Nyugati Magyarság, 1997 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1997-06-01 / 6. szám

8. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 1997. június CZEGŐ ZOLTÁN Trianon építkező nemzete / \ KISEBBSÉGI KALEIDOSZKÓP Szlovák vagy magyar? Sajtóhibákon derülni szokás, minél értelmetle­nebbek vagy éppenséggel félreérthetőbbek. an­nál inkább. Szól ez a derű a sietségnek, a felüle­tességnek, ami ezeket a hibákat szülni szokta. Vicclapok kedvenc témája: a nevetséges sajtó­vétségek csokorba kötése. Persze, azért néha megkeseredik a mosolyunk, ha az újságírót meg­bocsátható rohanás helyett megbocsáthatatlan nyelvi tudatlanságon érjük. Vagy ha éppen azo­kat a fogalmakat, megnevezéseket nem ismeri, amelyeket írásaiban mindegyre használ. Külö­nösen az egyházi szertartások, a hierarchia meg­nevezése terén remekelnek mostanság a magyar sajtó munkatársai. Találkozhatunk azonban olyan elírásokkal, félreértésekkel, tudatlansággal is, amelyek már nem csak téves megnevezésekkel lepnek meg, de tudatbeli zavarokkal, téveszmékkel „megcsö­­kött” fogalmakkal, a nemzeti érzést sértő sablo­nokkal. Ilyenkor eltűnődhetünk azon. hogy csu­pán a magyar — anyaországi — újságíró tudat­lanságával van-e dolgunk, vagy a nemzet végre újraötvöződő egységének tagadásával, a magyar nemzeti gondok, sorskérdések lebecsülésével, ha nem éppen a kigúnyolásukkal. Súlyos vád, illik igazolni. A Berzsenyi Dániel Társaság, az Anyanyelvi Konferencia — A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága — és a keszthelyi Kas­télymúzeum. május elején országos tanácsko­zást rendezett a népi irodalom jelenéről és jövő­jéről. Kilencedik alkalommal került sor a Ber­zsenyi Helikon Napokra. Anyaországbeli és kár­pátmedencei írók, irodalomtörténészek, kritiku­sok vitatták meg a népi irodalom történetét, mai jelentkezéseit. Országos érdeklődést érdemelt a megbeszélés, hiszen a népi irodalom a magyar szellemi élet olyan vonulata volt, amely ötven évvel ezelőtt nem hagyott érintetlenül egyetlen magyar értelmiségi fiatalt sem, ilyen vagy olyan állásfoglalásra késztetett mindenkit, öröksége pedig beleépült a mai magyar közgondolko­dásba, irodalomba. Zala megye napilapja, a Zalai Hírlap már a megnyitást követő napon (május 3-án) tudósítást közölt; röviden, de az első oldalon. Tanulságos idézni a befejező részt: „Irodalom-e a népi irodalom? címmel Ács Margit tartott vitaindító előadást, elemezve a fogalomkörbe tartozó alkotók viszonyát a külön­böző társadalmi berendezkedések politikájához. Szlovák részről felkért hozzászólóként Alabán Ferenc beszélt a népi motívumok kisebbségbeli magyar költészetben való megjelenítéséről.” Tekintsünk el a nyakatekert stílustól—habár a stílus maga az ember! —, van másegyéb, amin fennakadhatunk. Szegény Alabán Ferenc minő­sítésén. Márhogy ő „szlovák részről felkért hoz­zászóló” volt Keszthelyen. Valóban felszólalt, sőt erre fel is kérték, előzetesen. Csakugyan a népi irodalomról beszélt, a költészetről és ehhez példákat Felvidéken élő magyar költők művei­ből választott. De miért és miként lett belőle szlovák? A Zalai Hírlap tudósítását ugyanis kétféleképpen is lehet értelmezni, de mind a két értelem torz és ostoba. „Szlovák részről felkért hozzászóló” — ezek szerint vagy a szlovákok kérték fel Alabán