Nyugati Magyarság, 1997 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1997-04-01 / 4. szám

4. oldal

Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident

1997. április

Maniu, a „liberális”

A hajdani román politikus, a magyar közvéleményben is jól ismert Iuliu Maniu bizonyára roppant meglepődött volna, ha 1997. március 16-án a képernyő előtt ül és hallja, amint A Hét című televíziós műsorban „kinevezik” liberálisnak. Már amúgy utólagosan, mivel életében minden volt, csak éppen liberális nem.

Most pedig a magyar-román viszony alakulásáról sugárzott műsorban többször is liberális győzelemként emlegették az 1996. novemberi romániai választási eredményt. Liberális ellenzék lett a győztes Constantinescu-féle koalícióból, és az új kormányt eszerint nyilván liberális szellemiség vezérli.

De miért bosszankodna Iuliu Maniu ezen a jellemzésen? Nos, csupán azért, mert egész politikusi pályáján a liberálisok politikai vetélytársa, sőt, egyenesen ellenfele volt. Már a két háború közötti időszakban is, amikor még szabadon politizálhatott pártja, a Nemzeti Parasztpárt és a másik nagy politikai alakzat, a Nemzeti Liberális Párt.

Néhány lexikoni adat, mivel nemcsak a meszsziről jött ember mondhat bármit — a közmondás szerint —, de ez, úgy tűnik, néha az idők távolságaira is vonatkozhat.

Az 1873-ban Szilágysomlyó mellett, egy erdélyi falucskában, Badacsonban született politikus az első világháború előtt tagja volt a budapesti parlamentnek, és egyik legfőbb vezetője az erdélyi románok nemzeti felszabadulási küzdelmének. Ezt a küzdelmet a Román Nemzeti Párt vezette; Maniu ehhez a párthoz tartozott. 1918-tól 1920-ig az Erdélyi Kormányzótanács elnöke. Pártja később egyesült az ókirályságbeli Parasztpárttal (Ion Mihalache pártjával), és a fúzióban a Nemzeti Parasztpárt nevet vette fel. Ennek elnöke Maniu 1926 és 1933 között, majd 1937-től 1947-ig, letartóztatásáig. Közben miniszterelnök 1928-ban és 1932-ben. Pártja 1944 nyarán részt vett a kiugrás előkészítésében és tárcát kapott az első átmeneti kormányokban. Iuliu Maniut koholt vádak alapján ítélték életfogytig tartó börtönre és rabként halt meg 1953- ban.

Ha már szóba került Maniu politikusi pályája, azt is el kell mondanunk, hogy az erdélyi magyarságnak igen rossz, félelmetes emlékei fűződnek hozzá. Nemcsak miniszterelnöksége idejéből, de főleg 1944 őszétől, amikor a magyarokat Szárazajtán, Csíkszentdomokoson, Gyantán és másutt tömegesen gyilkoló gárdák az ő nevét viselték, az ő engedélyével...

Az említett romániai Nemzeti Liberális Párt vezetője, I. C. Bratianu (1866-1950) sem mutatott nagyobb rokonszenvet az erdélyi magyar kisebbséggel szemben. Ebben nagyjából a két uralkodó párt egyetértett. Ellenkeztek azonban sok más kérdésben, például egyenesen szembenálltak 1930-ban, amikor Maniu minden erejével támogatta, Bratianu pedig ellenezte II. Károly királynak, I. Mihály mostani exkirály apjának visszatérését a trónra. 1944 nyarán a Nemzeti Liberális Párt is bekapcsolódott a kiugrási előkészületbe, és képviseltette magát az átmeneti kormányban.

Majd a moszkvai propaganda hozta egy gyékényre a két pártot, mivel mindkettő ellenezte a Groza-kormányt, és együttesen „történelmi pártoknak” keresztelte őket.

Román liberálisok is részt vesznek az új román kormányban, amely széles koalíció, benne van a Demokratikus Konvenció, a Szociáldemokrata Unió és a Romániai Magyar Demokrata Szövetség. A Konvenció fő ereje pedig a magát Kerszténydemokrata Nemzeti Parasztpártnak nevező alakzat. Hozzá tartozik a miniszterelnök is. Ezt a pártot azonban nem lehet — már a neve okán sem — „liberálisnak” nevezni.

Egyébként az említett műsorban Miskolczy Ambrus budapesti egyetemi tanár, a román tanszék vezetője világosan megmondta, hogy a mostani román kormány szellemi elődjének az alktományossághoz mindenkor ragaszkodó Iuliu Maniut tekinti.

Mi vezette hát a tévé szerkesztőjét? Úgy gondolta, hogy Maniut immár annyira nem ismeri a magyarországi közönség, hogy nyugodtan el lehet adni „liberálisként”?

Vajon ez a derekas csúsztatás erősíti-e a magyarországi liberalizmus fő pártja, az SZDSZ megrokkant tekintélyét? Mert a „tévedésnek” más célja aligha lehetett.

Pálfi Géza

Kedves Olvasónk!

Köszönjük, hogy megújította előfizetését!

J

Meddig viselhető el az igazságtalanság?

(Folytatás az 1. oldalról)

Az 1920-as, 1947-es körülmények lényegesen megváltoztak. Versailles érvényét vesztette, sok véráldozattal, mint Horvátországban, kevesebb nehézséggel, mint Szlovéniában, vértelenül, mint a volt csehszlovák területeken. A magyar népcsoportok ügye—a szudéta-németek ügyétől ezúttal eltekintve — sürgős, méltányos nemzetközi rendezést követel.

Megnyerni a békét

laj, a legyőzőiteknek! — hirdeti a régi mondás. Ez volt mindig a győzők filozófiája. A legyőzötteknek egy lehetőség maradt: megnyerni a békét. Erre Magyarország történelmében számos példa található, akár a tatárjárás korát, akár a Rákóczi-, majd az 1848-49-es szabadságharc bukása utáni időszakot nézzük. Ha nehezen is, de ez kell, hogy történjen, évtizedekkel az 1956-os forradalom és szabadságharc, illetve a trianoni és a párizsi békeszerződések után. Hiszen a „legyőzöttség” mint állapot, hosszabb-rövidebb — de sohasem végtelen hosszú — ideig tart. Erre mutattunk rá a rebus sic stantibus elvének kapcsán. Ahogyan a sokat idézett Bibó István írta:

„... a politikailag rosszul álló, háborúvesztes népek morális fegyvertára az igazság hangoztatásában áll... A politikiailag jobban álló, győztes vagy legalábbis magukat győztesnek tekintő országok viszont érdemeikre hivatkoznak... Valójában mind az ún. igazság, mind az ún. érdem igen szimpla s rosszhiszeműen forgatott csatabárd... A konszolidálódás feladata azonban teljességgel független mindenféle fennkölt igazságosságtól éppúgy, mint hervadhatatlan érdemtől. Objektív feladatról van itt szó, objektív társadalmi és politikai tények felismeréséről és konzekvenciák levonásáról. Nem kétséges, hogy az igazságosságnak, erölcsi elveknek és érdekeknek a határkérdések megoldásánál megvan a maguk jelentősége, de csupán annyiban, amennyiben ezek az erkölcsi elvek vagy érdemek a stabilizálódás feltételeiben közrejátszanak. Közelebbről: van egy minimális igazságosság, amely nélkül a stabilizálódásra és a lélektani megnyugvásra számítani nem lehet, ezt tehát semmilyen körülmények között nem lehet figyelmen kívül hagyni.”

Nekünk, akik hisszük és tudjuk a magyar tragédia páratlan voltát, hogy népünk „elhagyott, mert a legelhagyottabb minden népek közt a föld kerekén”, nos, nekünk fájhatnak ezek a sorok. Azért is, mert a nemzetnevelés nem épülhet állandó egyrészről-másrészről latolgatásokra. A külföldtől, különösen a „művelt Nyugat”-tól azonban nem várhatjuk el ezt a morális azonosulást, ha más érveket nem tudunk felsorakoztatni. Jelen sorok írója tapasztalta művelt nyugati politikusokkal való beszélgetései során, milyen kényelmetlenül, viszolyogva hallgatják az igazságtalanságok, a morális és politikai bűnök sorolását.

Bűnös hanyagság

Többen hivatkoztak a békekötés elemi hitelességének igényével foglalkozó Ferrerora, a nagy olasz történetíróra, a római civilizáció szakértőjére. Ő a kényszerekkel szemben elég szabadságot, az áldozatokkal szemben elég előnyt követel az elviselhető békekötéshez. Ezek az igények nem teljesültek Közép-Európában.

Európa uralkodói a Szent Szövetség idején az uralkodói legitimitás elvi alapjára helyezkedve rendezték a nagy térség sorsát száz esztendőre. Az uralkodói legitimitás helyébe a népek önrendelkezési joga kellett volna, hogy lépjen a második világháború után. A győztesek meghirdették, de bűnös hanyagsággal nem alkalmazták ezt az elvet, ugyanakkor, amikor úgynevezett földrajzi, stratégiai, közlekedési stb. szempontokat mértéktelen szerephez juttattak, népeket juttatva történelmileg, etnikailag idegen fennhatóság alá, amikor „az új állammal szemben lojalitást sem elvárni, sem feltételezni nem lehetett”.

Mégiscsak az igazságosság elviselhető mértékére van szükség, hideg, tárgyi mérlegelés alapján, a történelmi-politikai követelmények, a nemzetközi béke és biztonság megóvásának világraszóló nyilvánvalósága és ennek felmutatása alapján.

Meddig viselhető el az igazságtalanság? Addig, amíg nem fenyegeti a nép(csoport) létezését. Mert ha igen, akkor nincs veszítenivaló. Addig amíg a kudarckerülésnek — hátha nem pusztítanak el, ha nem hívom ki a sorsot—van „értelme”. Amikor már létünket fenyegeti, akkor kizárólag a sikerkereső filozófiának, „a nekünk mindenáron élnünk kell” parancsának van értelme, a siker lehetősége, s nem a kockázat veszélye által vezettetve. A népirtás célpontjául állított népcsoportnak ugyanis nincs mérlegelhető kockázata.

Idéztük gróf Apponyi szavait arról, hogy a magyar nem erőszakkereső nép. Hozzátehetjük: ezt az elmúlt nyolc évtized igazolta. A mi álláspontunk a jogvédelem, az alkotmányosság, a visszanyerendő önkormányzatiság, a hagyományos keretek megbecsülése igényének alapján nyugszik.

A magyar hagyományhoz ugyanakkor hozzátartozik a százszorta nagyobb erőkkel való szembeszállás a régi alkotmányért. Tudunk mi reménytelenül is küzdeni, s ezáltal — mint 1956 véres őszén és utána a megtorlások elszenvedésével — visszafordíthatatlan történelmi folyamatokat elindítani, elvitathatatlanul kulcsszerepet játszva Közép-Európa felszabadulásának folyamatában.

Ebben a térségben sok-sok sérelem, s a jelen létküzdelmeiben jelenlévő igény és tartozás tudata él a népekben. 1993-ban ezért hatott villámcsapásként a hír: a magyar Parlamentben 56 képviselő ellenszegült a magyar-ukrán „alapszerződés” formulájának, amely szerint — miután a szerződés más rendelkezései részletesen tiltják az egyébként is tilos erőszakot és katonai erő elsőkénti alkalmazását a felek között — „A szerződő felek kijelentik, hogy egymással szemben nincs területi követelésük, és ilyen követelést a jövőben sem fognak támasztani”.

Az ellenszegülés oka nem az volt, hogy területi követelés, igény egyszer s mindenkorra megszüntethető lenne egy szerződéssel, hanem az, hogy az elnyomott magyar népcsoportok ügyének lezárásaként, ezáltal közösségi reményvesztést okozó tényként, egyúttal Magyarország történelmi megalázottságának felemlegetéseként, erre buzdító példaként tekintették ezt a kikötést.

Ajánlott magyar formula

Megemlítendő, hogy az 1946. szeptember 5- én Olaszország és Ausztria között létrejött kétoldalú egyezmény, a „Párizsi Szerződés” (amely a publicisztikában Gruber-De Gasperi Egyezményként szerepel), a Dél-Tirol ügyében 1991— 92-re kialakult példaértékű autonómia-státusz alapdokumentuma sem tesz említést a határkérdésről. Ezt a szerződést az osztrák parlament külpolitikai bizottsága a következő fenntartással vette tudomásul: „A bizottság annak a határozott reményének ad kifejezést, hogy a jövőben egy változott világhelyzet a dél-tiroliaknak lehetőséget nyújt az állami hovatartozásukra vonatkozó önrendelkezésre. Az a véleménye, hogy ez az egyetlen útja a dél-tiroli kérdés tartós rendezésének, amit Ausztria igazságot és kielégítő megoldásként fogadhat el.” (Csák Gyula: A dél-tiroli kérdés, 1995., 44. oldal: Teleki Alapítvány kiadása. Idézet prof. Ermacora könyvéből.) Ez a helyzet azóta sem változott.

Az ukrán-magyar szerződés idézett szövege német formulaként ismert. Ilyen tartalmú az 1970-es NSZK-Szovjetunió, majd a lengyelorosz és lengyel-ukrán szerződés 1992-ben. Erre a formulára a történelmileg tragikus szerepet játszó Németország a Szovjetunió világhatalmi szereplése idején, baloldali kormányzat alatt kényszerült rá. A példaként való állítás tehát indokolatlan.

Más helyen részletesebben megírtuk, hogy a „soha nem is lesz” formula bizantinikus szóvirág, amelynek nemzetközi jogi jelentősége nincs, mert az államok szuverén egyenlőségéből következőleg megilleti őket anemzetközijogvitákindításának joga. A nemzetközi jogelvekbe — így az államok szuverén egyenlőségének elvébe — ütköző kikötések érvénytelenek.

A nemzetközi jogból folyó kötelezettség—az erőszak tilalma — nem igényel újabb megerősítést, miként a békeszerződések határkikötéseit sem szokás megismételni.

A magyar-ukrán szerződés parlamenti vitájában a magyar miniszterelnök kizárólag erre a szerződésre korlátozta a vitatott formula alkalmazását, kizárva a precedens jelleget, arra hivatkozva — szerintünk tévesen —, hogy a magyarukrán határszakasz nincsen szerződésben rendezve. (Ezzel szemben lásd a párizsi békeszerződést, amelyet a Szovjetunió mellett Ukrajna is aláírt.)

A békés határváltoztatáshoz való jog az államok szuverén egyenlőségének elvéből következik. A nemzetközi jog az állam területe egy részének vagy egészének „elfoglalására és bitorlására” irányuló követelést tiltja. Valótlan állítás az, amely a területi követeléseket, vitákat általában az agresszió tilalmában ütközőnek minősíti. (Lásd az 1921-es soproni népszavazást, Kárpáton-túli Ukrajna „átadását” Csehszlovákiától a Szovjetuniónak vagy Kanada és az USA megegyezését a Maine-öbölbeli határok meghatározásának Nemzetközi Bíróság elé viteléről stb.).

„Örök szerződések” nincsenek. Ez a fogalom

ellentmond a történelmi valóságnak, jogi szempontból pedig értelmezhetetlen, hiszen valójában határozatlan időre kötött szerződésekről van szó.

így jutottunk el az általunk ajánlott magyar formulához: „Magyarország, kijelentve, hogy békére törekszik, tartózkodik minden erőszakos lépéstől, különös tekintettel a határokon túl élő magyar nemzetrészek érdekeire, megtartva az általa előírt hatályos nemzetközi szerződéseket, szükségtelennek tartja határainak kölcsönös szerződéses megerősítését vagy a rájuk vonatkozó más kikötéseket, azokban igazságtalan történelmi megalázottságának jelképes megismétlésére való törekvéseket lát. Határkikötéseknek abban az esetben van értelme és jelentősége, ha azok a népek önrendelkezési jogára tekintettel végrehajtott határváltozást rögzítenek.”

Kívánatos szerződések

A közép-európai határok ügye és a népek önrendelkezési joga egyetlen csomagot alkot. Elemi szükséglet a nemzetközi intézményrendszer által garantált önrendelkezési jog, a kisebbségi sorban élő népcsoportok eddig nem tapasztalt mértékű jogvédelme. A magyar államnak ebben kezdeményező, fontos szerepet, kockázatot kell vállania, ahogyan megtette ezt a párizsi békszerződés tárgyalásai során, vesztett háború után, nemzetközi kisebbségvédelmi kódex-tervezetet téve le a békekonferencia asztalára, szerződéskötést javasolva a térség államai és a nagyhatalmak között.

Kívánatosnak tartjuk két- vagy többoldalú szerződések megkötését Magyarország, a térség államai és a nagyhatalmak között, a kisebbségi sorban élő népcsoportok jogvédelmére, tételes intézkedési tervvel, nemzetközi ellenőrzéssel és szankciórendszerrel, a népirtás bármely formájának azonnali megszüntetésével, Magyarország — a dél-tiroli rendezésben biztosított osztrák „védőhatalmi” státuszhoz hasonló — hatékony nemzetközi jogosítványainak rögzítésével.

Mondhatják — mondják — erre sokan: mire jó ez az ábrándkergetés? Ugyanakkor ugyanezek javasolják a határbiztosító kikötéseket, a követelés „soha nem is lesz” formulákat, segédkezve a magyar nép elpusztításához. Ha ezeknek a„reálpolitikusoknak” még sincs igazuk, akkor a határok kérdése — felvetés nélkül is — létező, nyitott kérdés, a kisebbségi népcsoportok megmaradásának követelésével együtt.

1992. február 29-én Mitterrand francia elnök egy párizsi konferencián többek között ezt mondta:

„... a század összes békeszerződése és különösen az 1914-1918-ban a háborút követő békeszerződés, kezdve a versailles-i szerződéssel, ideértve az 1945-ös szerződést s mindazokat, amelyek ezeket követték, mind igazságtalan szerződések voltak, amelyek, hogy kielégítsék a győztes dicsőségvágyát, hatalmi ösztöneit vagy közvetlen érdekeit, minden alkalommal figyelmen kívül hagyták a történelmi, földrajzi, szellemi vagy etnikai realitásokat. A jövendő háború drámája mindig az előző békerendezés keretei között íródott.”

Megmaradás, minden áron

A nemzetközi jogász—Rouland—kijelenti: .Mivel pedig a nemzetközi szerződések a kisebbségek jogainak védelmét irányozzák elő, az állam területi integritását és függetlenségét is csak akkor lehet tiszteletben tartani, ha az a maga részéről a kisebbségek jogait tartja tiszteletben”.

Mi következik mindebből a nemzetközi békéért aggódó utódállami vagy nyugati politikus számára? Legalább annyi: a népek önrendelkezési jogát a meglévő határokon belül is — azonnal és feltétel nélkül — gyakorolt joggá kell tenni.

Nekünk pedig marad két igaz üzenet:

Az egyik: „... amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják, de amiről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz és mindig kétséges” (Deák).

A másik:, .Nézetem szerint nem azt, miről lemondtunk, hanem csak azt nem nyerhetjük vissza többé, minek visszanyerésére erőnk hiányzik...” (Eötvös).

Mi a teendő? Erre a j elen nemzeti stratégiáj a és nemzetpolitikája adja meg a választ. Ennek ceterum censeo-ként ismétlődő tétele a teljes értékű megmaradás igénye, minden áron.

Deákkal fejezzük be:

„Kockáztathatunk mindent a hazáért, de a hazát nem szabad kockáztatnunk.”

Elérkezett az idő. Most kell mindent kockáztatnunk a hazáért, mert különben a legdrágábbat kockáztatjuk: hazánkat, Magyarországot.