Nyugati Magyarság, 1997 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1997-05-01 / 5. szám

1997. május Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 5. oldal Vissza Krisztushoz és a Bibliához Beszélgetés Roszik Mihály evangélikus lelkésszel Roszik Mihály albertirsai evangélikus lelkész idén tölti be 75. életévét, s ebben az évben ün­nepli pappá szentelésének 50. évfordulóját. Az egy esztendeje nyugdíjazott lelkész jelenleg a helyi evangélikus szeretetotthont igazgatja, s tiszteletreméltó odaadással, munkabírással szolgálja egyházát, a hívőket, Tessedik Sámuel egykori szálláshelyének, Albertirsának lakóit. Először pályája kezdetéről kérdeztük, s arról, hogy miként érintette családját a háború. — A pécsi Erzsébet Tudományegyetem sop­roni hittudományi karán tanultam. Származá­somnál fogva nem a gazdagok, hanem a szegé­nyek felé orientálódtam. Élt bennem egy szoci­áldemokrata, kisgazda érzület... Negyvennégy­ben, a tanév végét követően hazamentem és részt vettem az aratásban, hogy édesanyám és a magam számára megteremtsem a mindennapi kenyeret. Ebben az időben a családból mindenki katona volt. Hatan voltunk testvérek, s öten szol­gáltak a hadseregben, tehát valamennyi testvé­rem. — Velük mi történt? — Részt vettek a nagyobb hadműveletek­ben, megmozdulásokban, így például a felvi­déki, az erdélyi, a délvidéki bevonulásokban, és szolgáltak az orosz fronton is... — Hogyan teltek a soproni évek? — 1943 és 1945 között több ízben háborúel­lenes megnyilatkozásokat tettem, és a zsidókér­désben is állást foglaltam tanáraimmal szem­ben. A teológián a nyilasok hatalomra jutása után a professzorok és a hallgatók letették az es­küt Szálasira... — Ön is? — Én megtagadtam az eskütételt. Ezt egye­düliként vállaltam, és erre ma is büszke vagyok. Az eskütétel egyébként kötelező volt. törvény erejű rendelettel kényszerítettek erre minket... — A megnyilatkozásai miatt érték retorzi­ók? — Komoly retorzió ért. Ezzel kapcsolatban el kell mondanom, hogy egy Adler nevű, zsidó­ból kereszténnyé lett fiút is felvettek az egye­temre. Emiatt a diáktársaim sztrájkoltak, de tí­zen nem csatlakoztunk a sztrájkolókhoz. Kije­lentettem: cikket fogok leközöltetni arról, hogy a hittudományi karon sztrájkolnak egy zsidóból lett keresztény fiatalember felvétele miatt. A fiút sajnos nem tudtuk megmenteni, Auschwitzban fejezte be az életét. Útonálló felszabadítók — Mikor szentelték pappá? — 1947. szeptember 14-én. Ha Isten engedi megélnem, akkor idén ünnepelhetem az 50. év­fordulót. Ordass Lajos püspök szentelt fel en­gem Szarvason, Tessedik Sámuel templomá­ban. Engem ott kereszteltek, ott konfirmáltam, Szarvason végeztem az elemit, a gimnáziumot, és Sopronból visszatérve ott lettem pappá. Ha­zatérésem közben történt: tizedmagammal gya­logolva igyekeztem Szarvas felé, amikor felvett bennünket egy orosz autó. Talán 40 kilométert tehettünk meg, amikor az oroszok megálltak egy vendéglőnél és egyikük meghívott minket egy forró teára. A csomagjainkat az autón kellett hagynunk. Bementünk a vendéglőbe, s amíg a teát ittuk, az oroszok eltűntek a csomagjainkkal együtt. Korábban is történt velem ehhez hasonló eset, mégpedig 1945 júniusában. Miközben fel­szálltam az induló vonatra, egy orosz katona mindkét bőröndömet kitépte a kezemből, úgy­hogy üres kézzel jutottam haza. Az irataimat és a bibliámat egy Baumgartner nevű néni találta meg Kisbéren, és megküldte nekem a soproni egyetem címére. — Akik ismerik önt, tudják, hogy számos kérdésben önállóan, másoktól eltérően, de mindig az igazságot keresve foglal állást... — Annak idején nem értettem egyet a ma­gyar egyházi vezetőkkel, s különösen Bereczky Albert református püspökkel abban, hogy a ma­gyar nép bűnös, s ezért a magyarságnak általá­nos bűnbánatot kell tartania. Az volt a vélemé­nyem: nincs miért. Az tartson bűnbánatot, aki fasiszta, nyilas, hazaáruló volt, de ne a magyar nép. A zsidókérdéssel kapcsolatban merem állí­tani, hogy a magyar nép 95 százaléka a zsidók oldalán állt, s nem a zsidósággal szemben fog­lalt állást. —A háború alatti és utáni szereplése alap­ján feltételezem, hogy az új rendszerben felfelé ívelt a karrierje. így történt? — Nem, egyáltalán nem. Mint keresztyén ember, mélyen elítélem a karrierizmust. Arra készültem, hogy egy szabad magyar hazában zavartalanul végezhetem a szolgálatomat. Ko­rábban, a Horthy-rendszerben azt tapasztaltam, hogy az egyházak csodálatosan működtek. Is­kolákat, óvodákat, kórházakat, szeretetotthono­kat tartottak fenn. A háború után abban bíztam, hogy mindez folytatódik. 1948-ban azonban megkezdődött az egyházak elleni támadás. Tá­madták a püspököket, így Ordass püspököt is, akit elmozdítottak az állásából. Elkezdődött az iskolák államosítása, egyházak elleni intézke­déseket foganatosítottak. Darvas József minisz­ter engem is azonnali hatállyal felfüggesztett az állásomból, így több mint fél évig nem lehettem evangélikus lelkész. — Mi volt e döntés kiváltó oka? — A döntést nem indokolta meg, de valószí­nűleg az állt a hátterében, hogy Pilisen, ahol a szolgálatomat végeztem, 695 gyereket írattak be hittanra. Huszonnégy órán belül el kellett hagynom Pilist... A PÜSPÖK MEGHAJOLT — Kényszerítették? —A helyi hatóság azonnal intézkedett, még a búcsúzkodásra sem adtak időt. Jött a teherautó, felpakolták a kevés holmimat és Pestre vittek. Azután Dezséryt megválasztották püspöknek. 1952 tavaszán magához rendelt és azt mondta: Roszik, távozz a kerületemből, mert te egy fe­kete reakciós vagy! Hozzátette, hogy a hatalom szemében nemkívánatos személy vagyok. — Ön mit válaszolt erre? —Azt feleltem: nem megyek el a kerületből. Itt születtem, itt kereszteltek, itt konfirmáltam, itt végeztem az iskoláimat, itt szenteltek pappá. De hát miért nem mész el? — kérdezte. — Püs­pök úr—mondtam —, te egy magyar királyi tit­kos tanácsosnak vagy a fia, és most, a proletár­diktatúrában püspök vagy. Én viszont proletár­gyerek vagyok, és a családom így néz ki: két doktorátust végzett bátyámat 1948. március 15- én az ünnepi vacsoráról Rákosi pribékjei elhur­colták és Gyomára internálták. Tanító bátyámat úgynevezett népítélet kergette el a szarvasi templom orgonája mellől és az iskolából. Har­madik bátyám már 1943. január 8-a óta fogoly a Szovjetunióban. A negyedik bátyám elesett, és az öcsémet bebörtönözték. Hatunk közül én vagyok az egyetlen, akit megkímélt a diktatúra. Ekkor a püspök fölállt, meghajolt előttem, és azt mondta: Soha az életben nem foglak bántani, így maradtam benn a déli egyházkerületben, amelyet soha nem hagytam el. Dezséry '52. ok­tóber elsejével Albertirsára helyezett... — Idén lesz negyvenöt éve... — Eddig kilenc püspök alatt szolgáltam, az országos püspököket is ideértve... A faluban volt egy háromszobás szegényház öt lakóval. Se kerítése, se kútja nem volt. Ezt vettem át 1953- ban, s ebből lett a szeretetotthonunk. Az orszá­gos vezetéstől felhívtak, hogy utazzam oda. Ott Sztéhlo Gábor arra kért, segítsek, és vegyek fel az otthonba kitelepített embereket. Eleget tet­tem a kérésének és tizenöt embert vettem oda. — Bizonyára voltak közöttük nemesi szár­mazásúak is. — Hogyne! Például Zay Ödön altábornagy özvegye, azután Kaas Margit, aki Ambrózy Gyula özvegye volt, de voltak itt a Fabiny csa­ládból, és más famíliákból is. Radies, a volt bu­dapesti rendőrkapitány és a felesége ugyancsak itt lakott, ide voltak kitelepítve. Albertirsa sötét napjai — Az egykori szegényház mára nagy mé­retű, komfortos, kertes szeretetotthonná fejlő­dött, miként sok minden más is az ön keze alatt. — 1989-ben már negyvenöt főt tudtunk be­fogadni. 1954 óta tízszer renováltuk a templo­mot, kétszer építettünk orgonát, felépítettük a ravatalozót. 