Ferencet, hogy képviselje őket a tanácskozáson, vagy a keszthelyi rendezőktől érkezett felkérés hozzá, hogy fejtse ki a kérdésben a szlovák véleményt. Jó Ég! Dehát Alabán Ferenc miként képvisel­hetné a „szlovákokat”, ha egyszer nem szlovák, hanem magyar főiskolai tanár Nyitrán, a magyar nyelv és irodalom tanszékének vezetője, aki ed­dig mindig magyar irodalmi témákról, magyar folyóiratokban közölt tanulmányokat. Vagyis „magyar részről” fejtette ki a véleményét, és soha semmijeiét nem adta annak, hogy szlovák lenne. A torzulás régi és csökönyösen visszatérő. Némely újságírók agyában egy ország azonos az adott nemzettel. Vagyis, aki Szlovákiában él — hiába magyar—az szlovák, aki Romániában, az román, és így tovább. Szó se róla, éppen ezt szeretnék elérni Pozsony és Bukarest urai: alatt­valóik mind egy szálig tartsák magukat a világ előtt szlovákoknak és románoknak, ami olyannyira kötelességük, hogy még egyenjogú­ság sem jár érte nekik. A henyén fogalmazó anyaországi magyar újságírók nyilván nem cinkosok ebben az asszi­milációs lázban, csak éppen megkönnyítik az asszimilálok dolgát. Lojalitásukban buzgón széttépik megint a nemzetet, most már csak szellem-alakjában, mert ez maradt meg, kire­­kesztenek minden harmadik magyart — a ki­sebbségieket —, odaajándékozzák őket Trianon haszonélvezőinek. Tudatlanság és felelőtlenség nem egyszer válik nemzettagadássá, nemcsak újságírók tol­lán. De számukra — lévén a közvélemény alko­tói — aligha akad mentség. B.Gy. V_____________________________J Istenem, ne engedj bennünket megnyugodni a pogány számmisztika ígéreteiben. Való igaz: mi magyarok, 77 év alatt, Trianon vademberi, igaz­ságtalan diktátuma óta, kenyér, jó és igaz szó helyett számtalanszor etettük gyermekeinket az önámítás álombéli harapnivalójával. Miközben cseh, szlovák, ukrán, román, szerb, horvát, oszt­rák építtetett magyar földön magyarokkal há­zat és bévető kemencét önmaga számára. Csoda-e, ha a gyímesi, csíki, moldvai ma­gyar hiten-hisz abban - immár több mint 500 esztendeje, s ugyancsak őskeresztény módra hogy ha fenn Csíksomlyón a búcsú pirkadatát ébren megvárván, farkasszemet néz a felkelő nappal, abban meglátja a Magyarok Nagy­asszonyának, Máriának, Krisztusunk anyjá­nak orcáját? Hiszen ha nem hittünk volna Magyarország és a magyar nemzet feltámadásában, s ha a min­den esztendei Megváltó-i feltámadás nem jelen­tette volna titkon mindig is — családra, lélekre elosztva — népünk megmaradását, akkor ma sívó homok lenne Hódmezővásárhely világa, la­katlan a Keleti-Kárpátokban Gyertyános; mert mind emitt emberfia meg nem élne, csak a ma­gyar, ki a homokból is kicsalja évről évre a ter­mést, a hitet, és krumplit termeszt ott a hava­sokban, ahol a hites imádságon kívül semmi nem melengeti termőre a szőrfüves gyepet, ahol a kárpáti medve augusztus éjszakáján már fá­zósan verdesi össze mancsait, s nyugodalmas barlang után firtat. Segedelmet immár nem várván sem a Nyugattól, mégkevésbé kacsintgatván Magna Hungária, az Os-Magyarország felé, tova a Baskíri mezők irányában, csak úgy összecsom­­bolyodva vehetünk kevéske melegséget magunk számára ebben a rideg, nárcisztikus, önimádó Európában. Itt a könyökünk mellett azok hirdetik fen­nen európai missziójukat, kik százszor is meg­futottak a tatár, török elől, s magyar földön, ma-DOMONKOS LÁSZLÓ Amikor 1918. november 13-án Aradon a Károlyi­féle vezetés tárgyalásokba kezdett a románok­kal, a hazaáruló gróf ideológiai bölcse, s egyben nemzetiségi minisztere, Jászi Oszkár vezette a magyar delegációt. A megbeszélések kellős közepén, hallgatva az Erdély és Kelet-Magyarország elorzását nyílt arroganciával hangoztató román érvelést, az egykorú feljegyzések szerint Jászi egyszer csak kétségbeesetten vetette oda tárgyalópartnerei­nek: „Önök nacionalisták!” Hűvös és határozott válasz érkezett: „Igen, mi nacionalisták va­gyunk. Elsősorban népünk javáért és érdekében dolgozunk.” Sejteni lehet, hogy Jászi honnan, mely esz­merendszer értelmezési tárházából vette vád­ként, elmarasztaló ítéletként a nacionalizmust. Nagy valószínűséggel abból abaloldali-interna­­cionalista-kozmopolita szó- és fogalomtárból, melynek életveszélyes tudatműtétjét—minden borzalmas szövődményével együtt — immáron jó fél évszázada, elaltatott áldozatként mi is nyögjük. Hiszen a szó: nacionalizmus, ma is (de mondjuk 1946-ban, 1957-ben, 1969-ben, vagy éppen a gyönyörűen emlékezetes 1988-as esz­tendőben is) a legelvetemültebb vétek, már-már az eredendő bűn szinonimájaként ültetődik be a magyar agyakba. „Én nem vagyok naciona­lista”, „ez nem nacionalizmus” — hallhatjuk gyakran magyarázkodva-mentegetőzve, véde­­kezőleg, már egy jól beidegződött, defenzív alapállás megfogalmazódásaként. És rendsze­rint akkor, ha jószándékú, becsületes magyar emberek valamilyen magyarpárti kijelentést tesznek. A nacionalizmus — imigyen a sugallat — valamifajta sötét, szűk látókörű, saját fajtáját ostoba elfogultsággal mindenek fölé helyező, a sovinizmussal, az antiszemitizmussal szoros ro­konságban álló, na meg persze a fasizmussal is minimum unokatestvéri viszonyban lévő, be­szűkült, „mucsai” nézetrendszert jelent. Aki „magyarkodik” (értsd: szereti a magyar népze­nét, népművészetet, népköltészetet, a magyar kultúra hagyományos értékeit, a magyar táj akat, történelmünket, hagyományainkat, sőt — irga­lom istene, ne hagyj el! — netán még magát a magyar népet, a 15 milliós magyarságot is)—az gyár vállak mellett, de leginkább mögött keres­tek menedéket fajtájuknak. A történelem igazságtalan, hiszen emberi. A magyar nemzet megélhetésének útja egy­beesett a nyugat felé eső népek törekvéseivel, legalábbis abban, hogy a földet és azon a csa­ládot, tűzhelyet megtartani csak azt megvédve lehet. Nemzetünk és országunk azonban útjában állott mind a keleti suhogó népzivataroknak, mind a magába forduló Nyugatnak. Ezekből a cudar egybeesésekből születhetett meg Trianon, a történelem legkegyetlenebb íté­lethirdetése: Magyarországot földarabolni, az­tán el- és fölfogyasztani! Sztálin szakember volt tízmilliók kiirtásá­ban, békében meg háborúban egyaránt. Népe­ket törölt el vagy költöztetett sokezer kilomé­terrel arrébb. Ebben kérdésben Hitler csak kezdő volt mellette. Sztálin valamiért rettene­tesen gyűlölte a magyarokat, ám őszintén — hogy piszkolódik itt ez a jelző a kommunizmus vackán! — kijelentette: A magyar kérdés csak vagonok kérdése. A mostani nyugati gazdasági szakemberek, bankmágnások és vadul önimádó futurológusok bejelentették: Magyarország mostani földrajzi és gazdasági helyzete csupán 6, legfennebb 7 millió