Nyugati Magyarság, 1997 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1997-05-01 / 5. szám

6. oldal

Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident

1997. május

BEKE GYÖRGY

Román oktatási szabadalom Szlovákiában

Biztosan nyerné perét Anghelescu román oktatásügyi miniszter, ha élne és keresetet adhatna be pozsonyi szlovák kollégája, Ondrej Nemcok kultuszminisztériumi államtitkár ellen. Mégpedig plagizálás miatt. Ugyanis nemcsak szakértő, pártatlan bíróság, de kívülálló, egyszerű olvasó, bárki megállapíthatja az idegen toliakkal való ékeskedés tényét.

Ki volt eme Constantin Anghelescu doktor, aki rég elmerült volna afeledésben, ha aTrianont követő időkben nem talál ki máig elrettentésül emlegetett módszert az erdélyi magyarság gyors elrománosítására? Mit jegyzett fel róla a kortárs, a magyar Mikó Imre (1911-1977) erdélyi író, műfordító, a jog- és államtudomány elismert művelője, a két háború közötti időkben a romániai magyarság fiatal, befolyásos politikusa?

Mikó Huszonkét év címmel 1941-ben kiadta az erdélyi magyarság 1918. december 1-jétől 1940. augusztus 30-ig, az Észak-Erdélyt visszacsatoló második bécsi döntésig terjedő politikai történetét. Ez a könyv felidézi, hogy Ion Constantin Bratianu (1864—1927), a Román Nemzeti Liberális Párt elnöke, többszörös miniszterelnök már az 1920-as békekonferencián kijelentette, hogy „az erdélyi magyarságot békés úton el fogja tüntetni, s ebben segítőtársat talált kultusz- és közoktatásügyi miniszterében, a dúsgazdag Anghelescu orvosban, aki a nagyromán kultúrpolitika alapjait megvetette. Az Anghelescu-féle kultúroffenzíva a magyar iskolák bezárásán, magyar tanulók román iskolákba kényszerítésén, állami iskolák kényszermunkával való felépítésén át az egységes román nemzetállam felé tört.”

Anghelescu magyarellenes intézkedései közül az az 1924. július 26-án megszavazott törvényjavaslat, illetve a törvény 159. szakasza vált a leghírhedtebbé, amely „kultúrzónák” létesítését írta elő. Ha csak a miniszteri érvelést figyeljük, az egész olyan „demokratikus” csomagolásban került a bukaresti parlament elé és a román sajtó hasábjaira, hogy elnyerhesse a „nyugati demokráciák” rokonszenvét is.

A magyarázat látványos és tetszetős volt; azt hangoztatta, hogy a Trianonban létrejött új ország, Nagy-Románia elmaradott vidékeit a magasabb szinten állókhoz akarja emelni. Csakhogy mely vidékek nyilváníttattak „elmaradottaknak”? A csakugyan hátrányos helyzetben lévő besszarábiai megyékkel együtt, amelyeket Románia Erdéllyel egyidőben szerzett meg, s ahol a cárizmus kegyetlen nyomokat hagyott, a székely megyék mindegyike. Háromszék, Csík, Udvarhely, Maros-Torda és a részben székelyek lakta Torda-Aranyos, melyekben az iskolázottság szintje magasan az országos átlag fölött volt. Ezekre az „elmaradott” vidékekre kizárólag Havasalföldről és Moldvából helyeztek román tanítókat, akik — ha négyéves szolgálatot vállaltak —50 százalékos fizetéstöbbletet kaptak az államtól, továbbá kedvezmények jártak nekik a korpótlék kiszámításánál és a próbaidő javadalmazásánál, ráadásul házhely és termőföld a székelyek közös vagyonából, ha ezekben a „kultúrzónákban” akartak letelepedni.

Jöttek is a kedvezményezett román tanítók tömegével, elárasztották a névleg még „magyar tannyel vű” állami iskolákat. A magyar „bennszülöttek” egyszerűen és találóan „misszionáriusoknak” hívták őket. Ezek a „misszionáriusok” — Mikó Imre szerint — egyáltalán nem emelték a székely fiatalok művelődési szintjét, hanem „a román kultúra helyett az analfabetizmus előharcosai lettek a kényszermunkával és az adóprés segítségével felépített községi iskolákban, mivel sem a tanulókkal, sem a szülőkkel nem tudták megértetni magukat”.

Az erőszakos asszimilálásnak ezt a „régi” módszerét kívánja lemásolni most Szlovákia kultuszminisztériuma. Annyi különbséggel, hogy amíg Anghelescu doktor nyílt törvényt szavaztatott meg és a sajtóban széles körben „érvelt” a székelyek ilyetén „megsegítése” mellett, addig a pozsonyi minisztériumi urak az egészet suba alatt szeretnék elintézni, titokban, rejtve a világ elől. Mert ugyebár, Anghelescu óta azért sokat változott a világ, Nyugaton nagyon figyelnek az emberi jogokra, jobb, ha nem jut tudomásukra a szlovákiai „belügynek” ez az újabb fordulata. így aztán Ondrej Nemcok kultuszminisztériumi államtitkár 1997. március 12-ei keltezéssel bizalmas körlevelet küldött szét a kerületi és járási hivatalok oktatási osztályaira. Megkapták a „leiratot” mindazon járások, amelyekben kisebbségek is élnek: Pozsony III, Dunaszerdahely, Galánta, Komárom, Kassavidéke, Léva, Losonc, Nagymihály, Nyitra, Érsekújvár, Nagyrőce, Rimaszombat, Rozsnyó, Szene, Vágsellye, Nagykürt, Aranyosmarót.

Nehéz lett volna titokban tartani a körlevelet, mivel jónéhány nyilvános intézkedést is tartalmaz. Igaz, egyelőre tervezet formájában, amelyhez a minisztérium az illetékesek — nyilván kizárólag a szlovák nemzetiségű pedagógusok — észrevételeit várta. Csakhogy valamelyik tanfelügyelő óvatlansága folytán a körlevél nyilvánosságra került. Mélységes felháborodást váltott ki nemcsak a magyar pedagógusokból, de a magyar oktatáshoz ragaszkodó szülőkből is, akik máris mozgalmat indítottak védelmező szervezetük létrehozására.

Ebben a körlevélben szó szerint megtalálható a román Anghelescu-törvény öröksége. Íme a 7. pont:

„Biztosítani kell, hogy a vegyesen lakott területeken — ahol a magyar lakosság aránya meghaladja a 40 százalékot — működő szlovák iskolák pedagógusai külön juttatásban részesüljenek."

Nehogy valaki arra gondoljon: ezt a többletet, ezt a külön fizetést a kisebbségi pedagógusoknak szánták. Akárcsak Anghelescu, a mai szlovák kultuszkormányzat vezetői is csupán a többségiek megjutalmazására adják a több pénzt, a nagyobb anyagi elismerést. A szlovákiai „kultúrzónákban” ugyanis a

legfőbb tantárgyakat a magyartannyelvű iskolákban is kizárólag szlovák nemzetiségű pedagógusok taníthatják. Még jó, hogy nem fajt írtak a nemzetiség helyett, úgy találóbb lenne az intézkedés jellege! Lévén ugyanis a faji megkülönböztetés egyik formája. Eszerint bizonyos tárgyakat csak szlovák fajú egyén képes tanítani, a magyar—bármilyen nyelvzseni legyen is!—képtelen erre. Itt már Ceausescu is „belépett” a szellemi örökhagyók közé: az ő diktatúrája végső szakaszában Romániában ugyanígy csak többségi pedagógusokat neveztek ki a magyar iskolákba, magyar gyermekek oktatására. A végén már csak a felirat maradt, hogy „magyar nyelvű iskola”, de a falak között románul tanítottak.

Oly képtelennek tűnik ez a pedagógia-, de főleg magyarellenes pozsonyi intézkedés, hogy az olvasó joggal kapja fel a fejét: nem tűlzom-e el a dolgokat? Az anyaországi magyar amúgy sem nagyon szereti, ha „kisebbségi panaszokkal” zavarják pénzszerző hajszájában; csak akkor ébred rá a szomszédos országokba szakított nemzettestvéreinek újabb megpróbáltatásaira, amikor rendszerint már elkésett, íme a körlevél vonatkozó szakaszai:

„Meg kell követelni, hogy a magyar tannyelvű iskolákban a szlovák nyelv oktatását csakis megfelelő szakképzettségű, kizárólag szlovák nemzetiségű pedagógusok végezzék.”

Ezakörlevél 4. pontja, majd a következő, 5. pont: „Olyan intézkedéseket keíl hozni, hogy anemzetiségi iskolákban a szlovák nyelvet, a földrajzot és a történelmet kizárólag szlovák nemzetiségű, a szlovák nyelvet perfekt módon elsajátított pedagógusok oktassák.”

Kizárólag szlovák nemzetiségű! Mi a fajelmélet, ha nem ez?

Jöhetnek hát a felvidéki magyar iskolákba — nyilván a felekezeti tanintézetekbe is — a kizárólag szlovák nemzetiségű tanárok, akik majd jóval nagyobb fizetésért igyekeznek elhinteni a magyar diákok lelkében „a szlovák hazafiságot”. Erre nézve külön intézkedés történik:

„A nemzetiségileg vegyesen lakott területeken működő iskolák számára ki kell dolgozni a szlovák hazafiságra való nevelés programját (a szlovák írásbeliség és kultúra, ciril-metodi ünnepek alkalmából rendezendő diákvetélkedők megrendezésére koncentrálni: például miért szeretem a szlovák nyelvet, miért szeretem Szlovákiát...)”

Úgy hiszi Ondrej Nemcok államtitkár, hogy ilyenképpen lehet a magyar gyermekekkel megszerettetni a szlovák nyelvet és magát Szlovákiát? Olyan történelemszemlélettel, hogy ők, a magyar gyermekek csak jövevények, betolakodók azon a földön, amelyen őseik ezeregyszáz esztendeje élnek, s ahol ma is szlovákokból csak odahelyezett, „misszionárius” hivatalnokok, tanárok, tanítók találhatók?

Ez a módszer is Anghelescu plagizálása! Az 1925. március 7-én életbe lépett törvény értelmében a magyar diákok az érettségi vizsgát nem saját, hanem idegen, román tanárok előtt tették le, és a még magyarul tanított tantárgyakból is román nyelven feleltek. Ez azt jelentette, hogy az új törvény első éveiben a jelöltek 70-80 százaléka elbukott a vizsgán, miáltal Bukarestnek egy időre sikerült megbénítania a magyar értelmiségi utánpótlást. Ami annál nagyobb veszélyt jelentett, mivel 1918-tól 1924-ig az anyaországba áttelepült 197.035 erdélyi magyar döntő többségében értelmiségi volt.

Vajon Szlovákia fajvédő kultuszvezérei nem ugyanezt akarják-e? A magyar értelmiségi képzés elsorvasztását, majd a maradék magyar fiatalság módszeres elszlovákosítását? Ez lenne az újabb — immár hányadik?—„reszlovákizáló” roham a Csallóközben, az Ipoly mentén, a honfoglalók első telephelyein!

A román iskolapolitika magyarellenes módszereit, Anghelescu doktor két világháború között alkalmazott eljárásait és ezekhez párosítva a Ceausescu-diktatúra oktatási felfogását tekinti követendő példának a mai szlovákiai kultuszkormányzat más vonatkozásokban is.

így például Romániában szabály volt, hogy nem létezhet egyetlen helység, ahol ne lenne román tannyelvű iskola. Még a színmagyar székelyföldi falvak sem lehettek kivételek. Nem egy helyen megtörtént, hogy egyetlen, román oktatásba átcsábított, vagy átkényszerített magyar gyermekért román tagozatot hívtak létre. Pedagógusok sokszor szóvá tették, hogy ezzel annak az egy szem gyermeknek az életét rontották meg, akit ilyképpen akartak románná nevelni, ugyanis az óránként váltakozó tanárok mindegyike annak az egyetlen gyermeknek magyarázott, minden órán őt kérdezték, úgyhogy egyenesen megutáltatták vele az iskolát. Elvették tőle az ifjúságát, a diákélet izgalmait, a csínytevés szabadságát, állandóan rajta volt a tanárok tekintete.

Mit irányoz elő most Ondrej Nemcok államtitkár körlevele?

„Azokban a járásokban és községekben, ahol különböző okok miatt eddig nem létesültek szlovák tannyelvű alapiskolák és a diákok kötelező iskolai oktatása más községekben folyik, újra fontolóra kell venni kis létszámú szlovák tannyelvű alapiskolák létesítését.”

Tehát akár egyetlen szlovák gyermek számára

is?

Ugyanis a kisebbségi magyar gyermekek csak bizonyos létszám elérése esetében részesülhetnek anyanyelvű oktatásban. El sem lehetne képzelni antidemokratikusabb intézkedést az efféle megkülönböztetésnél. Vagy a szlovák tanárok külön juttatásainál. A magyar gyermekek látják, értik azt, hogy különbséget tesznek köztük és szlovák társaik között. A magyar pedagógusok egyazon pénztárból veszik fel a fizetésüket, mint szlovák kollégáik a megemelt jutalékokat.

Elvárható-e ezektől a diákoktók, ezektől a tanároktól, hogy higgyenek az egyenlőségben, az elvégzett munka megbecsülésében, az emberi tisztességben? Erkölcsi roncsok lesznek még azelőtt, hogy megtanulnának szlovákul.

Hazugságra alapozódik az asszimilációs terv indoklása is.

„A Szlovák Köztársaság kormánya 1997/56. sz. határozata kimondja: az oktatásügyi miniszter aszszony feladata, hogy a kormány által jóváhagyott döntések értelmében folytassa a Dél-Szlovákiában élő szlovákok asszimilációjának megakadályozását célzó rendelkezések végrehajtását, és hatékony intézkedéseket tegyen, hogy a nemzeti kisebbségek nyelvén oktató iskolákból a kötelező oktatás befejeztével a szlovák nyelvet szóban és írásban jól elsajátító diákok kerüljenek ki.”

Vagyis: elmagyarosodás fenyegetné a szlovákokat Dél-Szlovákiában? Ezt a fondorlatosán „megfordított” érvelést is eltanulhatták Pozsonyban Ceausescu román diktatúrájától, amely ugyanígy a székelyföldi románok „elmagyarosodásának” veszélyét hangoztatva akarta teljes egészében felszámolni a magyar nyelvű oktatást.

Lehet-e egy anyanyelvet védelmezni egy másik anyanyelv eltiprásával? Meg lehet-e szüntetni büntetlenül az anyanyelvek egyenlőségét és testvériségét?

Nagyon feledékenyek a pozsonyi kultuszminisztériumban. Nemcsak Ceusescu gyászos végét felejtették el, de saját nemzeti hagyományaikat is, amelyekre pedig méltán lehetnének büszkék. Elfeledkeztek klasszikus tudósukról, akinek a neve ott fénylik a pozsonyi egyetem homlokzatán. Ez a Comensky-Comenius nagyon erélyesen, határozottan fogalmazott:

„A bűnök között, amelyekben kifogyhatatlan az emberi természet, legnagyobb az anyanyelv elvétele. Olyan lopás ez, amelyet az Isten nem bocsát meg! ”

Sírfelirat

helyett

Gondolatok Hősök Vasárnapján

(Folytatás az 1. oldalról)

ez: lássa a világ a tényt, hogy az akkor már 20 éve idegen uralom alatt élő erdélyi magyarság képes-e élni és áldozni az ezeresztendős magyar állam és magyar nemzet oldalán.

Soha kegyetlenebb próbát! És soha áldozatosabb bizonyságot, mint ami megtörtént 1944. augusztus 26. és szeptember 11. között a Keleti- Kárpátokban, az Úz völgyében.

Nem rejtély, hogy a Gyimes völgye, az Ojtozi-szoros, aTölgyesi- meg a Békási-szoros, a bodzái átjáró helyett az áttöréshez miért választották a szovjetek épppen az Úz völgyét: az első világháború előtt kiépített hadi utak, magyar erődítményekhez vezető bejárók voltak ott. Megépített utak a szovjetnek, 44-re.

Dálnoki Veress Lajos vezérezredes, a Kolozsvári IX. hadtest parancsnoka kapta feladatul az Erdélyi 2. Hadsereg fölállítását, ugyanis különleges védelmi rendszer kialakítására volt szükség Erdélyben. 1944. augusztus 23-án az addig szövetséges román királyi hadsereg átállott a szovjetek oldalára, azzal a nem titkolt céllal, hogy a győztesek között az Ukrajnában véghezvitt tömegmészárlásai feledésbe merülnek, és hálából megkapja újból Észak-Erdélyt. A II. világháború egyik totális győztese Románia és annak álnok politikája volt, ez tény.

Pál Gábor országgyűlési képviselő beszélt arról a sajátos helyzetről, amelybe a második világégésben a székelység került. Követelte a Keleti-Kárpátok megfelelő megerősítését, oly módon, hogy érvényesüljön a székelység évszázados hagyományokra tekintő határvédelmi ereje.

Idézzünk Dálnoki Veress Lajos vezérezredes könyvéből: „Augusztus 27-én érkezett a hír, hogy az Úz völgyében, all. határőrzászlóalj arcvonalánál, német egyenruhában az orosz egy zászlóaljerővel az erődszázad mögé bejutott és azt erődítési munkálatai közben meglepte.”

Ötnapos küzdelem után a csellel bejutott zászlóaljat a székely honvédek megsemmisítették. Ezt írhatja, ha késve is, az utókor krónikása a győzelem és önfeláldozás rovatába, noha az is tény volt mind a németek, mind a magyar honvédvezérkar számára, hogy a Székely Határvédelmi Erők Románia kilépésének pillanatában gyengén felszereltnek számítottak. De még egyszer a történelemben Magyarországért és magyar egyenruhában, magyar vezényszavak mellett védeni a szülőföldet: akkor csak ez számított. És a Keleti-Kárpátokban, az Úz völgyében és másutt a határőrök fogadták a rájuk zúduló szovjet hadsereget.

Váncsa Albert határőr vallomása: „Az oroszok minket az Úz völgyében nem vertek meg. Amíg nem kaptunk visszavonulási parancsot, egyetlen helyen sem volt áttörés. Ez a valóság! Hogy egyesek el voltak keseredve? A honvédség között egyáltalán nem volt pánikhangulat... Ha nem tartottuk volna a Kárpátok szorosait, az egész szovjet hadsereg Észak-Erdélyen vonult volna keresztül. Itt még kő kövön sem maradt volna.”

Háborúban ne számláld, mi hova tűnt el.

A székelység nem is az ingatlant, nem a lábonjáró marhát számlálta keservesen, hanem halottait, még akkor, mikor lehetett. Mert a hadak elvonultak, el a szovjetek hátában rabolva, gyilkolva haladó románok is, akik hadi erejüket az erdélyi magyar falvakban próbálták ki ártatlan asszonyokon, öregeken, gyermekeken. így Szárazajtán is, 1944. szeptember 25-én, mikor az összeterelt falusiak szeme láttára és rémületére lefejeztek két ártatlan földműves gazdát, kilencet főbe lőttek, aztán egy asszonyt is. Hát nem azt számlálták és siratták a megmaradottak, hogy mi tűnt el a román új honfoglalók kezén, hanem a holtakat.

Az Úz-völgyi ellenállásról, a székely halottak százairól soha nem szabadott beszélni Romániában. Az igaz szó államellenes volt. Igaz, az élő hozzátartozók is, azok, akik szembenéztek az állambiztonságiakkal, és kijártak a hősök sírjaihoz.

A Hősök Vasárnapja legyen egy szál virág a gyászolók hétköznapjaiban. Legyen özönnel hétköznapja a magyarságnak, és legyen ahhoz építő kedve, hogy ismét nemzetté emelhesse önmagát a megalázottságban.

A nagy világtörténelmi könyvekben nem kap fejezetet az Úz völgye. Ám írva vagyon Erdővidéken, Nagybaconban a Benedek Sándor fejfáján azóta is: „A hazáért halt meg, panaszunk hát nincsen, áldassék az Isten.”

O egyike volt Magyarország, Erdély, az Úz völgye hősi halottainak. Unokája emelt fővel áll fejfája mellett. Némán, akár az igaztalanságba belenémult Gondviselés.

Lőcse, Thurzó-ház (Szacsvay Péter felvétele)