ferenc, Szamuelly Tibor, Hamburger Jenő, Lőwy Sándor, Révai József. A neveket nem Maczó Ágnestől, hanem az MSZMP lexikonából, az Új Magyar Lexikonból vettem. Nekem különösen a hamburger tetszik. Jó ötlet volt, hogy Horn elvtárs (et.) az ő fiát küldte nagykövetnek az NSZK-ba. Mivel pártjuk nevében csaknem mindig szerepelt a munkás joggal feltételezzük, hogy ezek a fő káderek is munkásemberek voltak. A névváltoztatások mindig akkor történtek, amikor a munkáspárt valami nagy disznóságot csinált. A legnagyobb disznóság mindmáig az, amikor évtizedes előkészületek után sikerült szétverni a régi Magyarországot, a Magyar Szent Korona királyságát. Nem lehetett kis dolog, meg kellett ügyködni érte, gratulálunk. Szamuelly, Kun és Gellért/Goldmann Oszkár persze el akarták adni az országgal együtt magát a Szent Koronát is, de gyávaságukban és sietségükben 1919. július-augusztus fordulóján ez már nem sikerült nekik. A Szent Korona Országából elég bonyolult úton ugyan, de megmaradt tehát a Szent Korona. Nekünk szép emléknek, nekik svájci sapkának. A másik svájci sapkás párt, a libik (nevüket a mindenki számára ismert okból le sem merem írni, mert még feljelentenek; ismertetőjelük a svájci sapkán kívül a morzsával teli szakáll, amihez most 1997 márciusában oly jól passzol a háromszínű kokárda). Az előzőkkel szemben soha nem újulnak meg. A gyülekezetnek az az érdekes sajátsága van, hogy tagjainak papái-mamái már a két legutolsó-előtti munkáspártnak is bölcs vezetői voltak. A nagypapik-nagymamik pedig még a hajdanvolt fordított MKP, a KMP munkásvezetőiként ügyködtek, de következetesen mindig Magyarország lerombolásán. Akár kis, akár nagy Magyarországról volt szó. Fölösleges megújulásokkal tehát pártjuk (igazi nevét nem merem leírni!) nem vádolható. Tulajdonképpen nem tudni, mi szükség volt arra, hogy a libik esetenként, például mostanában is frakciózzanak. Azután rájöttem: szemben a nagyobbik testvér kérges tenyerű kétkezi munkás vezetőivel (Kun Bélának és Rákosi Mátyásnak különösen kérges volt a tenyere!) a kisebbik testvér vezérei nem ragaszkodnak a tökéletes munkásvezetéshez. Csak akkor, amikor a közvetlen közelben van a veres hadsereg. Akkor viszont nagyon! A két kitűnő kormánypárt között tehát két különbség van: a kérges tenyéren kívül az egyik tízévente megújul, mint a főnixmadár. A másik nem újul meg soha. Hogy semmi más különbség sincs közöttük, azt közös választási jelszavuk is mutatja: Jövőre is szavazz reánk. Megígérjük: lopunk tovább! Libik-Szopik • • • A Szívem szakadt meg, amikor 1995. november 15-én olvastam Horn et. drámai szavait: több minisztere is lelkiismereti válsággal küzd a baloldali értékek háttérbe szorulása miatt. Sőt, az egyik szorulásban lévő elvtársnőnek, K. und K. Magdának, más néven Tupír néninek (csak libik számára: a tupír még angolul jól kiejtve sem azonos a tapírral, ahogy a tupi sem a tapival!) a baloldali értékek főminisztériumától való búcsúja könnyes perceket okozott (nem nekem, hanem neki). A baloldali értékek iránt érzéketlen polgári, sőt mondjuk ki őszintén: fasiszta reakciósoknak ilyenkor persze száraz marad a szeme (hagyd a könnyeket másra! Persze, Marlene Dietrich is zokogott: hol vannak a katonák, ami a baloldali értékekben a hol vannak az 57-es bitófáknak felel meg). Nem tagadható viszont, hogy Tupír néni nagyon hasonlít a válása előtt megkérdezett, és a jobboldali értékek hiánya miatt szintén elpityeredő Lady Dianára. Majdnem olyan, mint Diana lesz húsz év múlva. Kár, hogy rózsaszínű vattacukrot (csak libiknek: ángliuséknál candy floss, Ámerikában cotton candy) rak a fejére. Őrizzük meg azonban komolyságunkat, és fordítsuk figyelmünket a baloldali értékekre. Kíváncsi lettem ezen értékekre, ha már a komenistából kapitálistává vedlő elvtársaink annyira emlegetik és siratják. Listába akartam foglalni őket, mivelhogy egy szakszerű felsorolás a szakértők tollából egyszerűen nincs. Ez így lehetetlen helyzet. Sajnos, fáradozásaim nem vezettek eredményre. Baloldali értéktőzsde ugyanis még nincs, az értékpapírok részvényesei pedig nem emlegetnek csak úgy uk-muk-fuk listákat arról, melyek az értékek. (Lehet, hogy ezek az értékek csak papíron, sőt csak papírpénzekben léteznek?) Meglepetésemre az Akadémiai Nagylexikon b-kötete sem tartalmaz ilyen címszót (zöld baloldalit annál inkább). Még szomorúbb, hogy az elvtársak kizárólagos lexikona, az Új Magyar (1959) sem. Csak baloldali politika, blokk, elhajlás, eszerek címszavak vannak. Eszerint baloldali értékek, mint fogalom csak 1959, esetleg csak 1989 után honosodott meg: a reakcióval (tehát a megátalkodott fasisztákkal) szemben álló párt, személy vagy magatartás = baloldali. Ebből azonban még csak az derülne ki, milyenek is a jó baloldali értékek, még mindig nem tudjuk azt, mik is maguk az értékek. Összeolvastam hát további rengeteg értékes könyvet és cikket, hogy megtudjak valami értékelhetőt, de az eredmény nuku. Egyszer azután megcsillant a remény. Az Új Magyarország Levéltükör rovata Baloldali értékek címmel levelet közölt. Sajnos, kiderült, hogy a cikk írója súlyosan félreértette a dolgot. A baloldali értékeket meg nem engedhető, de persze egy ellenzéki lapra és egy reakciós (=fasiszta, sőt antiszemita) polgárra egyaránt jellemző módon összetévesztette a baloldali módszerekkel. Álnok módon olyasmiket akart baloldali értéknek feltüntetni, mint az időközben a Kwasniewski-eljárással korszerűsített, úgynevezett kékcédulás választási csalással létrehozott egypártrendszer, a padlások lesöprése és a koncepciós perek, Recsk, kolhoz, szovjet megszállás, ÁVH, megtorlás, kivégzés, üldözés, államadósság, spontán privatizáció. A sort akár folytathatnánk is, például Kádár születésnapja és temetése, vagy a halála után özvegye palotácskájából ellopott néhány millió forintocska (igazi baloldai érték; lásd fentebb). Van a tévedésre egy kétségtelen bizonyíték: a levélíró által felsorolt úgynevezett értékek (valójában módszerek) miatt egyetlen MKP=MDP=MSZMP =MSZP, azaz szopi-miniszter vagy képviselő sem kapott Miskolcon lelkiismeret-furdalást vagy szorulást (legalábbis nem tettek említést ilyesmiről, legfeljebb annyit: na és, pufajka), könnyet sem ejtettek, olyat csak az értékek megvalósításában Recskre beutaltak ismernek. Ilyenformán tehát ezek a szopikönnycseppek és szorulások nélkül hagyott dolgok nem lehetnek azok a keresett baloldali értékek, amelyek hiánya miatt értékes politikusainkat a lelkiismeret furton-furt furdalgatja. Kizártnak tartottam viszont, hogy ne léteznének baloldali értékek, ha annyi kiváló és rendkívül értékes férfiú (például bőrkabátos Szamuely et.—sajnos, Maczó Ági sem tudja a nemrót nevét — kései leszármazottja, Kökény et.) és hölgy Miskolcon 1995 őszén is könnyes szemmel emlegette őket, és lelkiismeretfurdalás kínozza őket, ha háttérbe szorulnak (persze nem ők, hanem az értékek, hiszen ők majd később szorulnak). Ezért elhatároztam, hogy a mai lehetőségek között összeállítok egy listát, amely reményeim szerint tartalmazza majd a baloldali értékek legértékesebb részét (ezen értékek igazi korszaka a múlté, manapság hiány van bennük, innen a sírás-rívás). A kezdet egyszerű volt: felidéztem, hogy a virágzó szocializmus országaiban mik voltak a legkedveltebb értékek. Abból indulva ki, hogy a megvalósítóik Szamuely elvtárstól Kökény elvtársig bezárólag mindig csak csupa jót akartak, feltételeztem, hogy a szüntelen jótakarás és az állandó szocialista építés eredményei baloldali értékekre épültek abban a negyven évben. Arra ugyanis reakciós (fasiszta, sőt antiszemita, szélsőséges esetben antipalesztin) gonoszság lenne gondolnom, hogy az ánti előtti ántivilágban (rosszindulatú kifejezéssel az átkosban) székében szorgalmazott értékek nem is baloldali értékek, hanem aljasságok vagy szamárságok voltak. (Folytatjuk) Makkay János
