Nyugati Magyarság, 1997 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1997-06-01 / 6. szám
1997. június Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 5. oldal Az erkölcs megtartó ereje Beszélgetés Nemeskürty István történésszel A kikényszerített trianoni békekötés 77. évfordulója alkalmából kávéházi beszélgetésre kértük Nemeskürty István írót, történészt, a Magyar Újságírók Közössége tiszteletbeli elnökét, hogy megtudakoljuk, miként vélekedik a trianoni tragédia előzményeinek, illetve következményeinek okairól, tanulságairól, a magyarság jövőjéről, megmaradásának esélyeiről. — A trianoni békediktátumot a nemzet sorsát kedvezőtlenül befolyásoló csapásként fogjuk fel mind a mai napig. Tanár úr, Ön szerint e sorscsapásnak mi a legfőbb hatása napjainkban? —Én a trianoni nemzedék tagja vagyok. Az iskolában és a családban is úgy neveltek bennünket, hogy ez egy tragédia, és arra kell felkészülnünk, hogy ezt valahogyan rendbehozzuk. Ön sorscsapást említett. Ez egész biztos, hogy nem volt sorscsapás. Sorscsapás az, ami a közreműködésünk nélkül, többnyire váratlanul sújt bennünket. Trianon a nagyhatalmaknak Magyarország elleni megsemmisítési kísérlete volt. Ez irtózatosabb, mint a sorscsapás. Nézzük az okokat. 1920. június 4- e óta — mind a mai napig — egyik mulasztásunk, hogy nem tűnődünk el komolyan azon: mi vezetett Trianonhoz, illetve ténylegesen mit lehetne — mit lehetett volna — tenni. Meddig várjunk? című könyvemben megírtam, hogy a nagyhatalmak érzékelhetően készülődtek ellenünk Trianon előtt. Nagy államférfiak, mint például gróf Tisza István, felismerték ezt. Tisza a század eleje óta szakadatlanul hangoztatta. hogy rettenetes tragédia közeleg, ha nem ügyelünk. Nem ügyeltünk. És én most nem is arra gondolok, amit ezzel kapcsolatban szokás mondani, hogy meg kellett volna egyezni az akkori nemzetiségekkel, kisebbségekkel, hanem arra, hogy rendkívül erélyes és határozott katonai felkészültséggel meg kellett volna akadályozni az ország feldarabolását... Sikerrel védekezhettünk volna — De a Monarchiában nem mi irányítottuk a hadügyeket. — Igaz, de még Ferenc József is igyekezett a közös hadsereget felkészíteni, ám a mindenkori magyar képviselőház következetesen akadályozta ezt, hogy ezzel is bosszantsa Bécset. — Ugyanakkor tény, hogy 1918 őszén Ausztria-Magyarország közös hadseregének legrendezettebb része a magyar volt. Mód nyílott volna arra, hogy még a fegyverszünet és a békekötés előtt katonai erővel akadályozzuk meg a behatolást. Erdélyben ott állt Mackensen német tábornok hadserege. Károlyi Mihály kormánya Mackensent intemáltatta. Az olasz fronton és a Balkánon jelentős magyar alakulatok álltak. A magyar hadügyminiszter kijelentette, hogy nem akar katonát látni. Szétverték a hadsereget. Említett könyvemben is szerepel: Törökország nem fogadta el az ő trianoni békéjét és éveken át fegyverrel küzdött ellene—sikerrel. Ez a Törökország most tagja a NATO- nak. Érdemes lenne tehát elgondolkozni azon, hol, miért és hogyan hibáztunk. Ez mindig tanulságos. A másik furcsaság, ami már-már joggal nevezhető sorscsapásnak: Trianon után, a rövid ideig katonailag legyőzhetetlennek tűnő német birodalom ajándékaként kaptunk bizonyos területi jóváírásokat. Ez valóban végzetes volt, mert ezáltal teljesen kiszolgáltattuk magunkat az egyik nagyhatalomnak. Erre