Nyugati Magyarság, 1997 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1997-06-01 / 6. szám

1997. június

Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident

7. oldal

TÖRÖK BÁLINT

Sorsunk balra fordult

Térképolvasók

Ötven évvel ezelőtt, 1947. június 1-jén kényszerítette — hamis vádakkal — a Szovjetunió emigrációba Nagy Ferencet, Magyarország törvényes miniszterelnökét. Másnap Varga Béla házelnök is külföldre menekült, Kovács Béla, a Kisgazdapárt főtitkára pedig már hónapok óta szovjet fogságban sínylődött. A kommunistáknak — szovjet segítséggel — sikerült lefejezni az 1945-ös választás győztes pártját, s ezzel kérdésessé vált a magyar demokrácia fennmaradása. A magyar nép sorsa 1947-ben balra fordult. A megelőző években azonban — a londoni Timest idézve — „Magyarország a kultúra és szabadság oázisának” tűnt a régió többi országához képest.

Az ország népe a háború befejezése után, 1945 tavaszán — bár minden oka meg lett volna a pesszimizmusra — legyőzhetetlen derűlátással fogott hozzá a háborús pusztítás nyomainak eltüntetéséhez, a romok eltakarításához, az új élet kialakításához. Ez az optimizmus tükröződött az 1945-ös választások eredményében, mely szerint a nép 57 százaléka a parlamentáris demokráciára szavazott, 83 százaléka pedig elutasította a szocializmus szovjet változatát. De ezt a bizakodást jelezték azok a gazdasági sikerek is, amelyeket röviden csak magyar gazdasági csodaként emlegettek akkoriban.

Mindezt azonban beárnyékolta az a tény, hogy az országot megszállva tartotta a Szovjet Hadsereg, s hazánk szuverenitását korlátozta a fegyverszüneti szerződés érvénye, illetve a Szövetséges Ellenőrző Bizottság tevékenysége. Jellemző, hogy a potsdami értekezlet határozatát, hogy tudnillik a németeket ki kell telepíteni, nem az ideiglenes kormánnyal, hanem a Szövetséges Ellenőrző Bizottsággal közölték. A magyar hatóságokat a SZEB utasította a határozat végrehajtására.

Ilyen körülmények között dolgozott az 1945. november 4-i választások után megalakult koalíciós kormány, melynek elnöke 1946 februárjáig Tildy Zoltán, azután pedig Nagy Ferenc volt. Az ország korlátozott szuverenitással rendelkezett, tehát a kisgazda miniszterelnöknek figyelembe kellett venni a SZEB szovjet elnökének (Vorosilovnak, majd Szviridovnak), gyakorlatilag a szovjet kormánynak a kívánságait.

Sokan — köztük nem egy olyan személy is, aki lelkes híve volt a hitleri Németországnak — azzal vádolták a Kisgazdapárt vezetőit, elsősorban Tildy Zoltánt, de a pártot ténylegesen irányító úgynevezett „paraszti centrum” tagjait (Nagy Ferencet, Kovács Bélát és Varga Bélát) is, hogy túlságosan engedékenyek voltak a szovjet nyomással szemben. Ami az engedékenységet illeti, lehetne példálózni a Hitler-ellenes koalíció demokratikus tagjaival, az Amerikai Egyesült Államokkal és Nagy-Britanniával is, de most ne erről beszéljünk!

Nem foglalkozva azzal a kérdéssel sem, hogy kik juttatták hazánkat a háborús vesztes pozíciójába, arra hívom fel e kritikusok figyelmét, hogy Magyarország kis ország. S különösen kicsi a Szovjetunióhoz képest, melynek százezernyi katonája tartózkodott akkoriban az ország földjén. A legyőzött, kirabolt, tönkretett magyar állam vezetői csak egyet tehettek: igyekeztek minél kisebbre csökkenteni a helyzettel járó negatívumokat. Ennek útja az alkalmazkodás, más szóval a kompromisszumkészség. Ebben — története folyamán — kiváló eredményeket ért el a (szintén) kicsi Erdély, mely a török és a Habsburg-birodalom között nem egyszer ki tudott emelkedni az alárendelt szerepből. Mert fejedelmei nem a saját tündöklésüket tartották fontosnak, hanem azt, hogy megmaradjon az országuk. A magyar parasztság is azért küzdött évszázadokon át, hogy megmaradjon. Nem véletlen hát, hogy 1945 után kisgazda politikusok (maguk is parasztemberek) vállalták — a nép megbízatása alapján — a megmaradás politikáját.

Nagy Ferencék készültek erre a szerepre, s különösen megerősödött küldetéstudatuk — az általuk ellenzett — háború éveiben. 1941 -ben megalapították a Parasztszövetséget, mely három év alatt több ezer népfőiskolái tanfolyamot rendezett, s miként Kiss Sándor (a háború után a szövetség igazgatója) írta: „ennek nagy része volt abban, hogy a magyar parasztság 1945-ben olyan tisztánlátással, helyzetérzékkel és odaadással vett részt egy igazi demokrácia építésében.”

De volt-e Nagy Ferencéknek politikai koncepciója? Erre határozott igennel felelhetünk. A későbbi miniszterelnök már

1945 tavaszán világosan látta, hogy a kommunizmus legyőzése óriási feladat. Vatai Lászlónak mondotta: „Ezért kell minden módon siettetni az egységes Európa létrejöttét. Ez a tömb megakadályozhatja a kommunizmus politikai és társadalmi céljait.”

De tisztán látta, hogy a szovjet megszállás alatt lehetetlen — még oly nagy parlamenti többség birtokában is — a kommunisták kihagyásával kormányozni. A koalíciót politikai realitásnak tekintette. (Ne felejtsük el, hogy Franciaországtól vagy Olaszországtól igazán messze volt a Szovjet Hadsereg, mégis mindkét ország koalíciós kormányában évekig részt vettek a kommunisták.)

Nagy Ferenc elképzelése szerint a geopolitikai és külpolitikai realitás figyelembevétele azt jelentette, hogy akár áldozatok árán is meg kell őrizni az ország nyugalmát, a békekötésig, illetve a megszálló csapatok távozásáig fenn kell tartani a koalíciót, de egy percig sem szabad elfeledkezni a demokratikus követelésekről. Helyesen értékelte Vida István kommunista történész a Kisgazdapárt politikáját: „A Független Kisgazdapárt vezetői nem pusztán a fennálló politikai viszonyok konszolidálására, hanem a polgári demokrácia felé való visszatérésre vettek irányt.”

Ezt azonban nem lehetett áldozatok nélkül elérni. De minél kisebb áldozattal!

1946 márciusában pldául a Baloldali Blokk (Vorosilovék által támogatott) követelésére kizártak a pártból 21 képviselőt. De a kommunisták 85 kizárást követeltek, s az érintetteket nemcsak a pártból, a parlamentből is el akarták távolítani. Végül mégis képviselők maradhattak, sőt Nagy Ferenc még azt is elérte a SZEB- nél, hogy Sulyok Dezsőnek engedélyezték a Szabadságpárt megalakítását. S a kizárások kényszerű végrehajtása után ellentámadást indítottak a kommunisták ellen.

Ezek az ellentámadások olyan eredményesek voltak, hogy Rákosiék csak szovjet segítséggel tudták megtörni a demokrácia erejét. Az 1947. január 5-én bejelentett állítólagos ..köztársaságellenes összeesküvés”-sel összefüggésben 1947. február 25-én a Szovjet Hadsereg letartóztatta Kovács Bélát, a Kisgazdapárt főtitkárát. A hatalmas szomszéd eddig csak javasolt, tanácsolt, fenyegetőzött, zsarolt, most nyílt erőszakot alkalmazott. Tehát csak erőszakkal tudták megállítani azt a hősies kísérletet, mely megpróbálta megmenteni Magyarországot a kommunizmus borzalmaitól.

Nagy Ferenc már fiatalon is messzelátó politikus volt. 1932-ben írta le a következőket: „A kommunizmus a magyar nép számára olyan szakadék, amelyben eltemetődik az a lélek, amely ereje volt ezer éven át a magyarságnak és megtartója a nemzetnek.” A magyar népet a szovjet beavatozás után belelökték ebbe a szakadékba.

