Nyugati Magyarság, 1997 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1997-04-01 / 4. szám
8. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 1997. április KISEBBSÉGI KALEIDOSZKÓP Felszabadult közigazgatás Magyarok között a szlovéniai Ljubljanában Noha nem sok közük van egymáshoz, egy valamiben mégis hasonlítanak. Az újabb tudományos felfedezések elfeledtetik a régebbieket, pedig reájuk épülnek, őket teljesítik ki. Huzamosabb elnyomásban a kisebbségi sérelmek úgy rakódnak egymásra a tudatokban, hogy a régebbiek lassan elmosódnak az újabbak, kíméletlenebbek nyomása alatt, és végül szinte természetesnek tűnik az, ami mélységesen természetellenes. Tőkés László nagyváradi református püspök, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség tiszteletbeli elnöke egyik újabb nyilatkozatában, amelyet a bukaresti Cronica Romana tett közzé, az Alkotmány első szakaszának újrafogalmazását javasolta. Ez kimondja ugyanis , hogy Románia „nemzetállam”, ami egyszerűen nem igaz, de alkalmas arra, hogy az erdélyi magyarságot — és más kisebbségi közösségeket — megfossza részvételi jogától az államéletben, a nyelvhasználatától, minden kulturális, oktatási lehetőségétől. Az RMDSZ kormányzati szerepvállalása óta ez az alkotmányi szakasz anakronisztikussá vált. Felveti Tőkés püspök a területi közigazgatási beosztás terén elszenvedett magyar sérelmeket is. Ez az a kérdés, amit szinte már el is felejtettünk, csak azok a települések tartják észben, amelyek hátrányokat szenvednek miatta. Ugyanis az utóbbi fél évszázadban Romániában minden területi rendezés fő célja a magyarság közigazgatási szétdarabolása volt, hogy így csökkentsék a kétmilliós közösség ellenálló erejét. Felszabdalták a történelmileg kialakult kisebb és nagyobb közigazgatási egységeket, magyar falvakat román községközpontokhoz csatoltak, és így a magyarság létszámát egy-egy helységben olyan szintre szorították le, hogy ne jelentsen komoly tényezőt az igazgatásban. Települések százait sorolhatnék: kisebb lélekszámú magyar falvakat rendeltek nagyobb román községek alá, vagy éppen fordítva: nagy magyar telephelyek központját „helyezték át” olyan román falucskákba, amelyekhez soha nem tartoztak, és jókora távolságra esnek egymástól. A lényeg mindig a román felsőbbrendűség, a méltatlan előny. Érvényesült ez az „elvtelen elv” a megyék határainak megvonásánál is. Az 1950-es „rajonálás” során—ezt több is követte—Gyimesbükk községet átcsatolták Bákó tartományhoz. Tudni kell, hogy a gyimesi völgyben elhelyezkedő települések, Bükk. Középlok és Felsőlok olyan szervesen egybeépültek, hogy csak a falujelző tábla választja el őket egymástól. Gyimesbükk. a völgy időben első települése, továbbá a magasabb fekvésű Középlok és a még ennél is „fennebb” épült Felsőlok a történelem során mindig Csík megyéhez, illetve előbb Csík székhez tartozott. Minden szál Csíkhoz köti, nemcsak csángó-magyar lakossága. Igen ám, de Gyimesbükk „alsó” faluhatára egyben a történelmi Magyarország határa is volt Moldva irányában. Ama 1950-es rajonálás idején az új területi beosztást az egyik vezető román pártaktivista, a későbbi miniszterelnök, illetve államelnök, Chivu Stoica határozta meg. Kiszállt a helyszínre, és kimondta a döntést, hogy Gyimesbükknek Bákóhoz, vagyis a történelmi Moldvához kell tartoznia, mert nem lehet a körzet határa és egyben a Magyar Autonóm Tartomány