ráfizettünk. Azért nevezhetjük ezt sorscsapásnak, mert nagyon nehezen dönthetett volna másként a mindenkori magyar kormány. Ne fogadja el? Az is szörnyűség lett volna. Ha 1941-től kezdve nem keveredünk bele a háborúba, akkor feltehetően számíthattunk volna a győztes hatalmak elnéző jóindulatára, s katonailag nem lett volna ellenségünk a Szovjetunió. Ha a háború végén mégis azzá vált volna, akkor egy intakt magyar hadsereg a Kárpátoknál sikerrel védekezhetett volna vele szemben. Ma, 1997-ben, kötelességünk a trianoni tragédiát nyilvántartani és fölemlegetni, másrészt kötelességünk az okain eltűnődni és mindent megtenni, hogy hasonló hibákat ne kövessünk el. — Milyen feladatot ró ránk a trianoni örökség? — Minden körülmények között biztosítanunk kell az elszakított területek magyarságának létét és fejlődését. Most ez a feladatunk. E pillanatban mást nem tehetünk. — Milyen nemzetstratégiával lehetne elérni ezt a célt? — Ősi szabály — itt is alkalmazható lenne —, hogy a történelmi Magyarország területéből részesült szomszéd államokkal egyenként, az adott lehetőségek figyelembevételével tárgyaljunk és működjünk együtt. Hibának tartom, ha egységesen kezeljük ezt a kérdést, s hogy gyorsan, hasonló mintájú alapszerződéseket kötünk — kötöttünk — a szomszédainkkal. Ehelyett mindegyikkel okosan, értelmesen, az adott történelmi helyzetet ismerve kellene diskurálnunk. Egy példa: úgy tűnik, nem használjuk ki eléggé azt a helyzetet, hogy déli szomszédaink egyike Horvátország. Horvátország hangoztatja történelmi együttélésünket, és azt, hogy keresztény kultúránk azonos. Ha erre mi már korábban — talán 1990 táján—figyelünk, akkor legalább diplomáciai és egyéb vonalon megakadályozható, vagy csökkenthető lett volna a baranyai háromszögnek és térségének szerbek általi elfoglalása és kirablása. A horvátok e téren nem kaptak tőlünk támogatást. Más a helyzet Ausztriával — érdekes módon vele nem sürgetjük az alapszerződést —, és más Kárpátaljával, különösen Ukrajna önállósodása óta. A kérdésére tehát az a válaszom: külön és különféleképpen kell tárgyalnunk szomszédainkkal, mert ez a nekünk megfelelő stratégia. — A hasonló mintára készült és megkötött alapszerződések óta kialakult eltérő állapotok is az ön által mondottakat igazolják, hiszen például Szlovákiában a magyar közeledési kísérletek dacára drasztikus magyarellenes intézkedéseket léptettek életbe a kultúra, az oktatás, az anyanyelv vonatkozásában... — Sőt, az alapszerződést — úgy tűnik — a gyengeségünk jeleként fogták fel. Szlovákia esetében például indokolt lenne az erélyes politikai fellépés. De még valamit mondok. A barátkozójeliegű lépéseinket most sem saját kezdeményből tesszük, hanem azt tartjuk szem előtt, hogy a nagyhatalmak ezt kívánják tőlünk. Vagyis történetesen nem azért barátkozunk a románokkal, mert biológiai szükségszerűség a velük való megegyezés, hanem azért, mert egyes nagyhatalmak ezt várják tőlünk a NATO-hoz, az Európai Unióhoz történő csatlakozásunk feltételeként. Az elmúlt évtizedekben, évszázadokban kialakult bennünk egy kisebbrendűségi érzés, amely arra késztet minket, hogy a körülöttünk feltűnő nagyhatalmak szándékát, akaratát lessük, s ennek próbáljunk megfelelni. Más kérdés, hogy az ilyen akaratot figyelembe kell venni, viszont nem lehet életcélunk, hogy csak ennek feleljünk meg. — Nehezíti