ember eltartására alkalmas. ítéletidőkben éltünk szakadatlan, s ezer esz­tendeig ámult és kísérletezett rajtunk a nyugati civilizátor. Ám ilyen ítéletet csak Sztálin mert kimondani ellenünkre. Hét millió... Hetvenhét húsvét feltámadása idézte fehér ingünkre, tiszta gúnyánkra a nemzet föltápász­­kodásának hitét. Ügyet se vessünk a számba­bonákra? Trianon 1920-as ítélete után, ma, 1997-ben a kiválasztottak mondanak ítéletet, ágyékunk gyümölcsére is figyelve: Csak hét millió! Én, máréfalvi Mária-rágó székely Kovács Antal unokája pünkösd szent szenvedelmén nacionalista. Aki féltőn vagy felháborodva fo­lyamatosan szót emel a megalázott, veszélyez­tetett, becsapott, kifosztott, elsorvasztásra ítélt stb. magyarokért — önnön nemzettestvéreiért —, az nacionalista. Miként az is, aki magyarsá­gára hivatkozik, sőt, arra (súlyosbító körül­mény) netán még kifejezetten büszke is—pláne ha Kosztolányit idézi, aki szerint életünk legna­gyobb eseménye, hogy magyarnak születtünk. Az évtizedek óta ránk hulló mocskos rága­lom- és hazugság-áradatban már mi magunk is felőrlődni látszunk, s nemcsak védekezünk, ha­nem torzulunk, deformálódunk. („Bilincseit a szolga így maga gyártja s hordja”, olvasható az Egy mondat a zsamokságról-ban.) Az említett defenzív alapállás kényszere alól legjobb szelle­meink sem tudták egészen kivonni magukat. Illyés Gyula híressé lett meghatározása, misze­rint nacionalista az, aki jogot sért, patrióta, aki jogot véd — terminológiai szempontból már ebből a sanyarú védekező alaphelyzetből, a na­cionalizmusnak mint eleve negatív fogalomnak az elfogadottságából született — így kísérelvén meg a fajtájukért aggódó becsületes magyarok­nak valamiféle „fogalmi menlevelet” adni. Ho­lott, jöjjünk rá újból: maga a szó — nacionaliz­mus — már mindent megmagyaráz, világossá, egyértelművé tesz. A latin „natio” — nációt, egyfajta nemzeti közösséghez, nációhoz való tartozást jelent. A belőle képzett „nacionalizmus” a baloldali­­kommunista-kozmopolita hamisítások és hazu­­dozások szennyétől megtisztítva tehát a világon semmiféle negatív, agresszív-kirekesztő, pejo­ratív, vagyis elítélendő jelentést nem hordoz. A „magyar nacionalizmus” magyarpárti alapál­lást és -felfogást, a mások ellen nem irányuló magyar érdekek és szempontok elsődleges fi­gyelembevételét jelentő nézet- és eszmerend­szert, cselekvési, politikai, közéleti-közösségi programot jelöl. Ezt és semmi mást. A nemzeti szellemű magyar közgondolkodás olyan meste­rei, mint Szabó Dezső, Karácsony Sándor, Joó Tibor—de akár még Szekfü Gyula is — egyko­ron tökéletesen tisztában voltak mindezzel. Ma viszont... 1992 nyarán, az akkor induló Világszövetség című lap képviseletében, a főszerkesztő Hor­zsongom kegyetlen reménységben az imát 15 millió magyarral egyetemben: Uram, irgalmazz nekünk, Krisztus kegyelmezz nekünk, mert ez esztendő első kilencven napja idején Magyar­­ország tizenkétezer lélekkel lett szegényebb... Ez imától elfeketedik földemen a pünkösdi rózsa. Mindössze kilenc derék hónapocska szük­séges, hogy földből meg emberi szerelmetes lé­lekből emberke érkezzék a bölcsőbe. Mindössze kilencven nap alatt 12 ezerrel közelítettük meg az engedélyezett 7 milliónyi lélekszámot Ma­gyarországon. Uram, irgalmazz! 1990-ben azon tűnődtek uraink, hogy ide kellene telepíteni vagy félmilliónyi hongkongi résszeműt. Jól megférnének Csepel szigetén, vagy a Tisza középső folyása mentén, a Nagy­kunságban. Ez elmaradt, de jöttek az ukrán zsi­dók, romániai cigányok. És íme, benyújtották az igényt a Magyarországra átszivárgott-átván­­szorgott kínaiak: Budapesten városnegyedet óhajtanak létesíteni. És a polgármester tárgyal vélük! És a kényükre késelgető kínai elvtársak kinézték maguknak a IX. kerületet, ott lészen Új Kína. Krisztus kegyelmezz nekünk! Buddhista hittérítők, Krisna-papok járják az országot, és földet, templomot követelnek, kap­nak. Közben mára virradólag Máriaremetén le­döntögették a Golgota jelképszobrait. Ez mind Trianon 77 esztendős öröksége, a mostani trianoni urak ajándéka. Hamita népek lakták Egyiptom földjét az arab hódítás előtt. Mint nép eltűntek a történe­lem homoksivatagában, ám a leszármazottaik ma is az ősi hamita nyelven tartják az ősi ke­resztény szertartásokat. Ok a koptok, az egy­kori dicső hamiták révült fosszíliái. Trianon „koptjai” leszünk, s csak imában magyarok? Vagy építkezünk kívül és belül to­vább. Ez most a nemzet legfőbb ügye. nyik Miklóssal együtt meghívást kaptam a Sze­gedi Nyári Egyetemre. Főszerkesztőm Iroda­lom, nemzet, politika címmel tartott előadást. Ebben hangzott el: ma Magyarországon minden fogalmat legalább három másikkal lehet csak meghatározni; a mesterségesen gerjesztett és folyamatosan fenntartott fogalmi zűrzavar óri­ási. „Ha fogalmaink jelentéstartalmait mentál­higiéniai okokból igyekeztünk volna tisztázni” — írta-mondotta akkor és ott Homyik Miklós, „rég élj ütöttünk volna ahhoz a nemzeti konszen­zus-minimumhoz, amelynek hiányában köz­gondolkozásról még csak beszélni sem lehet. Működőképes civil társadalmakban nem szük­séges szellemi és lelki energiákat az Értelmező kéziszótár alapszókincsének magyarázatára pa­zarolni.” Igen: itt tartunk. (Az 1994 óta eltelt évek, tudjuk, csak tovább mélyítették és súlyos­bították ezt a rettenetes fogalomértelmezési vál­ságot.) Folyamatos hazugságoktól és alapjaiban magyarságellenes közegtől körülvéve, 77 esz­tendővel Trianon után éppen ezért kell végre kirobbantanunk a szavak felkelését. És ebben a forradalomban először saját nemzeti közössé­günkhöz kötődő alapfogalmunk rehabilitáció­jára van szükség. Ki kell mondani: igenis, naci­onalisták vagyunk. így és eképpen. Nacionalis­ták a régi jó latin szó jelentéstartalmának meg­felelően. A helyesen értelmezett és alkalmazott naci­onalizmus nélkül a magyarságnak a Krisztus utáni második évezred végén semmi esélye a túlélésre. Ezt pontosan tudják azok, akiknek éppen a magyar túlélés megakadályozása az érdekük. Ezért a fogalmi zűrzavar, a folyamatos agymosás, a hülyítés. (Ezért, hogy a „konzerva­tív” szó maradi, idejétmúlt, anakronisztikus korlátoltságot kell jelentsen.) A két háború közötti magyar közgondolko­dás egyik kiválósága, az újra felfedezésre váró Joó Tibor írta, hogy ő bízik a tiszta nacionaliz­mus megmenekülésében, mert meggyőződése, hogy a történeti fejlődés a kívánatos irányba halad, „még ha a napi események más látszatot is mutatnak.” Ez az a nullapont, ahonnan újra kell kezdeni a gondolkodást, 77 évvel Trianon után. Egy fogalom rehabilitációja

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents