Nyugati Magyarság, 1997 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1997-04-01 / 4. szám
6. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 1997. április Komolyan vesszük a sajtószabadságot A Beszélgetés Kosa Csabával, a Magyar Újságírók Közössége elnökével (Folytatás az 1. oldalról) nem azt jelenti, hogy bármit is elárultunk volna, vagy feladtunk volna valamit abból ahitvallásból, meggyőződésből, amit képviselünk, hanem azt, hogy egy adott szituációról nagyon határozott véleményünk volt, és ezt mindenkinek el kell fogadnia, aki ma Magyarországon komolyan gondolja a demokráciát és a sajtószabadságot. Kaparjátok be magatokat —A találkozón elhangzott bocsánatkérésnek mi a tényleges jelentősége? — Sorsdöntő dolog történt. Ha a rendszerváltozás ügyéért éveken át csatában álló újságírók egységesen azt érzik, hogy őket jószerével elárulták, akkor nagyon nagy baj van. Nem lehet ugyanis sajtóügyekben az elmúlt hat-hét esztendőt úgy lezárni, hogy az egyik oldaltól bocsánatot kérünk, a másik oldalnak pedig azt mondjuk, hogy ti már úgyis a padlón hevertek, kaparjátok be magatokat a gödörbe, hogy ne is lássunk benneteket. Hangsúlyozom, nem arról van szó, hogy mi akár az MDF-nek, akár bármely más pártnak a kegyére, a pártfogására számítanánk. Arról van szó, hogy a rendszerváltoztatás ügyét az elmúlt években politikusok is és újságírók is képviselték. Utóbbiak azért harcoltak az adott kormányzatért, mert úgy érezték, hogy az ezt az ügyet képviseli. A találkozón történtek után ezek az újságírók úgy érezhetik, hogy a több éves küzdelmük hiábavaló volt, s az utólagos visszaigazolás szerint a túlerővel szembeni bátor kiállásuk nem valamiféle hősi tett, hanem egyfajta rossz cselekedet volt. Azon az oldalon, ahol mi állunk, szétvert műhelyek, nyilvános megszólalástól elzárt újságírók vannak. Az említett találkozón a legnagyobb hatású médiumok képviselői is részt vettek, s a mi kizárásunkkal rendezett találkozónak felénk olyan üzenete is van, hogy a MÚK-hoz tartozó új ságírókra, illetve az általunk folytatott küzdelemre nincs szükség. — Az Ön véleménye miként egyeztethető össze azzal a ténnyel, hogy a MÚK többször is deklarálta: nem politikai, hanem szakmai szervezet? — A MUK-nak ez a deklarációja több esztendős vitát követően tavalyi küldöttgyűlésünkön fogalmazódott meg, s tükrözi a MUK-tagok döntő többségének véleményét. Gyűlésünk egyik nagy tétje volt annak eldöntése, hogy politikai avagy szakmai szervezetként határozzuk-e meg magunkat. Döntésünk nem teszi kétségessé, hogy a konzervatív politikai erőkkel jobbak a kapcsolataink, mint a velük szemben állókéval, hiszen magától értetődő, hogy egy konzervatív politikusnak a világról alkotott véleménye közel áll egy konzervatív újságíróéhoz. Nem szeretnénk, ha megromolna az MDF-hez fűződő viszonyunk, mint ahogy azt sem szeretnénk, ha a MÚK-nak bármely párthoz kellene kötnie a szekerét. Egyetlen konzervatív újságírószervezet sem lehet segédcsapat, vagy kiszolgáló személyzet. A Magyar Újságírók Közössége határozott nézetrendszerrel rendelkező szervezet, amely kőkemény küzdelmek után több sebből vérzik. Aki véleményt akar alkotni rólunk, az előbb ismerje meg a hozzánk tartozó újságírók sorsát. Állás- és munkanélküli, a pályáról kiszorított kollégák vannak közöttünk, akiket úgy állítottak félre, mintha bűnözők lennének. Minden ellenzéki politikusnak minden fórumon ki kellene állnia értük. — A MÚK-ot jó ideje külső és belső erők szorongatják, és veszélyeztetik a stabilitását, a létét. Egy radikális csoport a tavalyi tisztújító küldöttgyűlés idején meglehetősen elfogadhatatlan eszközökkel próbálta érvényesíteni az akaratát, de a kormányzat oldaláról is kemény lépések történtek a MÚK-kal szemben, amelyek a költségvetési támogatás drasztikus csökkentésében öltöttek testet. Mindez mit jelent a közösség fennmaradása szempontjából? — Küldötteink a tavalyi gyűlésünk napján döbbenten értesültek arról, hogy a rádió déli Krónikájában közreadták: szakadás előtt áll a MÚK. Ezt a rémhírt valakik tudatosan, a zárt ülésen történteket meghamisítva juttatták el a rádiónak, mert feltehetően érdekükben állt egy ilyen helyzet sürgetése. Bennünket a megalakulásunk óta próbálnak gyengíteni provokációkkal, álhírekkel, megtévesztésekkel. Ezek a próbálkozások csúcsosodtak ki a tavalyi küldöttgyűlésünkön. Nem politikai szervezet —Az egyik kifogás úgy hangzott, hogy a MÚK politikai értelemben nem elég bátor, nem elég határozott. —Egyesek szerették volna, ha politikai gyűléseket rendezünk, tüntetünk, akciózunk. Szerintük nem csináltunk semmit. Mi viszont a semmiből teremtettünk székházat, újságíró iskolát, szakmai lapot, adminisztrációt. Kulturális rendezvényeket: kiállításokat, könyvbemutatókat, szakmai találkozókat tartottunk, és itt, a székházunkban zajlott a határon túli magyar újságírók háromnapos tanácskozása is. Politikai rendezvényeket és gesztusokat kértek rajtunk számon, de ilyeneket a MÚK nem vállalhatott volna fel, mert az alapszabályunkban világosan szerepel, hogy nem vagyunk politikai szervezet. A hozzánk tartozó mérvadó, alkotó emberek többsége határozottan kifejezésre juttatta, hogy nem is maradna a MÚK-ban, ha az valamiféle politikai szervezetként határozná meg önmagát. Többek között azzal vádoltak meg bennünket: azért nem vagyunk radikálisabbak, mert függünk a költségvetési támogatástól. Csattanós válasz érkezett erre a feltételezésre, ugyanis e támogatás háromnegyedét elvették tőlünk az MSZP többségi szavazatával. Olyan gyalázatos lépés volt ez, amit egy magát demokratikusnak tartó rendszer sehol nem követne el a szabad sajtóval szemben. — Pontosan mi történt? —Van egy országgyűlési képviselőkből álló bizottság, amely dönt a társadalmi szervezeteknek adandó támogatásról. Ez a bizottság két és félmillió forintot szavazott meg a MÚK számára, vagyis annyit, amennyit a MÚOSZ-nak is megítélt. Mi az utolsó pillanatig úgy tudtuk, hogy ekkora támogatásban fogunk részesülni. A végszavazás előtt azonban Gellért Kis Gábor MSZP-s képviselő, az országgyűlés kisebbségügyi bizottságának elnöke azt javasolta, vonjanak el tőlünk másfél millió forintot, és adják azt oda a MÚOSZ-nak. A döntést e javaslat szellemében hozták meg, és nagyon fájdalmasan vettük tudomásul, hogy az ellenzéki pártok képviselői egységesen nem álltak fel ennél a szavazásnál. Gellért Kis Gáborról pedig csak annyit: ő maga is MÚOSZ-tag, a neve megtalálható az újságíró szövetség évkönyvében. — Aki nem ismeri a két szervezet anyagi-tulajdoni viszonyait, az úgy vélhetné, logikus lépésről van szó, hiszen a MŰOSZ jóval nagyobb létszámú tömörülés, mint a MÚK. — Ha csak ezt néznénk, akkor valóban nem emelhetnénk kifogást a döntés ellen. A bizottság is ismerte a tényleges helyzetet, és nem véletlenül akart eleinte azonos mértékű támogatást adni. Csakhogy a MÚOSZ jelentős vagyonnal, bevétellel, nagyértékű ingatlanokkal rendelkezik. Nekünk viszont semmilyen vagyonunk nincs, csupán az a működésünket biztosító bérlemény, amit semmilyen formában nem hasznosíthatunk, s amiért fizetnünk kell. Ide tartozik, hogy a bizottság nem is támogathatna olyan szervezetet, amelynek vagyona van, tehát jogsértés történt. Ezzel nem a MÚOSZ-t akarom támadni, hanem tényeket állapítok meg. Horn Gyula miniszterelnöknek is írtam ez ügyben. A kabinetfőnöke meglehetősen cinikus hangnemben válaszolt, miszerint eddig irányunkban pozitív diszkrimináció történt, vagyis korábban a MÚK az őt megillető összegnél nagyobb támogatást kapott. írtunk a Nemzetközi Újságíró Szövetségnek, az Európai Sajtóintézetnek, ám válasz nem érkezett. Úgy látszik, ebben az esetben nem kellett megvédeni a sajtószabadságot. Remélem, hamarosan olyan kormánya lesz Magyarországnak, amely lehetővé teszi, hogy megfelelő intézményi rendszere legyen a konzervatív újságírásnak, és nemcsak az egyik oldalon támogatnak majd szellemi embereket és osztogatnak állami díjakat. Elfogadhatatlan, hogy a minisztérium által adományozott állami díj, a Táncsics Mihály-díj díj odaítélésére csak a MÚOSZ által összeállított zsűri tehet javaslatot. Ez csak egy példa. Azt mutatja, hogy az intézményi rendszer teljesen egyoldalú és teljesen diktatórikus a továbbiakban is. Az ÜTÉSEKET KIÁLLTUK — Úgy látszik, a MÚK mégsem roppan össze... —A belső támadásoknak és a működésünket lehetővé tevő költségvetési pénzek elvonásának — emberi számítás szerint—össze kellett volna Toppantania szervezetünket. Mind a két ütést kiálltuk. Igaz, csökkentenünk kellett az amúgy is szerény adminisztrációt, a lapunk kiadását alapítványi pénzből fedezzük, kevesebb rendezvény megtartására vállalkozunk, lemondtunk a keresetünk jelentős részéről, ám a nehezebb helyzet ellenére tovább dolgozunk, és vidéki tagjaink létszáma is gyarapodott. Azt hiszem, ez annak is köszönhető, hogy egyre jobban kifényesedik az az erkölcsi hitvallás, amit képviselünk. A MÚK törékeny hajója tovább bukdácsol a tengeren, és ez még azokat is elismerésre kell késztesse, akik szeretnék, ha elsüllyedne. Sokfelől halljuk pályatársainktól: örülnek, hogy van egy olyan szervezet, amely megfelelő erkölcsi és szellemi színvonalon képviseli az általuk is vallott elveket. Örömmel fogadunk sorainkba mindenkit, aki őszintén munkálkodik a haza felemelkedéséért, s nem arra pazarolja az energiáit, a tehetségét, hogy fenyegetőzzön, önmagát siratva jajgasson, lármázzon. Néhány hete a távoli Beregben tartottam író-olvasó találkozót, és kérdésekre válaszolva a MÚK-ról is ejtettem néhány szót. Egyszer csak felállt a helyi katolikus plébános, és azt mondta, szeretne pártoló tagunk lenni, mert fontosnak tartja, hogy erősödjön az a szellemiség, amit képviselünk. — Úgy tudom, egyes vidéki tagozatoknál is történtek kísérletek, hogy a tagságot elszakítsák a MÚK-tól. — Sajnos, ez igaz. Egy ízben például két újságíró érkezett hozzánk Szabolcs-Szatmár megyéből, akik elmondták nekem, hogy elképesztő dolog történt: az ottani tagozat vezetője felszólította őket arra, hogy lépjenek ki a MÚK-ból és lépjenek át egy újonnan alakított újságíró szövetségbe. Ők, és a tagok nagy többsége ezt nem tette meg, néhányan azonban átléptek, és ez figyelmeztető jel a számunkra. Lépéseket fogunk tenni a megújulásért. Tudjuk, hogy Pécsett