Nyugati Magyarság, 1997 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1997-05-01 / 5. szám
4. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 1997. május HORVÁTH LAJOS MAKKAY JÁNOS Üzentünk-e hadat a II. világháborúban? A II. világháborúban győztes nagyhatalmak háborús bűnösnek nyilvánították a legyőzött népeket, ugyanakkor a győzteseket, illetve a háborút a győztesek oldalán befejező népeket és kormányokat bűntelennek, ártatlannak minősítették. Ez a fajta álláspont már jóval a háború befejezése előtt létezett. A londoni magyar követ 1941-ben jelentette: „Nagy-Britannia a győzelem kivívása után a kontinens rendjét hű szövetségeseik, a csehek és megszállottbarátaik: a románok jogos érdekeinek messzemenő figyelembevételével fogja megoldani és megállapítani.” A nagyantant (Anglia, Franciaország, Oroszország, később USA, Olaszország) és a kisantant (Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia) különösen a magyar nemzetre sütötte rá a bűnös nép bélyegét, a fasiszta nép jelzőt, melyre való hivatkozással újra megcsonkították országunkat, milliós magyar tömegeket rendeltek idegen uralom alá. Az újra elcsatolt területeken alásüllyesztették a hadifogságba ejtett magyar nemzetrészeket, illetve menekülésre kényszerítettek, elűztek százezreket Magyarországra és a nagyvilágba. A magyar nemzet lefasisztázása különösen kapóra jött annak a Szovjetunióban kiképzett és ránk eresztett terrorista kisebbségnek, amelyik a szovjet hódító kegyéből átvehette a magyar állam feletti diktatórikus hatalmat. A fasiszta, a bűnös nép koncepcionális vádhadjárat szellemében a magyarságot sújtó valamennyi csonkítás, irtás, elnyomás, gaztett és aljasság igazolhatóvá vált a kommunista propagandában. A bűnös nép egyetemes vádjának egyik eleme volt, hogy hazánk hadat üzent Jugoszláviának, a Szovjetuniónak és az USA-nak. Ez a vád máig él tankönyveinkben, kronológiáinkban és újságjainkban. Ezzel mérgezik a felnövekvő nemzedékek lelkét, hogy bűnös voltukat cipelve még a jövő évszázadban is engedelmes birkaként fizessenek mindenféle jóvátételeket és kártérítéseket. A kisantant hatástalanításának egyik lépése volt, hogy 1940. december 12-én Magyarország és Jugoszlávia örök barátsági szerződést kötött Belgrádban. Ezt természetesen az tette lehetővé, hogy a jugoszláv államvezetés semleges, olykor szívélyes magatartást tanúsított a tengelyhatalmak (Németország, Olaszország, Japán), és szövetségeseik (Románia, Bulgária stb.) irányában. Egy katonai puccs Belgrádban — 1941. március 27-én — azonban ellenséges államvezetést hozott létre Jugoszláviában a tengelyhatalmakkal szemben. Teleki Pál miniszterelnök 1941. március 30-án üzenetet küldött Londonba és Washingtonba, miszerint országunkat csak a Jugoszláviában élő magyar nemzetrész védelme készteti beavatkozásra, ha ez az állam elemeire bomlik. A már nem létező Jugoszláviával szemben természetesen Magyarországot nem köti az örök barátsági szerződés. A magyar külügyminisztérium közölte a horvát politikusokkal 1941. március 31 - én, hogy Magyarország nagyfokú megértéssel viseltetik a független horvát állam megvalósításának ügye iránt. Legfelsőbb Honvédelmi Tanácsunk 1941. április 1-jei ülésén Teleki Pál miniszterelnök javaslatára úgy határozott, hogy a magyar királyi honvédség csak akkor indul meg a délvidéki magyar nemzettestvéreink védelmére, ha Jugoszlávia széthullik, illetve ha német támadás esetén a magyarlakta területek senki földjévé válnak. (Mivel Teleki Pál akaratának megfelelő döntés született, ezért is érthetetlen április 3-ai „öngyilkossága”.) A német hadsereg támadása Jugoszlávia ellen 1941. április 6-án indult meg, április 10-én kikiáltották a Független Horvát Államot. Tehát bekövetkezett az az állapot, amelyhez Teleki a magyar királyi honvédség beavatkozását kötötte. Április 11 -én a honvédség megindult, hogy a délvidéki magyar nemzetrészt védelmébe vegye. Hadat üzenni nem volt kinek, Jugoszlávia már nem létezett. A német támadás következtében a szerb hadsereg nagyrészt kiürítette a Duna-Tisza-közét, a Bácskában hatalmi vákuum keletkezett. Németország 1941. június 22-én hadüzenet nélkül megtámadta a Szovjetuniót. Ezen a napon Antonescu román „vezér” meghirdette a „szent háborút” a Szovjetunió ellen. A Déli Hadseregcsoport keretében a németekkel együtt két román hadsereg is rátámadt a Szovjetunióra. Bárdossy László miniszterelnök ellenezte a magyar katonai vezetés által szorgalmazott „önkéntes felajánlkozást” a háborúban való részvételre. Horthy Miklós kormányzóval egyetértésben német felkérésre vártak, ilyen azonban nem érkezett. Eközben két „riválisunk”, Románia és Szlovákia már teljes erejével részt vett a Szovjetunió elleni háborúban. A mindmáig tisztázatlan eredetű kassai bombázás és a Budapest-Kőrösmező közötti gyorsvonat szovjet repülőgépek általi géppuskatűz alá vétele 1941. június 26-án feloldotta a „várakozás vagy csatlakozás” dilemmáját. Horthy Miklós nagyhírű városunk, Kassa bombázásának a fényére alapozottan, élve a kormányzói jogkörben biztosított jogával, a Szovjetunió elleni katonai megtorlás mellett döntött. A Magyar Királyi Honvéd Légierő június 27-én a Kárpátoktól keletre fekvő szovjet városokat bombázott, június 28-án a 8. honvéd dandár pedig az 1. honvéd hegyi dandárral együtt öt kárpáti hágón átlépte a határt és támadásba kezdett Galíciában. Ezekben a napokban tehát beállt a hadüzenet nélküli hadiállapot Magyarország és a Szovjetunió között. Június 27-én Bárdossy miniszterelnök az országgyűlés képviselőházában bejelentette: „A Ház elnöke méltó szavakkal bélyegezte meg a szovjet népjogellenes és minősíthetetlen támadását. A magyar királyi kormány megállapítja, hogy e támadások következtében Magyarország és a Szovjet-Unió között a hadiállapot beállott.” Tehát semmilyen hadüzenetre nem került sor. Az Amerikai Egyesült Államok 1941. március 17-én barátságtalan és indokolatlan lépést tett Magyarország ellen, zárolta a magyar követeléseket arra való hivatkozással, hogy országunk német megszállás alatt áll. A német megszállás azonban három évvel később következett be. Az USA külügyminisztériuma vagy „előre látott”, vagy más országgal tévesztette össze Magyarországot. Japán 1941. december 8-án, a Pearl Harbor elleni váratlan támadás másnapján annak rendje és módja szerint hadat üzent az US A-nak. Ezen a napon Uj-Zéland, Kanada, Ausztrália és a Dél-Afrikai Unió hadat üzent Magyarországnak. Ezek az államok a japán hadüzenet, illetve Nagy-Britannia hadüzenetének a következtében cselekedtek. Az USA budapesti követe ugyanis 1941. december 6-án éjjel átadta Bárdossynak azt a brit jegyzéket, mely szerint december 7-én a két állam között a hadiállapot beállt. December 11 -én Németország és Olaszország hadat üzent az USA-nak. Bárdossy miniszterelnök 1941. december 16-án a képviselőházban bejelentette: „A magyar kormány... a háromhatalmi egyezmény, illetőleg ahhoz történt csatlakozásunk alapján megállapította, hogy egyfelől az Amerikai Egyesült Államok, másfelől a Német Birodalom, Olaszország és Japán között bekövetkezett háborús állapotot Magyarországgal szemben is fennállónak tekinti.” Megállapítható, hogy a magyar külpolitika a „hadüzenet” tekintetében nem volt kezdeményező fél. Kizárólag korábban vállalt nemzetközi kötelezettségeinek tett eleget, amikor a hadiállapot beálltát konstatálta. Passzivitásban volt tehát, ezért helyes ezt a politikát kényszerű sodródásnak nevezni, ami nagyrészt geopolitikai helyzetünkből is következik. Mint ahogy a „kényszerű csatlós” meghatározást már külföldi történész alkalmazta is Magyarország magatartásának a jellemzésére. A II. világháborús magyar hadüzenetekre vonatkozó állítások nem felelnek meg a valóságnak. Egészükben véve nemzetellenes hazugságok, amelyek a külső és belső magyarellenes erők érvrendszeréhez tartoznak. Ki volt Szvatopluk? Aki járt valaha a znojmói (Znaim) múzeum ódivatú tárlókkal teli kiállításán, az láthatta, hogy a tárlók zsúfolva vannak jellegzetes késő avar kori tárgyakkal, a griffes-indás bronzművesség termékeivel, övveretek és szíjvégek tucatjaival. Egyetértek azzal az állítással, hogy a régészet egyik őshibája a tárgy és az etnikum minden további meggondolás és bizonyítás nélküli azonosítása. A znojmói múzeum tárlóinak ismeretében is fel kell tenni a kérdést: azokat a típusos és sajátosan kései avar, de legalábbis kései avar kori tárgyakat, amelyeket őshiba kései avarnak vagy valami más (de nem szláv) nép hagyatékának tartani, miért lehet minden további nélkül morva-szlávnak tartani? Netán azért, mert a politikatörténet szerint akkor, a 9. században, ott valamilyen morva uralom volt? Vagy azért, mert ma, 1997-ben ott cseh (esetleg morva?) nyelvet beszélnek? A morvaországi griffes-indás kései avar kori vereteket tehát szabad szláv etnikummal azonosítani, kései avarral vagy más nem szlávval viszont nem szabad? Ez a furcsa szláv logika aligha vall ésszerű tudományos gondolkodásra. Hiszen egy ilyen kicsavart logikát követve ezernyi tárgyi és szellemi néprajzi, valamint lelki adatot találhatnánk olyasféle következtetésekhez, hogy — a mindennapi, és nem az etnikus hagyomány sajátságai alapján ítélve — Koszovó mai lakossága délszláv-szerb, a Bulgáriából nemrégiben százezrével elüldözött törökök délszláv bolgárok voltak, a székelyföld lakossága pedig egy tömegben román etnikumú és nyelvű. Egy ilyen kifordult szláv logika szerint a zablával lovat kantározó-nyergelő magyar tehát szláv lett volna all. században, éppen úgy, mint ahogyan a griffes-indás övvereteket használó férfiak a trianoni határokon kívül színtiszta szlávok lennének. Magyarán: abból, hogy a 9. században egy terület—a mai Morvaország, valamint Szlovákia területe a Garam folyóig — morva fejedelemség volt, még nem következik az, hogy lakossága kizárólag a szláv etnikumhoz sorolható. A 9. század elején például a frank birodalom egész nyugati felén nem germán, hanem vulgáris latin, sőt már-már ófrancia és óspanyol nyelven beszéltek, Csehország pedig Szent Vencel, azaz 929 óta a birodalom, a Reich része volt. Ennek ellenére feltételezem, hogy a Reichnek ezen a részén akkor is, és a következő évszázadokban is cseh etnikum élt és beszélt, a nyugatfrank — francia — honban pedig francia, és nem frank. Éppen így kétségtelen, hogy Hellászban görögül beszéltek a népek akkor is, amikor már római császárok, vagy jóval később már szultánok voltak az uraik. A morva fejedelemség területén élt etnikumokkal és nyelvükkel kapcsolatos bizonytalanságot legjobban magának Szvatopluknak a személye mutatja, aki a 860- as évek elejétől nyitrai főnök, 870-től 894-ig a morvák fejedelme (I. Mojmír unokaöccsének és utódjának. Rastislavnak az unokaöccse) volt. Anékül, hogy a kérdés részletes elemzésébe belemennék, néhány olyan dolgot említek meg róla, amelyek közismertek, de különösebb figyelemre nem méltatták őket. Északi Moravia fejedelme, Szvatopluk „vitéz volt és félelmetes a vele szomszédos népek szemében". 862-ben ugyan püspököt és térítőt kért Bizáncból a császártól, de ő maga nem volt igazában keresztény, sőt szláv hitű sem. VIII. János pápa 880 júniusában a szláv nyelv használatát nemcsak a prédikációban, hanem a misében is megengedte. Az erről szóló pápai levél számunkra most legfontosabb része Váczy Péter kissé rövidített és javított fordításában: „Az evangéliumot először latinul olvassák fel és csak azután fordításban, szláv nyelven a latin szavakat nem értő nép fülének. Ha azonban Te, Szvatopluk és országod nagyjai a misét szívesebben akarnátok latinul hallgatni, úgy legyen kedvetek szerint.” Váczy kommentárja szerint „Nyilvánvaló, hogy Szvatopluk főembereivel együtt egyáltalán nem lelkesedett a szláv misézésért. Szvatopluk megfoghatatlan érzéketlenséget mutatott a szláv liturgiával szemben. (...) Rasztiszlávot és Kocelt csak a legendák próbálják olyan színben feltüntetni, mintha a szláv nyelvű misézés szívügyük lett volna.” Amikor Arnulf keleti frank király 892-ben keleten találkozni kívánt Szvatoplukkal, „az megszegte hűségét és minden korábbi ígéretét, megtagadta, hogy a szokott módon a király elé járuljon. Erre a király... megbeszélést tartott Braszlav fejedelemmel... (894- ben) Szvjatopluk, a morvák fejedelme és minden hitszegés okozója, utolsó napját szerencsétlenül lezárta, miután emberi vérre szomjazva a vele szomszédos területeket csellel és ravaszsággal bejárta, utoljára is arra buzdítva övéit, hogy ne a békét szeressék, hanem inkább maradjanak ellenségei földijeiknek. Szvjatopluk vagy Szvjatopolk a fejedelmek fejedelmének mondatik. Ennek a fejedelemnek lovai is vannak; étele tejből készül. Igen szép mellvértjei vannak, melyek erősek is, becsesek is.” Szádeczky-Kardoss értelmezése szerint Ibn Ruszta azt állítja a morvák fejedelméről, hogy „lovai is vannak, és csak olyan ételekkel él, amelyet azoknak a tejéből készítenek.” Gardizinál a morvák „ruházata emlékeztet az arabokéra”, a Hudud al-Alam szerint pedig sátraik és jurtjaik vannak. Végül Szvatopluk halála: „Az Úr megtestesülésének 894. évében Szvatopluk, Morávia uralkodója elrejtőzött övéinek seregében, és sehol sem mutatkozott. Amikor azonban valóban felismerte, hogy (...) fegyvert ragadott saját ura, császára és atyafija, Arnulf ellen, ...akkor magába szállva, megbánástól vezérelve az éjszaka közepén, a sötétben észrevétlenül lóra szállt, és keresztülvágva táborán, a Zobor-hegy oldalán található helyre szökött... Mihelyt oda megérkezett, az erdő egy félreeső részén megölte lovát, kardját meg elrejtette a földbe, és hajnalhasadtával úgy ment a remetékhez, hogy ne ismerjék fel.” A sátorban lakó, keleties öltözékben járó, sok lovat tartó, szinte kizárólag lótejen élő, tehát kumiszt szerető, páncélban vitézkedő, a szláv nyelvet a liturgiában kimondottan nem kedvelő, lovat áldozó, az Árpád által küldött lovat a magyar források szerint rituális módon leüttető Szvatopluk tehát morva vezér volt ugyan, és az is lehet, hogy beszélt szlávul, de összes ismert etnikai sajátsága és szokása a keleti sztyeppről jött avarok vagy onogurok szokásainak felel meg. Neveltetése alatt viszont erős frank hatások érték. Bizonyára nem véletlen, hogy arra buzdította övéit, kíséretét, katonáit, hogy „ne a békét szeressék, hanem inkább maradjanak ellenségei földijeiknek.” Kik voltak Szvatopluk (Szvjatopolk) övéi, és kik voltak a földijei, de egyben az ellenségei? A pápa levele alapján ítélve övéinek, embereinek az ellenségei a szlávul beszélő földijei voltak. Ezekkel a latint nem értő szláv fülekkel nem akarta együtt hallgatni a misét. A prágai Kozma által röviden leírt lóáldozási jelenet (a földbe ásott vagy temetett karddal) szintén jó párhuzama az irániak, hunok, avarok világából jól ismert ősi sztyeppi, egyben iráni kardáldozási szokásnak. A szokáskör a 10. századig más népek körében is fennmaradt. Az oroszokról írta Ibn Ruszta és Gardizi a következőket: „Áldozatul hoznak teremtőjüknek nőket, férfiakat, állatokat, és a varázsjós kezéhez veszi az embert s az állatot, kötelet vet nyakába s azt egy tuskóhoz köti s így hagyja, amíg meg nem fullad.” Ennek pontos megfelelőjét találjuk a sztyepp iráni áldozati halmainál, ahol a feláldozott állatok és feltehetően az emberek is cölöpökhöz voltak kötözve. Szvatoplukot tehát a személyére vonatkozó megbízható források alapján több joggal tarthatjuk frank civilizációs hatásokat felvett kései avarnak, mint szlávnak, és e minőségében a morvák és Nyitra urának. Elvégre 568-tól kezdve avarok és onogurok uralkodtak a szlávság nagy tömegein, s itt-ott miért ne lehetett volna ez így 805 után is? Benkő Loránd szerint a személynévi alapforma önmagában nem határozhatja meg viselője nyelvét, még kevésbé etnikumát. A talán szláv nevet viselő Szvatopluk szokásaira nézve inkább avar vagy onogur fejedelem volt, és kétségtelen ura annak a Morvaföldnek, ahol igen sokan használtak griffes-indás övvereteket. A Kárpát-medence északnyugati sarkában — a 896-os honfoglalás előtt — a morva álombirodalomban élő nagy szláv tömegekről beszélő tan tehát fikció. Ez a fikció a régészeti leletek etnikus értelmezésének ferde, úgynevezett szláv logikáján, továbbá a politikai hatalom, az etnikum és a nyelv azonosságának, illetve egybeesésének hibás feltevésén alapul. Pontosan megfelel ennek az, hogy a hajdani nyugati székely nyelvterületen egy preszláv eredetű, valószínűleg germán (kvád) névadású víznek magyaros alakja volt: Vlaba patak. De még ennél is egyértelműbb és fontosabb Kniezsa Istvánnak az a felfedezése, amelyet a szlavofil magyar történészek és nyelvtörténészek nem szoktak emlegetni: a nyugati Felvidéken, a mai Nyugat-Szlovákiában vannak olyan magyar helynevek, mint Egresd, Egeg, Sziget, amelyeket a helyi szláv nyelv csak a 10. század vége (a „jer” vokalizációja) előtt vehetett át a magyarból. Trencsén vidékén tehát szláv lakosság vett át magyar helynevet a szlávok érkezése és a 10. század vége előtt ott élt magyar lakosságtól. Árpád népe 896-ban nem szlávokra akadt itt, hanem magyarokra, akik így aligha érkezhettek Árpád népével. A térségnek, főleg északi részének fokozatos elszlávosodása ezek szerint 896 után ment végbe, és nem török nyelvű túlélő avarok vagy onogurok szlávosodtak el 805 és 896 között, hanem a szlávok előtt betelepült magyarok helyébe kerültek szlávok valamikor 997 előtt. Szeretném megismételni, hogy ezek a szlávok nem 896 előtt vettek át magyar helynevet, hanem 997 előtt. A tényleges helyzet tehát pontosan a fordítottja annak, amit szlovák és cseh szomszédaink hisznek és vallanak. Részlet a Hungaroslavica című kiadványból, amely — az Avarus, hringus, Salanus (Tudósok költötte talányok), illetve a Hogyan lettek a blakokból románok című füzetekhez hasonlóan — belföldre 180 forint és 58 forint postaköltség, külföldre 6 USA-dollár összköltség előzetes megküldése esetén beszerezhető a szerzőtől: Makkay János, 1029 Budapest, Villám u. 6.
