Nyugati Magyarság, 1997 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1997-06-01 / 6. szám

4. oldal

Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident

1997. június

BEKE GYÖRGY

Király Károly kiáltása

Igazságtalanságok hálójában

Erdélyben a népi szabadság, az egyéni és a közösségi önrendelkezés minden áldozatra kész politikusa—Király Károly. Az ő útja is az elnyomatás, a nemzeti elnyomorítás felismerése és a vele való bátor szembeszegülés —jóval több ez a „damaszkuszi útnál” —, az erdélyi magyarság panaszának és vádjainak szétkiáltása a világba, és olyan üldöztetés vállalása, amely nemegyszer orgyilkossággal fenyegette. Király Károly nem Rodostóban vagy Turinban keresett menedéket, hanem a szülőföldi száműzetést fogadta el.

Nem vagyok bizonyos benne, hogy a román hatalom beleegyezett volna békés távozásába. Király Károly veszedelmes ellenfél lett volna a nyugati emigrációban. (Pacepa tábornokot, a kirúgott titkosszolgálati vezetőt az amerikai titkosrendőrség védelmezte, rejtegette Ceausescu haláláig — s talán ma is —, mert nem lett volna tanácsos „barátként” fellépő román orgyilkost a közelébe engedni.) Király Károlyt a diktátor odahaza, saját országában akarta megöletni, s többször meg is próbálkozott ezzel.

Király belülről ismerte a rendszer természetét, tudta. mit várhat Bukaresttől, ezért helytállása, következetessége valóban póztalan hősiesség volt, vállalt sors.

Leveleit, amelyek milliókat, s világpolitikát intéző államférfiakat ébresztett a román asszimilációs politika veszélyére, ismerjük. Immár a történelem dokumentumai. Ha Király Károly „pusztán” ellenzéki lett volna, vagy az lenne ma, akkor 1989 után, a nagy ellenfél, Ceausescu bukása nyomán megfuthatta volna a maga érdemelt karrierjét, hiszen a diktatúra szellemi terrorja idején Tőkés Lászlóval együtt ő tett a legtöbbet az erdélyi magyarság érzelmi, gondolkodásbeli felszabadításáért.

1991 őszén azonban váratlanul „politikai öngyilkosságot” követett el. Kirekesztette magát abból a testületből, amelyben addig magyarként állt helyt. Tüntetőén elutasította az új román alkotmányt, amely Romániát egységes nemzetállammá nyilvánította — akárcsak Ceausescu idejében —, és ezzel az egész magyarságot, minden romániai kisebbséget „beolvasztott” — elméletileg — a román nemzetbe. Király Károly ezt nem fogadhatta el. Megteheti, hogy a név szerinti nyílt szavazásnál az új alkotmány ellen foglal állást. Az RMDSZ és néhány más, kisebb ellenzéki párt képviselői, de még a kormányban résztvevő liberálisok is az alkotmány ellen szavaztak. Ehhez meg volt a joguk, ha nem is tudták érvényesíteni az akaratukat. A román házszabály szerint azonban a név szerinti szavazáskor távol maradó szenátor, képviselő önmagát fosztja meg a mandátumától.

Király Károly nem ment el a szavazásra. Ehelyett megint kiáltványban fordult az erdélyi magyarsághoz és a nagyvilághoz. Miként a diktatúra korszakában. Erdélynek azt üzente, hogy azért cselekedett így a szavazásnál, mert a román nacionalizmus mérgezése elviselhetetlenné vált, megbénítja a magyarság testét, lelkét, nyelvét. A nagyvilágnak is volt üzenete. Az újabb állampárt, Ion Iliescu és Petre Roman együttese a történelem legantidemokratikusabb alkotmányát fogadtatta el Romániában. Ez az alkotmány — egyedül Európában — az egységes „nemzetállam” eszményét nyilvánítja ki, és ennek alapján lényegében megtagad minden alapvető nemzeti jogot a magyaroktól, németektől, szerbektől, minden kisebbségi népcsoporttól. Totalitárius rendszer alkotmánya jött létre Romániában!

Nemcsak az alkotmány ellen tiltakozott Király Károly - további politikai karrierjének feláldozásával -, hanem elítélte azt az egész rendszert, amelyik 1989 decemberétől mindvégig arra törekedett, hogy a kisebbségeket kiűzze az alkotmány sáncai mögül, megtagadott minden másságot, tulajdonképpen azt a toleranciát csúfolta meg, ami évszázadok óta Erdély népeinek legszebb hagyománya.

„Lázadása” ennek a nagyszerű örökségnek a vállalása volt, az elfogultság, a kirekesztés, a megalázás ellen. „Vajon megérti-e a világ idejében és igaz mélységében a néma gesztusban élő riasztó kiáltást?” — kérdezte 1991 decemberében az egyik folyóirat kommentátora.

Nem értette meg. Maradt az alkotmány, maradt a nemzetiségi kisemmizés. Nem fogta fel a veszélyt az örökös dacolásba belefáradni látszó erdélyi magyar közvélemény sem. Elfelejtette, hogy a román politika balkáni módszereinek egyike a világot megriasztó elképzelések vagy éppen törvények, jegelése”, hogy később bármikor elővehessék, „felolvaszthassák” és alkalmazni lehessen. Csupán „türelmi időt” kapott az erdélyi magyarság arra, hogy élje a maga nemzeti hagyományait, megjelenhessenek a nemzeti önismeret kiváló szépírói és tudományos munkái, majd a nyolcvanas évek közepén egyszer csak előhúzták az 1971-es egyneműsítési programot, és a diktátor meghirdette a tökéletes magyartalanítást. Szemforgató álnoksággal Ceausescu a magyarok „nacionalizmusára” panaszkodott egy 1984. november 19-én tartott bukaresti ülésen, amelyen csak született románok vehettek részt. „Súlyos hibát követtünk el azzal, hogy a nemzetiségeknek annyi szabadságot adtunk. Túl sokat engedtünk meg nekik, ezért lettek ennyire nacionalisták és soviniszták. A nemzetiségek veszélyeztetik hazánk függetlenségét, szuverenitását és területi sérthetetlenségét. A jövőben ezen változtatnunk kell. Úgy döntöttem, és meggyőződésem, hogy az elvtársak egyetértenek velem, hogy ezen a téren teljes határozottsággal fel kell lépni minden ellenséges megnyilvánulással szemben, határozottan vissza fogjuk verni minden követelésüket.”

Király Károly nyugtalanul figyelte a romániai magyarság sorsának alakulását. Fájdalom volt számára, hogy a kiáltványban megjósolt veszedelmek bekövetkeznek. Gazdasági építésbe kezdett, létrehozta a Székely Faluért Alapot, hogy a nyugati magyarok segítségével — elsősorban Wass Albert író karolta fel a tervet

— traktorokkal, mezőgazdasági gépekkel lássa el a székely séget, hiszen erre önerejükből nincs lehetőségük. másként pedig irgalmatlanul lemaradnak a vadkapitalista rendszer gyilkos versengésében.

Nemrég újabb Király Károly-kiáltás hangzott fel Erdélyből. „Az erdélyi magyarság jövőjének, megmaradásának a szülőföldön, gazdasági és szellemi gyarapodásának alapfeltétele a területi, személyi és kulturális autonómia megvalósítása.”—írta 1996 novemberében az RMDSZ tiszteletbeli elnökéhez, Tőkés László püspökhöz, és a szervezet szövetségi elnökéhez, Markó Bélához intézett levelében. Emlékeztetett az 1992- es kolozsvári nyilatkozatra, amely a szövetség legfőbb célkitűzésévé tette a belső önrendelkezésért folytatott küzdelmet. A levél megírásakor írta alá a román és a magyar kormány Temesváron a két ország alapszerződését, a vitatott és a magyarországi ellenzék által is elutasított, megszorító „lábjegyzetekkel”. Miként vélekedett erről Király Károly? „A román-magyar alapszerződés az erdélyi magyarságot nem kötelezi semmire, és ez így jó. Ugyanakkor pozitívan befolyásolja a romániai demokratikus erőket és cselekvésre ösztönzi az erdélyi magyarságot, hogy az adott történelmi helyzetben feltalálja magát, hogy megragadjon minden kínálkozó lehetőséget megmaradása, fejlődése, nemzeti identitásának megőrzése és a szülőföldön való érvényesülése érdekében.”

Megértette-e az erdélyi magyar politikai elit „a sepsiszentgyörgyi remete” figyelmeztetését? Miként is áll az önrendelkezés ügye az erdélyi magyarok körében, az az egyedül megmentő eszmény, amelyre egyébként az RMDSZ vezetői 1992 őszén a kolozsvári Szent Mihály templomban esküt tettek?

Király Károly újabb kiáltása nem valamelyik erdélyi magyar lap útján (ámbár lehet, hogy ott is megjelent) jutott el az anyaország közvéleményéhez és Nyugatra, hanem a Bécsi Napló hasábjain. A negyvenegy éves Csutak István, Csíkszeredában élő, szókimondó, nyílt gondolkodású publicista tette fel a kérdéseket a 67 éves székely politikusnak. Képes-e a romániai magyarság képviselete olyan alapvető érdekek érvényesítésére, amelyek biztosítják az erdélyi magyarság jövőjét? Erre a döntő kérdésre válaszolva, Király Károly a Romániai Magyar Demokrata Szövetség kormányzati szerepvállalását elemezte. Leszögezte a szomorú tényt: a kormányt alakító Román Demokratikus Konvenció (Emil Constantinescu alakzata) határozott feltételként szabta az RMDSZ kormányzati részvételének, vagyis a kormányba való belépésének az autonómia koncepciójának megtagadását. Csakhogy—fűzte hozzá Király — „az autonómia fontosabb, semhogy a napi politika oltárán szabadna feláldozni”.

Király Károly világosan látja, hogy az autonómiát nem lehet azonnal, egyszerre megvalósítani, de a kollektívjogokat de facto mindenképpen el kell fogadtatni a bukaresti hatalommal.

„Annyi megpróbáltatás, megaláztatás, csalódás, önbizalomvesztés után, az erdélyi magyarság tulajdonképpen önmagát becsülve, erejében bízva és nem utolsósorban történelmi hagyományainak folytatásaként, jogosan igényli megmaradásának biztosítékait. Az eddigi nemzetközi tapasztalatok szerint ez a biztosíték: az autonómia. Gyakorlatban az autonómia önrendelkezés nélkül nem valósítható meg. Az RMDSZ sokáig félt és idegenkedett ettől a gondolattól. Még mindig úgy látom, hogy az RMDSZ vezetői nem őszintén, nem bátran és nem félelem nélkül képviselik a szövetség programjába foglalt autonómia gondolatát.”

Felrója a tapasztalt politikus a tavalyi romániai választási kampány magyar köztársaságielnök-jelöltjének, hogy kijelentette: az RMDSZ nem törekszik etnikai elvű autonómiára, és Romániában csak egy beszámíthatatlan elme gondolhat ilyesmire. A szövetségi elnök pedig az elszántság hiányát jelzi. A vitát csűréscsavarással elméleti síkra lehet téríteni, de az erdélyi magyarságot gyakorlatban csak az önrendelkezés mentheti meg.

Ezzel kapcsolatban Király világosan kifejtette, hogy az erdélyi magyarságnak saját, önálló intézményrendszerre van szüksége. „És ez nem csak a polgármesteri hivatalokat és a különböző civil kezdeményezéseket jelenti, hanem jelenti az igazságszolgáltatást, az iskolahálózatot, a kulturális intézményeket, a nyelvhasználatot. Magyarán: a hadügy, a külügy és a pénzügy kivételével mindent. A többi? Mellébeszélés, megtévesztés.”

Elutasítja az úgynevezett „elzászi modellt”, amelyre a román kormány és a nyugati kormányok is gyakran hivatkoznak. Ezzel szemben példának tartja Svájcot, ahol még a vegyes lakosságú kantonokban is mindenki a saját nyelvén él, saját gazdasága van, és az együttélő népek közösen döntenek az országos kérdésekben. „Tartós egyensúly csak akkor valósítható meg, ha mindenki elismeri a másik létjogosultságát, kultúráját, nyelvét, az önmeghatározáshoz és önrendelkezéshez való jogát.”

Cáfolhatatlan érvekkel bizonyítja, hogy nincs miért félni a „szeparatizmus” gondolatától, amellyel Bukarest riogatja a román népet a kisebbségi magyarság jogkövetelései kapcsán. Hiszen egy közösség — bármilyen közösség—csak úgy definiálható, ha valamiképpen, valaminő elvek szerint elválasztjuk, tehát „szeparáljuk” más közösségektől.

Király Károly a bonyolultnak tűnő romániai nemzetiségi kérdést éppen olyan világossá és egyértelművé teszi, mint annak idején, a Ceausescu-diktatúra idején közzétett kiáltványaiban és nyilatkozataiban.

A „sepsiszentgyörgyi remete” úgy érezte, hogy ideje ismét és határozottan megszólalnia. Románia és Európa elsőrendű érdeke, hogy szavaira most is méltóképpen figyeljen a világ. Nem mindegy ugyanis, hogy hányán és hogyan hallják meg a szavait!

(Folytatás az 1. oldalról)

helyzetből. Ez azonban nem jogi találékonyság kérdése, hanem hatalmi kérdés, mégpedig jelentős, alkotmánymódosítást lehetővé tévő parlamenti többség kérdése. Ezt a szokványos választási taktikával, nyugati típusú pártversengéssel nem lehet elérni, erre különleges, válsághelyzetekben elfogadható összefogási módozatokra van szükség. Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy a hatalom nem egyszerűen parlamenti többség kérdése. Emlékezetes az a számítás, amely szerint az Antall-kormánynak az egész hatalmi rendszert figyelembe véve alig 30%-os befolyása volt annak idején.

A hatalmi szisztémába ugyanis beletartozik a gazdasági, a tömegtájékoztatási terület is, nem beszélve a különböző közigazgatási szervek szakembereinek beállítódásáról, kapcsolatairól. Egy gyökeres rendszerváltoztató törekvés át kellene hogy hassa nem csak a parlamenti területet, hanem a tömegtájékoztatást, a gazdasági életet, a befolyást gyakorló tanácsadók körét. Ugyanakkor az Alkotmánybíróság összetételének változatlanul hagyása, pontosabban annak gyökeres átalakításától való tartózkodás, vagy az átalakítás erő hiányában való lehetetlensége azt jelenti, hogy a következő törvényalkotási eredmények bele kell hogy illeszkedjenek az eddigi elvekbe.

Ami a büntetőjogi igazságtétel lehetőségeit illeti: aki figyelemmel kísérte a folyamatot, az láthatta, hogy a felelősségrevonás ügyében nagyon bizonytalan volt az Antall-kormány. Azért kellett egyéni képviselői javaslatként elfogadtatni három törvényt is — ezek fűződnek a nevemhez — , mert nem volt kormányzati fogékonyság a felelősségrevonáshoz. A kormányzat nem akart igazi felelősségrevonást. 1992 márciusában az Alkotmánybíróság megsemmisítette az elévülési idők nyugvását rögzítő törvényt. Ezzel lehetetlenné tette a formálisan elévültnek tekintett, bár valójában el nem évült bűncselekmények miatti eljárást. Emiatt pusztán az a körülmény, hogy öt, tíz, tizenöt esztendő telt el az önkény uralmi rendszer által elkövetett vagy pártolt bűncselekmények óta, azt jelenti, hogy ezeket nem üldözik, nem indítanak nyomozást sem.

A kárpótlás árverésbe kényszerítése — és ezáltal súlytalanítása — mellett ez a döntés volt a 1 egdurvább beavatkozás a rendszerváltozás folyamatába. Ez a döntés most is hatályos, egészen addig, amíg egy új Alkotmánybíróság nem hoz más döntést, vagy egy Parlament meg nem szünteti az Alkotmánybíróságot, vagy nem alakítja át hatáskörét. Ez megint igen kemény hatalmi kérdés. Jelenleg a háború áldozatainak védelméről szóló 1949-es Genfi Egyezmények alapján folyik néhány eljárás, így például a mosonmagyaróvári 1956-os sortűz ügyében is, azonban ezen eljárások kimenetele nem látható.

Egyetlen büntetést kiszabó ítélettel befejezett ügy az 1956. december 8-án eldördült salgótarjáni sortűzzel összefüggésben indult. Salgótarjánban — valószínűleg szovjet parancsra — legalább félszáz ember halt meg a megszállók és karhatalmista kiszolgálóik golyóitól. Ebben az ügyben közrendű karhatalmistákat állítottak bíróság elé, feltűnően mellőzve vezetők felelősségre vonását. A legsúlyosabb büntetés öt évi szabadságvesztés, háborús és emberiség elleni bűntett miatt.

Jellemző adalék, hogy a Legfelsőbb Bíróság büntetőkollégiuma nem foglalt állást abban a kérdésben, hogy 1956-ban háború volt-e Magyarországon, s nem adott iránymutatást más ezzel öszszefüggő kérdésekben sem. Vajon hogyan fogják eldönteni ezeket a hatáskörrel bíró megyei bíróságok?

A büntetőjogi felelősségrevonás tehát időben, és az érintett személyi kört illetően is szűk körre szomlt vissza, 1956 október-november-decemberére, végrehajtó közemberek, vagy AVH-s, illetve honvédtisztek alacsonyrangú körére. Mindazonáltal mindent el kell követnünk, hogy ezek a perek érdemleges felelősségrevonást hozzanak.

A büntetőjogi felelősségrevonás ügyét az Alkotmánybíróság, kifejezve az elmúlt pártállam és máig jelentős befolyással bíró túlélőinek érdekeit, zátonyra futtatta. Erről a zátonyról igen jelentős parlamenti többség birtokában, az Alkotmánybíróság intézményét érintő alkotmánymódosítással és törvényalkotással lehetne elmozdítani a büntető igazságtétel hajóját.

Ma azzal is számolnunk kell, hogy a fontos és bizalmas munkaköröket betöltők befolyásolhatóak és zsarolhatóak azáltal, hogy az elmúlt pártállamban játszott bizonyos szerepükről másoknak tudomásuk lehet, vagy egyéb olyan adatokat tudnak róluk, amelyekkel ők bizonyos irányban döntésekre kényszeríthetők, illetve függetlenségük kétségbe vonható. Bizonyos téves feltevések eloszlatása végett kell ezt megállapítani. Vannak ugyanis, akik összekeverik a büntetőjogi felelősséget a fontos és bizalmas munkakört ellátók átvilágításával.

Itt arról van szó, hogy el kell távolítani munkakörükből azokat, akik az elmúlt rendszerben a belső elhárítás, vagy ügynökhálózata tagjai voltak, vagy állami, illetve politikai vezetőként állambiztonsági szervektől adatokat kaptak, 1956- 1957-ben a karhatalomnak, vagy korábban a nyilaskeresztes pártnak voltak tagjai. A törvény nyilvánvalóan érinti a miniszterelnököt, aki 1956-57- ben karhatalmista volt, és érinti a ház elnökét sok más képviselővel együtt azért, mert fontos információkat kapott a belső elhárítás által gyűjtött anyagokból. Az átvilágítással foglalkozó bírókból a parlament által választott testület felfüggesztette a házelnök átvilágítását, mondván, hogy a megválasztó parlament elnökével szemben nem tud eljárni. Ugyanakkor nincs adat arra, hogy a miniszterelnökötfelszólították-e tisztségéről való lemondásra, holott karhatalmista múltja már a tisztség betöltésekor, 1994-ben nyilvánvaló volt.

Az úgynevezett Történeti Hivatal élére pedig egy vitathatatlanul pártállami múltú személyt helyeztek, aki sűrűn hangoztatja elfogulatlanságát. Az átvilágítási törvényt még 1996-ban módosították oly módon, hogy az eredetileg tervezett tíztizenkétezer fő helyett csupán hatszáz magas állású személy múltját kell ellenőrizni. Napjainkban már kaphatnak az állampolgárok felvilágosítást arról, hogy milyen dossziét vezettek róluk a pártállami titkosrendőrség köreiben. Természetesen az eljárt tisztek és besúgók nevét nem tudhatják meg.

Az 1996-os módosítás szerint már nem tartoznak az átvilágítandók közé a sajtó, a felsőoktatás és a a gazdasági élet vezető tisztséget betöltő személyiségei. Ha ehhez hozzávesszük azt, miszerint soha nem tudható meg valakiről, hogy felszólították-e a tisztségéről való lemondásra, mert a felszólítás ellen bírósághoz fordulhat, és a bírósági eljárás befejezéséig tisztsége különböző okokból megszűnhet, akkor világosan látható, hogy az úgynevezett „átvilágítást” tökéletesen sikerült alkalmatlanná tenni eredeti célja betöltésére.

Amint az előbbiekből is látható, a rendszerváltoztatás milyensége többek között a rendszerváltoztatók erejétől és a változtatásról vallott nézeteiktől függ. Az 1990-ben hatalomra jutott, eddigi ismereteink szerint szabadon választott politikai elitnek mind az ereje, mind az eltökéltsége, mind pedig a határozott elképzelése, koncepciója hiányzott a rendszerváltoztatást illetően. Kínosan ügyeltek arra, hogy egyetlen pofon se csattanjon el, hogy az átmenet békés jellegét illetően semmilyen aggodalomra ne legyen ok, hogy mind a nemzetközi tőke, mind a volt kommunisták biztonságban érezzék magukat.

Közben elveszítették legitimitásukat, mert a bizalomvesztés helyzetébe kerültek, a polgárok nem is értették a szabadságjogok visszaszerzésének jelentőségét, akkor, amikor az élet minőségének rohamos romlását tapasztalhatták. Jóllehet az életkörülmények romlása nem a rendszerváltozás miatt következett be, mégis fokozott gondosságot igényelt volna a rendszerváltoztatóktól a közbizalom megtartása érdekében, akkor, amikor a tulajdonviszonyok és a kárpótlás ügyeiben döntöttek.

Pofon tehát nem csattant el, de a tényleges, nemcsak a politikai rendszer vitathatatlan megváltozására, hanem a gazdasági, társadalmi élet nemzeti érdekű átalakulására is kiterjedő rendszerváltozás, azaz rendszerváltás elmaradt. Arra a kérdésre, hogy milyen jogi eszközök állnak majd rendelkezésre, csak akkor lehet válaszolni, ha az 1998-as politikai változásokat már ismerjük. E változások előtt a politikai pártok még akkor sem hirdetnének meg gyökeres gazdasági és tulajdonjogi, nemkülönben a közéletet megtisztító programokat, ha rendelkeznének ilyen programokkal.

Jelentős változásokhozjelentős összefogással létrejött jelentős erőkre van szükség. Ezért nagy a politikusok felelőssége! Nem elég a hatalmat megszerezni, azt meg is kell tartani. A sarkalatos nemzetpolitikai célokat el kell érni, az ország romlását meg kell állítani.

Trianon kegyetlensége Franciaországra alkalmazva

Spanyol- J ! Olaszországhoz országhoz