határa is — akkor ezt vonták meg — Nagy-Magyarország egykori keleti határvonala! „Rossz sugallat lenne ez, elvtársak!” — intette le a csíki pártembereket, akik a gyimesi völgy kettészakításának hátrányaira hívták fel a figyelmét. És Gyimesbükk Bákó fennhatósága alatt maradt 1968-ban, mikor a Magyar Autonóm Tartomány végleges felszámolásakor — ezt már Ceausescu irányította — felállították a megyéket. Mi lett ennek a következménye a gyimesbükki lakosság életében? Vegyük csupán az igazságszolgáltatást. Ha a bükkieknek peres ügyük támadt egymással földek dolgában, vagy a havasi legelők tulajdonjoga ügyében — a gyimesi völgyben nem szerveztek kolhozokat —, akkor Bákó megye legközelebb eső bíróságához kellett fordulniuk, Comanesti városában — mellesleg: ennek Kománfalva volt a kunoktól örökölt hajdani neve! —, de a tárgyalás előtt egy nappal be kellett utazniuk Csíkszeredába, régi megyéjük központjába, a telekkönyvi kivonatért. Ugyanis ott őrzik a gyimesi telekkönyveket. Bükk községgel együtt ezeket a tulajdoni nyilvántartásokat nem költöztethették át Bákó megyébe, mivel Moldvában és Havasalföldön, a régi Romániában soha nem léteztek, ma sincsenek telekkönyvek! Megesett az 1968-as megyésítés során, hogy román telephelyeket „áldoztak fel” a közigazgatási beosztás románosítása kedvéért. így a vegyes lakosságú Maroshévíz körzetet természetes vonzási központjától, Marosvásárhelytől, vagyis Maros megyétől Csíkszeredához, Hargita megyéhez csatolták át. Mivel a maroshévizi románság .javította” Hargita megye román lakosságának számarányát. Ugyanígy került Bodzaforduló Kovászna megyéhez. Ez a majdnem színtiszta román lakosságú helység valamikor, kicsi falu korában, valóban Háromszékhez tartozott, de a két háború között megépült a Brassó-Bodzaforduló közötti vasútvonal (ezt a Kárpátokon át akarták vezetni Galac dunai kikötőjéhez, de az építés belefulladt—nem a Duna vizébe, hanem—a bukaresti korrupciós botrányokba), a vasút pedig Brassóhoz hozta közelebb Bodzafordulót és a mellette létesült kisebb telephelyeket. Ezt a természetes kötést érvényesítették a régebbi közigazgatási átrendezések is, egészen 1968-ig. Akkor Bukarestben úgy látták, hogy a létrehozott Kovászna megye lakossága „túlságosan” magyar többségű, oda kell csatolni hozzá Bodzafordulót és környékét. Azóta, ha egy bodzái román megyéje székhelyére, Sepsiszentgyörgyre utazik ügyes-bajos dolgait intézni, akkor előbb bevonatozik Brassóba, egy másik megye központjába, majd onnan átszállással éri el a „saját” megyeszékhelyét. Igaz, hogy létrehoztak közvetlen autóbuszjáratokat Szentgyörgy és Bodzaforduló között, de a bodzái vidék természetes vonzásközpontja ettől még Brassó maradt. Kárpótolták a maroshévizi és bodzafordulói románokat, amiért kiszakították őket hagyományos közigazgatási kereteikből. Hargita megyében Maroshévíz, Kovásznában Bodzaforduló a fő „káderbázis”, ahonnan a két „megbízhatatlan” székely megye „megbízható” román vezetői kikerültek. 1989 után a román nacionalizmus telesírta a világot, hogy a székelyek „elűzték” a románokat Hargita és Kovászna megyékből, ám ez ugyanolyan hazugság volt, mint a románosítók minden más „érve”. Magyari Lajos költő, a későbbi szenátor már 1991 -ben bebizonyította, hogy Kovászna és Hargita megyékben összemérhetetlenül többen töltenek be vezető tisztségeket, mint amennyi e két megye román lakosságának számaránya alapján megilletné őket. Nem nagyon látszik változni a helyzet e vonatkozásban azóta sem, hogy az RMDSZ kormányzati tényező lett. Kovászna megyében —- a hajdani Háromszéken — még a Ceausescu-diktatúra idején is magyar volt a megye főnöke, a románsághoz feleségével, gyermekeivel kötődő, de mégiscsak magyarnak született barcasági csángó, Rab István. A mostani prefektust, egy román közéleti férfiút, a megye székelységének „a koalíciós kormányzás” nevében kellett elfogadnia. Most éppen itt tartunk. Beke György Magyarországon vagy a határon túl, ha az egykori Jugoszlávia magyarsága kerül szóba, szinte mindenki a bácskai, bánsági — hivatalos elnevezéssel: vajdasági — magyarokra gondol. Jóval kevesebbek tudatában jelennek meg a horvátországi Drávaszögben, avagy a szlovéniai Muravidéken élő nemzettársaink, pedig ők is őshonosak a szülőföldjükön, s tömbszerűen települtek a lakóterületükön. — Végképp kiesik a látókörünkből a nagyvárosi szórvány, amelynek tagjai a történelem sodrásában, munkavállalás, házasság vagy más okok miatt kerültek többségi környezetbe. A szlovén főváros, Ljubljana magyarságának, illetve a budapesti szlovéneknek az életkörülményeit, nyelvikulturális állapotát, folyamatait hivatott föltárni az a szociológiai kutatás, amely ezekben a hónapokban zajlik A Magyarországi Nemzeti és Etnikai Kisebbségekért Közalapítvány és a Szent László Akadémia támogatásával. E vizsgálat kézbentartójaként jártam nemrégiben Szlovéniában, s látogattam el a Petőfi Sándor Magyar Kultúregyesületbe. A Monarchia hangulatát idéző, hangulatos utcácskákkal, műemlékekkel telitűzdelt város folyócskája, a Ljubljanica partján, egy öreg bérház emeletén takaros helyiséget mondhatnak magukénak. Bár a tárgyi feltételeik szerények, a közösség immár harminchárom éve küzd az „olvasztótégellyel” a megmaradásért, az anyanyelv, az önazonosság továbbadásáért. Kiváló emberekkel ismerkedhettem meg, akik e tiszteletre méltó munkában részt vállaltak s vállalnak: Velencei Iván elnökkel és feleségével, Tanka Velencei Máriával, akik motorjai az egyesületnek, Marjanovics Lászlóval, aki nyugalmazott földrajztanárként most például a világhírű horvát szobrász, Ivan Mestrovic politikai önéletírását fordítja magyarra, dr. Hajnalka Zsolt közgazdásszal, aki aMagyar Külkereskedelmi Bank képviselőjeként is történelmi előadásokat tart a klubban, Szungyi Rózsával, aki a 80-as években fogta össze az itteni magyarokat, és Balog Zsuzsával, az érzékeny hangú lírikussal. A kutatásban igen nagy segítséget nyújtott Csík Gyula mérnök és felesége, Csík-Huszák Gabriella vállalkozó, aki egyben a magyar egyesület alelnöke is. A vele folytatott beszélgetést szeretném közreadni olvasóinknak, hisz szó esik benne a legfontosabb gondokról s örömökről, amelyek az ott élő honfitársaink mindennapjait jellemzik. — Mióta élnek a szlovén fővárosban? —1976 óta, amikor a féljem Zentárói a ljubljanai tudományegyetemre érkezett, a villamosmérnöki karra. O többé-kevésbé folyamatosan itt él, szinte minden hétvégén ingázott haza a családjához Bácskába. Jogi főiskolát végeztem, 1984-től magam is itt élek. Különböző munkakörök után 1993-ban egy szójatermékek nagykereskedelmi forgalmazásával foglalkozó céget alapítottunk, amely néhány magyar gyárat is képvisel: a pécsi-bólyi részvénytársaságot, a dunakeszi Sweet Point vállalatot, egy osztrák céget és a cseh Pragosoja vállalatot. — A magyar egyesülettel, illetve a ljubljanai magyarsággal mikor került szorosabb kapcsolatba, majd hogyan vált az egyik vezetőjévé? — Érkezésemet követően gyorsan bekapcsolódtam az egyesület munkájába, s az utóbbi két évben vállaltam funkciót is a klubban. Azóta alelnöki tisztséget töltök be, de tagja vagyok az Illyés Alapítvány szlovéniai alkuratóriumának, s beválasztottak a Magyarok Világszövetsége választmányába is. —Honnan jött és milyen főjegyeket hordoz a becslések szerint 2000 fős ljubljanai magyarság? — Az itteni magyarok jó része a Vajdaságból jött, kisebb része a Muravidékről. Érkezésük fő indítéka a munkavállalás. El kell mondanom, hogy a klubunkba szinte kizárólag a vajdaságiak járnak, sajnos, alig van muravidéki tagunk, nem tudnám megmondani, miért. — A tagok egy része irodalmi, egy része zenei munkásságot is kifejt, de ismereteim szerint a legkisebbekkel is foglalkoznak. Milyennek látja az utánpótlást, a jövőt? — Ebből a szempontból nagyon pesszimista vagyok. A tavalyi karácsonyi ünnepségen mintegy huszonöt gyermek jött össze, a klub tagjai, az apukák, anyukák, nagyszülők kíséretében. A huszonöt gyermek közül hárman-négyen ha tudtak magyarul. A második-harmadik generáció már egyáltalán nem beszéli a nyelvünket. A klubban sokat kritizálom az embereket, hogy nem beszélnek a gyerekekhez magyarul, még akkor is, ha vegyes házasságban élnek. Valahogy az emberek nem tartják fontosnak, lényeges dolognak azt, hogy átadják az utódoknak, amit örökül kaptunk az őseinktől. Kifogásuk persze szép számmal akad: arra hivatkoznak, hogy esetleg a gyermeknek hátránya származik ebből az iskolában vagy a továbbtanuláskor, mintha a szlovén nyelvtudásuk károsodna ezáltal. Pedig a gyermek a környezetében megtanulja a szép és igényes szlovén irodalmi nyelvet ugyanúgy, mintha otthon beszélnének. Ehozzállás következtében az egyik szülő nyelve elvész, ezáltal a gyereknek nem maradnak meg a gyökerei. — Van olyan pedagógiai felkészültségű ljubljanai magyar, aki alkalmas ezeknek a gyerekeknek az összefogására, nekik szóló foglalkozások tartására? — Klubelnökünk felesége, Tanka Velencei Mária, aki egyébként valaha Újvidéken a Jó Pajtás című gyermeklap újságírónője volt, nagyon ügyesen tud foglalkozni a gyerekekkel. Többször összejön velük, de nagyon nehéz az olyanokkal, akik a legkülönbözőbb nyelvi szinteken állnak. Egyikük jól beszél, másikuk egyáltalán nem tud magyarul, a harmadik csak sejt valamit. Nagyon kevés olyan gyerekünk van, aki igazán be tud kapcsolódni valamilyen munkába. — Ilyen esetben mi a megoldás? Gondoltak esetleg műsoros videokazetták közös megnézésére, vagy marad egyetlen megoldásként otthon, a családi körben ápolni, fejleszteni a magyarságtudatot? Milyen recept képzelhető el a megmaradásra ? — Csupán egy klubon keresztül nem lehet megőrizni az anyanyelvet— a klub arra jó, hogy esetleg összejöjjünk, tudjunk egymásról, segítsük adott esetben egymást, irodalmi esteket rendezzünk, bekapcsolódjunk más térségeknek — például a Muravidéknek—amunkájába. Sokan azt gondolják, ha eljönnek a klubba és magyarul beszélgetnek, akkor ők magyarok, azután hazamennek, otthon pedig szlovénül beszélnek a gyerekeikhez. Ez az, amit én nagyon-nagyon elítélek, és nem tudok megérteni. Mindenképpen a család az, ahol az anyanyelvet meg lehet őrizni. — Mit tehet egy ljubljanai magyar az Illyés Alapítvány alkuratóriumában — ahol érthetően a muravidéki tömbmagyarság képviselete a túlsúlyos—a szórvány érdekében? — Mi eddig is igen nagy segítséget kaptunk az Illyés Alapítványtól: amikor hozzájuk fordultunk, megkaptuk a kért anyagi támogatást, televíziót, videokazettát, cimbalmot vásároltunk. Azt hiszem, az alapítvány erejéhez és a mi számarányunkhoz képest, amit meg tud tenni, azt megteszi az érdekünkben is. Nyilvánvalóan a Szlovéniának szánt pénz nagyobb része a Muravidékre jön, de ez ellen kifogásunk nem lehet, ott él az ország magyarságának zöme. — Új fejlemény, hogy a Magyarok Világszövetsége választmányában képviselettel rendelkezik a ljubljanai magyarság. Milyen benyomásokat szerzett a bekapcsolódás során, milyen elvárásokat fogalmazott meg a testület irányában s a saját részvételével kapcsolatban? —Szlovéniából Bence Lajos költő, újságíró s jómagam kerültünk a Világszövetség választmányába, így nem csupán a szórvány, hanem az egész ország magyarságának a képviselete a kötelességünk. Az eddigiek alapján aktívabb munkát várnék el. Amit a leginkább hiányolok, az az, hogy a budapesti központtól eddig nem jött — legalábbis a választmányi tagok felé — semmiféle információ, ideértve a sajtót is. így nem tudom áttekinteni a Kárpátmedence többi országában történteket. — Bízzunk benne, hogy e mostani beszélgetésünk nyilvánossága változtat a helyzeten. Engedjen meg egy személyes kérdést: az ön munka- és lakóhelye sok száz kilométerre van — immár több határral elválasztva—a szülőföldjétől, Bácskától. Mennyire intenzívek a kapcsolatai az otthonnal? — Mindig Zentát érzem az otthonomnak, mindig visszakívánkozom és visszavágyakozom. Remélem, hogy egyszer vissza tudok még menni, ha anyagi lehetőségeim megengedik. Sokszor kritizálom a többieket, hogy nemcsak abból áll a magyarság, hogy kimegyünk egy vendéglőbe, s táncolunk meg énekelünk egyet, hanem abból, hogy még vegyes házasságban is őrizze meg mind a két szülő az anyanyelvét. Nem azt mondom, hogy csak magyarul vagy csak szlovénül beszéljenek, de mind a két szülőnek a nyelve adódjék át a gyermeknek. Úgyis a sors hozza, hogy milyen nyelven fog az a gyermek felnőtt korában beszélni, de legalább a lehetőségét adjuk meg, hogy majd ő dönthessen. Sajnos a klubtagok szájából hallottam már nemegyszer olyat is, hogy mit filozofálok, ki hívott engem ide, senki nem mondta, hogy jöjjek, és ne kritizáljam az itt élő magyarokat. Úgy élnek, ahogy ők jónak látják, és ha bele akarok illeszkedni ebbe a világba és ebbe a környezetbe, akkor igenis szlovénül kell beszélni. — Segíti-e a Duna Televízió a magyarságmegtartó munkájukat? — A Duna tévé — nem túlzók — fantasztikus dolog. Az itt élő magyarok közül nagyon sokan nézik. Talán sikerül a kábeltévén is állandóvá tenni. Ha nekem lenne szatellit-antennám-mindent megteszek érte, hogy mielőbb legyen -, én valószínűleg csak azt nézném. Rólunk és értünk szól, éspedig úgy, ahogy azt elvárjuk tőle, határon innen és túl. Nemegyszer jártak már nálunk is, pedig az erdélyi vagy felvidéki milliókhoz, százezrekhez képest mi valóban kevesen vagyunk. Egyszóval a Duna Televízió köt össze bennünket, magyarokat, éljünk akárhol ezen a földgolyón. Köszönet érte! Székely András Bertalan Muravidéki költők író-olvasó találkozója a Petőfi Sándor Magyar Kultúregyesiiletben: Halász Albert, Szúnyogh Sándor és Bence Lajos (Tanka Velencei Mária felvétele)
