Nyugati Magyarság, 1997 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1997-05-01 / 5. szám
8. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 1997. május / ; ; \ KISEBBSÉGI KAI.FJOOS7KOP Hol végződik a Balkán? BARDÓCZ GERGELY Kincsünk, a magyar nyelv Előbb talán azt tisztázzuk: hol is kezdődik? Európának ezt a délkeleti „szögletét” - amelyik azért megvan vagy 500 ezer négyzetkilométer - egy német geográfus nevezte el ilyképpen 1808-ban. Ezt a földrajztudóst A. Zeune-nak hívták. Berlinben élt, nyilván a Balkán-hegység után keresztelte el az Adriai-, a Jón-, az Egei-, a Márvány- és a Fekete tenger közötti nagy félszigetet. A Balkán-hegység, mint ismeretes, Szerbián és Bulgárián át húzódik az Al-dunai szoros és a Fekete-tenger partvidéke közöt. A „Balkán” nevet adott háborúk sorának és egy sajátos, riasztó életvitelnek. Balkánizmus: a jogbiztonság hiánya, a korrupció, a szószegés és ami ezekhez kapcsolódik. Nyilván a Török Birodalom belső állapotai alapján adták eme riasztó tulajdonságoknak a balkánijelzőt a nyugati országokban. Ugyanis Zeune német geográfus korában az egész félsziget török uralom alatt állott, márpedig az akkori Törökország éppen belső rendjének hiánya, a jogbizonytalanság, megvesztegethetőség miatt „Európa beteg emberének” számított. De hogy Erdély valaha is a Balkánhoz tartozott volna? Pedig amikor 1920- ban a trianoni békeszerződésben ezt az országrészt, Szent István királyunk édesanyjának szülőföldjét, Bethlen Gábor hajdanvolt önálló országát Romániához csatolták, valójában Erdély is „átkerült” a Balkánra. Mert igaz, hogy a szorosan vett fogalom Zeune berlini geográfus idejében nem terjedt ki Óromániára, csakhogy a sokszáz éves török uralom, félgyarmati állapot ott is balkáni „szokásokat” honosított meg. Úgy, hogy az óromániai társadalom is kezdte magát a Balkánhoz számítani. Hadd védjem ki eleve az elfogultság vádját egy idézettel, amelyet Dinicu Golescu fogalmazott meg, 1824-ben tett közép- és nyugat-európai utazásai során. Az Utazásaim leírása egy felvilágosult nagybojtár munkája, azé a hazájában iskolákat alapító, a nemzeti művelődésért harcoló emberé, aki lelkében vezekel mindazokért a „balkáni” szokásokért, amelynek maga is haszonélvezője volt. A havasalföldi román pómép szegénységének okát abban látja, hogy „nálunk minden kiváltság megvásárolható, a legkisebbtől a legnagyobbig, s mivel megszerzőik nagy árat fizetnek értük, kétszeresen, háromszorosan hajtják be a pómépen, lelkiismeretük szerint... Mivelhogy ilyképpen vásárolja meg kiváltságait Craiova hadparancsnoka, a porkoláb, Cemeti hadparancsnoka, Craiova divánjának harmadtanácsosa, valahány járási elöljáró csak létezik, az összes levéltáros, az összes törvénybíró, minden hadparancsnok és megyei kapitány, az Írnokok mind és kincstári számvevő is, az összes megyefőnökségek, megyei számvevőségek, végrehajtói hivatalok, csendőri és hadnagyi rangok, hadparancsnoki méltóságok megvásárolhatók, ki merné tagadni, hogy kik e tisztségeket megvásárolják, nem zsarolnak ki egész esztendő folyamán, minden jogcím nélkül, óriási summákat az egész országból? Pedig a világon mindenütt a hivatalnokok csupán fizetést húznak hazájuktól, ki pediglen valamilyen kivételes szolgálatokat tesz az országnak, vagy áldozatot hoz hazájáért, azt különös tiszteletben, kitüntetésben részesítik; így szokás az egész Európában.” Kísérteties jellemzése ez a korabeli „balkáni korrupciónak”, a hatalommal való visszaélésnek. Dinicu Golescu akkor döbbent rá hazája erkölcsi romlottságára, amikor átlépte a Kárpátokat, és már Brassóban más világot, szavai szerint: „jó rendet” és törvénytiszteletet tapasztalt. Mivel ott kezdődött akkor Európa. Erdélyben mindig felborzolta a kedélyeket, az őslakos románokét is — szemben az ókirálysági bevándorolt románokkal —, éppen úgy, mint a magyarokét és németekét, ha ezt a földet a „Balkánhoz” sorolták. Emlékszem, hogy a hetvenes években valamiféle „balkáni atlétikai játékokat” rendeztek — Szatmárnémetiben! Neves közírónk, aki egyébként teljességgel lojális volt Bukaresthez és a trianoni „rendezéshez” is, hangosan méltatlankodott: — Szatmárnémeti mióta van a Balkánon? Hát már a földrajz rendje sem érvényes többé? Azon a békés viadalon csakugyan a balkáni országok versenyzői vettek részt, Görögországtól Romániáig. A regionális együttműködés jegyében. Hiába nem tartozik Kolozsvár hagyományosan a Balkánhoz, ha polgármestere igazi „balkáni állapotokat” teremtett a városban. Gheorghe Funar viselt dolgaival alighanem a magyar sajtó foglalkozott legtöbbet — talán túl sokat is — a trianoni határon innen és túl. Nem kívánom felsorolni „haditetteit” a magyar utcanevek leváltásától a Főtér felásásáig, dáko-római ősök után kutatva. Tavaly pártja, a Románok Nemzeti Egységpártja kiesett az Iliescu-koalícióból, majd maga Iliescu elnök is megbukott a választásokon. Az Egységpárt bűnbakot keresett a vereségre, és — aligha méltatlanul — Funar polgármesterben találta meg azt. Csakhogy a pártvezéri tisztségéből leváltott Funar továbbra is Kolozsvár polgármestere, a magyargyűlölet, sőt. a „magyarveszély” legfőbb hordószónoka. Miként jelentkezik a „balkanizmus”, ha egy politikus kiesik az országos hatalomból? Szociológiai vizsgálódásnak is példát kínálhat erre a kolozsvári polgármester idei, március 15-ei újabb „haditette”. Ismeretes, hogy a románmagyar békesség nevében, jól felfogott román érdekből — Románia az első körben be szeretne kerülni a NATO-ba, és ehhez jó arcot mutat a világnak — 1989 óta első ízben engedélyezték legfelsőbb helyről a magyar forradalom és szabadságharc évfordulójának a megünneplését. Erről eddig se feledkeztek meg a tömbmagyarságban, a Székelyföldön, de a szórványban rendszerint templomok falai közé szorult az emlékezés. Kolozsvárott most sem kívánták felszítani Funarköreinek haragját, noha most magaCiorbea miniszterelnök üdvözölte az erdélyi magyarságot, március 15-e alkalmából. A kolozsvári ünnepség a „csendes Petőfi utcában” lépett „nyílt színre”, a hajdani Biasini-fogadónál. Ez az épület Petőfi életéhez kapcsolódik: 1847 októberében, erdélyi utazása során, ifjú feleségével együtt ebben a fogadóban szállt meg. Emléktábla jelöli a házat. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség nevében itt helyezték el az emlékezés koszorúját. Funarék ekkor még nem mutatkoztak sehol. De alighogy elvonultak a magyar ünneplők — helybeli románok is voltak közöttük — Funar vezetésével megjelent egy randalírozó csapat, afféle, mint amilyent ez a város a harmincas években a vasgárdista „tüntetések”, ablakbeverések, magyarok és zsidók kifosztása, megalázása idején láthatott. Ok is koszorút hoztak, jóval nagyobbat, mint a magyaroké. Nem Petőfi emléktáblájára szánták, hanem egy másik márványra, amelyet Funar helyezett el itt, s amelyik a 48-as szabdságharc állítólagos negyvenezer főnyi román áldozatának örök dicsőségét hirdette. A román nacionalizmus, és sajnos, a román történészek többségének is rögeszméje, hogy nem a bécsi császár zsoldjában állóAvram láncú móc fegyveresei pusztították el Nagyenyedet, öldösték le az enyedi magyarokat majd mind egy szálig, nem ők irtották ki az írmagját is Kisenyed magyar lakosságának, nem az ő áldozataik — magyarok—nyugszanak a preszákai tömegsírban, Zalatna város szélén, hanem békés románok tízezrei, akiket magyar szabadságharcosok végeztek ki. Ha majd egyszer sor kerül a kölcsönös „kibeszélésre”, és nem rekedünk meg továbbra is a felületes udvariaskodásoknál, akkor talán tisztázódnak a 48- as szabadságharc tényleges drámái. Talán, mondom, mert a hazugság kezdi beleenni magát a román tudat legmélyére, ahol nagyon nehéz békévé oldani. Nem akármilyen koszorút hoztak a maguk márványtáblájára Funarék, a polgármester és huligánjainak csapata, hanem olyan nagyot, hogy eltakaija, eltüntesse Petőfit és a neki hozott magyar koszorút is. Bizonyos, hogy ez már a hamisítatlan Balkán, ezer kilométerre északra a nagy hegyláncolattól, az egykori Európában! B.Gy. V_______________________________________J Erdélyben, a Vajdaságban, Kárpátalján, mindenütt a magyar történelmi dráma Kárpátok koszorúzta színterein, az anyanyelv megőrző hit és érintetlen szentség. A kisebbségi létharc mindig a nyelvi megmaradás küzdelme is. A kisebbségtartó hatalom türelmetlensége a másajkűak nyelvére támad először, de ez a harc szükségességére ébreszti a kisebbségeket. Szociológiailag kimutatható, hogy Trianon után a kisebbségbe szakadt magyar nemzetrészek körében olyan írókban, művészekben támadt fel a nyelvművelés igénye, akik addig alig gondolták végig, hogy mit is jelent számukra az anyanyelvűk. Éltek vele, mint a levegővel, amelynek értékét csak a hiányából észleljük, de akkor a halál döbbenetével. Ez magyarázza, hogy például Kolozsvárott ma is elismerten szebben, szabatosabban beszélnek magyarul, mint mondjuk Budapesten. Pedig Erdélyben hetvenhét esztendős kisebbségi helyzet, a román nyelv napi használata hivatalokban, kereskedelemben, üzemekben, nem ritkán a közvetlen lakószomszédok között is, kikezdhetné a nyelv épségét. Nyilván, a két nyelv párhuzamos életének maradnak lenyomatai, ezek azonban elsősorban a köznapi beszédben jelentkeznek és főként átvett szavak, idegen kifejezések, amelyeket Arany János leveleknek tartott —jó érzékkel — a nyelv fáján, s amelyek a levelekhez hasonlóan elszáradnak, lehullnak, majd újak nőnek helyettük. Igazi erőt a nyelveknek a gerincük, nyelvtani szerkezetük ad, ez — megint Arany Jánostól veszem a hasonlatot — a fák hajszálgyökereihez, legfinomabb életereihez mérhető, s ha megsértjük, akkor vész ki a fa. Budapesten, az anyaországban Krőzus módjára herdálhatjuk anyanyelvűnk kincseit, ezek úgyis hűségesek maradnak hozzánk, elkísérnek a bölcsőtől a sírig. Még akkor is velünk vannak, ha megtagadjuk őket, hiszen hűtlenségünket is csak az ő segítségükkel, szavakkal, mondatokkal fejezhetjük ki. Lám, magyarul érkezik el hozzám az egyik pesti nyelvész vélekedése, hogy anyanyelvűnk tulajdonképpen gátja boldogulásunknak, mennyivel egyszerűbb lenne, ha mondjuk valamennyien németül beszélnénk. Lehet, hogy a nyelv tudósa valamiért haragszik anyanyelvűnkre, ezért hajítaná el a nemzet közös kincsét. Talán szűk szakmai szempontok szerint vizsgálódik, mintha műszaki feladat megoldásán töprengene. A nyelvben így aztán nem lát egyebet, mint szavak és szabályok sokaságát, amelyek — ezt mindenképpen el kell ismernie — tökéletes rendet alkotnak, különbet a legtökéletesebb emberalkotta gépeknél. Vajon ismeri-e, vagy eleve megmosolyogja Kosztolányi Dezső rajongó írásait a magyar nyelvről, azzal az előítélettel, hogy író eleve ne avatkozzék bele a tudományba? Csakhogy a nyelv — bármely nyelv — nemcsak a tudósok birodalma. Legalább annyira az íróké is. Mindenkié, akiknek a nevében Kosztolányi megfogalmazta: „Benne van a múltam, a jelenem és a jövendőm. Benne van az életem. Benne van a halálom is. Benne van a sorsom." Szigorúan nyelvész szemmel még inkább meg lehet mosolyogni a kisebbségi magyarság nyelvvédő túlzásait. A korszerűtlen tartózkodást az idegen szavak használatától. De egy Kosztolányi-ihletésű és aggodalom erdélyi költő, Szemlér Ferenc számára az anyanyelv védelmét jelentette az, hogy lapjában, a Népi Egység ben 1945-ben minden idegen kifejezést — ha csak módja volt rá—magyarral helyettesített. így lett lapjában a moziból mozgóképszínház, a statisztikából számhasonlítás, a reakcióból pedig az ódon visszavonás. Szemlér írásaiban nem telefonált, hanem távbeszélt. Ez a lap, talán egymaga az egész korabeli magyar sajtóban, a Szovjetunió helyett Szovjetszövetséget írt. Szemlér lapja nemcsak az idegen szavak elkerülésével kívánta szolgálni a nyelv ápolását. Indulatos esszékben és türelmes tanulmányokban hirdette a nyelvtisztaság jogát és helyét szellemi életünkben. Nagy történelmi fordulót ért meg akkor a világ, és minden korváltásnál veszélybe kerülhet a kicsiny nemzetek anyanyelve. Vajon Herder nem II. József németesítő nyelvi rohama idején jutott-e arra a jóslatra, hogy a magyar nyelv egyszerűen el fog tűnni a Kárpát-medencéből? Nagy tudósnak a tévedései is nagyok, ezért emlékszünk rájuk. A reformkorban is szabadságharcot vívott a magyar nyelv—a nemzeten belül is. Az első világháború után a kisebbségi magyar közösségeket kisértette meg a nyelv feladásának lehetősége, igaz, csak röpke pillanatokra és csupán az értelmiségiek, a hivatalnokok szűk rétegét. A második világháború. a szörnyűséges emlékek hatása alatt még nyelvészek is a sovinizmussal vagy éppen a faj védelemmel azonosították a nyelvvédelmet. Mostani korfordulónkon a világ civilizációjába való gyorsabb beilleszkedés sugallhatja a bánkódást, hogy miért is nem beszélünk valamennyien angolul. Elüzletiesedett szemlélet? Csak ez ítélheti úgy, hogy az egyesülő Európa egyben nyelvi egyneműsödést hoz és nem lesz szükség többé anyanyelvekre, mert elegendő lesz egyetlen nyelv, az is a legszükségesebb szavakkal, komputerekbe betáplálható kódokkal. De miért éppen az angol lenne az érintkezés egyetlen nyelve? A nemzet lélekszáma az irányadó? A matematika vagy a lélek törvényei? Ha az anyanyelvben — amelybe nemzedékek élete, hűsége, szépségvágya és alkotókedve íródott bele, mint a láthatatlan génekbe egész jellemünk — nem a lélek szólalna meg, akkor az emberiség közös anyanyelve az eszperantó lehetne, éppen gyakorlati hasznossága, tömörsége és személytelensége okán. Az 1945-ös sorsforduló idején egy újabb Kosztolányi, egy újabb író, Déry Tibor kelt leghevesebben a magyar nyelv védelmére. Esszéjében egy magyar nyelvész ítéletével szegült szembe, mivel az illető, történelmi megrettenésében, a nyelvvédelmet egyenesen a faj védelemmel azonosította. Ezt a gondolatot tisztelettel elvetem — tiltakozott Déry Tibor, megismételve, hogy az író egyben nyelvművelő, tehát nyelvvédő is. Persze, a magyar nyelv természetes életereje kilöki a fölösleges idegen szavakat, érvelt, mégis szükség van az írók tudatos részvételére a nyelvművelésben. Hiszen az igazi írót megriaszthatja „az a példátlan henyeség, elképesztő gondatlanság, könnyelműség és felelőtlenség, amelylyel — az újságírókon, sőt, írókon kezdve — mindazok bánnak a nyelvvel, akiket mesterségük vagy hivataluk közéleti szereplésre, a nyilvánosság előtti írásbeli vagy szóbeli gondolatközlésrejogosít fel. Ennek a tollforgató elitnek tulajdonítom, hogy a világnak alig van még egy olyan nemzete, amelynek értelmisége oly rosszul bírná, oly hibásan használná, oly erőtlenül forgatná a maga nyelvét, mint a magyar polgárság a miénket, megfertőzve mindazokat, akik vele érintkezésbe kerülnek, s megrontva a maga és más gondolkodását.” Súlyos vádakat szórt Déry írótársaira, újságírókra, arra a németes nyelvi hatásra, amely szerinte szerkezetében kezdte ki a magyar nyelvet. Mintha Arany Jánost hallanék újra! Vajon sovinizmus-e a védekezés a henyeség, a tudatlanság, a magyartalanságok ellen? Ennek a megvizsgálásához Déry Tibor önmagát kínálta fel kísérleti alanynak, aki talán szélsőséges eset, de épp ezért rajta keresztül fel lehet bontani a kérdést mélyebb eredőire. Megvallja, hogy hat nyelven olvas, három nyelven beszél tűrhetően, élete negyedét külországokban töltötte, s „a délibábos magyar rónát nem tartom okvetlenül szebbnek Umbria dombjainál, mégis a magyar nyelvet tekintem legnagyobb földi kincsemnek, s minden porcikámmal tiltakozom megrontása, csúffátevése, elárulása és kisemmizése ellen. Mesterségem szerszáma, tisztának, tündöklőnek szeretném látni; gondolataim televénye, gazdag, mély és termékeny legyen; képzeletem kertje, ezért nyesegetem, ojtok, dugványozok benne, s igyekszem áttekinthető rendet teremteni lélegző sűrűjében. Az egyetlen helyt- és időtálló közösség nemzetemmel, amelynek tagjaitól száz különféle érdek választhat el, bűbájos játék, amely olykor egy-egy békés órára érdekellentéteinket is feloldja, légies híd egy osztályon kívüli, magasabb állapotba. A férfi egyetlen méltó fegyvere, utolsó s legnemesebb játékszere. Nyelvemben hazafias vagyok, s így fűzöm egybe végleteimet.” Ki mondhatna erről ma is többet, szebbet és igazabbat? Bethlenfalva (Olasz Ferenc felvétele)
