Nyugati Magyarság, 1997 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1997-01-01 / 1-2. szám

1997. január-február

Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident

3. oldal

KOSA CSABA

Ez az új esztendő

POKOL BÉLA

Kiüresedő demokrácia

Mint Budapest 1944 nyarán-kora őszén, olyan ez az ország. Gyanútlan, álmodó. Olyan ez az értelmiség is. Szemét, fülét befogó — s azzal csalja magát, hogy befogott szemével mást lát, fülével mást hall.

Negyvennégy októberében Sztálin hadserege már a Tiszántúlon hömpölyög. És Budapest önfeledt ámítással mímeli a békeévek fővárosát.

Ilyen ez az ország. S mert neki kellene előszörkiáltania: még kábább, még inkább öncsaló az értelmiség. A délibábok értelmisége.

A magyar szellemi élet emberei úgy buktak át a kilencvenhetes esztendő grádicsán, mint akik még az érzékeikkel sem érzékelték a szakadékot. Amely már csak néhány lépésnyire van tőlük. 1997 szakadéka.

A magyar szellemi élet szereplőit — a néhány száz kivételezett nélkül — kíméletlenül beletaszítják a szakadékba, amelyet a Pénzügyminisztérium hidegszemű, érdektelen hivatalnokai és a Parlament gombnyomogató bólogatójánosai ástak a számukra.

A magyar tudósokat, festőművészeket, írókat, szobrászokat, tanárokat, mérnököket, újságírókat nem egyenként ítélték el: csoportosan mondták ki reájuk az egzisztenciális halált.

Erre az értelmiségre, Kölcseyék, Eötvös Józsefék, Mikszáth Kálmánék, Asbóth Oszkárék, Munkácsy Mihályék, Medgyessy Ferencék utódaira ebben az országban — amelyet a pénzügyi Medgyessyk képzelnek el — nincsen szükség.

Ez az értelmiség, ez az örökség útban áll.

A Parlamentben 1996 végén - nem Kölcseyék, Kossuthék, Mikszáthék utódai - megszavazták: az ítélet végrehajtható.

Előttem a Sajtószakszervezet hivatalos lapja, amelyben egy adótanácsadó konkrét példákkal szolgál.

A magyar értelmiség nagyobbik része a múlt két-három esztendőben betéti társaságokba menekült. (Jól kerestek rajtuk az ügyvédek, a cégbíróság, a kényszerből fogadott könyvelők.) A magyar író, a magyar képzőművész, a magyar tudós számlaadó lett. Már ezt a kényszert sem kellett volna elfogadni, de a szellemi emberek álmodozó gyanútlansággal belesétáltak a csapdába.

Nézzük az adótanácsadó példáin, miképp jár az, akinek sikerül a csoda és 1997-ben havi nyolcvanezer forintról adhat számlát, vállalkozóként. (Már ez is csoda, hiszen az alkotók egyharmadafele 1996-ban a nyomorszint alatt élt, vagy még kis tartaléka morzsáiból tengődött.)

Nos, aki ez idén még nyolcvanezer forintos megrendelést kap egy hónapban, az új társadalombiztosítási és adószabályoknak köszönhetően visszafizet az államnak 56.625 forintot. Nem tévedés. Marad nettó 23.375 forintja. Ebből az összegből ad még az OTP-nek 1500 forintot, mert kegyeskedik a számláját vezetni, s átnyújt a könyvelőjének havi 5000 forintot, ha nem akarja, hogy késedelmes bevallásért, hibás adatszolgáltatásért 100 ezer forintra büntesse az adóhivatal.

Havi nyolcvanezerből marad úgy 15-16 ezer. így adózik 1997-ben a magyar értelmiségi. így, mert nem fogott össze akkor, amikor a huszadik század legcinikusabb pénzügyminisztere, Bokros Lajos Burundival fenyegette meg. Ahol nem kell a könyv, a festmény, a tudományos előadás — megteszi helyette a furkósbot.

Akkor kellett volna megállj -t kiáltani. Akkor eltömi a somfabotot — Petőfi nevében, a magyar kultúra védelmében — a kufár és a kufár megbízói hátán.

Ehelyett akadt író, aki demagógnak nevezte az elburunditás veszedelmére figyelmeztetőket.

Persze, nem kell a szellemi embernek vállalkoznia, számlákkal, csekkekkel, nyilvántartásokkal vesződnie, bankba, könyvelőhöz, egészségbiztosítóhoz rohangásznia — honoráriumként is felveheti azt a példabeli 80 ezer forintot.

Ez esetben — az adótanácsadó számításai szerint — a havi teher 52.527 forint. A szellemi embernek marad 27.473 forintja. Heuréka! Megmarad a kereset 30 százaléka. Igaz, csak addig, amíg a szellemi tevékenység úgynevezett adókedvezményét meg nem vonja a Pénzügyminisztérium és a Parlament.

Majd megvonja. 1997-ben is kell valamit csinálni. Agyonütni a még ki nem nyúvadt értelmiségit.

Ez lenne a jövő. Magyarország jövője. Kínában és Kambodzsában már kipróbálták, hogyan lehet az értelmiségtől megszabadítani az országot. Igaz, ott durván, mert nem éppen Európába igyekeztek. Nálunk finomabbak az eszközök. De ugyanazt a végeredményt célozzák.

És a magyar értelmiségi álmodik. Békés alkotóéveket mímel, lába előtt a szakadékkal: a szellemi, az egzisztenciális megsemmisülés szakadékéval.

1997 van. A szellemi ember szemén kötés, fülén tapasz.

Budapest 1944 nyarán-kora őszén még táncolt. Olyan ez az ország, mint ama Budapest. Olyan kába, öncsaló a magyar értelmiség. Ezerkilencszázkilencvenhetet ír, és már csak néhány lépésre van ezerkilencszáznegyvenöttől.

Ilyen ez az új esztendő. Süket, ásító, mint a szakadék mélye.

Aki emlékszik még a pártállami idők országgyűlési választásaira, az tudja, hogy milyen a látszatdemokrácia. A választások látszatdemokráciává silányításához azonban kifinomult eszközök is vannak, s az elmúlt évek magyar politikai fejlődésében sok olyan torzulást lehet kimutatni, melyek együttesen alaposan visszametszik a politikai demokrácia érvényesülését, és valahol a látszatdemokrácia és az igazi demokrácia felezővonalán helyezik el hazai intézményrendszerünket. Összhatásképpen pedig ismét az jön létre, hogy néhány száz ember leválthatatlanul tudja uralni a legfelső hatalmi döntéseket.

Nézzük meg, milyen intézményi torzulások akadályozzák meg Magyarországon, hogy a milliók választásán nyugvó politikai demokrácia testületéi teljes illetékességi területükön működni tudj anak, és mi az oka annak, hogy hely ettük leválthatatlan kis csoportok döntenek a társadalom sorskérdéseiben.

A pénz értékállósága egy bizonyos küszöbérték felett a gazdaság egészséges működésének előfeltétele. Ennek érdekében az utóbbi évtizedekben mindenhol törekvések indultak meg az e fölött őrködő jegybankok bizonyos fokú függetlenségének megteremtésére a rövidebb ciklusonként változó kormányokkal szemben. Magyarországon a pénzpolitika feletti rendelkezés kizárólagosan az ország jegybankjának a kezébe kerül, és a kormány csak olyan gazdaságpolitikát folytathat, amelyből hiányzik a pénzpolitika. Ez kettős hatással jár. Egyrészt a kormány csak egészen „vékony” gazdaságpolitikát vehet programba, és egy sor további politikai programjába (oktatáspolitika stb.) csak korlátozott célokat iktathat be, másrészt a pénzpolitika átkerülése a jegybankhoz és vele a hazai és a nemzetközi bankokhoz, nem egyszerűen „semleges” embercsoporthoz viszi át a pénz kezelését, hanem saját érdekekkel, politikai értékekkel és különböző elfogultságokkal rendelkező társadalmi csoportokhoz. A jegybankhoz került pénzpolitika tehát a korábbi (demokratikus) kormányhatalom elvékonyítása mellett önálló bankhatalmat hoz létre.

Nálunk nemcsak a bankok harapnak ki nagy darabokat a politikai demokrácia területéből, hanem a politikai közvéleményt meghatározó tömegmédiumok is a demokrácia rovására terjeszkednek. A választott politikusok a magyar politika kérdéseinek meghatározásában konkurálni kénytelenek a fővárosi tömegmédiumok néhány leválthatatlan médiacézárával. A hazai sajtóviszonyok, illetve a kádárizmusból átöröklött és egységes politikai csapatként működő fővárosi újságszerkesztők, rádiós és televíziós szerkesztők nagymértékben meghatározzák Magyarországon a „politkailag lehetséges” problémákat és megoldásukat. Külön súlyosbító körülmény, hogy a pénzhatalom és a médiahatalom egyre inkább közös kézbe kerül a lapok és a különböző rádiós és televíziós adók, műsorszerkesztőségek banki tulajdonba jutásával.

Más oldalról szűkül be a politikai demokrácia területe az alkotmánybírósági alapjogi bíráskodás kiszélesítésével és az ítéleteknek az írott magyar alkotmánytól való elszakadásával. így a választott népképviselők törvényei helyett néhány alkotmánybíró határozata szabj a meg a társadalom sorskérdéseit. Fontos felidézni, hogy Magyarországon a 89-es alkotmányjogi reform során olyan bő hatáskört adtak az alkotmánybíróságnak, hogy az „világcsúcstartóvá” tette ezen a téren alkotmánybíráinkat. A problémát súlyosbítja, hogy ez a testület az amúgy is tág keretet a legradikálisabb módon tovább tágította a döntési gyakorlatában. A „láthatatlan alkotmány’’-koncepciót felállítva például kimondta a testület elnöke, hogy ők nem is az írott alkotmányhoz vannak kötve, hanem az önmaguk által létrehozott korábbi döntéseikből leszűrt láthatatlan alkotmányhoz.

A politikai váltógazdaságban a lecserélhető politikus-gárda adja elvileg a mindenkori kormányprogramot, miután a nyilvánosság előtt megmérkőztek, és az egyik párt, többségi támogatást szerezve a választásokon, kormánypárttá vált. A folyamatosan működő közigazgatási apparátus a minisztériumokban és más közigazgatási szerveknél e programot ülteti át a társadalom igazgatása során. Ezzel az ideális képpel szemben Magyarországon az elmúlt években erről az oldalról is a csonka demokrácia képe alakult ki. Fakad ez egyrészt abból, hogy a frissen megjelent pártok professzionalizálódása még erősen csökevényes, másrészt pedig abból, hogy a központi államapparátus nagy része — korábbi politikai szocializációja miatt — politikailag a szociálliberális eszme- és fogalomrendszeren keresztül szemléli a világot, és a többi politikai csoport kormánypárttá válása esetén egy állandó, blokkoló mechanizmust jelent ezek programjának megvalósításában.

Az említett torzulások miatt legfeljebb féldemokráciának lehet tekinteni a magyar politikai rendszert. Teljessé tételére még van lehetőség, de persze arra is, hogy ismét a kádári látszatdemokrácia teljesedjen ki.

Az elsőért harcolni kell, a második lehetőség magától is létrejön, ha nem teszünk ellene.

Nyelvgyilkosság Szlovákiában

(Folytatás az 1. oldalról)

tásba, a sajtóba és mindenünnen ki akarja űzni a magyar nyelvet. Vagyis elő akarja írni, hogy ki miről mit gondoljon, miként vélekedjék, mit szeressen és mit ne szeressen. Ez pedig kirívóan pártállami vonás, megőrzött sztálinista örökség. A szlovák kormányzat a „demokrácia” nevében tovább megy az előző évtizedek gyakorlatánál, amikor még megelégedtek a magyar helységnevek és földrajzi elnevezések száműzésével a sajtóból. A mai Pozsony, pontosabban Bratislava—mert az ezeréves Pozsony a törvény szerint nem létezik — hatalmasságai tehát túltesznek Husak és Ceausescu diktatúráin.

Más vonatkozásban is különbözik egymástól a mostani szlovákiai nyelvtörvény és az előző felvidéki meg erdélyi nyelvi korlátozások jellege. A Trianon óta életbe léptetett, eltörölt, majd újra viszszaállított rendelkezéseket rendszerint a pillanatnyi politikai állapotoknak és szükségleteknek megfelelően hozták meg és vonták vissza. Tehát időszerű céljuk volt velük a hatalom urainak.

A mostani szlovákiai nyelvtörvény a végleges rendezés jegyében született meg. Árulkodó jele ennek az, hogy a törvény indoklása egy látszatra humánus intézkedést írt elő. Eszerint a már egy évvel ezelőtt meghozott törvény szankcióit, vagyis a pénzbírságokat egy évvel elhalasztotta, azért, hogy — szó szerint idézem — „ezt az időt fel lehessen használni a nyelvi felvüágosításra és nevelésre”. Vagyis minden eszközzel, megfélemlítéssel, csalással, simogatással és erőszakkal rá kell venni ezen esztendő alatt a felvidéki magyarságot anyanyelve és nemzeti jellege feladására.

így tehát 1996 volt a magyar nyelv utolsó engedélyezett esztendeje Szlovákiában.

Januárral megkezdődött a „visszaszámlálás”. Vajon hová készülnek? A nemzetállam kiteljesítése

felé? A magyarság teljes elnémítása felé? Vagy mégiscsak Európába, csak éppen a Trianonban ajándékba kapott magyarság nélkül? Félelmetes tanulsága a kárpát-medencei kisebbségi magyar közösségek nyelvvédő küzdelmének — ha együtt tekintjük őket, hiszen alapvető vonásaik azonosak —, hogy hetvenöt éven át az egymást váltó eszmék, többségi mozgalmak, politikusok mindig közös nevezőre jutottak a magyarság nyelvének és nemzeti tudatának felszámolásában. Romániában a parasztdemokráciát hirdető Iuliu Maniu vagy a liberális párt vezére, Bratianu, majd (láttuk) Tatarescu, az „internacionalista” Gheorghe Gheorghiu Dej (1965-ig a párt főtitkára) és a nacionalista Ceausescu éppen úgy a magyar nyelvi jogok megnyirbálását szorgalmazta, mint az iskolai oktatást szűkítő Iliescu elnök.

Szlovákiában Husak és Meciar éppen úgy nem különbözik egymástól ebben a vonatkozásban, miként a független szlovák állam vezetői a negyvenes években. Jugoszláviában ugyanaz a „kommunista vezetés” hirdetett autonómiát—és látszatra egyet és mást meg is valósított az önkormányzatból —, mint amelyik később névleg is eltörölte a vajdasági és koszovói autonóm tartományokat.

Ez az eszméken és országokon átívelő külön vonás a „trianoni pszichózis”. Románia, Csehszlovákia és Jugoszlávia az első világháborúban „túlgyőzte” magát, vagyis az illető nemzetek közvéleménye nem volt felkészülve olyan arányú területgyarapodásra, amilyenhez a szerencse és a nyugati hatalmak német- és magyargyűlölete hozzásegítette őket. A román, a szlovák, a szerb tudat mélyén ott rejlett a ki nem mondott kétely és sejtés, hogy a hatalmuk alá adott magyar milliók elnyomása ellentétes azzal a törekvéssel, amelytől 1918 előtt saját nemzeti egyesülésüket mint jogos igényt várták. Tehát a magyarok igényei is jogosak lehetnek. Tudják, hogy ezeket az igényeket idejében le kell tömi, ellenséges jellegűnek kell nyilvánítani.

Ha beleolvasunk a nyelvtörvény indoklásába, kitűnik, a szlovák nacionalizmust az is „sérti”, ha a felvidéki magyarok egyáltalán magyarul beszélnek, tanulnak, olvasnak, gondolkodnak. Ezt a panasz hangján fejezi ki a törvény indoklása:, A következetes nyelvtörvény hiánya főként Dél-Szlovákia nyelvileg vegyes területein az államnyelvnek a nyilvános közleményekből, a hivatalos érintkezésből és a helyi tájékoztatási eszközökből való kiszorításához vezet. A Szlovákiában kiadott és nem időszaki sajtótermékek kerülik a községek hivatalos (szlovák) elnevezését. Elkerülhetetlen, hogy ebben a környezetben is, ahol mindenütt szlovákok is élnek, felszámolják a szlovákellenes diszkrimináló praktikákat.”

Tehát, ha egy ezeregyszáz éve magyarok által lakott csallóközi faluban él egy szlovák utász vagy rendőr, akkor ennek az egy embernek az érdekében szlovákul kell mindent közhírré tenni, igazgatni. Meg kell hagyni, „sajátos” szlovák demokrácia ez.

Noha „nyelvőröket”, vagyis a világon egyedülálló nyelvi rendőrséget hoztak létre Szlovákiában, azért minden felvidéki magyar mellé, minden otthonba, üzletbe, templomba, orvosi rendelőbe mégsem lehet efféle rendőrt állítani. Mostantól kezdve nemcsak a pozsonyi szlovák hatalom vizsgázik, hanem a szlovák polgári társadalom is. Teljes joggal írja a Szabad Újság vezércikkében Neszméri Sándor: ,A velünk, kisebbségiekkel együttélő szlovákok részéről igazából most lesz bizonyítható, hogy nekik semmi bajuk velünk, hogy nem tartanak bennünket ellenségnek, s őket — tiszteletben tartva alapvető emberi jogainkat is — valóban nem zavaija, ha anyanyelvűnkön szólunk, sőt, támogatják, hogy ápolhassuk, használhassuk azt.”

De vizsgázik a felvidéki magyarság önkörében

is. A nyelvtörvény ugyanis menedéket nyújt a nyelvüktől, nemzetiségüktől szabadulni akaró törtetőknek, a renegát semmi-embereknek. Hiszen megvan a mentség: a törvény betartása, vagyis a nemzeti megsemmisülés az ára az egyének, így a magyar egyének megmaradásának. Erre figyelmeztet egy másik vezércikk, ugyancsak a Szabad Újságban, N. Gyurkovits Róza tollából, aki egy előző „nyelvtörvényt”, az 1945 utáni magyar jogfosztottság áldozatainak helytállását idézte, az akkori hűségeseket, magukat meg nem tagadókat, akiket hiába hurcoltak el Csehország északi részeibe rabszolgamunkára, két-három éven belül visszajöttek. Akkor ehhez kellett bátorság, most a magyar nyelv használatához. Hazajöttek „emelt fővel, egyenes derékkal. Belső békével, lelkiekben, erkölcsiekben megerősödve. Ha emberpróbáló volt is a sorsuk, a próbát kiállták. Emberként is, magyarként is. Gyermekeik, de még unokáik is úgy néznek rájuk, mint egy nagy, örök tudás eleven hordozóira: Soha ne tagadd meg önmagad. Mert az árulót, az átálló renegátot az ellenfél is árulónak tartja. S úgy is becsüli.”

Megnyugtató, hogy az eszmék, érvek, érdekek és indokok szörnyű kavargásában a szlovákiai magyarság nem veszítette el önbizalmát. Vezető politikusaik a megmaradás korszerű útját-módját keresik. Ez világlik ki Dobos László, Duray Miklós, Bugár Béla s mások nyilatkozataiból. Duray „túlélés helyett építkezést” hirdet. Dobos László az utóbbi évek keserű magyar csalódásait veszi sorra, és ezt a tanulságot vonja le: „Úgy érzem, a pozitív ellentételezés politikáját és gyakorlatát kell kialakítanunk. Önszerveződéssel kell megtartani nagy és kis közösségeinket, önszerveződéssel megtartani meglévő fórumainkat és alakítani újakat. Önszerveződéssel megtartani intézményeinket és alakítani szükséges újakat, s mindezt a hatalomtól függetlenül.”