is összehívta valaki a Baranya megyei tagozatunkhoz tartozó fiatal újságírókat, és felszólította őket, hogy lépjenek át, mert az új szervezetben lesz pénz, és még a könyveiket is ki fogják adni. — Bizonyos elégedetlenség kétségkívül tapasztalható egyes MÚK- tagok részéről, akik azt mondják, hogy a MÚK nem tesz eleget az ő érdekeik képviseletéért, nem old meg szakmai és egzisztenciális problémákat. — Magától értetődő, és jogos ez a fajta lelkiállapot, amely kialakult azokban az újságírókban, akik le vannak szorítva a pályáról. A hadifogolytábor pszichózisához hasonló jelenségről van szó, olyasmiről, mint amikor a bezárt emberek elkezdenek haragudni a barakk parancsnokára, aki maga is fogoly, hogy őmiatta nem szabadulnak ki. Mi nem tudunk az embereinknek új munkahelyeket teremteni, nem tudunk szerkesztőségeket, műhelyeket létrehozni, nem tudunk a közszolgálati médiumoknál állásokat adni, mert éppen ezekről a helyekről vagyunk kitiltva. Azt akarják, hogy sehol ne legyenek pozícióink, hogy gyengébbek legyünk. Nincs pénzünk, nem tudunk segélyt adni ezeknek az embereknek, nem tudjuk a tagjaink munkáit megjelentetni, és sorolhatnám. Megtehetnék persze, hogy bezárnánk a MÚK- ot és azt mondanánk: próbáljuk meg a MÚK nélkül, s nézzük meg, mi fog történni... Együtt kell gondolkodnunk, s meg kellene találnunk a közös nevezőt. Nagyon fontos a szakmai szolidaritás, hogy segíthessünk a tehetséges pályatársakon. Ez erkölcsi kötelességünk... — Ez valóban fontos kérdés, mert a jelek arra utalnak, hogy azok a pályatársaink, akik pozícióba kerülnek, mintha megfeledkeznének erről és csak a saját fennmaradásukkal törődnének. — Ez a legutóbbi elnökségi ülésünkön is felmerült. Egyformán számít mindenkinek a sorsa. Nem lehet különbséget tenni aszerint, hogy a pályatársunk a Nyírségben, avagy Budapesten dolgozik. Feszültségeket okozhat, ha az ismertebb és nagyobb szakmai múlttal rendelkező újságírók úgy vélik, hogy az ő érdekeiket jobban kell képviselni. Egyformán kell képviselni mindenkinek az érdekét. Nekem is ugyanolyan súllyal és felelősséggel kell gondolkodnom a kollégák sorsáról és nem tehetek különbséget aszerint, hogy valaki ismertebb vagy sem. Remélem, hogy ez a szolidaritás működni fog nálunk, mert ha nem, akkor ez a MÚk halálát fogja okozni, és akkor nem mondhatjuk azt, hogy puccsal, pénzmegvonással döntöttek meg bennünket. Nincs külön bocsánat — A hazai sajtóviszonyok szempontjából mit jelentene a MÚK megszűnése? — Visszaállna az a helyzet, ami a 70-es években volt Magyarországon, tehát még a 80-as évekénél is roszszabb állapot, s olyan vereséghangulat keletkezne, mint a levert szabadságharcok után. Nagyon tévednek, akik azt hiszik, hogy van külön bocsánat, külön megértés és külön menlevél azoknak, akik velünk együtt részt vettek a küzdelemben. Nincs. — Tud olyan javaslatról, amely a fennmaradást a jelenleg uralkodó, nagyobb súllyal működő szervezetbe való beolvadásban látná? — Ilyen ajánlatok érkeznek a MÚK-hoz, de ilyesmire természetesen nem vállalkozunk, és elképzelhetetlennek tartom, hogy ez megtörténjen. Előfordult, hogy titokban átléptek tőlünk a MÚOSZ-ba, és valakik gúnyos hangon megüzenték, hogy ez meg ez visszament, de elképzelhető, hogy milyen sorsa és milyen megítélése lesz ott az ilyen kollégának. — Önt nemcsak a MÚK elnökeként, publicistaként és szerkesztőként tartják számon, hanem többkötetes íróként is. Talán nem túlzás azt állítani, hogy írói pályája bővelkedett váratlan fordulatokban... — 1979-ben hagytam abba az újságírást, és akkor szellemi szabadfoglalkozású író lettem, vagyis egy évtizedet töltöttem el úgy a rendszerváltoztatásig, hogy irodalmi riportokat, portrékat írtam a saját belátásom szerint. A 80-as évek második felében már szabadon írhattam, gúzsba kötés nélkül... Néha az ember ezt az időt kezdi visszasírni. A rendszerváltoztatás kezdetekor tizennégy kötetes író voltam. Akkor úgy éreztem, hogy nemcsak az újságírásért kell visszamenni a ringbe, hanem az irodalomért és a kultúráért is. 1990-ben elvállaltam a Magyar Fórum főszerkesztését. Két és fél évig voltam itt. Azt hiszem, jól láttam: amennyiben az újságírás területén rosszul dől el a küzdelem, akkor egész kultúránk, irodalmunk, művészetünk számára kedvezőtlen helyzet fog előállni. Sajnos, bekövetkezett ez az állapot. Akkor az a feladat adódott számomra, hogy megszervezzek egy országos hetilapot, s odagyűjtsek olyan erőket, amelyek megfelelő színvonalon fogalmazzák meg gondolataikat, nézeteiket. Ez nagy feladat volt, és nem bántam meg, hogy belevágtam. Hárommilliós ajánlat — Sokan nem ismerik önkéntes távozásának igazi okát. — Egy főszerkesztői székből nem könnyű felállni, s ennek nemcsak szellemi és érzelmi oldala van, hanem egzisztenciális oldala is. Nem volt semmilyen biztosítékom a jövőre, és csak a Pest megyei Hírlap foglalkoztatott rövid ideig... Akkor álltam fel, amikor úgy éreztem, hogy ezt a lapot már nem szerkeszthetem szuverén módon, s hogy az nem egy nézetrendszemek, szellemi vonalnak, hanem egy politikai irányultságnak lesz a lapja. Ekkor döntöttem úgy, hogy nem csinálom tovább. — Nem kapott ajánlatokat? — Olyan ajánlat érkezett, hogy hárommillió forintot kapok egy könyvért, ha megírom ezeket az éveket, amire azt mondtam, hogy 300 millióért sem. Egyszer majd persze megírom ezt az időszakot. Szeretném itt elmondani, hogy úgy váltam el Csurka Istvántól, akit íróként, alkotóként, novellistaként nagyra becsültem, hogy nem fogunk egymásra rosszat mondani. Én ezt megtartottam. — Hol publikál az utóbbi időben ? — Az országos lapok valamilyen oknál fogva nem akarnak tudomást venni rólam, olyannyira, hogy a megjelenő könyveimről sem írnak. Hat könyvem jelent meg az utóbbi hat esztendő alatt. Ezek szinte visszhangtalanul hulltak bele a magyar sajtóvilágba. A magam számára ezt azzal magyarázom meg, hogy szuverén ember vagyok, és az ilyen ember kellemetlen. Ami az írást illeti, az irodalomra, a könyvekre koncentrálok, tehát az elképzeléseim és a terveim szerint valószínűleg vissza fogok jutni oda, ahol a 80-as évek elején jártam, s onnan fogom újrakezdeni. Persze számot kell vetnem azzal, hogy ha egy könyvkiadó ki akar adni valamit tőlem, akkor előbb utóbb fölhív a vezetője, és azt mondja: amíg a MÚK elnöke vagy, addig talán mégse. Lehet, hogy a könyveimet saját kiadásban kell kiadnom... — Hányszor részesült hivatalos elismerésben? — Mindössze két alkalommal, de állami elismerésben sohasem. Egy novelláskötetemért, amely még a Móra Könyvkiadóban jelent meg a 80-as évek második felében, Andersen-díjat kaptam. A Félhold és kétfejű sas című történelmi dokumentum-regényemért, amely kilencvenháromban jelent meg, a Magyar Könyvtárosok Nagydíjával, a Fitz Jenő-díjjal jutalmaztak. Erre azért is büszke vagyok, mert ezt szavazással ítélik oda. Bánó Attila
