Nyugati Magyarság, 1997 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1997-04-01 / 4. szám

1997. április Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 7. oldal történelmi lecke MAKKAY JÁNOS Hiányzó Lapunk márciusi száma az utolsó oldalon egy szép színes térképet közölt Közép-Európa nemze­tiségeinek megoszlásáról a második világháború előtt. Erről nekem sok minden jutott az eszembe. Ady Endrével kezdem. Ugyanabban a zilahi gimnáziumban tanult, mint a nála fiatalabb Kun Béla (nóta bene, egy-két évvel idősebb oskolatársa volt Jászi Oszkár is), akiről később azt mondta va­lakinek: „Te, ez egyszer még belefog rondítani a magyar koronába." 1903-ban meg ezt írta: „Hogy mi a manónak kellett nekem 1877-ben világra jön­nöm ! Ha már muszáj volt ez ajelentkezés, legalább történt volna akkor, míg el nem úszott Menyő (ahová a szekuritáte Tőkés Lászlót vitte 1989-ben) és még egypár falu.” Az Ady-birtokok azonban elúsztak, szinte előre vetítve Erdély sorsát. Állítólag Ady barátja volt Gellért Oszkár is. Van két művecskéje, melyekről a életrajzok nem írnak. Az egyik A szent korona tan hazugságai, amely 1908-ban jelent meg, és visszataszító táma­dás az ezeréves Magyarország és alkotmánya el­len: „A szent korona tan hazugságai átszövik, át­itatják az egész magyar alkotmányt." Később a két Ady-barát—Kun Béla és Gellért Oszkár — találkozott a Tanácsköztársaságban. Gellért a világháborúban a hadijelentések kom­mentátora volt. Persze nem a fronton, hanem a kávéházakban. ‘18 őszén pedig Károlyi Mihály, majd a kommunista sajtódirektórium főnöke. A bolsevista őijöngésben elkövetett bűneiért egy hó­napot töltött vizsgálati fogságban, és haláláig sza­badon agitált a szabad Magyarország ellen. Transzba esett és elájult Vérgőzös hónapjaik alatt Kun Bélával együtt el akarták adni a Szent Koronát. Másik, 1950-es mű­vében kitér erre a dologra. Címe: Önéletrajz, egy eposz tizenkét énekben, és csúcspontja a Rákosi Mátyást ünneplő hetedik énekben van. Mezőhegyesen járt Rákosi elvtárs 1948-ban, és Gellért is odautazott, hogy meghallgassa: Akkortájt jártam Mezőhegyesen, Negyvennyolcban, hogy meghallgassam őt, Rákosit és figyeljem a hatást. És elvesztettem emlékezetem. Másnap transzban egy előadást Tartottam én, ... Gellért elvtárs tehát Rákosi Mátyás egyszerű láttára valóságos transzba esett és elájult. Nos, 1919 márciusának közepén Károlyi Mi­hály lemondott, és ezt egy kiáltványban akarta be­jelenteni a nemzetnek. Megküldte a szöveget saj­tótitkárának. Gellértnek. A hatodik ének 5. jelenete szerint: Azeste ketten ültünk a szobámban. Gyilkolni így még soha nem kívántam. ... Oh, volna itt már Az a Kiáltvány! S hol késik a titkár, Aki elhozza? S elhozta. S mi ketten A szövegére hajoltunk meredten: — Lemondok s a hatalmat átadom A szociáldemokraták kezébe. — S nem így ragasztották ki másnapon! Bár nem volt még, ki fölhatalmazott, Kijavítottuk azt a mondatot S proletariátust írtunk helyébe. Gellért elvtárs volt tehát az, aki Kun Béla ke­zébe adta a hatalmat: hamisított és hazudott. Nem szabad tehát elhinni neki az ének 7. jelenetében, amikor sorra hazugságnak nevezi a vizsgálati fog­ságban ellene felhozott vádakat, közöttük a korona eladásának tervét. Mint patkány a süllyedő hajó­ról, már júliusban Bécsbe menekült: S jött július. Nem itthon már, de Bécsben. Az a Bukás magyarföldön