Nyugati Magyarság, 1997 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1997-05-01 / 5. szám
1997. május Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 7. oldal SZÉKELYI GIZELLA Magyartalan intézetek NGiIGZ hűségben Beszélgetés kitelepített német-magyarokkal Aggodalom és kérdőjelek sora kíséri a Magyar Bálint-féle kultúrpolitikának az új külföldi magyar kulturális intézetekkel kapcsolatos ténykedését. Egyrészt örvendetes, hogy a művelődési tárca Brüsszelben, Londonban, New York-ban, Zágrábban szándékozik új képviseletet felállítani. Másrészt félő, hogy ezek újabb bázisai lesznek a hazai balliberális, magyarnak semmiképpen sem mondható „szellemi elitnek”. Az 1994-ben uralomra került szociálliberális koalíció egy-két kivétellel a saját embereit állította a tizenkét európai (Bécs, Berlin, Bukarest, Helsinki, Moszkva, Párizs, Pozsony, Prága, Róma, Stuttgart, Szófia, Varsó) és két Európán kívüli (Delhi és Kairó) magyar intézet, illetve kulturális tanácsosi hivatal élére. Ezek tevékenységükkel azóta is bizonyítják, hogy méltók a bizalomra, mert megfelelnek kinevezőik elvárásainak. Elvbarátaik rendszeres szerepeltetésével, valamint „multikulturális”, a valós magyar nemzeti értékektől idegen programjaikkal mutatják be Magyarországot, s ennek alapján bízvást mondhatjuk: hamis és valótlan képet kap a fogadó ország és az ott élő magyarság hazánk kulturális és tudományos életéről. (Bár, ha meggondoljuk, hogy az intézetek legtöbbje külföldön is a hozzájuk hasonló felfogású körökkel keresi és építi kapcsolatait, nagy csalódás nem éri a látogatókat.) Már 1996 januárjában, a Budapesten tartott Magyarország 2000 című tanácskozáson kiderült, hogy odakint is akad bíráló. Kemény bírálat érte ugyanis egyes, nyugati országokban működő intézetek vezetésének irányvonalát. A jobboldali elkötelezettséggel aligha vádolható Bruck Edith például elmarasztalta a csak önös érdekeket szem előtt tartó, szűk baráti körét dédelgető, az itáliai magyarok nagy részét kirekesztő Római Akadémia vezetését. A párizsi Magyar Intézet címére érkezett Fejtő-kritika sem volt elnézőbb. Részletesen megfogalmazta az ottani magyarság kifogásait. Többeket elriasztott a kulturális ügynökséggé lefokozott intézet, amely azóta sem kelt rokonszenvet a rasszizmussal, a gyűlöletkeltéssel, s a mássággal foglalkozó rendezvényeivel. Ne áltassuk magunkat azzal, hogy csak az 1994-es választások után szabadult el a szürkeállományára büszke, szakértelmével dicsekedő neoliberális áradat. Megbízottai — az Antall-kormány ellenzékeként—a demokrácia és a tolerancia jegyében államköltségen járták végig az intézeteket, és buzgón hirdették hamis igéiket, miközben keményen ostorozták a szociálisan érzéketlen, szakértelem nélküli, dilettáns magyar kormányt. Soha annyi cigány- és holocaustműsor, baloldali ideológus, liberális irodalmár és filozófus, filmes és elvetélt művésznagyság reprezentatív felvonultatása nem szerepelt még az intézetek programjában, mint 1990 és 1994 között. A nyolcvanas évek szamizdatosai, és a kilencvenes évek Nobel-díj várományosai csahos szájjal uszítottak a keresztény-nemzeti értékek ellen. Vezéralakjuk egy alkoholmámorba sülylyedt országról szónokolt, és közben a könnyű drogok szabad forgalmazását szorgalmazta. így nemcsak írója, hanem egyben irtója és ártója is az őt befogadó országnak. Ugyanakkor a római intézet fölöslegesnek tartotta egy magyar kutató előadását Rómában, amely új adatok alapján arról számolt volna be, hogy Trajanus császár a Kr.u. 106-ban Erdélyben zsákmányolt Decebál-kincsből építtette római fórumát. Érdektelenségre hivatkozva nem is foglalkoztak a meghívás gondolatával, pedig a Rómába szállított dák kincsektől roskadozó lovak ott menetelnek a Fórum Trajanusoszlopának domborműves márványszalagján. A tapasztalatok alapján balgaság lenne azt hinni, hogy a közeljövőben megnyíló új kulturális állomáshelyek szemléleti változást hoznak majd az intézményrendszerbe. Látható ez az új kulturális képviseletek létrehozásáról szóló kormányelőterjesztésből is. Ezelsősorban azzal foglalkozik, milyen előnyöket jelentmajdaliberális kultusztárcának egy-egy állomáshely. A júniusban megnyíló brüsszeli hivatal feladata az „EU-programokban rejlő lehetőségek feltárása és elérhetősége” lesz a hazai igénylők számára. Tudjuk, kik ezek a külföldet járó „hazai igénylők”, s kiknek az érdekeiket kell képviselni az EU illetékeseinél. Ügyes kultúrmenedzser készülődik tehát a brüsszeli Magyar Misszióba. A londoni kulturális tanácsosi hivatal csak szerény újjáélesztése az egykori (1948-1949), Manchester Square-i palotában székelő londoni Magyar Intézetnek. Jövőre ugyan már mint Magyar Ház szolgál majd „business és idegenforgalmi, valamint kulturális és tájékoztatási célokat”. Kérdés, ki lesz az a felkészült, sokoldalú ügynök, aki ennyi szerteágazó feladatot elvégez majd az Eaton Place 46. szám alatti házban? Jogosan gondolnánk, hogy ott, ahol jelentősebb magyar kisebbség él, a magyarságtudat erősítését is felvállalja az új képviselet. Horvátország nagyszámú és ősi eredetű magyarsága annyi megpróbáltatás után ezt joggal elvárhatná a Zágrábban létesítendő kulturális hídfőállástól. Kétséges, hogy a szabaddemokrata irányítás eleget tesz-e ennek az elvárásnak, vagy olyan személyt nevez ki Zágrábba, mint amilyen a bukaresti intézetben ténykedő igazgató. Ez utóbbi gondosan távol tartja magát a magyar vonatkozású rendezvényektől. így legutóbb a Körösi Csorna halálának 155. évfordulóján tartott csomakőrösi ünnepségen sem jelent meg, és az intézetet sem képviselte senki. A magyar kultuszminiszter meg is jutalmazta ezért: hét éve tartó igazgatói megbízatását meghosszabbította. Józanul gondolkodó magyarok tudják, hogy a hazai kormányzat csak látszólag támogatja az elszakított területek magyarságát. Valójában jelenlegi országuk, azaz „a magyar ajkú népességnek hajlékot adó szomszédos országok” másodrendű állampolgárainak tartja őket. Kitüntető figyelmet szentel viszont a kultusztárca a New York-i magyar ENSZ-képviselet épületében nyáron megnyíló kulturális tanácsosi hivatalnak. Egész évadra szóló rendezvénysorozattal akarja az emigrációs köröket és a magyarországi érdekeltséggel rendelkező amerikai vállalkozókat magához édesgetni. Nem titok, hogy komoly anyagi támogatást vár tőlük. Kérdés, hogy az említett programokban menynyire tükröződik majd a hazai kultúra, és mindez megfelel-e az Amerikai Egyesült Államokban élő egy millió 700 ezres, illetve a New York-i nyolcvanezres magyarság elvárásainak. Az az itthoni irányítás, amely a nemzetről csak gúnyolódva nyilatkozik, mucsaisággal, parlagisággal, provincializmussal vádolva a Kárpát-medence magyarságát, eddig sem vállalta fel, és nem is fogja felvállalni a világgá ment magyarok hazafias érzéseinek ébrentartását. Ehelyett torzképet mutat a világnak rólunk, bugris, fütyülős barackot lóbáló bőgatyás paraszttal (ahogyan erről Landeszmann rabbi vélekedett). Vajon milyen lesz a kapcsolat a New York-i Magyar Házzal, amely — igaz, már csak a zene nyelvén — még képes összefogni a magyarul már nem beszélő, harmadik generációs fiatalokat is? Elkövetkezhet az az idő, amikor Kodály zenéjét ott jobban ismerik majd, mintáz itthonról kiküldöttek, hiszen a Magyar Bálint-féle Nemzeti Alaptanterv (NAT) kiiktatta Kodályt a kötelező tananyagból. A kultuszkormányzaté a felelősség: kit küld ki — és milyen feladattal — a külföldi kulturális posztokra. Szűk, de erőszakos csoport érdekeinek szolgálata-e a cél, jelentős egyéni haszon mellett, vagy a kultúrák kölcsönös közvetítése —valós értékek alapján? Az előbbi csupán kiküldést, az utóbbi viszont küldetést jelent. A második világháború után az egész, Sztálin uralma alá engedett közép- és kelet-európai világban ázsiai barbársággal és kegyetlenséggel kezdték alkalmazni a kollektív bűnösség vádját. Egész népcsoportok estek áldozatul az esztelen, minden emberséget nélkülöző bosszúnak. A fasiszta Németország vétkei miatt Magyarországon az itteni németséget is méltánytalanul súlyos és totális büntetés sújtotta. Az „aki német, az fasiszta” elve alapján a közel félmilliós népesség felét telepítették ki arról a földről, ahol legtöbbjük évszázadok óta szorgalmasan dolgozott a közös haza gyarapodása érdekében. Az 1945-46-ban kitelepített magyarországi németek nagy része — közel 120 ezer ember — a megszállt Németország nyugati zónáján belül elsősorban Baden-Württemberg tartományban talált menedéket, de szép számmal akadtak olyanok is, akiknek még egy ráadás büntetés is jutott: ők már csak az orosz zónába kerülhettek... Fél évszázad telt el azóta. Akik akkor fiatalként, szüleikkel élték át a megaláztatásokat, ma már idős emberek. Nem felejtenek. Ugyanakkor... „Talpig nehéz hűséget” emleget az egyik legszebb magyar népdal. Josef Trindler, a Kitelepített Németek Szövetségének ulmi elnöke: — 1944. november 21-én, amikor már nagyon közel volt a front, elszöktem Lámcsukról. Az a szülőfalum, ott van Mohács mellett... A szüleim nem akartak eljönni, nem akarták otthagyni a házat meg a földet. November 26- án már odaértek az oroszok. Tizenöt éves fejjel, többedmagammal eljutottam Ausztriába, ott ért a háború vége. A szüléimről közben nem tudtam semmit, de azt már hallottam, hogy ki fogják űzni Németországba a magyarországi németeket. Átjöttem Németországba, vártam rájuk, de ez persze gyerekes ábránd volt. Egészen 1948 nyaráig semmi értesülésem nem volt, nem tudtam, mi van velük. Június 8-án indult el az utolsó szerelvény Lámcsukról a kitelepítettekkel, de az már az orosz zónába ment... Nagy nehezen átjutottam, rájuk találtam, és vissza is tudtam őket vinni az amerikai zónába. Azóta — 1949-től — itt élünk Ulmban... A fele rokonság Magyarországon maradt. Meg az egész gyermekkorom... 1963 óta minden évben megyek Magyarországra. El sem tudom képzelni, hogy ne legyek ott rendszeresen, évről-évre. Nem csupán a rokonság, a sok élő kapcsolat miatt. A faluban megkértek, segítsek megcsináltatni a templomot, mert már-már az összedőlés fenyegeti, beázik a teteje, satöbbi. Mozgósítottam, akit csak tudtam, így több mint négyezer márka gyűlt össze. írtam az itteni püspökségre, és kaptam még húszezer márkát. Meglett a templom. Annak az összegnek az utolsó pfennigje is Magyarországra került, az országot segítette. Hát valahogy így kezdődött. És olyan jó érzés volt, hogy ezt meg tudtam csinálni, az egész falu, a környék, a németek, a magyarok úgy örültek... Rendbehozattuk a temetőt is. Dr. Johann Wiandt orvos, Ulm: —Többnyire magyar községekkel körülvett vidékről származom, Györkönyből. Ez Paks és Nagy dörög között van, Tolna északi csücskében. A kitelepítéskor az anyanyelvvel mindent „megindokoltak”: akinek német volt, akármilyen jól is beszélt magyarul, mennie kellett. Apám ácsmester volt, ismerte az egész környék, magyarul majdnem úgy tudott, mint németül... Magyar környezetben éltünk, jobban, mint például a baranyai, vagy a budai svábok, akik egymás között éltek. Én is magyar iskolába jártam és félig-meddig magyarnak tartottam magam, bár az ember fiatalon nem foglalkozik különösebben ilyesmivel. 1946-ban, november 15-én telepítettek ki bennünket. Azt a napot nem lehet elfelejteni. Búcsú volt a faluban. Képzelje el, az árusoknak, az egész búcsús népnek, senkinek fogalma sem volt arról, hogy mi következik... Túl sok durvaság velünk nem történt, azt hiszem, azért, mert ezt az amerikaiak különösen ellenőrizték. Emlékszem, egy amerikai őrnagy járta végig a vagonokat, kérdezgette a síró, kétségbeesett embereket... Később hallottam, ez a kivételes esetek közé tartozott. Bennem mindig megvolt, meg is maradt a Magyarország iránti vonzalom. Már itt, Németországban elhatároztam, hogy folytatom a magyar iskoláimat. Hallottam, hogy Passau mellett van egy magyar gimnázium. Egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy fölvesznek, hiszen az anyanyelvem német volt, és Magyarországról kitelepített családból származtam, hát mondhatták volna: ugyan, mi közöm lehet már nekem a magyar oktatáshoz, a magyar kultúrához? Azért megpróbáltam. Első szóra, azonnal fölvettek. Ezt sem lehet elfelejteni soha... Mint ahogy azt sem, hogy a származási hely kötelez. Az az otthonát jelenti az embernek. Ahogy az anyanyelvet nem lehet kicserélni, úgy ennek a tudatát sem. Aki, amilyen földön született, ott van egy illetősége, s a szülőföldhöz való joga. Ezt soha senki sem veheti el. Nekem a magyar föld adott életet. Ez mindent meghatároz. Magyar filmhíradó, 1946.: „...Márványoszlopos, fürdőszobás házakban laktak a bácskai svábok. Valamikor nincstelen jövevények voltak, de a Habsburgok nekik juttatták a legzsírosabb földeket. Pöffeszkedő jólétükben lenézték a magyart... A svábok mennek. Helyükbe magyar telepesek jönnek. A belügyminisztérium népgondozó osztálya minden másnap indít egy szerelvényt Németország szovjet övezetébe... Szállítják vissza a svábokat oda, ahonnan jöttek.” Dr. Paul Strifler mémök-profeszszor, a Kitelepített Németek Szövetségének tiszteletbeli elnöke, Stuttgart: —Az, ami ötven évvel ezelőtt történt, nekünk már történelem. Szüleinket, idősebb testvéreinket érintette leginkább. Azt hiszem, a magyarországi németek, ellentétben más nemzetiségiekkel, tulajdonképpen mindig lojális állampolgárok voltak. Kivételek persze akadtak, de általánosságban, úgy gondolom, ez elmondható rólunk. Nekünk, akik szerencsére Európa jobbik felébe kerültünk, anyagi okok miatt néhány év elteltével már nem kellett volna visszavágynunk Magyarországra. Mégis, valami furcsa dolog történt. Ami tulajdonképpen természetes, ha jobban belegondolunk. Amint létrejött a szövetségünk (eredetileg azzal a céllal, hogy az idekerült magyarországi németek beilleszkedését segítse), rövidesen kiderült: eltéphetetlenek a magyarországi gyökerek. Ennek csak egyik, bár meghatározó oka az ott maradt németség. Az a bizonyos, egy időben sokat emlegetett híd-funkció, amit az egyes országokban élő nemzetiségekkel kapcsolatban hangoztattak, nekünk átélt, eleven és nagyon sajátos valóság volt. Több mint száz magyarországi helységgel alakított ki a szövetség partnerkapcsolatot, testvérvárosi-testvérközösségi viszonyt, s ennek sok esetben csak gerjesztője, kezdeményezője volt a magyarországi német lakosság. Főleg 1990 után az itteni „magyar németek” elérkezettnek látták az időt arra, hogy komolyabb vállalkozásokba kezdjenek, illetve vállalkozásokat segítsenek Magyarországon. Nagyon sok adomány jutott így el templomok, kultúrházak, iskolák, faluközösségek számára... Azt hiszem, nyugodtan állítható: eddig százezrekről van szó, márkában. Magyarország iránti érzelmeinket meghatározza, hogy ötven évvel ezelőtt más magyar vezetés és más magyar helyzet volt. Pontosan különbséget teszünk állami politika és nép között. Ezért segítünk mindig úgy, hogy ne csak a mi ottani németjeink, hanem a magyarság javára is történjék mindez. A magyar nép érdeke, hogy a mi közvetítő szerepünkkel szoros legyen az együttműködés az egyesült Németország és Magyarország — a mi közös hazánk között... Ebből mindkét nemzetnek óriási előnyei származhatnak. Nekem például szin-te minden barátom máig Magyarországon van. És hol melegedhet meg leginkább az ember emberi mivoltában, ha nem a barátai között? Ez ne-kem Magyarországon mindig sokkal jobban sikerül, mint itt. Ez nagyon fontos dolog... Azt hiszem, két életünk van, dupla életet élők vagyunk. Ez gazdaggabbá tesz. Nagy adománya a sorsnak. Georg Richter nyugdíjas, Ulm: 1944-ben orosz hadifogságba estem, hat évet töltöttem odakint. 1950 decemberében a szovjetek átadtak a magyaroknak, s még három évet voltam táborban Kazincbarcikán és Tiszalökön. Ez utóbbi helyen mi építettük az erőművet... 1953 decemberében, szabadulásom után, nagyon rövid időn belül kitoloncoltak Magyarországról. Akkor és így kerültem ide. Én nem is tudtam addig elképzelni, hogy egy civilizált országban, amilyen Magyarország is volt, ilyen rettenetesen durván bánjanak a polgárokkal. Amikor kikerültem, megfogadtam, hogy Magyarországra soha az életben többé nem megyek, és mindent, ami magyar, igyekszem a leggyorsabban elfelejteni. Szörnyű csalódás élt bennem. Aztán 1968-ban itt híre ment. hogy kisebb változások kezdődnek Magyarországon. Erre többen felfigyeltünk, és volt tiszalöki, kazincbarcikai bajtársaimmal arról beszélgettünk, hogy Magyarország talán elindult egy olyan úton, ami idővel komolyabb változásokhoz fog vezetni. Ebben nekünk segíteni kellene — erre a következtetésre jutottunk. Hazamentem, 1953 óta először. Nemesnádudvari vagyok, Kalocsa és Baja között van a falum. Először az jutott eszembe, mi lenne, ha partnervárosi kapcsolat kialakításában segédkeznénk először. A többi aztán szinte magától jött... Magyarország 1100 éves története szorosan összefügg a Nyugat történetével. Én a szovjet hódítást sohasem tekintettem végérvényesnek. Mindig összehasonlítgattam a török hódoltsággal, és azt hajtogattam magamban: jó, jó, ez 150 évig biztosan nem fog tartani, de olyan 70-80 évig, sajnos, valószínű... Arról viszont meg voltam győződve, hogy valamikor vége lesz, és erre fel kell készülni. Magyarországon évszázadokon át múltja volt a demokratikus gondolatoknak, ezt fel kell eleveníteni, ebben nekünk is kell jusson szerep... Rettentő nagy gyűlölet volt ellenünk, németek ellen. Sokat töprengtem ennek az okán, hiszen mi nem voltunk nácik, még volksbundisták sem: hát miért? Kinek ártottunk mi? Aztán rájöttem, hogy minden gyűlölet mélyén a tudatlanság rejtőzik. Nagyon bántott, elkeserített, hogy erre a tudatlanságra építve ilyen gyorsan, ilyen gyűlöletet tudtak szítani. A tudatlanságot meg kell szüntetni. Ne higgyék a magyarok, hogy miután befogadtak minket, elraboltuk a földjeiket. Ne higgyék, hogy lenézzük őket, hogy különbek lennénk. Nagyon sokat beszélgettem Magyarországon magyarokkal. A történelmünk egy része közös. Mi jói ismerjük a magyarságot, együtt éltünk, együtt dolgoztunk: jól tudjuk, mi lyen és mennyit ér a magyar nép... A ragaszkodásunk, a vonzalmunk megváltoztathatatlan. Domonkos László
