Nyugati Magyarság, 1997 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1997-06-01 / 6. szám
1997. június Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 9. oldal Sütő András köszöntése SÜTŐ ANDRÁS Anyám könnyű álmot ígér Sütő András azok közé az írók közé tartozik ma is, akik állandóan nyugtalanítják mind az olvasók, mind az írók — kezdők és haladók — táborát. Ezen belül természetesen meg van a maga saját világa, összetéveszthetetlen stílusában és szenvedélyes rejtvényfejtésben egyaránt. Van, mikor—legtöbbször—a kor szállítja a témát és sürgeti a megfejtést annak orvén is, hogy hiszen az író a megrendelő anyagából dolgozik, hát akkor pedig nosza! Sütő egy rettenetes háború befejeztekor kezdett eszmélni íróként is, egy rettenetesebb békében, mely a kommunizmus labirintusában épp azt engedte kiütni a béke kezéből nagyhatalmi parancsra, ami elengedhetetlen létszükséglet volt a háború után az építésben: a temetkezések, a gyász csöndjében hozzáfogni a teremtő béke kiteljesítéséhez. Ehelyett Sütő Andris, az ifjú ígéret (és társai) nyakába kapta a sarjadó szocializmust, és hogy a nagy bizakodásban túlságosan neki ne nyargaljon a reményteljes jövendőnek, naponta föl kellett sziszszennie azoktól a késszúrásoktól, melyeket Erdély és az abban ezer esztendeje élő és csatázó magyar nemzetrész milliói kaptak — a habzsolva, őrjöngve uralkodni kezdő feudális román kommunizmustól. íme. a téma adott. Egy külön világ, és épp Sütőre méretett. Még alig húszéves, mikor újságíró, 22 éves korában jelenik meg első novellás könyve, a Hajnali győzelem, 27 éves korában főszerkesztő. Az irodalomtörténet úgy tartja számon — mert az mindig is szeretett „pontosítani”, skatulyázni —, hogy Balogh Edgárnak, az egykori sarlós mozgalomnak Kolozsvárra vetődött publicistája-politikusa fedezte volna fel Sütőt. Legyen. Az viszont szent igaz. hogy Sütőt sem temperamentuma, sem a kor sürgető volta nem engedte megrekedni Balogh Edgár nyugodalmas román-magyar (sosem magyar-román!) békítgető tevékenységénél. Az 50-es évek elején a nagy szovjetbarát Romániát is beléhajszolta a mezőgazdaság szocialista átalakításába, ebbe az agyrémbe, ami olyan rettenetes megpróbáltatásokkal járt Erdélyben is. Akkor úgy tűnt, hogy az 1920-as békeparancsolat, Trianon, Magyarország fóldarabolása és kiosztása, Erdélynek Európa legfeudálisabb országához, a magyargyűlölő Romániához való csatolása, majd a 2. világháborút követő, a trianoni abroncsot még jobban megfeszítő újabb békeparancs után, az erdélyi gazdálkodó magyarság aligha tudja átvészelni az újabb földnélküliséget. Sütő nem kereste, hanem megtalálta — sokkal jobb eset és tisztességesebb ez — a kommunizmus és kommunisták szörnyűségei közepette is az emberséget. Kollektivizáláskori novelláiban ott van — mert hol lenne? — a korparancs, ám aki egykor olvasta az Októberi cseresznye, az Egy csupor zsír, és annyi más Sütő-novellát, az sosem felejtheti el a szeretetek emberséget menekítő író művészetét. Egyelőre vajmi kevesen tudnak arról, hogy Andris — igen hamar, de semmiképp sem túl korán vált a magyar nyelvterület Andrisává—verseket is irkái valamelyik irkába. Mert megérkezett a másik nagy kísértés, a színpad. A Mezítlábas menyasszonyt még Hajdú Zoltán költővel közösen írták, aztán már nem lehetett megállni. A Félrejáró Salamon című regényével próbát tett a nagypróza műfajában is, de a színpad, az más. Közben évente jön egy-két novelláskötete, s 1960-ban Kolozsváron színpadra kerül a Fecskeszámyú szemöldök című vidám játéka. Siker. Csetlik-botlik a mezőgazdaság szocializmusa, „vannak még hibák”, de ott a szerelem a deszkákon, Sütő humora és bűbája a búbánat közepette. Aztán a Szerelem, ne siess! színmű, majd a Tékozló szerelem. A drámák sora következett és azzal együtt szinte Sütő mennybemenetele is. Közben tűnődéseiből, ahogy azt elvárták tőle olvasói, a türelmetlenek, sajátos sütői esszésorozat kristályosodott. 1969-ben jelenik meg Bálint Tibor regénye, a Zokogó majom, és Sütő sem marad adós a szókimondásban: másik esztendőben megjön az Anyám könnyű álmot ígér című, óriási sikerű „naplójegyzetek”-je. Különös év volt ez a kettő az erdélyi magyar irodalomban. Egy kisebbségbe nyomorított néprész igen hamar megtanul a sorok között — még az elhallgatásokból is — olvasni a maga javára, a lehetetlenségek közepette. És akkor az említett két könyv föltűnik, mintegy bizonyságként, hogy nem halt el még a romániai magyar irodalom, és nem csak a hazug szavak kapnak cenzori és kiadói jóváhagyást. Sütő drámasorozata máig sem szakadt meg, s mintha hallani sem akarna az olvasó a hetvenéves Andris szüneteiről, várja és fogadja Pesttől Kolozsvárig az újabb színpadi műveket, naplójegyzeteket vagy tűnődéseket. Mindent. Sütő nem akkor jött (ment) divatba, mikor 1990 márciusában a saját lakóvárosában a lerészegített román pribékek karóval kiverték egyik szemét. Sütőnek frenetikus sikerei voltak már a hatvanas években, és aki épkézláb ember csak volt, az mind ott tolongott a színház előtt egy-egy jegyért, ha a darabját játszták. Neki legalább megadatott a siker(sorozat!) még éltében. Nagy szó, nagy dolog ez, mert hiszen nagy energiákat előlegez az alkotásban a siker, a néző, az olvasó és a kritika bizalma. Kritika. Ismétlem magam: kezdő és haladó, hitvány vagy vájtfülű kritikusok, esztéták, hatalmi szó vagy botcsinálta műértők nevelkedtek Sütő elemzésén; jeleskedett egyik-másik azzal is, hogy antidrámáknak, konfliktusmentes alkotásoknak nevezte azokat. Egyszóval, Sütő sem úszta meg az alkotni meddők támadásait. Sem élete, sem írói életműve nem mentes a politikától. Irigyeinek egy szűkebb tábora, amióta mer megszólalni egy sajátosan keleti demokrácia szánalmas szólásszabadságában, szemére hányja a szocializmusban elvállalt, ráaggatott és elcipelt pártpolitikai funkciókat. A visszautasítás következményeire nem gondolt és nem gondol ma egyikük sem. Hagyjuk. Köszönteni seregiünk a 70 éves SütőAndrást. Isten éltesse! Czegő Zoltán Az ismeretlen és ismerős múltba szállunk le, ezerkilencszáz és tizennégybe, mikor a jó isten lenézett a földre, mikor Doberdónál a világháborútól az ágyúk berekedtek, és nem volt, aki a sebünket bekösse; mikor anyám, anyám, kedves édesanyám a civil gúnyát bugyorba kötötte, ládafiába rejtette; mikor megüzentük neki, hogy nehéz a rézágyú, felszántja a földet, s ne várjon haza a harctérről; sírunkra nem borul senki. Hallgatja Jóska öcsém a harsány danolást. A szájmozgásunkat, dacos, öklelő fejfelvetésünket figyelve motyog hangtalan, s nem érti: mifajta varázslat kerített bennünket hatalmába. Mert vonatok vagyunk, melyeknek az eleje fel van virágozva; zakatolunk gyorsan be az állomásra, aztán a halálba és a szerelembe. Rigók vagyunk és ághegyre szállunk. Gergely öcsémet az állami népi együttesben énektanárok oktatták, s éppen ezért az eseményt a kerekszájú stílus szabálya szerint ilyenformán adja tudtunkra: so-áár-gari-góóó möeg a fiuülemü-le! A csillagokat biztatjuk, hogy ragyogjanak, szépen ragyogjanak! Ragyogjanak és utat mutassanak, mert a házunkat és a kedvesünket keressük! Keressük, de nem találjuk. Rámás csizmát szeretnénk viselni, és elszegődünk Tamócára bojtárnak. Nem tudom, merre van Tarnóca. Apám sem tudja. Ezért inkább Targoncára szegődik, arról tudja legalább, micsoda. Azután, hogy véget ér a bojtárkodás, kitesszük a holttestet az udvarra. Fölnézünk az égre, és fürdik a holdvilág, és felleg borul az erdőre, és eszünkbe jut, hogy legények is voltunk, és azóta is csipkés a szőlő levele. Kopogós a csizmánk, és magasan Botár Edit zarándoklata A Magyarok Világszövetségének budapesti székházában Aniszi Kálmán szerkesztő, kritikus nyitotta meg Botár Edit kolozsvári festőművész, bábkészítő kiállítását, s megnyitó beszédében többek között ezeket mondta: A visszapillantás csak igen ritka esetekben múltban feledkezés. Más, sokkal fontosabb célja van rendszerint az ilyesminek. Botár Edit kolozsvári akvarellista, festőművész, nemzetközileg elismert bábkésztő sem a megszépítő messzeség rózsaszín üvegén át révedt vissza szeretett városunkra. Nagyszerű vállalkozásának belső indítéka: a művészet eszközeivel megörökíteni a történelmi Kolozsvárt, vagy ha úgy tetszik, a magyar Kolozsvár történetének sok-sok tárgyi bizonyítékát. Amíg nem késő! Mert bibliotikusan szólva: „Ideje van a szólásnak”. Botár Edit remek érzékkel döbbent rá, itt az ideje, hogy ecsetet fogjon, és elvégezze egyszemélyes zarándoklatát ezekre a kedves, marasztaló és mindig visszaváró helyekre, amelyeket immár a képeken is láthatunk. Azokra a helyekre, amelyeket magunk sem mulaszthatunk el meglátogatni, valahányszor Kolozsvárra hazalátogatunk. A több mint 175 képből álló sorozattal méltóképpen hódolt valamennyiünk szeretett városának szelleme előtt. Számos magyar helyszín: műemlék, emlékmű, eleink kezenyomát őrző megannyi neves és nemes létesítmény, meghitt zug vagy girbe-gurba sikátor előtt, melyeket a dühödt román nacionalista őrület évtizedeken át mindenképpen az enyészetnek kívánt adni. Szeretném nyomatékosítani a múlt időt. Szeretném hinni, hogy az esztelen pusztítás erőit, mellyel szemben oly sok ideig vívott már-már szélmalomharcnak látszó küzdelmet az erdélyi magyarság, végül is legyűri ajózan belátás, odataszítva őket, ahol a helyük. Jó végigpásztázni tekintetünkkel ezeket a szó szoros értelmében vett szemet-szívet gyönyörködtető képeket. Kevés művész van ma Erdélyben és itt az anyaországban, aki olyan mesterien tud bánni a színekkel, mint Botár Edit. Számomra több mint sejtés, hogy Edit asszony titkon fájdalmát és félelmeit enyhítendő, fordult a történelmi Kolozsvár felé. Mert félt, hogy rendre elorozzák, lerombolják, megsemmisítik mindazokat a magyar műemléképületeket, emlékműveket, színmagyar vagy zömben magyar utcákat e hajdani kincses Varsóban, amelyek nekünk a legszebbek, legdrágábbak, legszentebbek. Sajnos, ez nem a képzelet fura játéka, hanem véres valóság. Gheorghe Funar, a magyarfaló kolozsvári polgármester bomlott elméjével nemcsak Kolozsvár s egyben Közép-Kelet Európa egyik legszebb, legkiegyensúlyozottabb főterét akarta, akatja — szándéka szerint végleg—tönkretenni, elrútítani, hanem titkon a város közigazgatási központját is át akarja helyezni az immár Avram láncú nevét viselő valamikori Hunyadi térre. Csakhogy ezt a teret is — a maga módján elég impozáns ortodox katedrálison kívül— olyan gyönyörű épületek szegélyezik, amelyek szervesen a magyar történelemhez tartoznak. Elég, ha csak a Nemzeti Színház és a Protestáns Teológia épületeire utalunk. Ideje van tehát a szólásnak. Botár Edit így tiltakozott a barbár pusztítások ellen: mentette, ami menthető volt, hogy megajándékozzon bennünket és kései utódainkat ezekkel a történelmi Kolozsvárt megörökítő, színes kavalkádban pompázó művekkel. Vajon nem éppen azért érezzük oly közelinek magunkhoz ezeket a remek akvarelleket, mert — a művészi befogadás örök törvénye szerint — beleérezzük a magunk gondolatait, vágyainkat is a képekbe? Bizonyára azért csüggünk sokáig egy-egy képen, szemlélés közben. (...) Kedves barátaim, olvasóim: Csak az tekinthet visszafelé, akinek van hozzá ideje, vagyis aki mögött olyan események sorakoznak, amiket felidézhet, érdemes vagy fel kell idéznie. Nekünk van ilyen időnk. A művésznőnek nemkülönben. Botár Edit azért idézte fel a képeken Kolozsvár múltját, történelmét, hogy az unokáinkban és a kései utódokban is jelenvaló legyen. A száz képből álló sorozatból gyönyörű Album készül, amelyhez Nyugaton élő magyar testvéreink is hozzájuthatnak. Kívánjuk, hogy Botár Edit még sokáig és sokat álmodjon — helyettünk is, nekünk is — ilyen szépeket.-A. K.A Püski Kiadó Könyvesházának ajánlata Balogh Júlia: Az erdélyi hatalomváltás ésa magyar közoktatás 1918-28.(480 Ft.) Beke György: Magyar áfium. Trianon fogságában (260 Ft.) Borbándi Gyula: Nyugati magyar irodalmi lexikon és bibliográfia (1500 Ft.) Bónis Ferenc: Kodály emlékkönyv 1997. (560 Ft.) Czine Mihály: Németh Lászlá eklézsiájában. Irodalomtörténeti Írások (660 Ft.) Csoóri Sándor: lenger és diólevél Hl. Esszék, naplók, beszédek (1680 Ft.) Domonkos László: Folytatódó titkos történetünk (280 Ft.) Esterházy Lujza: Szívek az ár ellen. Esterházy János tragikus sorsáról (480 Ft.) Fekete Gyula: Véreim, magyar kannibálok. Vádirata jövő megrablásárál (480 Ft.) Gazda József: Jaj, mik történtek, jaj, mik is történtek! I-II. A szétszabdalt magyarság 20. századi sorstörténete többszóz vallomásban (2680 Ft.) Ignácz Rózsa: Született Moldovában. Magyarok Romániában—regény (980 Ft.) Raffay Ernő: Trianon vitája. 33 hozzászólás (380 FT.) Sándor András: A történelem elmezavaru. Látleletek 1987-96. (560 Ft.) Sinka István: Kadocsa, merre vagy? Összegyűjtött elbeszélések, cikkek (980 Ft.) Szabó Dezső: Segítség! Regény (980 Ft.) Szervátiusz Tibor szobrászművész albuma (1980 Ft.) Vladár Gábor: Visszaemlékezéseim (780 Ft.) repül a daru, és alant a Nyárád vize még mindig zavaros, mi több: a fűzfa is szomorú, és bánatában télen, nyáron ki van virágozva. — Télen, nyáron! Hallod, sógor?! Télen, nyáron, a kutya keservit! Mátészalka is gyászban van, s ha meghalunk, temetőbe visznek. A síromra fakeresztet tűznek. —Nekünk ne tűzzenek! Református magyar ember... — Ha már nem vagy: számít a jel! Akármi legyen az. — A jel mindig számít. — Aki megmarad, a jelhez igazodik. — Minek a jel? Halottaknak! — Minek a jel? Az élőknek! — Te vagy a legény, Tyúkodi pajtás! — Ki volt a tyúkodi? — Semmi tyúkodi! Az Andrások a legények, nem a tyúkodiak. — Andrásfalva messze van... S még a fák is sírnak. Bánatos hajóra ülünk és bánjuk, hogy megházasodtunk. Mit tegyen az ember? Ki-ki az édesanyjához fordul panasszal. Elveszett a párta, elveszett a tojó lúd, elveszett a piros bársony zsebkendő, el a karikagyűrű s a kis pej ló a cédruserdőben... — A múltkor elvesztettem a vadonatúj metszőollómat is... — Édesanyám, de víg voltam azelőtt... Jöjjön ki hát a sok édesanya a kapuba. Jöjjön ki, és kössön kendőt, még mielőtt felszállunk a vármegye házára. Onnan a templom tornyára, mert az ablakában két szál piros rózsa, százfelé fújja a szél, és csak győzzük összeszedni magunk. Fúj a szél, és Kutas Feri belekapaszkodik a pohárba. Két kézzel fogja. Gergely két kézzel veri a padlót, csordultig a kedve. István öcsém belekapaszkodik a hangszerbe. Tamás Feri a feleségébe, a gyermekek az ágyterítőbe. Ok is énekelnek. Fejüket a varrottas párnákba fúrják, s éles vadonatúj hangon kiáltják világgá, hogy esik az eső, ázik a heveder. Már a tárgyak is hozzánk igazodnak. Cseng a pohár, a kancsó, rezeg a lámpa, dobban a padló, kopognak az öreg széklábak. Száll a gőz, verejtékezik az ablak, hátunkon is lucskosodik az ing, odakint szaporodik a hó s tüdőnkön a fekete nikotin. Mint ajég, töredeznek az arcok, és itt-ott már botlik a nyelv a bábeli eszmecserében. Hajdani önmagunkat utánozva csárdást táncolunk, fulladásig forgatjuk asszonyainkat. Már nem is a kedvünkért, hanem a szájtátó csodálkozásnak s a vigasznak: „Bírjuk még!” Bár zihál a tüdő, s roggyan a láb. Összeölelkezünk, úgy énekelünk, mint a fák a szélben. Azt mondja valamelyik: azok helyett is, akik nem tudják, merre sétál a kék lábú madár az erdőben. — Ombuzon tanultam egy nótát... — Ezt Keszüben hallottam. — Csíkban ezt így éneklik! — Kalotaszegen és Brassóban... — Biharban! — Alvincen és Felvincen... Mi hamarább kifogyunk az árnyékvilágból, mint a nótakészletünk, ez a száraz helyen épített fegyvertár. Ki-kiröppenünk szenet fejteni a Zsil-völgyébe; vagy szolgálni, szakmát tanulni, feleséget hozni. Ha semmije sincs is a lánynak : csokomyi ősi dallamával minden házban örömmel fogadják. „Üljön, énekeljen még!” Hozzuk a dalt az erdőből. Szamosújvár közeléből, egy-egy szekér tűzifa közé rejtve a gyermekeknek ajándékképpen; hozzák a jégtáblákkal, és elvermelik meleg napokra. Kutas Feri kiváltképpen gyűjti a dalt, mint az üres patronokat. S most íme, jól fog a kalandozásban. Kitágítja körülöttünk a teret és az időt; nyújtózkodni lehet benne. Ezt éppen így mondja a sógornőm, a „tanító néni”. S nyomban a válasz: — Nyújtózkodjék az ünnepelt is! Meg a felesége! Apám énekel most. Sirályként követi anyám. Nem szemközt, hanem — mint a páros szentek — egymás mellett ülnek. Egyazon látószög rabjaiként. A szülőföldről énekelnek: „Szüleimtől, testvéreimtől, jaj de távol estem.” Tudjuk, hogy a reggel mindannyiunkat elviszen a háztól, kit-kit a maga választotta helyre. Ők ketten itt maradnak, hogy okunk legyen mindenkor a hazatérésre. Elénekelik hát még egyszer az önéletrajzokat, a kérvényeiket, az erkölcsi igazolványaikat. Torkunkat szorongatja a két hangra írt türelem, e sajátságos mezőségi duett. Valaki sír, és a markában összeroppan egy pohár. Jóska öcsém, hogy valamiképpen a könnyeitől szabaduljon, hirtelen megugrik, összecsapja a tenyerét, a lába szárát csattogtatja, ahol a csizmaszárának kellene lennie, pattogtat, dubogtat, forog, hujjogat harsányan, miközben az ablakok kivilágosodnak, és rendre mindahányan elcsendesedünk.