ne érjen. Megíratták a „Presse"-ben azonnal, A szent koronát hoztam én magammal, Hogy eladjam a drágaköveit. A koronát? azt a pokolba szántam! Otthon maradt és nem is volt baja. De álljunk meg pár másodpercre itt: Dehogyis voltam én a tolvaja. A pápa „őrzi” ma a Vatikánban. A pokolba szánt korona tehát itt maradt, de csak azért, mert a korábban menekülő Gellértnek nem volt elég ideje és mersze nyélbe ütni az üzletet. így Kun Béla egy hiteles tanú, Kosztolányi Dezső sze­rint a Vérmezőn nem a koronával, hanem egy cso­mó zsebébe gyömöszölt Zserbó tortaszelettel szállt fel a repülőgépre. Leszögezhetjük tehát, hogy az ezeréves Magyarország szétveréséért és felosztásáért belül a legtöbbet Gellért és társai tet­ték, hiszen a kommün készítette elő a terepet, adta meg a lehetőséget Trianonhoz. Miért gyűlölték a magyart? A fő kérdés azonban az, hogy Európa számos országában miért gyűlölték már az első világhá­ború előtt a magyart? A válaszadást a mellettünk­­velünk élő népek, valamint a nagyhatalmak hoz­zánk fűződő viszonya alapján kísérlem meg. A körülöttünk élő szláv népek körében a ma­gyarok iránti ellenszenv történeti eredetű. Rájuk öröklődött e népek hajdani közös elnyomóitól, az 568-ban a szlávokat rabszolgaként maguk előtt terelő avaroktól, majd a hozzájuk 670 körül társult onoguroktól. A nacionalizmus múlt századi ébre­dése azután ezt a réges-régi, lappangó érzést forró­ra hevítette. A románság magyarellenességét azonban nem okozhatta ez a körülmény, mert a vlachok-oláhok csak a 12. század végétől kerültek közvetlen érint­kezésbe magyar népekkel, amikor a Balkánról kezdtek betelepedni Erdélybe. A véres román­magyar kapcsolatok okai inkább társadalmiak (a vlachok évszázadokig egyetlen társadalmi réteg­be, a jobbágy ságba tartoztak). Az erdélyi románok 1848^19-es vérengzései (Nagyenyed) kétségen kívül mutatják, hogy a magyargyűlölet legalább úgy lobogott az erdélyi oláhokban, mint a Zentán vérengző szerbekben, akik a meggyilkolt magya­rok koponyáival rakák tele a főtér szobrának talap­zatát, és hetekig nem engedték, hogy a hozzátarto­zók a testekkel együtt eltemessék őket. (A történe­lem vak tanúsága és a látszólagos tapasztalatok el­lenére azonban nem a magyarok és a románok je­lentik egymásra a fő veszélyt. Nem egymás ellen kellene évszázadok óta harcolni, hanem együtt vé­dekezni bizonyos, orosz támogatást élvező szláv terjeszkedési törekvések ellen.) Végül utolsó szomszédunk, a német osztrák­­ság, talán nem is gyűlölt, hanem csak lenézett ben­nünket, illetve haragudott ránk. Ennek történeti oka részben az, hogy sem az Árpádok, sem az An­jouk nem lettek a német birodalom hűbéresei, mint például a csehek. Amikor pedig Mohács miatt ha­zánk mégis része és alattvalója lett Ausztriának, akkor megkezdődött a négyszáz éves küzdelem az önálló Magyarországért. Vajon mi mit mondtunk volna a császár helyé­ben, látva, hogy a török hódoltságot viszonylag önállóan átélt erdélyi fejedelmi urak ápolják a tö­rök szövetséget (persze a még nagyobb magyar függetlenség érdekében)? A Balkánon folyó, török elleni háborúkban a magyar fél csak tessék-lássék vett részt, kivéve Bosznia okkupációját, amelyben már kár volt részt vennünk, de azt mégis halálosan komolyan vettük. E négyszáz év alatt a csehek csendben meghúz­ták magukat a birodalom védelmében, fővárosuk császárváros lett, ennek ellenére egy prágai tökfej nemrég egy riportban elmondta nekünk, hogy év­századokig mi nyomtuk el a cseheket (miként azt Jaroslav Hasek is vélte). Ami persze még 1867— 1914 között sem volt igaz, mert a monarchia leg­több tábornoka, adószedője, katonai bírája, kül­földről fizetett kémje (Redl ezredes), frontról meg­futamodó embere cseh volt. Mindez azonban még nem lett volna elég Tria­nonhoz. Vajon miért fordult teljes mértékben Ma­gyarország ellen az európai nagypolitika 1920-as irányítója, Franciaország? Kézenfekvő oknak tűn­het, hogy a francia a románság nyelvrokona. Ennél azonban többről van szó. Ellenünk forduló franciák A Rákóczi Ferencet egy darabig befogadó (majd hitegető), az 1848-49 menekültjeinek me­nedéket adó Franciaország egyszer csak hazánk el­len fordult. Az időpont megtalálása egyszerű. 1870-1871-ben volt a francia-porosz háború. Franciaország indította el, de megalázó vereséget szenvedett: 1870. szeptember elején a francia had­sereg megadta magát. A monarchia vezérkara ki­dolgozott egy tervet Franciaország megsegítésére, de ezt mind a bécsi birodalmi gyűlés, mind a ma­gyarországgyűlés elvetette, megvetve ezzel az ala­pokat a monarchia szétverésére, Magyarország feldarabolására. De ez még nem minden! A vereség után néhány hónappal ugyanis — 1871. március 28-a és május 28-a között—átvette a hatalmat Párizsban a kommün. Tombolt az őrület és a proletárdiktatúra. A kommünben vezérszere­pet vitt Frankel Leó óbudai zsidó aranyműves. A mániákus őrjöngés után Svájcba, majd Magyaror­szágra menekült. Franciaországban távollétében halálra ítélték, de Budapestről nem adták ki. Né­hány hónapig vizsgálati fogságban tartották, majd szabadlábra helyezték. Történt mindez akkor, ami­kor Európa más országai a németek által kimért óriási hadisarc mielőbbi kifizetésére felvett köl­csönt tizennégyszeresen fölüljegyezték. Európa kettévált. A megerősödött Németország súlya megnőtt, és a monarchia hozzá kötötte a szekerét. Ezzel pre­desztinálta Franciaországot arra, hogy a reváns szellemében folytatandó politikája az első lehetsé­ges alkalommal leszámoljon vele. Egy példa arra, hogy a franciák németgyűlölete hogyan terjedt ki Magyarországra. Anglia fokozatosan elfordult Bécstől Bosznia okkupációja miatt. Néhány éve a később lemészá­rolt Pest Megyei Hírlapban írtam meg, hogyan ger­jesztette és terjesztette a boszniai okkupáció után Szarajevóban éveket töltő angol régész, Sir Arthur Evans Angliában a magyargyűlöletet, és hogyan rajzolta meg másfél évtizeddel Trianon előtt Be­­nessel és Masarykkal a trianoni magyar határokat. Körülöttünk és a nagyhatalmaknál minden ké­szen állott tehát Trianonhoz. Itthon a belső ellensé­gek, Gellért és társai végezték bomlasztó munká­jukat, miközben a nemzet egészséges védekező erői nem működtek megfelelően, főleg a belső ak­namunka miatt. Erre Babits Mihályt hozom tanú­nak, aki 1908-1911 között Fogarason gimnázium­ban tanított. Önéletírása szerint „halinacsizmás oláhok lép­tei visszhangzottak a folyosón, s nagyszakállú pó­pák járták az utcákat, míg a magyar urak a Mexico vendéglő teraszán ittak, kártyáztak és politizáltak. (...) A kuruckodás gyermekes játéknak tűnt fel előttem, hisz úgyse változtathattunk semmi lénye­geset, s egészen más erők forrongtak körülöttünk.” Az ETNIKAI TARKASÁG OKAI A magyar nagyurakat tehát nem érdekelte semmi, a magyar értelmiség, legalábbis a Babus­hoz hasonló része pedig előre megadta magát an­nak a liberális siserehadnak, amely annyira nem kedvelte és kedveli azt, amit gúnyosan kurucko­­dásnak vagy magyarkodásnak nevez, s ami egyéb­ként nem más, mint egészséges és nem önfeladó nemzeti érzés. Ezektől a tényéktől azonban még nem lett vol­na annyira tarka az a térkép, mint amilyen. A tar­kaság okait a következőkben látjuk: A Kárpát-medence évezredek óta a népek or­­szágútja, sőt, keresztútja volt. Fekvése nem olyan, mint például Portugáliáé. A medence sorsát a hon­foglalás óta az uralmi helyzetek és változásaik ha­tározták meg. Történelmünkben az Árpádok vol­tak a legelső uralkodók, akik az egész medencét egyetlen állam keretében egyesíteni tudták (ural­muk kezdetén jelentős számú nemzetiség-kisebb­ség nem volt). Később külpolitikai és belpolitikai okokból megindult a németek betelepítése (szá­szoké Erdélybe, Szatmárba, a Szepességbe). Az első jelentős román beköltözők azok a balkáni vlachok-oláhok voltak, akik Béla bizánci trónörö­kös herceg, a későbbi III. Béla vezetésével 1150— 1160 körül — még mint bizánci zsoldosok — ép­pen az Árpádok Magyarországa ellen harcoltak, ül. Béla e vlach-oláh harcosokat azután Erdélybe telepítette. Az Árpád-ház kihalása után a Kárpát-medence megmaradt egységes uralom alatt, és ekkor került sor például a Moldvába költöző, már-már elma­­gyarosodott máramarosi vlachok helyett sok ezer mszin (40 ezer család) betelepítésére a Kárpátal­jára. A következő szakasz a 15. század utolsó önálló, részben nemzeti királyainak kora, amikor a török teijeszkedés miatt rác, azaz szerb menekültek tíz­ezrei érkeznek a Balkálról, és megkezdődik a Drá­vától és a Dunától délre fekvő magyar településte­rületek felszámolása, elsősorban a Szerémség színtiszta magyarságáé. Mohács határkő! Ezt követően — egészen máig — előfordult ugyan, hogy az egész Kárpát­medence, tehát a történelmi Magyarország egyet­len uralom alatt volt (például 1688-1919 között Habsburg), de ez — nemzeti értelemben — soha­sem volt magyar uralom. Ilyen csak a medence egyetlen nagy térségére korlátozódva létezett az erdélyi fejedelemség idején. A korszak első két­száz éve a nagy magyar néppusztítás időszaka, mert a török rabság az addig színmagyar Alföldre és a Dunántúl színmagyar részére terjedt ki. A pusztítás nemcsak a magyarok irtását jelentette, hanem a török alatti szerb bevándorlást, valamint a török kivonulása után a néptelen területekre németek és szlávok telepítését Nyugatról, a Felvi­dékről, a Balkánról. Közreműködtek ebben a földesurak, magyarok és nem magyarok egyaránt, hogy újraigazolt birto­kaikra minél hamarabb munkaerőt szerezzenek. Később Erdélyben és a Partiumban ennek egy vál­tozata működött: a nagybirtok jobban kedvelte az olcsó és engedelmes románjobbágyságot a méltat­lankodó magyarnál, így tízezrével kergette el a ma­gyarokat, és telepítette be helyettük a románokat. (Mint Jósika Miklós báró Beszterce-Naszód me­gyében 1838 után.) A 19. század nacionalista vilá­gában szerveződő románság intézményesen úgy folytatta ezt, hogy az eladósodott magyar nagybir­tokosoktól földet vásárolt a hajdani román jobb­ágyoknak. A BELSŐ kisebbség uralma Arra azonban mindmáig nem akadt példa a Kárpát-medencében, hogy egy belső kisebbség ragadta volna magához a hatalmat. Ez még a Nagy- Magyarország közepére zsugorított, de rövid időre önállóvá lett Horthy-Magyarországon (1526 óta mindmáig az egyetlen szuverén és nemzeti magyar uralom!) sem történhetett meg. Nem volt ilyesmire nyíltan mód a 45 éves véres bolsevista uralom alatt sem, bár megtörténtek rá az előkészületek a legkü­lönfélébb pozíciók betöltésével. Azután 1990-ben — történelmünkben először — belső kisebbség ragadta meg a politikai, pénzügyi és gazdasági ha­talmat, mégpedig nyugati támogatással. A belső előkészítés és a külső támogatás ellenére ehhez a hatalomátvételhez rendkívüli politikai ügyesség, ravaszság és züllöttség, egyben a magyar társada­lom teljes érdektelensége, álomkóija, sőt, egyes csoportjainak támogatása és árulása is kellett. Ez a belső kisebbség a szovjet uralmat 1956 előtt és után egyaránt hűségesen kiszolgáló réteg­nek ama része, amelynek idősebb generációi, a nagyapák és apák-anyák 1919-ben, illetve 1945 és 1990 között ránk kényszerítették a kommunizmu­sukat. Most pedig a fiak-lányok—látszólag meg­tagadva apáik-nagyapáik vörös hitvallását — ka­pitalizmust építenek. Ne csodálkozzunk azon, hogy a magyar nép nem érti manapság, mi is történik vele. Ébren van (mint a gazdatüntetések is mutatják), érzi a kívül­­ről-belülről fenyegető veszélyt, de nem értheti még a helyzetét, mert nincs hozzá történelmi lecke. CZEGŐ ZOLTÁN Alkotó reményben Lejárt ismét március szent európai — mert nemcsak magyar—ünnepe. Nem lettünk gazdagabbak egy tapasz­talattal, ugyanis az történt, amire fölkészülhettünk. Ki-ki a maga módján és a maga hasznára tépte magához Pető­­fiék szent szándékait, a megvalósulást ígérvén a mostani hatalmi pártolásokért cserében. Nem megy ez már, urak, rég nem megy... Volt azonban egy különös jellemzője az idei márciusi ünnepnek. Magyarországon, Erdélyben mindenütt arról szóltak a szónokok, hogy lám csak, üzent a mostani román kormányelnök, kellemes ünnepeket kívánt Bukarest. Hát ilyen még nem volt! Ünnep nagyszombatján Victor Ciorbea miniszterel­nök azt mondta, joggal számíthat a romániai magyarság a magyar alapítású)!), magyar nyelvű Bolyai Tudománye­gyetem visszaállítására. Hát ennél szebb ajándékot el sem képzelhetett a szám­talanszor becsapott Erdély, Trianon egyik árvája. Óhatatlanul az a levél jutott eszembe, amit az 1989-es bukaresti puccs után kaptam a még vakon tapogatózó egyik erdélyitől: „Végre megértük, hogy eltakarodtak az ellenségeink, és élhet a magyar-román barátság szabadon, mert a népek, az egyszerű emberek mindig is szeretet­tel...” És így tovább. Erre a levelet kiváltó hangulatra jött azután a marosvá­­sárhelyi siculicidium modem változata: ittas román ro­hamosztagok törtek, zúztak. Na már most: Kolozsvár hírhedett Drakula-polgár­­mestere — a vérszívó modem változata — a maga mód­ján viszonyult a magyar Márcziushoz, román szalaggal koszorúztatta Petőfi kolozsvári emléktábláját. Továbbá a Fellegváron márványtáblázott a 48-as magyar „mészárlá­sok” fájdalmának emlékére. Persze nem a tömeggyilko­lásba, a mócok föllázításába, a magyar tízezrek kiirtásába belétébolyult román vezér, Avram láncú szobránál hulla­tott könnyeket az elpusztított magyarokért. A dolog, lám, így megyen. Miközben figyeltem a hazai és az elszakított magyar részek ünnepi szónokait, ilyen előítéletekkel voltam tel­jes: vajon akad-e valaki, aki a mostani román miniszterel­nök védelmére kel, a saját román honfitársai ellenében? Vajon lészen-é egy szónok, ki elmondja az ünneprontó figyelmeztetést, miszerint a tegnapi Ciorbea-féle ígéretet a román államelnöki hivatal durván, keményen cáfolta: szó sem lehet magyar egyetemről a kétmilliónál is több romániai magyar oktatására! Az ünnepnapon már mindenki tudta, hogy a kolozs­vári román egyetem—ez kebelezte be a Bolyai Tudomá­nyegyetemet 1959-ben, s az aktust a leendő utód, Iliescu jelenlétében maga Ceausescu vezényelte le — román ta­nári gárdája testületileg állt föl, kijelentvén, hogy mindent megtesznek a Bolyai egyetem visszaállítása ellen, s elkép­zelhetetlennek tartják a „szakadást”. Nyilván, magyar diákok ezreitől és jónéhány tanári katedrától kellene meg­­válniok... Az ünneprontás 15-én nem történt meg. Egyetlen ho­zsanna volt a sok szónoklat, s csak elvétve akadt egy-egy radikálisabb követelő, mint például Székelyudvarhelyen. Ciorbea miniszterelnök védelméről szóltam az imént. Tessék elképzelni, milyen felelősségtudattal szólhat ez az ember hazai és nemzetközi fórumokon, ha tudván tudja, bármikor leintik az otthoni nacionalisták? Elmegy vala­hová, szól, és senki nem hisz majd neki. Mert hitelét veszítette, az igazságért szólván. Lehet, megfordult a fejében neki is, hogy hiszen ez lenne az a pont, amikor le kellene mondania, hiszen egy hitelét vesztett miniszterelnök a továbbiakban csak báb lehet a dirigens pártok kezében. Többórás beszélgetésre hívta össze Csáky Zoltán, a Duna Televízió kamerái elé az erdélyi magyar vezetőket. Ott valahogy szóba került a magyar oktatás sorsa, s annak előkészítő szakaszait is taglalták. És ebben a riportban erdélyi egyetemi tanár szájából hangzott el, hogy „az 1959-es erőszakos egyesítést nem szabad erőszakos el­szakadással megbosszulni”. A közismerten Bolyai-ellenes tanárnőtől nem először hallunk hasonló kirohanást. Ki védi meg most már szegény Ciorbea miniszterelnö­köt? Az az Emil Constatinescu államelnök-e, akit a no­vemberi választásokon a romániai magyarok, az RMDSZ szavazatai segítettek föl az elnöki székbe? Vagy Avram láncú utódai, a Funarok? Lejárt Márczius ünnepe, és nem múlhatott el úgy fölöttünk és a szemünk láttára, hogy az uralkodó román hatalom ismét be ne dobta volna a gránátot az ünneplők közé: Hátrébb az agarakkal! Ünnepeljetek, de a hétköz­napjaitok, a munkanapjaitok, a gyermekeitek jövője, az anyanyelvetek jövője a mienk, román uraké, a mi demok­ráciánk értelmében! Igen reméljük, hogy Victor Ciorbea román miniszter­­elnök nem követi a tébolyba Avram láncút, hanem a maga útján próbál haladni. A legnehezebbet választotta, akár Bolyai János, a nem euklideszi geometria megalapozója: az igaz, az eleven demokrácia jegyében élni, ha magára hagyottan is. November óta egy rossz szót le nem írtam a román nacionalistákról. Csak figyeltem, figyeltünk. Hát kiugrott a koszlott román nyúl a bokorból, kibukkant a rozsdás szeg a balkáni zsákból, melyben ismeretlen, mert soha meg nem tapasztalt a demokrácia, a jogszerűség. Magyar feleim, nem a hitet, a magam élő hitét veszem el tőletek! Csupán azt mondom, mit eddig is, mindig is: Remélni csak tevékenyen lehet; a remény a kérlelhetetlen küzdelem jóságos kísérője legyen mindiglen. Másként nem adatik megmaradnunk.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents