Nyugati Magyarság, 1997 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1997-04-01 / 4. szám

1997. április

Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident

3. oldal

válsága és csődje

DOMONKOS LÁSZLÓ

Tavasz Magyarországon

Megmozdult a föld népe

IFJ. FEKETE GYULA

Az elit

A magyarországi műszaki és humán, gazdasági és politikai elit az egypárti kommunista rendszer összeomlása óta mély értékválságban van. Tagjaik többségükben kiszolgálták a bukott társadalmi rendszert, ezért nem kívánnak partnerek lenni egy demokratikus és szabad Magyarország létrehozásában.

Ellenállásuk és posztkommunista restaurációs törekvéseik leblokkolták az ország fejlődését —jelenleg a volt szovjet tábor országai közül Magyarország gazdasága növekszik a leglassabban.

Ma, sajnos, nincs egy olyan, hatalmi pozícióval is rendelkező elit — amilyen volt például a reformkorban —, amelyre támaszkodva zökkenőmentesen le lehetne vezényelni egy, a polgári demokrácia irányába történő sikeres társadalmi és gazdasági átalakulást. A Nyugati Magyarság hasábjain ezt a véleményét már kifejtette egy politológus-főszerkesztő, Pálfy G. István is. Szerinte: „Magyarországnak soha nem volt a mostaninál gyávább, erkölcstelenebb és ostobább értelmisége. Ma Magyarországnak alig van értelmisége, ha volna, sok minden másképp történhetne. Az a köztes értelmiségi, amelyik minden modem társadalomban közvetítő szerepet játszik az alkotók és a társadalom között, tökéletes csődöt mondott. Micsoda rettenet: tökéletes csőd!” (Csakazértis! Nyugati Magyarság, 1996 május).

A márciusi parasztdemonstrációk ismét felhívták a politológusok figyelmét arra a vákuumra, ami az ország társadalmi és gazdasági válságából kiutat mutatni képes értelmiség helyén tátong. Láthatóan nincs szellemi vezető ereje az ösztönösen fellángoló parasztmegmozdulásoknak — mint annyiszor a magyar történelemben —, emiatt a látványos felvonulások, részleges útelzárások csak alig-alig érzékelhető eredményhez vezettek. A paraszti életsorsot legjobban ismerő agrárértelmiség még a múlton nosztalgiázik, életpályájának csúcspontját változatlanul a kádári időkben érzi, amikor is a tsz-elnök nemcsak a szövetkezeten belül volt első ember, hanem gyakran ő szabta meg, hogy ki lehet a faluban tanácselnök, művelődésiház-vezető, áfész-elnök vagy iskolaigazgató.

A közélet demokratizálódása és a korábban kiszolgáltatott szövetkezeti tagok kiválási lehetősége megtépázta az agrárértelmiség korábbi hatalmi monopóliumát, és zömük élesen szembekerült a kisparaszti érdekekkel. Csak lassan kezdik felfogni, hogy még a posztkommunista restaurátor Hom-kormány sem tudja már visszaállítani a falvakban korábbi gazdasági és politikai befolyásukat. Sőt, kollaboráns szerepüket a mai mohó hatalom nem hálálja meg, s még annyira sem becsüli a tudásukat, mint a tszirodákban agyonszidalmazott előző, rendszerváltó kormány. Hitetlenkedve érzékelik, hogy az általuk is hatalomra juttatottak kiszorítják őket az egyes mezőgazdasági termékek (pl. hagyma, tojás, juh, tej) termelését és piacát felügyelő terméktanácsokból, szétverik az általuk ellenőrzött falugazda-hálózatot, idegeneknek adják el — őelőlük — az élelmiszerfeldolgozó vállalatokat.

A becsapott agrárértelmiség a föld népének még nem az érdekképviselője, de az már látszik, hogy az őt lenéző és hitegető kormánypártoknak már nem lesz a kiszolgálója.

Az 1995 őszén tetőző, a Parlament előtt 60-70 ezer tanulót is felvonultató diáktüntetések szellemi vezető erő hiányában teljesen eredménytelenek voltak. Azokban a hónapokban a kormányzat ezrével bocsáttatta el a nem szocialista és nem szabaddemokrata meggyőződésű egyetemi és főiskolai oktatókat. A fiatalok (a kivárás és az érthető állásféltés miatt) oktatóik nélkül tiltakoztak az újonnan bevezetett magas tandíjak ellen. Az akkori látványos tüntetéseket szervező egyetemista szövetség azóta feloszlott, mivel annyira kiábrándultak a tagok a tanáraik tanácsai és segítsége nélkül tehetetlen, az oktatási kormányzatnak hitelt adó naív vezetőikből.

A diósgyőri, ózdi, tatabányai és salgótarjáni iparvidékek munkanélkülivé vált tömegei elnyomorodott állapotukban minden, foglalkoztatást ígérő kormánypárti fogadkozásnak hitelt adnak, miközben a volt állami vagyon rohamosan kerül a munkaalkalmat csak csekély mértékben megőrző külföldi tulajdonosokhoz.

A vállalatok műszaki és gazdasági vezetői posztjuk meghagyásában bízva asszisztálnak a nemzeti vagyon elkótyavetyéléséhez, ez ellen csak késve, akkor próbálnak tenni, ha észlelik, hogy az új tulajdonos már nem tart igényt személyükre.

Az elmúlt években a nemzetet rekordméretekben pusztító gyermekellenes adó- és jövedelempolitika tiltakozásra késztette a nagycsaládosok, gyermekesek érdekképviselő szervezeteit. Tájékozatlanságukra és félrevezetettségükre jellemző volt felvonulásuk, amikor is a gyermekeseket sújtó plusz adóterhek ellen kék zászlók alatt tiltakoztak—azaz a családosokat legkeményebben büntető, az antiszociális intézkedések kiagyalásában élenjáró szabaddemokraták színei alatt!

Groteszk elem a családosok lesüllyedésének a folyamatában, hogy összeomlott az elmúlt évtizedek nyugdíjrendszere, s napnál világosabbá vált, hogy a gyermekek — azaz a leendő eltartók — felnevelése nélkül nem reménykedhetünk az időskori létbiztonságban. Már elkerülhetetlenül a népnek kell elviselnie — felemelt nyugdíjkorhatárral, öregkori szegénységgel — a Kádár-rendszer magyarságpusztító népesedéspolitikájának a következményeit. A tanulságokat ez idáig mégsem vonta le a közgazdász értelmiség. Jelenleg is — csodákban bízva — eltartók nélkül működtethető új nyugdíjrendszer bevezetésén fáradozik.

Nincsenek elfogadott vezéralakjai az olvasó, gondolkodó értelmiségnek. A tömegkommunikációt uralja az erőszak, a horror és a valóságnak feltüntetett dallasi, beverly-hillsi álomvilág. Művészeti díjakrajószerivel csak a magyarságot vagy a kereszténységet gyalázó művek alkotói esélyesek — gondoljunk csak a „Hogyan gondozd a magyarodat?” vagy az „Isten dugja Máriát” néven ismert, gyűlöletet árasztó „alkotások” szerzőinek Kossuth-díjaira. Soha a magyar történelemben ennyire mélyre nem süllyedt a nyilvánossághoz, közszerepléshez jutó humán értelmiség erkölcsi szintje!

Március idusán döbbenten roskadtak magukba a határon túli magyarság sorsára érzékeny honfitársaink: a magyar rádió a magyar diplomácia hatalmas sikerének állította be a román külügyminiszter szavait, miszerint „Románia méltóképpen emlékezik meg az 1848-as magyar forradalom és Avram láncú küzdelmeiről”. A történészek 25-45 ezer közöttire becsülik a láncú által legyilkolt civilek, nők és gyermekek lélekszámút. Abrudbánya, Zalatna, Nagyenyed tömegsírjai több mint száz település kipusztított magyarsága és azóta is néptelen templomai máig emlékeztetnek a rabló és népirtó „küzdelmekre”.

A magyar rádió óránként bemondott lelkendező dicsérete nem vonatkoztatható el attól a már több évtizede változatlan rádiós gyakorlattól, amely gyarmattartó érdekek szolgálatában fasizmusnak, sovinizmusnak minősítette azt, ha valaki felvetette a szlovák kommunisták dobsinai vagy pozsonyligetfalui vérengzéseit, Tito partizánjainak 60-80 ezer civilt legyilkoló rémtetteit, Maniu hadseregének szárazajtai, csíkszentdomokosi népirtását — vagy a szovjet bevonulás atrocitásait. Ilyen hazaáruló propagandamúlt ismeretében nem csodálkozhatunk azon, hogy a Rákosi-rendszert magyargyűlölőnek tekintő politikusok és történészek — érvek híján — még ma is „antiszemita” címkét kapnak a tömegtájékoztatásban és a parlamentben.

Döbbenetesen önző a gazdasági elit államigazgatáshoz fűződő viszonya. Míg a gazdasági irányítás, kamarai és szakmai érdekvédelem csúcsain részletekbe menő adóbevallásokkal, bürokratikus nyilvántartóívekkel, fizetési meghagyásokkal zaklatják a kisvállalkozókat, addig saját politikai befolyásuk révén óriási adókat elkerülő jövedelmekre, kisbefektetők kifosztásából származó horribilis extraprofitra tesznek szert. A panamáikat nyilvánosságra hozó ellenzéki lapok „hitelrontás” vagy „üzleti titkok kiteregetése” címén sajtóperekre és kemény büntetésekre számíthatnak. A lakosság jövedelmeit és fogyasztását összeíró statisztikusok meglepve konstatálják, hogy a kérdéseikre adott válaszokat épp a magasabb jövedelmű, iskolázottabb rétegek tagadják meg.

Míg Nyugat-Európában az iskolázatlan és a nagyon alacsony jövedelműek zárkóznak el leginkább az államigazgatás adatokkal történő megsegítésétől — addig nálunk a válaszmegtagadók zöme a nagyjövedelmű elit tagjaiból kerül ki. Azokból, akiknek példát kellene mutatniuk! Tavaly az önálló szellemi tevékenységet végzők 42%-a mutatott ajtót az összeíróknak, míg a munkásoknak csak egyötöde. A szocálliberális értelmiség még saját államapparátusával szemben is bizalmatlan! Ők tudják, miért.

A szegények és elesettek iránti keresztény szolidaritást a szociálliberális hatalmi gőg és önzés háttérbe szorította. 1996-ban megszűnt a létminimum adómentessége — ez a tény abszolúte nem érdekelte a hatalmi elit szociológusait, szociálpolitikusait. Annál inkább fáradoztak saját adóterheik mérséklésén. 1997-től kiharcolták a milliós jövedelmek adóinak számottevő csökkentését, míg a legelesettebbek, legalacsonyabb jövedelműek terhei nemhogy enyhültek volna, de egy új adónem — az egészségügyi adó kivetésével — nagymértékben megnövekedtek.

Ma a gazdagok és a szegények közötti életszínvonal-különbségek nemcsak a nyaralási lehetőségek, lakáskörülmények, automobilizmus területén látványosak, hanem már a puszta létfenntartás — korábban kiegyenlítettebb —mezőnyében is: a magas jövedelműek húsfejadagja több mint dupla akkora, zöldség-fejadagja háromszor annyi, gyümölcsfogyasztása közel ötszöröse, mint a legszegényebb milliós tömegben élőké. Az orvosi ellátás szétverése következtében romlott a lakosság gyógykezelésének színvonala, a romló halandóság következményeként csökkent az átlagéletkor, rég elfeledett betegségek — például a tuberkulózis, tetvesedés — rohamosan terjednek.

Óriási veszély egy társadalomban, ha a lakossági panaszoknak, milliós tömegek napi gondjainak nincs értelmiségi hangadó rétege — vagy ha van, akkor kommunikációs karanténba kényszeríti őket a hatalom, hogy ne jelezhessék vissza pártfogoltjaiknak érdekérvényesítő készségüket.

Ilyen esetben az alávetettek előtt nincs más kiút, mint az ösztönös lázadás, az útelzárás, a magárahagyatottság érzéséből fakadó romboló düh vagy a minden hatalmat tagadó anarchizmus.

Jó ez nekünk? Kell ez nekik?

Tavaszi szél vizet áraszt, mondja az egyik legszebb magyar népdal. Tavasz van most is Magyarországon, csípős reggelekkel, s úgy tűnik, mindent elsodró szelek kezdenek fújni. Tudjuk, persze, mindig is huzatos volt ez az ország, csakhogy most, az Úr 1997. évében, kikelet idején különösen az: immáron harmadik esztendeje uralkodik rajtunk egy, a nemzeti szellemű gondolkodástól teljesen idegen, gátlástalanul harácsoló, álszent, hazug, hihetetlenül kártékony kormányzat.

„A lakosság” — ahogy korunkbéli nyúzói nagy előszeretettel nevezik — mintha lassan, az ólmos téli álom bénultságából ocsúdva kezdene végre magára találni. Mindinkább forrong az ország.

Még a tél legvégén érkezett a megdönthetetlen bizonyíték. Onnan, ahonnan a legkevésbé vártuk volna: az agyonkínzott, eltompított, lesajnált, figyelmen kívül hagyott vidéki Magyarországról. A földek népétől. Azoktól, akiket joggal neveztek annyi időn át legjobbjaink nemzetfenntartónak. (Azok is voltak.) Azoktól kaptuk a jelet, akikről már-már úgy tudtuk: nem is léteznek. A magyar közgondolkodást ezernyi irányból fertőző, aljas hülyítés szinte kilúgozta a tudatunkból, vagy csak alaposan beszennyezve hagyta meg „a magyar paraszt” fogalmát. Most onnan, tőlük érkezett, érkezik a tavasz.

Hogyan is kezdődött? Még február derekán bontakozott ki a szinte egycsapásra országossá vált tiltakozás első hulláma. A közvelen kiváltó ok: az év elejétől bevezetett új adó- és társadalombiztosítási jogszabályok — sok egyéb, korábbi keltezésű megnyomorító intézkedés betetőződéseként — valóságos pénzügyi présbe szorították a vidéki gazdálkodók tízezreit. Március közepére már több, mint kétszáz helyen folytatódtak a részleges útelzárások, a forgalomlassító, ily módon figyelemfelkeltő akciók. A Kiskőrösről, Petőfi Sándor szülőhelyéről indult akció ekkorra már tízpontos követelést fogalmazott meg, országos érvénnyel: mit akar a magyar gazda?

Követeli, hogy a kormányzat garantálja: a magyar termőföld nem kerülhet külföldi tulajdonba, törvény biztosítsa a belső piac — önnön létfenntartásunk — védelmét, s olyan kormányt, amely gazdasági felemelkedést képes biztosítani az országnak. Sürgetik a város és a falu összefogását, felszólítják a városban élőket: ne hagyják, hogy ahatalom a régi trükkel egymás ellen játssza ki őket. Egyik vezetőjük, Zsikla Győző pedig kijelentette: a gazdákban még mindig megvan a félelem a földjeiket elrabló verőlegényektől, akik ma öltönyt viselnek, de ki tudja, mikor húznak megint pufajkát — mert még csak nem is Kádár gyermekei, de Rákosi unokái ezek —, akik igazi ellenségei a magyar népnek.

Ilyen hangulat mellett azután nem lehet csodálkozni azon, hogy magyar zászlók lobognak száz meg száz traktoron az utak mentén, és amint arról a kevésszámú nemzeti szellemű sajtó beszámolt, a gazdák szenvedélyesen bizonygatják: az egykori téeszelnöki birodalmak rátelepültek a megmaradt téeszek szerkezetére, eszközeire, de magukra az emberekre is.

A kormány a magyar társadalom szinte valamennyi más területe mellett azért akarja tönkretenni a kistermelőket, a gazdákat, a vidéki Magyarország sok ezer kis apró éléskamráját is, hogy a szigorúan szabályozott EŰ-előírások teljesítésekor ne lehessen érdemi konkurrenciája a hatalomhoz simuló „zöld báróknak”.

Indulatosnál indulatosabb megjegyzések röpködnek. Az agrártárca például csak a 30 darabon felüli szarvasmarha-állományokat támogatja. De vajon kinek van ekkora gulyája, hiszen az egyszerű paraszt jó, ha nyolctíz tehenet tarthat, egy régi téeszelnök viszont... Valaha egy mázsa búza árán egy mázsa pétisót lehetett kapni — ma ugyanennyi műtrágyáért többszörös mennyiségű gabonával kell fizetni... A hatalom reakciója önmagáért beszél. Az általa uralt sajtó, azaz a magyarországi média legalább 90 százaléka kezdettől igyekezett elbagatellizálni az eseményeket, megspékelve persze a kormány jóindulatának, tárgyaló- és kompromisszumkészségének állandó hangoztatásával. Közben arra is maradt idő, hogy bedobják az ősi, ezerszer alkalmazott trükköt, a liberális csodafegyvert, a karcosra koptatott lemezt: az antiszemitizmus vádját. (Kosa Gyulát, a kiskőrösi gazdát, a megmozdulások vezetőjét, az időközben megalakított Magyar Mezőgazdasági Termelők Érdekvédelmi Szövetségének elnökét vették célba a Budapesti Business Journal hasábjain, aztán persze a rádióban, a tévében, ahogy az dukál.) Szellemesen jegyezte meg a Demokrata című ellenzéki hetilap: a traktorok ellen a szer tökéletesen hatástalannak bizonyul.

Annyit azonban feltétlenül hozzá kell tennünk: a mai magyarországi sajtóhiénák, a magyar újságíró névre már legalább hét-nyolc esztendeje teljességgel méltatlan bértollnokok primitívsége megdöbbentő, akárcsak a gazdáiké. Ahogyan a Rákosi-rendszerben mindenki ellenség, imperialista ügynök, kém, ellenforradalmár, a Kádárrendszerben jobboldali, polgári, antikommunista, antimarxista volt; ma minden mást mondó-akaró „szélsőséges”, „antiszemita”, „nacionalista”. Vajon ki nem lát át ezeken a hitvány kliséken, ezen a riasztó fantáziátlanságon, átlátszó hazugságözönön?

A demonstrációk folytatódtak. Látszatengedmények, nemzeti agrárprogram, traktorok már a Parlament előtt is. Március végén bejelentették, változnak az őstermelői adószabályok, miközben a magyar gazdák már a határátkelők felé szerveztek újabb, minden eddiginél nagyobb forgalomlassító akciót. Kosa Gyulát, Zsikla Győzőt és családjukat sorra érik az életveszélyes fenyegetések, mire ők, társaikkal együtt bejelentik: nem hátrálnak.

Annak ellenére, hogy már hetek óta igyekeztek megfélemlíteni őket: az életveszélyes fenyegetések, a molesztálások mindennaposak, a március 26- ai demonstráción kommandósok riogatták a gazdákat. Felírták, fényképezték a rendszámokat, helikopter körözött fölöttük, a vezetők telefonjait már hosszabb ideje lehallgatják. A felvonulás idején (Szeged és Kiskunfélegyéháza között ötven kilométeres volt a kocsisor) bírságolással, sőt, az útról való erőszakos, Jedózerolással” fenyegette a gazdákat néhány, magát a kommunista ősidőkbe visszaálmodó rendőr.

Április 4-én a budapesti Szabadság téren több tízezres gazdanagygyűlést szerveztek, ahol Kosa Gyula beteg szekérhez hasonlította az országot — amelynek most leginkább a kormányát kell kicserélni... A gátlástalan és kétszínű hatalom pedig április 25-26-ra Nemzeti Agrárkerekasztalt hívott öszsze...

A nyár heves, a kasza egyenes — írta egykor a költő. Magyarországon ma nincsenek kiegyenesített kaszák, csak traktorok, munkagépek ezrei az utakon. És rajtuk, körülöttük kemény tekintetű, megalázott és megszomorított, mindinkább elszánt magyar parasztok. — Századvégi Dózsa-vízió. Csakhogy ez nem látomás, ez a valóság.

Megszólalt Csoóri Sándor, a Magyarok Világszövetségének elnöke is: „...érzem: valami metafizikai jelenség villant meg az összezavarodott magyar történelmi és politikai életben. A halottnak vagy dermedtnek hitt testrészben megindult a vérkeringés. Megindult vele az élni akarás is... Viszolygok mindenféle jóslattól. Mégis le kell írnom, hogy a magyar politikai élet érezhetően megváltozik... ami, mint az élet, elmúlt, erkölcsi követelményként újra föltámadt, s visszajött közénk.”

Igen, kétségtelen: valami megkezdődött. Márpedig ha megmozdul valami a magyar gazdában, akkor a magasságos Úristen legyen irgalmas azokhoz, akik ellene fenekednek. Ezerszáz esztendős tapasztalat, bizonyíték van rá.

Tűzzel játszanak az elvtárs-urak. Ám tegyék.

Nem mi fogunk elégni, hanem ők.