Nyugati Magyarság, 1997 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1997-06-01 / 6. szám
1997. június Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 3. oldal CZÉRE BÉLA A nemzeti összefogás esélyei IFJ. FEKETE GYULA Gyökereink A viszonylag közeli, valamiféle egyenrangúságon alapuló EU-tagságot harsonázó euroszélhámosok szólamaival szemben a valóság az, hogy — David C. Korten könyvének pontos kifejezésével élve — a „tőkés világtársaságok”, a multi- és transznacionális cégek és bankok gyarmatosították hazánkat is, s az EU-tagság helyett egy olyan társadalom felé haladunk szélsebesen, amely a dél-amerikai, fülöp-szigeteki modell és a balkáni típusú korrupció különleges szövevénye. A tőkés világtársaságok nemzetállamokat legyaluló, a népeket a közös fogyasztói karámban uniformizáló akaratát az IMF és a Világbank jeleníti meg közvetlenül, s az MSZPSZDSZ kormányzat ennek a világhatalomnak a zsoldosa, busás „fizetéssel” persze. Ilyen egyszerű és ilyen katasztrofális a helyzet. Ha nem változtatunk gyarmati státusunkon rövidesen, a magyarság a XXI. század első harmadában eltűnik a történelem süllyesztőjében, csak egy gyér számú, manipulált tudatú korcs nép marad a Kárpát-medencében, amely még egy darabig magyarul fog beszélni, aztán ősi, több évezredes nyelvét majd feladja az angolra. Nyilvánvaló, hogy a pusztulásunk megakadályozására a radikális és a realista-konzervatív lépések kombinációjával kell élnünk, már 1998-tól, a nemzeti erők választási győzelmétől kezdve. Gyors, radikális lépések megtételére azonnal szükség van: a politikai- és pénzhatalom szétválasztására, a jelenben első számú hatalmi ágat jelentő pénzvilágnak a médiumokat szinte már kézivezérléssel irányító szerepének felszámolására, a hazai vállalkozások kibontakozása érdekében a multik korlátozására, a magyar vállalkozónak és kisembernek is megfizethető kamatú kölcsönöket biztosító bankok létrehozására, az igazságosabb közteherviselésre, adózásra, a nemzeti érdeket majd mindig sértett privatizációs folyamat legdurvább visszaéléseinek orvoslására, a külső-belső — kifizethetetlen — adósságtömeg kezelésének másfajta módjára. És persze még sok mindenre: a magyar mezőgazdaság és ipar védelmére, szociális piacgazdaságra, szociális hálóra. Ezek lennének a gyors, radikális lépések, amelyeket aztán a konzervatív, értékőrző-feltámasztó folyamatok követnének az oktatásban, a kultúrában, a társadalom civil szerveződéseiben. Milyen politikai erők vállalkoznak jelenleg a magyar sors, megmaradás fundamentumát lerakó gyors lépések megtételére? S egyáltalán: lehetséges-e ilyen radikális lépéseket megtenni a nyugati nagyhatalmakkal megtámogatott multi- és szupemaconális cégek iszonyú szorításában? Hiszen a politikai- és a pénzhatalom szétválasztása — jól tudjuk—Amerikában sem sikerült, az erre kísérletet tevő politikusok az USÁ-ban is elvéreztek folyamatosan már a századelőtől napjainkig, legkésőbb az elnökválasztás során. Ez igaz, de az is, hogy Amerikában és Nyugat-Európában komoly volumenű nemzeti tőke is létezik, s a szociális létkörülmények is egészen mások. Közép-Kelet Európában nem létezhetett a szovjet impériumból való kiszakadás idején nemzeti tőke, de három sikeres, a hazai érdekeket mindig szem előtt tartó példát mégis azonnal említhetünk e térségből: Csehország, Szlovénia és az utóbbi egy esztendő Horvátországénak esetét. Tehát van példa a nemzeti érdekű változtatásra. Csak a zsebüket a jelenlegi pénzhatalom közvetítésével feltöltögető politikusok állítják az ellenkezőjét, a nagyon is alakítható medret szabó „determinációt” szögesdrótkerítésnek tüntetve fel. Tehát ki vállalkozik jelenleg a gyors, radikális lépések megtételére? Pillanatnyilag másfél párt. A MIÉP és a KDNP-nek a Giczy György által vezetett többsége. Az MDF és a Fidesz gazdasági programja szinkronban van egymással, ők most még csak óvatos, semmiképp sem struktúra-változtató lépések megtételére szorítkoznak. Alig radikálisabb ennél az FKGP programja, hiszen nem az inkább már a közelmúltban gyökeredző torgyáni retorikát kell nézni, hanem a gazdasági kabinetvezető, Szabadi Béla írásaiban kidolgozott koncepciót, amely jelentős visszalépés a korábbi radikalizmushoz képest, s amelyet a pártelnöki nyilatkozatok ugyanakkor teljes mértékben „legalizálnak”. A Magyar Megújulási Mozgalom rokonszenves törekvése - a Fidesz nélküli négypárti (KDNP, MIÉP, MDF, FKGP) szövetség létrehozása - a pontosan kidolgozott taktika és stratégia nélkül csak illúzió. A pártvezetőségeket nem lehet tárgyalások útján a jóra kényszeríteni, ez csak a feltámadt nemzeti erő pozíciójából lehetséges. Hogyan lehet fókuszba fogni újra a nemzet erejét? Ez már egyszer sikerült ’88 és ’90 között. Csak akkor a nemzeti energiák az IMF-Világbank-forgatókönyv által kijelölt zsákutcában toporogva hamvadtak el. Június 21-e, a KDNP választmányának ülése lesz az első, fontos állomás a nemzeti erők újraegyesítésének útján. (Ez még akkor is igaz, ha a Giczy György-i vezetés valamiféle, persze nem paritásos alapú kompromisszumra kényszerülve győz majd.) Ez a győzelem megnyitja az utat az MDF-KDNP unió irányába, s ez korántsem csak a két párt erőinek integrálását jelenti, hanem ennél sokkal többet. A hajdani lakitelki nép-nemzeti energiákat lobbantaná fel ez újra a KDNP nemzeti keresztényszociális szellemiségének erejével és tisztánlátásával. A nyugati modell szolgai másolása helyett a reálisan követhető magyar utat. Olyan nemzeti organizmusjönne így létre, amelyben a magyar jövőre irányuló bátorság szembesülne egy józan szkepticizmussal, de ez utóbbi a népi energiák sodrában gáncsoskodó óvatoskodás helyett reális óvatoskodássá szelídülne. Már majdnem teljes magyar organizmus lenne ez, amelybe a fájdalmasan kiszakadt részt, a MIÉP- et fokozatosan lehet majd újraintegrálni, figyelve közben a szikékkel lesben álló, telizsebű eurokonformisták mozdulataira is. Lehet, hogy ez utóbbi integráció csak a ’98-as választások után fog bekövetkezni, s addig csak a helyi, csöndes MDFKDNP-MIÉP-es összefogások pásztortüzei fognak lobogni. Megítélésem szerint ’98-ban már a MIÉP egyedül is képes lesz az öt százalékos parlamenti küszöb átlépésére. Ennek a KDNP-MDF uniónak, s a MIÉP-pel körültekintéssel szőtt köteléknek az ereje már önmagában is eredeti értékeinek feltámasztására készteti a negyedik lehetséges szövetségest, az FKGP-t. S ami a szabadelvű Fideszt illeti, a minden körülményt számba vevő reális politika síkján meg kell vele is találni a hangot. Miközben tudjuk: a Fidesz már rég nem azonos a militáns, magyarellenes, a század eleji polgári radikalizmusból kinőtt SZDSZ-szel, de nem is tartozik teljes egészében a nemzeti erők táborába. Viszont a pénzvilág, a hazai tőkéscsoportok egy része felé már most is kiváló kapcsolatai vannak. ’98 után bebizonyíthatja a Fidesz, hogy akar-e a magyarság javára élni ezekkel a kapcsolatokkal. Melyik a leggyakoribb magyarországi név? A férfiak között valószínűleg „Nagy József’, a nők között pedig vélhetően a „Nagy Mária” elnevezés. A lakosság ugyanis több, mint 4%-a, 430 ezer magyar állampolgár születésekor a „Nagy” családnevet kapta. A férfiak között 589 ezren — a legtöbben — .József’ keresztnevűek, míg 755 ezer nő első keresztneve a „Mária”. Messze aMária a legnépszerűbb magyar keresztnév, százezrekkel előzi a 575 ezres Erzsébetet és a harmadik helyezett 374 ezres Ilonát. József mögött 578 ezerrel István áll, 506 ezerrel harmadikként János. Mária országában tehát a leggyakoribb nevek csúcsain is egymásra talál a szent család két hitvestársa, József és Mária — mégis mennyi baj és gond üldözi a hazai családosokat és a családi összetartozás erősítése érdekében fáradozókat! Már 1994-ben figyelmeztető jel volt, hogy a szocialista-szabaddemokrata többségű Országgyűlés megváltoztatta egyik parlamenti bizottságának, a korábbi „Szociális- és Családvédelmi Bizottság”-nak az elnevezését, sürgősen törölve a „családvédelmi” jelzőt. Ez év májusában ugyanezen pártok a fővárosban csupán azért nem voltak hajlandóak széleskörű politikai összefogáson alapuló szociális program meghirdetésére, mert mereven ragaszkodtak ahhoz az álláspontjukhoz, miszerint a „család” értelmezhetetlen kategória, ezért nem illeti meg semmilyen hivatalos védelem és törődés. Csak az egyén, a személy méltó — szerintük — arra, hogy a szociálpolitika alanya legyen. Rettenetes érzés nap mint nap érzékelni, hogy ma a „család” intézménye hazánkban a bárhol üldözhető és pusztítható dúvadak számkivetettségébe süllyedt. A mai Magyarországon nem elég, hogy családellenes adó- és társadalombiztosítási törvények, a család létjogosultságát tagadó szociális intézkedések ássák alá a családi élet anyagi biztonságát, hanem ezen túlmenően még a családi emlékezetet, a közös származás és összetartozás tudatát is csak a kommunista korból ránk maradt korlátok között lehet ápolni. A hatvanas-hetvenes években a családok krónikáinak összeállítóira, a családtörténet-kutatókra sommásan a „dzsentroid” életvitel és szemlélet majmolását ragasztották. Azzal a váddal tették lehetetlenné a levéltárakban, könyvtárakban a családtörténeti vonatkozású könyvek és iratok tanulmányozását, — azaz „Z” (zárolt anyag) jelzéssel zárolták ezeket az iratokat — hogy semminemű produktív haszna nincs az országnak abból, ha a ,,-ffy”, meg ,,-ssy” végződésű családnevek viselői igazolják ezzel vagy azzal a feudális uralkodóházzal kimutatott rokonsági kapcsolataikat. „Ha beengednénk a kutatóhelyekre a dzsentri-ivadékokat, akkor kik viselnék ennek a magánhobbynak a hatalmas költségeit?” — mondták gyakran az elzárkózás indokául. A vazallus magyar kormányoknak a szomszédos országokét is túllihegő történelemhamisítását és hagyományellenességét egyértelműen igazolja az is, hogy Lengyelországban vagy Csehszlovákiában a szocialista érában is megjelenhettek a családtörténeti szaklapok, mialatt Magyarországon az 1946-ban betiltott „Turul” és „Családtörténeti Szemle” évfolyamainak folytatásáról szó sem lehetett. A legújabb névstatisztikák ismeretében az akkori kifogások hamissága egyértelműen bebizonyosodott, a magyar lakosság többsége ugyanis plebejus jellegű, dzsentrinek semmiképpen nem minősíthető családnévvel rendelkezik. Magyarországon — hasonlóan a skandináv országok, vagy például Bulgária névanyagához — általánosan használt családneveket visel a lakosság többsége. Mindössze 130 családnéven osztozkodik a lakosság kétharmada, 6,6 millió állampolgár. Közülük 1,2 milliónyian csupán Nagy, Kovács vagy Tóth családnevűek. Ha hozzájuk számítom a Szabó, Horváth, Kiss, Varga, Molnár, Németh és Farkas nevűeket — akkor ezen a tíz néven már több mint hárommillió lakost megnevezhetnénk. Több mint ötmillióan mindössze ötven féle nevet hordoznak, közülük sorban a 25. a Balázs, 35. a Gulyás, 45. a László családnév. A 75. leggyakoribb családnév a Gáspár, a 85. a Tamás, a 100. a Kardos — ez utóbbit több mint 17 ezren birtokolják — és csupán 100 családnévvel él több mint 6,1 millió magyar állampolgár. Nyugat-Európában lényegesen gazdagabb a családnév-állomány, Magyarország névszegénysége csak néhány távoli ország szemszögéből tűnik gazdagnak, például Koreában 30 családnéven él a lakosság közel négyötöde. Családnevem, a „Fekete” a 18. a névgyakorisági sorban, az országban 63 ezren viselik. A magyar középkorban a mainál még gyakoribb volt, de baljós csengése miatt a XIX-XX. század névváltoztatási hulláma megtépázta. Szándékosan használom a „névváltoztatás” meghatározást a pontatlanul „névmagyarosítás”-nak jelölt elhatározással szemben, mivel a század első felében a névváltoztatók egyharmada — ma már közel fele — magyar nevét változtatja át egy másik névre. A „Fekete” nevet gyakran inkább levetették, mint felvették. Az elmúlt 100 évben névellentétpárom rengeteget „ledolgozott” hajdani hátrányából, a névváltoztatást regisztráló statisztikák szerint volt olyan év, hogy 5-6-szor annyian vették fel a „Fehér” nevet, mint a „Feketét”. Míg a „Müller” nevűekből általában „Molnár” lett, a „Fischer”-ből „Halász” (a 64. helyezett a névgyakoriság rangsorában) a „Weiss”-ből „Fehér”, a „Schwarcz” nevűek — talán babonás indíttatásból — csak ritkán folytatták „Fekete” névvel életpályájukat. Mintegy 400 évvel ezelőtt, a török hódoltság adólajstromaiban többször annyi „Fekete” családot írtak össze, mint „Fehér” nevűt, ma már alig másfélszeres a „Feketék” előnye a névgyakorisági rangsor 23. helyén álló „Fehérekkel” szemben. Trianon magyarságot sújtó következményei nem csak az országunkat csonkították meg, hanem mélyen megsebezték, ellehetetlenítették a legtöbb család rokonsági kapcsolatait, elsorvasztották nemzetségi hagyományait és még az elhunyt családtagok emlékét megőrizni szándékozó hozzátartozókat is korlátozták kegyeleti jogaikban. Mai napig szomorú beszédtéma a családban, hogy hogyan kobozták el a határon a román határőrök elsárgult családi fényképeinket, századeleji képeslapjainkat — arra hivatkozva, hogy ezek az iratok 15 évnél régebbiek, és mint ilyenek, a szocialista Románia levéltára illetékes az őrzésükre. Korábban is már elvittek a családtól iratokat, régi feljegyzéseket—az ürügy általában az volt a házkutatásokra, hogy Mihály király képét őrizzük. (Ugyan miért épp a magyarok őrizgetnék Mihály exkirály fényképét?) így tűntek el azok az emlékek és feljegyzések, amelyeket még a múlt század elején gyűjtött Czúcz István és Pál János felmenőnk, akinek hagyatékából írta még a szabadságharc előtt Fábián Gábor, ,Arad vármegye esmértetése” című monográfiáját. (Pál az 56., Fábián az 58. leggyakoribb családnév.) Ugyancsak jól őrizhetik Bukarestben az elkobzott iratokat, mert még azóta sem fértek hozzájuk a kintmaradt rokonok. Mint annyi minden másról nem, a magyar családoktól elkobzott levelesládák visszaadásáról sem intézkedett a sokat magasztalt románmagyar alapszerződés. Valószínűleg nincsenek is már meg a magyar múltat idéző elrabolt feljegyzések — hiszen nyilvánvalóan a gyökerek elvágása, a magyar családi hagyományok megsemmisítése volt a román hatalom célja—amely célt a mai magyar kormányzat utólag alapszerződéssel is szentesített. Bodnár Terézia nevezetű szépanyám Bodnár Pál lányaként Rimaszombaton élt a múlt század elején. (A hordókat gyártó bodnár—a családnévgyakoriság rangsorában a 63. — nem azonos a kocsikerekeket gyártó bognárokkal — akik mesterségének az emlékét az 53. leggyakoribb név őrzi.) A magyar múltat, magyar gyökereket kipusztítani szándékozó csehszlovák bolseofasizmus elkobozta a református egyház anyakönyveit, emiatt ma sem nézhetek annak utána, hogy kik voltak Bodnár Pál és felesége révén a felmenőim. Hasonló, a magyar múlt egyházi anyakönyvi emlékeit is kipusztító intézkedésekbe ütköztem Kassán is. Sajnos, a mai magyar Országgyűlés is kiszolgálja a magyarellenes szlovák politikát, azaz a szlovák-magyar alapszerződés aláírásakor nem kívánta érvényteleníttetni a deklaráltan rasszista benesi dekrétumokat, nem ragaszkodott a magyar egyházaktól és egyesületektől elvett javak visszaszolgáltatásához —emiatt az eredeti tulajdonosok változatlanul nem férhetnek hozzá elkobzott irataikhoz, anyakönyveikhez. Minden gond és a nyomasztó múlt ellenére lassan ismét feltámadnak a nagycsaládi, nemzetségi találkozók, egyre gyakrabban hallani, hogy felelevenítik a családi emlékeket és hagyományokat, családi krónikákban rögzítik a családtagokra vonatkozó eseményeket. Például a néhány éve a 750. évfordulóját ünneplő Fáy család évente rendszeresen találkozik. Idén júniusban századunk harmadik legnagyobb magyar zeneszerzőjének, Bárdos Lajosnak a tágabb családja emlékezik meg Lénártdarócon a családi armális elnyerésének 350. évfordulójáról. Élénk érdeklődés kíséri Bánó Attila „Régi magyar családok - mai sorsok” című családtörténeti munkáját is az olvasó közvéleményben. A fokozatosan erősödő családi érzület és családtörténeti érdeklődés kezdi idegesíteni népünk gyökereinek az elmetszésén munkálkodó individualista, szociálliberális közírókat. Egyik — szekus múlttal is összefüggésbe hozott — oszlopos tagjuk egy országos napilap nemrég megjelent számában egyenesen a fajelmélettel, fasizmussal rokonította a „divatba jött eredetkutatást”. Véleménye szerint a mai családtörténetírás fő vonulata az egyes családok és személyek „fajmagyar” voltának a kimutatása. Nyomdafestéket kapott durva véleménye — sajnos — nem áll egyedül és jellemez sok, a kommunista érából ránk maradt közgyűjteményi vezetőt. A helyzet ma rosszabb, mint 15-20 évvel ezelőtt volt: akkor csak a „dzsentrigyanús” kutatókat bélyegezték meg, ma viszont már az a „Nagy” és „Szabó” nevű kutató is elítélendő, aki rájöhet arra, hogy „Kovács”, „Kiss”, „Farkas” vagy „Molnár” nevű felmenői voltak! Még szerencse, hogy alkotmánybírósági döntés garantálja azt az állampolgári jogot, miszerint mindenkinek elidegeníthetetlen joga van arra, hogy megtudhassa vér szerinti származását.