Hogy mennyire nem jószántunkból lettünk Moszkva vazallusai, azt fényesen bizonyítja 1956 csodálatos lázadása.

Nem sokkal a „paraszti centrum” három vezetőjének eltávolítása után, és nem sokkal saját külfödre menekülése előtt Sulyok Dezső felkereste Mindszenty Józsefet. A hercegprímás ekkor kifejtette neki: „...meggyőződése szerint megszűnt a lehetősége annak, hogy Magyarország helyzetén belülről lehessen változtatni bármely erőfeszítéssel is. az eredményes belső politizálás ideje lejárt.” E szavakkal Mindszenty József, aki nem nagyon értett egyet a Kisgazdapárt gyakorlati politikájával, elismerte, hogy eddig (a párt lefejezéséig) voltak eredmények, a nyílt szovjet beavatkozás azonban lezárta ezt a korszakot. Az új korszak, a népi demokrácia (a proletárdiktatúra) története bizonyítja a legjobban, hogy a kisgazdák 1945-47 közötti politikája mennyire eredményes volt.

Büszkék lehetünk hát arra, hogy legyőzötten és megszállva, ezekben az években egyedül Magyarországon volt polgári kormány e régióban, s a New York Times szavai szerint „elegendő politikai érettséget” tanúsítottunk és lelkesítő példát mutattunk mindazoknak, „akik a környező országokban a demokráciáért harcoltak”. Nem véletlen, hogy 56 harcosai is az 1945-47 közötti demokratikus szakaszhoz nyúltak vissza. A megmaradásért vívott küzdelemben a nagyobb erő diadalmaskodott, a hatalmas Szovjetunió legyőzte a kicsiny Magyarországot, de mégis megmaradtunk. S megmaradunk!

Láttam amerikai barátunkat bosszankodni egy térkép fölött. Nem tudott eligazodni rajta, nem értette az összefüggő színmezők és a tarka színfoltok értelmét. Pedig kiváló térképolvasónak tudja magát, aki biztonsággal eligazodik a sztrádák, országúti fogadók, benzinállomások, elsősegély-telefonkészülékek jelzései között. Naponta hasznát veszi ezeknek az ismereteknek, mivel sokat autózik amerikai utakon.

Ez azonban néprajzi térkép a Kárpát-medence, vagyis a történelmi Magyarország etnikai viszonyairól. Ilyen földabroszt nem szoktak készíteni Amerikában. Talán nem is lehetne. Népek bábelére nincsenek jelzések. A nyelvi és még inkább az etnikai, nemzettudati határvonalak ott egyszerűen felderíthetetlenek. Magánügynek tekintik, hogy a sokféle bevándorló népcsoport fiai közül ki őrzi nemzeti önazonosságát, és ki adta fel a könnyebb és gyorsabb belesimulás nevében. Még most is, hogy — úgy mondják — az „olvasztótégely” ereje lankadóban, és a harmadik, negyedik nemzedékben ébred az ősök eredetének tudata, kutatása, vállalása, legnehezebb volna mondjuk annak kiderítése, hogy másfél százezer vagy másfél millió magyar él-e az Egyesült Államokban és Kanadában.

De amíg ez a szempont — az ősök vállalása vagy elfeledése — Amerikában nem jár sem előnnyel, sem hátránnyal, valóban magánügynek tekinthető, a történelmi Magyarországot az „etnikai elvek” alapján — erre hivatkozva — darabolták fel, kétszer is, 1920-ban és másodjára ötven évvel ezelőtt, 1947-ben. Az idei évfordulón újra kézbe vettük a néprajzi térképeket, önmagunk megnyugtatására vagy alvó öntudatunk élesztgetésére: igazuk volt-e a győztes nagyhatalmaknak Trianonban és Párizsban? Tudom, hogy a Trianonpalota is Párizsban van, de itt a két név jelkép értelmű. Nagyon sok ilyen néprajzi térkép készült ebben a században a Kárpát-medence népességi viszonyairól. Nemcsak mi, magyarok készítettük őket, hanem a román, a szlovák, a szerb kartográfusok is. Néha éles kardokként merednek egymásra a különböző fogantatású etnikai térképek. Jelzik, hogy a népek lelkűkben még nem kötötték meg a duna-medencei békét. Fájnak az igazságtalanságok nekünk, magyaroknak, mire a románok, szlovákok „irredentának” bélyegeznek, feledve, hogy saját „irredenta mozgalmaik” szereztek meg számukra olyan területeket, amelyek az igazság, a méltányos és főleg a Wilson elnök által elképzelt etnikai határok alapján nem járt volna nekik. Mondják ezt szomszédaink, annak ellenére, hogy az utóbbi 75 esztendőben a magyarság soha nem a fegyverek, a hatalmi politizálás eszközeivel lépett fel a maga igazsága mellett, hanem példásan jogszerűen, minden nép és az egész kontinens békéjét védelmezve egyben. Hiszen tudjuk a történelemből, hogy minden igzságtalan béke magában hordja a békétlenség magját. Ezt nemcsak mi mondjuk, szegény öröklegyőzöttek, hanem az örök-győztes Franciaország elnöke, Mitterand is.

Számunkra maradnak a térképek, vigasztalásul és reménységnek, hogy

igazunk van, ha fájdalmainkat panaszoljuk.

Lapunk márciusi számában közölt egy ilyen szép, színes térképet Közép- Európa népességének 75 százalék feletti nemzetiségi megoszlásáról a harmincas években. Alapjában megbízható földabrosz, amelyik tele fehér foltokkal. Ezek azokat a területeket jelzik, amelyeken egyetlen nemzet lélekszáma sem éri el a 75 százalékot. Hajói megnézzük a térképet, Erdélyben a fehér foltok nagyobbak a románság rózsaszínnel és a magyarság pirossal jelzett tömbjeinél. A Felvidéken is elég széles fehér sáv választja el a magyarságot a szlovákságtól. A Bánság és Arad megye szinte teljesen fehér, akárcsak Bácska — Szabadka környékének kivételével —, és tovább szemlélődve domináns fehérséget találunk Ukraja nyugati területein és Besszarábiában, Dobrudzsában, valamint Bulgária északkeleti csücskében. Ezek mind-mind kevert, vegyes etnikumú területek. Ennyire kevertnek tünteti fel a térkép majdnam egész Baranyát Magyarországon és Budapest hegyvidékét.

Nincsenek tökéletes térképek, különösen ilyen néprajzi földabroszok. A történelmi Magyarországra szűkítve a kört, a magyarok, románok, szlovákok „színfoltjai” nem rajzolják ki azt az állapotot, amit a demográfiai statisztikák sokkal pontosabban, megbízhatóbban érzékeltetnek. A nemzeti megmaradás optimista kutatója, a nemrég elhunyt, igen rokonszenves Dávid Zoltán kimutatta, hogy a történelmi Magyarország területén, amelynek kétharamada Trianonban idegen kézre került, a magyarság lélekszáma 1920-ban is még mindig 52,2 százalékot tett ki, és a megindult betelepítések, asszimilálódások ellenére is, 1930-ban a Kárpát-medence össznépességének 52 százaléka magyarnak vallotta magát.

Ezt az arányt nem tudja érzékeltetni olyan térkép, amelyik a 75 százalék alatti lakossági megoszlást fehér foltként tünteti fel. További gyöngesége a lapunkban márciusban közölt térképnek, hogy a nemzetiségi arányt közigazgatási egységekre, megyékre, járásokra vetíti rá. Ennek következtében például nem jelenik meg a térképen Kolozsvár városának magyarsága, amely az 1910- es népszámláláskor az összlakosság 83 százalékát tette ki, a 60.808 lélekből 50.704 volt magyar, 7.562 román (12 százalék), 1.676 német (2 százalék). Csakhogy Kolozs megye egészében a magyarok arányszáma ennél kisebb volt, így az egész terület a románság rózsaszínében tűnik fel. Fehér szín jelzi Biharban a trianoni határ keleti felét, vagyis az Érmelléket, noha a határ mentén egy elég széles sáv majdnem teljesen magyar volt, még ma is az. Az 1947- es békeszerződés tárgyalásai során éppen ezért akarták a nyugati hatalmak ezt a sávot Magyarországhoz visszacsatolni. (A szovjet küldött ellenállása hiúsította meg a visszacsatolás tervét.) Csalóka képet kapunk márciusi térképünktől a felvidéki Komárom vidékéről is: a fehér szín azt jelenti, hogy a magyarság itt nem éri el a 75 százalékot. Az 1991 -es népszámlálás Komárom járásban valóban 72,77 százalék magyart

mutat ki. Tegyük hozzá: a magyarok kiűzése, a szlovákok tömeges betelepítése után!

Hibás eljárás egész sor vidék „kifehérítése”; ezáltal a térkép nézőjében az a benyomás támadhat, hogy Erdélyben, a Felvidéken, Délvidéken és Kárpátalján — a trianoni határokon kívül — alig van magyar többségű terület. Uganis a fehér foltok bármilyen nemzetiséget takarhatnak. Egyébként ez az eljrárás az erdélyi és bánsági németek létezését tagadja meg, mivel az őket jelző sárga szín nem látható sehol. Noha a harmincas években még mintegy 800.000 szász és sváb élt Romániában. Szlovákiában csak a legmagasabb Nagymegyer járás (92,90 százalék) szerepel továbbá Dunaszerdahely járása (90,11 százalék), Somorjai járás (77,08 százalék), Guta, (86,88 százalék), Párkány (83,07 százalék), a királyhelmeci járás (82,14 százalék). Ilyképpen „lemaradt” a térképről Pelsőc (74,29 százalék), Nagykapos (73,52 százalék), Ipolyság (68,6 százalék), Galánta (65,59 százalék), Ogyalla (59,21 százalék), Zseliz (56,45 százalék), Dószeg (53,18 százalék). Meg a már említett Komárom.

Ez a kép így mélységesen lehangoló, hiszen a Csallóköznek, néhány felvidéki járásnak, a Székelyföldnek, Nagyvárad közvetlen környékének és Szabadka körzetének kivételével, mindenütt a trianoni határt követi. És ha valaki ezt akarja igazolni vele, akkor akár igazolja is Trianont. Hiszen a fehér foltok láncolatába bele lehet gondolni 50 és 75 százalék közötti magyarságot, de éppen így románokat, szlovákokat, ruszinokat vagy szerbeket.

Megbízhatóbb tehát Erdély, de az egész Kárpát-medence vonatkozásában a mellékelt mostani térkép, amely pontosan feltünteti a többségében magyarok lakta vidékeket, városokat; jelzi a németeket is, és természetesen a románokat. Ezek voltak a pontos, tényleges népességi viszonyok 1910-ben a történelmi Magyarországon, illetve ezt mutatta a magyarok és románok aránya. De egyben „elárulja” azt is, hol éltek tömegében magyarok összefüggő tömbben a Felvidéken és Kárpátalján viszonylag elszórtabban a Délvidéken. Tudományos hitelességű munka, Teleki Pál munkaközösségének bélyegét viseli magán. Egyezik a dmográfus, Dávid Zoltán felmérésével.

De nem egyezik a trianoni határokkal, amelyeken túl mindenütt ott élnek az őslakos magyarok, immár 77 éve kisebbségként. Hiteles néprajzi térképnek ezt is dokumentálnia kell; azt a szívós akaratot, konok önmegőrzést, amelynek köszönhetően — megint Dávid Zoltánhoz fordulhatunk — a barbár kiűzetések, furfangos asszimilálások, milliós nagyságrendű erdélyi román betelepítések ellenére, lám, 1990-ben is a Kárpát-medence össznépességének 50,7 százalékát, a többséget mi, magyarok tesszük ki.

Amerikai barátunk nem tudja olvasni ezeket a térképeket? Hát akkor tanítsuk meg neki.

Beke György