a helyzetünket, hogy a jelenleg kormányzó hatalmi garnitúra részese volt, illetve jogutódja annak a korábbinak, amely az idegen érdekeknek való megfelelés jegyében politizált. — Nem véletlen, hogy a kormány részéről egyéb érvet sem hallunk, minthogy nem értik, a nép miért elégedetlen, amikor külső hatalmak elégedettek ezzel a kormányzással. Ez szánalmas. — Ön említette, hogy minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk a határon túli magvarokért. Elfogadható-e az a stratégia, amely egyidejűleg üt meg kemény hangot—tegyük hozzá: jogosan—a szomszédaink felé, illetve befelé, egy bizonyos hazai kisebbség felé, amely számarányához képest jelentős mértékben foglal el pozíciókat a politikai, a gazdasági, a kulturális hatalomban. Magyarán: felvállalhatunk-e ilyesfajta többfrontos harcot az érdekeink érvényesítésére hivatkozva? — Ezeréves történelmünk a bizonyság rá, hogy amikor az államhatárokon belül bizonyos rétegek, nemzetiségek, etnikumok így vagy úgy feszültségeket keltenek, akkor az egyetlen helyes megoldás a bölcs türelem. Képzeljük el, mi történt volna, ha a Szent István halála után ide betelepített — egyszerűsített szóval — német lakossággal, vagy a már korábban ide került szláv lakossággal szemben véres népirtásba kezdünk. Magyarország már nem létezne. Vagy vegyük a Világos utáni Bach-korszakot. Akkor rendkívül átgondolt és jól szervezett megsemmisítő politika kezdődött. Találtam olyan német nyelvű kiadványokat az 1850-es évekből, amelyek arról szóltak, hogy nem kell kivándorolni Amerikába, mert Magyarország közelebb van, katonailag megszállt ország, a német birodalom része, ezért ott érdemes letelepedni. S valóban, a birodalom számos területéről, a legkülönfélébb etnikumú tisztviselőket — a legalacsonyabbtól a legmagasabb rangúakig—telepítettek ide be. Ez a folyamat jó néhány évig tartott. Ha az akkori magyar lakosság jogos felháborodásában és indulatában erőszakosan lépett volna fel velük szemben, annak a következményei beláthatatlanok lettek volna. Ezzel szemben mi történt? A betelepített német, cseh, morva és egyéb, az államhatalmat képviselő tisztviselők, akiket nem bántott senki — bár meg volt róluk a vélemény —, egy-két éven belül elmagyarosodtak, s a gyerekeik már csak magyarul tudtak. Ez is egy erő, a magyar nyelv hihetetlenül erős asszimiláló ereje, amiről gyakran elfeledkezünk. A feszültségeket tehát fel lehetett oldani békében, békés eszközökkel. Vagy amikor az orosz cári terror elől Magyarországra tömegesen menekülő zsidóságot a magyar társadalom magától értetődő természetességgel befogadta, ez is együtt járt a békés asszimilációval. Bármilyen bosszúság ér minket manapság az ország területén élő egyes kisebbségekkel összefüggésben, őrült felelőtlenség lenne erre erőszakosan reagálni. Az első világháborúban a magyar hadseregben szolgáló zsidó származású katonák közül sokan kaptak kitüntetéseket helytállásukért. Kérdezem én: mi történt volna, ha a második világháborúban valamennyi magyarországi etnikum tagja egyenrangú félként harcolt és szenvedett volna? Miért kellett a zsidókkal szemben azt az ostoba megkülönböztetést tenni, hogy fegyvertelenül, saját ruhájukban fagyjanak meg a frontokon? Az első világháborúban a magyar hadügyminiszter, báró Hazai Samu, zsidó ember volt. A legkiválóbb magyar hadügyminiszterek közé sorolhatjuk. Állítom, hogy ma is, még akkor is, ha bizonyítható sérelmek mutathatók ki, csak a higgadtság, a türelem lehet célravezető. — Ezek szerint mindenekelőtt a belső egyensúly megteremtésére kell törekednünk? — Ismét eljutunk a nyelvi asszimiláció kérdéséhez. Egy magyarországi német, cigány, szlovák vagy román, akinek egyszer megtetszett a Szép Ilonka, vagy a Családi kör, már a miénk, a mi emberünk. Azt várjuk: ki, mit ígér — Ma egyre nagyobb a zavar a világnézeti, a belpolitikai viszonyok, a pártok szerepének megítélésében. E zavarnak melyek a legfőbb okai? — Egy európai ország — abból a szempontból, ahonnan mi nézzük — áll az államból, a mindenkori kormányból és a mindenkori társadalomból, vagy nemzetből. Ma azt kell szomorúan megállapítanunk, hogy Magyarországon ez a természetes hármas egység megszűnt. A mindenkori kormány ugyanis azonosítja magát az állammal, holott ez nem természetes. Az állam a mindenkori kormánytól független közakarattal történelmileg kialakított rend, tehát jogok, bíráskodás, rendőrség, hadsereg. Ezeknek elvileg semmi közük nem lehet a mindenkori kormányhoz, azon kívül, hogy a kormányok természetesen elhatározhatnak velük kapcsolatos akciókat. Itt van továbbá a kormány, amit megválasztanak, és ami jól vagy rosszul, rokonszenvesen vagy ellenszenvesen működik. Végezetül van a nemzet, vagy társadalom, ami úgy tűnik, mintha megszűnt volna létezni. Ezt látom a legsúlyosabb hibának. Egy nemzetnek nem szabadna oly mértékben kiszolgáltatnia magát a mindenkori kormánynak, ahogyan az nálunk tapasztalható. Mondok egy példát. Olvastam az újságban, hogy egy vasutas a MÁV rézdrót-készletét dézsmálta. Ennek semmi köze ahhoz, hogy milyen a kormány. Ahhoz sincs köze, hogy hatékony-e a rendőrség, avagy sem. Ezzel azt akarom mondani, hogy a társadalom elfelejtette, illetve nem érti meg, hogy neki módja lenne rendben tartania a környezetét. Módjalenne nem lopni, felszántani a parlagot és így tovább. Eljutunk tehát az erkölccsel összefüggő kérdésekhez. Amelyik állam, társadalom, kormány megszünteti az erkölcsöt, az elveszett. Sajnos, ez itt megtörtént. Ez például olyan kifejezésekben nyilvánul meg, hogy a politikában természetesen nincs erkölcs... Mi az, hogy nincs? Miért természetes, hogy nincs? Itt, ebben a teremben, ahol beszélgetünk, mindenféle történik, de senki nem áll fel az asztalra és nem tolja le a nadrágját. Pedig megtehetné. Nem azért nem teszi, mert tilos, hanem azért nem, mert eszébe sem jut. Ennyi még él benne a közösségi erkölcsből. De ha így folytatjuk, pár év múlva ide jutunk. Tehát kellene egy erkölcsi összetartó erő. Mindent a mindenkori kormánytól várunk. És sajnos a választások idején is ez határozza meg a gondolkodásunkat. Kilencvenben és kilencvennégyben is azt vártuk, ki mit ígér. Azután vagy csalódunk, vagy nem csalódunk. .. — Többnyire csalódunk. — Többnyire igen. De itt tenni kéne, és tettekre kényszeríteni azt a kormányt, amelyet megválasztottunk. — Milyen erő volna erre képes? — Van egy kifejezés, amit ritkán használunk: a közvélemény. A közvéleménynek van, és kellene, hogy legyen ereje. — Ezt az erőt azonban jelentősen torzítja és gyengíti az egyoldalúan uralt média. — Ez szörnyű, de meg kell jegyeznem, azzal sem értek egyet, amit szinte naponta hallunk, hogy az elmúlt ötven év kiirtotta az emberekből az erkölcsöt. Akkor hogy lehet, hogy 1990-ben volt bennünk egyfajta nemzeti önérzet? Volt egy általános közerkölcs. Mi történt? Akkor talán mégsem az elmúlt ötvenévabűnös,ésmostnemaz ismert politikai szörnyűségekre gondolok. Akkor talán az elmúlt néhány évben történt valami. Persze mondhatnánk erre, de ez csak részigazság lenne, ha azt látja a társadalom, hogy a legfelül lévők büntetlenül lopnak, akkor ő miért ne lophatna büntetlenül milliókat, vagy százezreket... Én ezt tartom hibának. Mint ahogy azt a kifejezést is szörnyűnek tartom, hogy megélhetési bűnözés. Aki ezt mondja, az mintegy elismeri, hogy aki szegény, annak joga van lopni. Attól tartok, hogy a társadalom eltévelyedett. — Milyen erkölcsi fogódzó mozdíthatna bennünket a helyes irányba? — Remélem nem népszerűtlen, amit mondok. Egyedül a keresztény erkölcs és vallás alapján szerveződhetne meg az egészséges társadalom. Ennek a családban, az iskolai oktatásban kellene kezdődnie. Az a baj, hogy a család az iskolára, az iskola a családra labdázza át a felelősséget... Eszembe jut, hogy az ötvenes évek elején, amikor általános iskolában tanítottam, egy gyerek ellopott ezt-azt a fizikaszertárból. Kiderült, hogy rádiót barkácsolt. Összehívták a tanári konferenciát, jött valaki a kerületi pártbizottságtól is, a gyerek ott állt remegve. Én a következő kérdést tettem fel neki: Mondd, fiam, mikor, kitől hallottad, hogy nem szabad lopni? Semmit se tudott válaszolni, mert a párt képviselője felugrott és kijelentette, hogy le vagyok lepleződve, mint a klerikális reakció tagja. Vagyis nem gondolkozott el azon, hogy a gyerek ezt sehol, senkitől se hallotta, hanem a kérdést azonnal vallási kérdésként fogta föl. Nem fogunk elpusztulni — Nem szeretném arra kérni, hogy jóslásokba bocsátkozzon, de kíváncsi vagyok a véleményére a kultúra, az oktatás jövőjével, a népességszám alakulásával, egyáltalán, a nemzet megmaradásával kapcsolatban. — Pusztulunk, veszünk, mint oldott kéve széthull nemzetünk—mondta Tompa Mihály... — És valóban elpusztulunk? — Remélem, hogy nem fogunk elpusztulni, de hogy pusztulunk, az kétségtelen. És pusztítjuk önmagunkat. A mai iskolai oktatás — finoman szólva — nem az én ízlésem szerint való. De ha ilyen, akkor a család miért nem képez egy erkölcsi egyensúlyt? Miért nem törekszik arra, hogy a gyerek megkapj a azt az erkölcsi erőt, amire szüksége van neki is, a társadalomnak is a fennmaradáshoz? Meggyőződésem, hogy a társadalom alapja a család és az erkölcs. —A családot azonban számos negatív — gazdasági, erkölcsi, kulturális — tényező gyengíti. A kiskeresetű vagy munkanélküli szülők például bizonyára nem lebegnek vonzó példaként gyermekeik szeme előtt... — Igen, de beszélni kell egy világjelenségről is, amit leegyszerűsítve a televízió erkölcsromboló hatásának nevezhetünk. Nem a Magyar Televízió műsoraira gondolok elsősorban, hanem a világszerte fogható kereskedelmi adók műsoraira. E kereskedelmi adók tevékenysége lényegében nem más, mint az erkölcs tudatos pusztítása világméretekben. — Ekkora túlerővel szemben milyen esélyeink vannak a megmaradásra? — Amíg Norvégia, Dánia, Svájc megmaradása nem reménytelen, pedig ugyanolyan hatásoknak vannak kitéve, mint mi, addig nekünk sem kell kétségbeesnünk. Ki kell fejlesztenünk magunkban azt az ellenanyagot, ami bennük már kifejlődött... Ez ilyen egyszerű. Bánó Attila