1990-ben, amint lehetett, azonnal visszakértem az egyház egykori javait. Vissza­kaptuk a két iskolánkat, amiből az egyiket óvo­dává alakítottuk. 1993 őszén felavattuk az átala­kított, kibővített iskolánkat. A szeretetotthon­ban már 52 idős ember lakik 26 szobában, és 16 dolgozó veszi körül őket. A gyülekezetünknek összesen 42 dolgozója van, elég lenne egy ki­sebb üzemhez. Megépült a vendégházunk is, ahol 66 testvérünket fogadhatjuk egyszerre. Az egyházak itt minden vagyonukat visszakapták. — Mivel magyarázza azt, hogy az egyházon belül időről időre megnehezítették a helyzetét, s nemegyszer igyekezték ellehetetleníteni? — Egyes lelkészek az egyházon belül nem mentesek a gyanakvástól, az irigységtől. Elég sok bajom volt az egyházmegye és a kerület ve­zetőivel, de úgy gondolom, hogy teljes szívvel szolgáltam a lutheránus egyházat. Nagy sze­génység idején vettem át a gyülekezetét. Az emberek többsége a 45-ben szétosztott földeken gazdálkodott és kényszerűen elegeit tett a be­­szolgáltatási kötelezettségnek. Nálunk 1960- ban volt a nagy téeszesítés. Január 19-e és 20-a sötét napjai voltak az életünknek. Negyven abo­­nyi aktivista szállta meg a falut. Házról házra mentek, és erőszakkal kényszerítették az embe­reket a belépésre. Egy hétig, amíg a téeszesítés be nem fejeződött, nem látogathattam a hívei­met. Akadtak kemény magyarok, akik elmene­kültek, csakhogy ne kelljen aláírniuk a szerző­dést, így ők kimaradtak ebből. Jellemző esetként mondom el, hogy 19-én, vasárnap este bementem az imaterembe, ahol a híveim egy török kori éneket énekeltek: „For­dítsd el, Urunk, szörnyű haragodat, lopnak, ra­bolnak, mindent visznek...” Álljanak meg! — szóltam rájuk. — Mit énekeljünk, tisztelendő úr? — kérdezték. — Ezt ne — mondtam —, mert börtönbe csukják magukat. Énekeljék in­kább: „Hagyjad a Jóistenre minden te utadat...”. Gondolja el, hogy elvitték a lovakat, az ekét, a vetőgépet, a szekeret, az ökröket, a teheneket. Csak egy tehén és egy disznó maradhatott a ház­nál. Ez idő tájt az egyházi felügyelőnk lemon­dott, és kijelentette, hogy elérkezett az egyház életének a vége, mert a kommunizmus túlerejé­vel szemben tehetetlenek vagyunk. Azt feleltem neki: Ha a kommunizmusban tönkremegy az egyház, akkor megérdemli. Jézustól van egy ígéretünk, hogy a keresztyénségen a pokol ka­pui sem vesznek diadalt. A híveink óriási áldozatokat hoztak. A gyer­mekeiket az állami iskolában minden évben beíratták hittanra. 1711. szeptember 29-e óta nem szűnt meg a hitoktatás Albertin. Teher alatt nő a pálma. Ez az egyházra is érvényes, mert ne­hezebb időkben közelebb érezzük magunkhoz a Jóistent. Együtt sírtam a híveimmel. Nekik a ter­melőszövetkezetben 11 forint volt a napi mun­kaegységük, amiből 20 százalékot visszatartot­tak, és azt csak a közgyűlés után fizették ki. Ne­héz idők voltak ezek, de örömmel mondhatom, hogy akkor se, s azóta se lépett ki senki a gyü­lekezetből. Párttitkárok, téeszelnökök és tanács­elnökök is benne voltak. Erős gyülekezet — Úgy tudom, a párttagok számára tiltva volt a hit gyakorlása, az egyházi szertartásokon való részvétel. — Egy párttitkár, aki eleinte nagyon nem szeretett engem, egy lakodalomban mellém ült és azt mondta: Tisztelendő úr, van egy nagy kí­vánságom. Ha meghalok, engem pappal temes­senek el... A gyülekezetünk nagyon erős volt. A hagyomány, a konzervativizmus csodálatos bástya. Minket nem tudtak kikezdeni a szekták, a párt. Negyven év alatt összesen három lelkész nélküli temetésünk volt. El kell mondanom egy temetéssel kapcsolatos emlékemet. Élt itt egy kitűnő kőműves barátunk, baloldali ember, aki korábban szociáldemokrata volt, s azért zárták ki a kommunista pártból, mert 1948-ban elle­nezte a kommunisták és a szociáldemokraták egyesülését. Részt vett Dunaújváros felépítésé­ben, sokszor kitüntették, sztahanovista volt. Ké­sőbb többször hívták a pártba, de ő azzal hárí­totta el az i nvitálást, hogy nem megy oda vissza, ahonnan egyszer már kirúgták. Ragyogó gyülekezeti ember lett belőle, ren­geteget dolgozott az egyházért. Két fia katona­tiszt, a lánya pedig a tizennyolcadik kerületi pártbizottság titkára lett. Amikor meghalt, a gyerekei azt akarták, hogy a párt és az egyház Roszik Mihály evangélikus lelkész és felesége együtt temesse. A pártban azonban azt mondták, hogy pappal együtt nem temetnek. A család erre azt felelte: mi pedig a paphoz ragaszkodunk. Vé­gül én temettem el őt, és nem a párt. És ez nem a közelmúltban, hanem huszonöt-harminc éve történt. 1972-ben, amikor a helyi népfront bi­zottságot választották, az akkori párttitkár fel­állt, és javasolta, hogy engem is válasszanak be a bizottságba. Másnap fegyelmit kapott, mire a tagkönyvét a földhöz vágta. Kitűnő hívünkké vált, most, húsvétkor is úrvacsorát vett. Ezek az emberek valójában nem kötődtek érzelmileg a kommunizmushoz. — Mivel magyarázza ezeket a jelenségeket? — Az egyháznak Krisztustól kapott hatal­mával. Ez erősebb a diktatúrák hatalmánál. 1985-ben eleget tettem a kéréseknek, és vállal­tam a tanácstagságot, mert arra gondoltam, az­zal is szolgálok, ha a körzetemnek járdát építte­tek... Jeremiás próféta mondta: Igyekezzetek a város jólétéért fáradozni, amelyikbe fogságba küldtelek titeket. Én az egész szocializmust egy nagy fogságnak tartottam. A hatalomtól nem vártam és nem is fogadtam el semmit, s azért tudtam vállalni sok mindent, mert a munkámat missziónak tekintettem. A párttitkárok is tudták, ha szeretetért kell folyamodniuk, hozzám min­dig jöhetnek. Miféle lelkész Donáth? —Az evangélikus egyházról köztudomású, hogy számos területen meglehetősen nyitott és toleráns. Egyes egyházi személyiségek meg­nyilatkozásai azonban olyan látszatot kelte­nek, mintha e nyitottságnak és toleranciának nem lennének határai. Gondolok például Do­náth László evangélikus lelkésznek a Népsza­badságban nemrég megjelent véleményére a szexualitás szabadságáról és korlátáiról. Do­náth többek között kijelentette: „Jézus három problémakörrel foglalkozik igazán tanításai során: a hatalommal, a gazdagság és a vagyon, illetve a szexualitás kérdésével.” Erről mi a vé­leménye? — Lehet, hogy Donáth László ezt így látja, de egy hívő evangélikus erről egészen másként vélekedik. Jézus az embert tekintette a legfonto­sabbnak, és azért élt, hogy kiszabadítsa az em­bert a bűn fogságából és szabaddá tegye a máso­kért való életre és szolgálatra. — Az ilyesfajta megnyilatkozások vajon mennyiben szolgálják az evangélikus egyház érdekeit? — Szentül meg vagyok győződve arról, hogy semennyire, és szégyenkezem amiatt, hogy a neve után odaírják: evangélikus lelkész. Nagyon sok hívem kérdezte már. miféle evangé­likus lelkész az, aki úgy nyilatkozik, ahogyan ő. Jézust és az ő szolgálatát így beállítani vétek Jé­zus egész szolgálata ellen. Jézusnak az volt az álláspontja, hogy Isten nem két embert, hanem egyet teremtett, s a házassággal kapcsolatban azt mondta: Amit az Isten egybeszerkesztett, ember azt el ne válassza. Jézus a bűnöst szerette, a bűnt elítélte. Ennek szellemében én Donáthot szeretem, de a felfogásával, az életvitelével nem értek egyet. Véleményem szerint az evangélikus egyház feladata a szolgálat. Ez azt jelenti, hogy hirdet­jük az evangéliumot, és a magyar népet, amely­nek a tagjai vagyunk, igyekszünk múltjával együtt elfogadni Isten ajándékának. Én például március tizenötödikén nem mennék el egy SZDSZ-essel együtt koszorúzni. Ennyi önbe­csülésem, felelősségérzetem van. Ezt nyugod­tan megírhatja. Múltkori prédikációmban azt mondtam, hogy a magyar népen egy dolog segít: vissza kell menni a forrásokhoz, vissza Krisz­tushoz és a Bibliához. Ha ezt tesszük, akkor megtanulunk erkölcsös nemzetként élni. Bánó Attila

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents