Nyugati Magyarság, 1997 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1997-01-01 / 1-2. szám

4. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 1997. január-február IFJ. FEKETE GYULA Két krajcár Eltűnt négyezer milliárd Titkos megállapodás idegen érdekekért Manapság már a forintos a régi érte­lemben vett krajcár, mivel a fillér gya­korlatilag már nem váltópénz. Elsö­pörte a szociálliberális „jövedelemle­fölöző” inflációs politika. Formálisan még ez az év a fillér utolsó életéve, de már sehol sem fogadják el, beváltásáért nem szívesen állnak sorba órákig a jegybank egyetlen ósdi fillérszámláló gépezeténél. Ez az Elet írta történet két forintról, azaz csupán két krajcárról szól. Sokat változtak az idők a Móricz Zsigmond tollával megörökített századeleji „kraj­cárok” óta, csak a krajcároskodó nyo­morúság változatlan. Akkoriban az ér­téküket létükben hordozó ércpénzek nyugodtan megbújhattak kredencfió­­kok repedésében, csorba hamutartók alján vagy öreg téükabátok dohos zse­bében — attól még krajcárok marad­tak. A mai pénz rohamosan értéktelene­dik, a legszükségesebb készpénzigé­nyen kívül minden forintot számlán vagy betétben kell tartani, mivel a cse­kélyke kamattal is mérséklődik az inf­lációs veszteségünk. A mai krajcárke­resők nem a lakásukat kutatják át, ha­nem a számláikat, a betétjeiket vizsgál­ják át lehívható, liquid pénzek után für­készve. A történet előzményei 1958 elejéig nyúlnak vissza. Apósom akkor nyitott egy takarékbetétkönyvet, s talán szo­rongva gondolt a jövőre. A forradalom leverését követően sorra bocsátották el az „osztályidegen” tanárokat, és ebben a létbizonytalanságban gondolni kel­lett a család létbiztonságára, spórolni kellett. Ő nyereménybetétkönyvet nyi­tott, nehogy kispolgári csökevénynek minősíthessék kamatigényét. (Akkor még friss volt a kamatozó békeköl­csönt jegyzők, a „harácsolok” pellen­gérre állításának az emléke.) Bármeny­nyire is kuporgatásra kényszerült, sze­rencsésebb volt, mint majdani nászúra — édesapám —, aki néhány hónappal korábban mindenféle tartalék nélkül szabadult a Kádár-rezsim börtönéből. Persze, ő is szerencsésebb volt fela­kasztott vagy hosszú évekre elítélt rab­társainál. Gyermekkorból felidézett emlék­képeimben ez a kor egy színek nélküli szürke világ vigasztalan képe. Fekete­szürke tónusban őrződnek meg ben­nem azóta elhunyt rokonaim szenvéde­­sektől barázdált arcai, az olajozott pad­­lójú osztály termünk képe, a pufajkások által betört ajtónk, a macskavizelet sza­gú lépcsőházunk piszkosszürke bolt­ívei. Egy sötét korszak sötét árnyképei. Még a verebek által telenként fehér­re pettyezett millenniumi sugárút is szürkének maradt meg az emlékeze­temben. Az állandó benzingőz miatt azóta a fák megritkultak, a verebek ki­pusztultak innen, de az Operával szem­közti OTP-fiók ugyanaz. Itt nyitotta meg apósom a betétkönyvét. Hol is? A nyakasabb öregek a régi nevén „And­­rássy útnak” hívták. Nyolc éven át „Sztálin út”, majd ötvenhatban néhány hónapig „Szabadságharcosok útja” volt, de a betétkönyvre már a „Népköz­­társaság útja” elnevezést pecsételték. A nyeremény betétkönyv nem futott be fényes karriert. Pályája zenitjén két­szer is megközelítette a 2500 forintot, s egy ízben nyert kétszázat. 1961 elején a család arra kényszerült, hogy csak a betét fenntartásához minimálisan szükséges 10 forintot hagyja benne, a többit ki kellett venni. A betétkönyv fenntartása tükrözte a további megta­karítási szándékot — ami sajnos, már soha nem valósult meg. Az 1961. évi bejegyzést nem követték későbbiek. Nagytakarításkor, festéskor, irata­ink rendezésekor meg-meg mutatta magát a könyv. Sokszor nyúltunk utána abban a hiszemben, hogy talán előke­rült egy elkallódott betét, de azután csalódottan felsóhajtottunk: „No, per­sze, hát ez a mi 10 forintos könyvecs­kénk!” Visszakerült tehát az iratok kö­zé — hátha még jól jön egyszer... Eljött az 1996-os év. A szociállibe­rális kormány családellenes politikája minket is megtiport. Mivel a kipusztí­tandó gyermekesek közé tartozunk, adóink gyorsabban növekedtek, mint a lakosságé általában. Megvonták tő­lünk a korábban folyósított családi pót­lékot is. A gyermekholmik áremelke­dése lényegesen nagyobb volt, mint a fogyasztói áremelkedés, ezért még a meghagyott, maradék jövedelmünk is gyorsabban értéktelenedett, mint má­soké. A rokongyerekek kinőtt ruhái né­mileg enyhítettek roházkodási gondja­inkon, de az egy év alatt duplájára nö­velt tankönyv- és tanszerárak miatt a családi kassza fizetésképtelenné vált a tanévkezdés után. Eszembe jutott — eszembe kellett, hogy jusson! — a csa­lád rejtett tartalékaként számon tartott, 36 éve ismeretlenül kamatozó betét­könyv. Tóbbszáz forintra, szerencsés esetben akár 2-3 ezerre is számíthatok, ha utánajárok — gondoltam, rászánva magam a kivétre. Az ismét Andrássy útnak nevezett sugárút OTP-fiókjában csendben folyt a munka. Az alkalmazottak többsége szemmel láthatóan a betétkönyv utolsó bejegyzése után született. Magamban számolgattam, hogy ha egy akkor fris­sen érettségizett és ide felvett 18 éves lány egyik első munkája volt megnyitni a csupán három évig aktív betétköny­vünket, akkor ő már több éve nyugdíj­ban van. A számfejtő hölgy döbbent gyanak­vással lapozgatta könyvecskénket. Mint a fiók betétkönyveinek a doyenjét birtokló ügyfél, kissé ünnepélyesebb fogadtatásban reménykedtem. A Csip­kerózsika-álmából felriasztott betét­könyv kézről-kézrejárt. Ki lopva, irata­iból feltekintve méricskélt, mint szánni való elmekórtani esetet, ki a szemüve­ge felett szúrósan rám nézve próbált te­kintetével vallatni: ugye tréfa, huncut­ság van elrejtve a betétigényemben? Talán egy fedezetlennek tűnő többmil­liós követelés vált ki akkora diszkrét érdeklődést, mint amekkorát akaratla­nul keltettem. Némi tanakodás után összeállt egy háromfős csapat, és el­kezdték a betétkönyv feletti munkálko­dást. Negyedóra elteltével fojtott sutto­gást hallottam: „Csak 63-ig van be­jegyzés!” Ez a megállapítás nyilván a betéthez tartozó, fiókban őrzött karto­tékra vonatkozott. Elgondolkodtam. Eleinte azt hittem, hogy előveszik a be­tét kartonját, és néhány perc alatt kéz­hez kapom a remélt 1000-1500 forin­­tocskámat. Most, hogy nem ez történt, emlékezetem felidézett egy hajdani hallomást, miszerint a három évig mozdulatlan betétek kartonjait elkülö­nítetten kezelték. Akkoriban sokan íratták rá kartonjukra a nevüket. Ebből kiindulva jellemhibás alkalmazottak könnyen utánajárhattak, hogy a moz­dulatlan betét tulajdonosa az emigrál­tak kétszázezres seregében volt-e, a­­vagy elhunyt. Igenlő válasz esetén a kartonon eljátszották a fiktív kivételt, és zsebre tették a pénz. Ha netán évek múlva valamelyik örökös rátalált az el­dugott betétkönyvre, már nem lehetett leleplezni a tolvajokat. Ne mérgelőd­jek tehát — figyelmeztettem magamat —, hiszen pusztán a minket is óvó é­­berség miatt kell végigülnöm a 63 utáni sorsolások átböngészési idejét. A következő órában a három hölgy csendben lapozgatta az elsárgult nyere­ménylistákat. Izgatottan füleltem, mert a félhangosan említett 1970-es évig négyszer is zakatoltatták a betétkönyv­be jegyző könyvelőgépet. Ez legalább négy nyeremény! A betét 20 és 200%­­a között állapították meg általában a nyeremények összegét, azaz a 63 előtti remélt nyereményekkel együtt már 100-150 forint körüljárhatunk — kal­kuláltam magamban. Még 26 év átné­zése van hátra, meg lesz itt az ezres! — bizakodtam. A fogyasztói árak 1960 utáni válto­zását tekintve a forint vásárlóértéke most egytizennyolcadrésze az akkori­nak, azaz, ha az OTP megőrizte a betét vásárlóértékét, akkor minimum 180 fo­rint betétet tartalmaz a könyvecském. Ez az eredmény némileg lehűtötte vér­mes reményeimet, de nem zárta ki, hogy ennél többet kapjak, hiszen 20 éven keresztül pozitív előjelű volt a reálkamat. Korabeli magyarázatokból úgy em­lékeztem, hogy a nyereménybetétek összességükben megkapták az évre le­kötött betétekre jutó kamatösszeget, azaz a nagy számok törvénye szerint erre a kamatra reálisan számíthattam. Matematikaüag mindegy — gondol­tam —, hogy 142 nyeremény betét­könyv egy évben megkapja az összes­ségében őket illető kamatokat, vagy a mi betétkönyvünkre jutó, 1961 óta me­gejtett 142 sorsolás hoz ugyanennyi kamatot. A többször felhördülő könyvelőgép zaja a számolgatás mezejéről visszaté­rített a valóságba. Csak nem újabb nye­remények? A velem foglalkozó csapat egy tagja kicserélődött, ezért nem tud­tam megítélni, hogy a gépet miattam működtették-e. Feszülten figyeltem. Néhány szófoszlányból kihallottam, hogy már két éve nincsenek sorsolá­sok, megszüntették ezt a takarékosko­­dási formát—azaz a 142 helyett legfel­jebb 134 sorsolás eredményében re­ménykedhettem. Az se semmi! — vi­gasztaltam magam. Kisvártatva szólí­tottak, és kézhez kaptam a 20810756. számú megszüntetett betétkönyv vég­­elszámolását. Alig hittem a szememnek. Kétel­kedve forgattam a cédulát. Hát ezért az összegért zajongott annyiszor a köny­velőgép? 35 és fél év hozama mind­össze két forint volt! Remegő kézzel, vigyázva tettem el a picinyke érmét, nehogy elguruljon egy emberöltőnyi betét gyümölcse. Rogyadozó térdek­kel, leforrázottan somfordáltam ki az OTP-fiókból. A friss legevőn fokozatosan tértem magamhoz. Azt már érzékeltem, hogy nem ez a befektetés volt a család bomba üzlete. Az OTP-től évente besöpört két­fillérnyi kamat a pénzromlásnak mind­össze 1/85-öd részét fedezte. Akkori­ban a betéten 20 villamosjegyet lehe­tett vásárolni, most kamatostul csak egynegyedet lehet. Vonaljegyben szá­mítva 80-ad annyit ért a betét, mint 35 évvel ezelőtt! 1961 -ben öt kilónyi „két­forintos” kolbászt vehettünk volna ez­en a megtakarításon, ma kamatosmi is csak 2,5 dekát vehetünk. „Kolbászva­lutában” számítva kétszázad részét éri csak a betét az elhelyezéskori érték­nek! Meg-megállva számolgattam, és tovább szomorítottam magam takaré­koskodásunk siralmas veszteségén. „Kenyérvalutában” számolva akkori megtakarításunk harmincszorosát el­vesztettük, „benzinvalutában” szá­molva már 58/59-szeresét. (1961-ben még öt liter üzemanyagra nyújtott fede­zetet a betét, míg ma kamatostul is csak 0,8 decire elegendő.). Mit ér a hitelező, ha magyar? - töp­rengtem. Közhely a hazai közgazda­­sági szakirodalomban, hogy a hetvenes évek közepén felvett hiteleinket már háromszorosan, reálértéken számolva két és félszeresen visszafizettük — és ennek ellenére alig csökkent a tartozás. A külföldi bankárok kamatbevételei reálértéken már elérik az eredeti befek­tetés két és félszeresét, míg az általam felvett „két krajcámyi” kamat csak a pénzromlás 1/85-öd részét fedezi. Fi­gyelembe véve másfél évtizeddel hosz­­szabb megtakarításomat is, a magyar állam 300-szor többre becsüli a külföl­di hitelezőit, mint engem, a saját polgá­rát! Magyar ez az állam? Túloldalról visszatekintettem a dél­­előttömből közel három órát igénybe­vett kalandom színhelyére, a 35 éves megtakarításunkat két forinttal hono­ráló OTP-fiókra. Már elmúlt dél, szikrázóan sütött a késő őszi nap. Én mégis mindent ugya­nolyan sötét pasztellben, fekete-szürke tónusban láttam, mint amikor annak idején végigtekintettem a néptelen, a lánctalpak lenyomatait őrző, a zsivaj­­gó verebek által fehérre pettyezett mil­lenniumi sugárúton. Gidai Erzsébet közgazdász pro­fesszor, aki nemrég Lakitelken, a Deák Ferenc Politikai Kollégium rendezvénysorozatán előadást tar­tott, interjút adott Haeffler And­rásnak, az Új Magyarország mun­katársának. Alábbiakban a pro­fesszor asszonynak e beszélgetés során kifejtett nézeteiből adunk közre részleteket. Tavaly ősszel S urányi György, Medgyessy Péter és az IMF nevében Camdessus úr—tudomásom szerint — aláírtak egy titkos megállapodást, amelyben rögzítették az idei teendő­ket annak érdekében, hogy zavartala­nul folytatódhasson az idegen érde­kek kiszolgálása, az ország kiárusí­tása. Cserébe a gazdasági, politikai vezető réteg továbbra is élvezi a nem­zetközi pénzügyi szervezet támoga­tását, és segítik őket a 98-as választá­sokon a hatalom megtartásában. (...) Az egészségügyben jelenleg is tart a tízezer ágy leépítése, de ez csak a kezdet: a még nyilvánosságra nem hozott tervekben összesen 35 ezer ágy megszüntetése szerepel. Lehetet­lenné válik ugyan az ellátás, másfelől viszont hatalmas összegeket lehet megtakarítani, azokat magánvagyon­­ná átmosni, és külföldre juttatni. Folytatódik a privatizáció: jelenleg még 1200 milliárd forintos érték van állami tulajdonban, ezt 320 milli­­árdra olvasztanák le. Az egészségügy privatizációja során a használható vagy felújított, korszerűsített intéz­ményeket adják el (ezért is kell az újabb ágyszámcsökkentés), a rossz, elavult kórházak és rendelők szolgál­ják a magyarok ellátását. Befejeződik az energiaszektor ki­árusítása, beleértve a paksi atomerő­művet is, amely önmagában az or­szág energiaszükségletének a felét ál­lítja elő. Ez olyan zsarolási lehetősé­get jelent a tulajdonos számára a ma­gyar gazdasági életet illetően, ame­lyet egyetlen épelméjű állam sem en­gedhet meg magának. Változatlanul folyik a bankkonszolidáció is: kivált­ják az úgynevezett rossz pénzeket, vagyis a költségvetés átvállalja a be­hajthatatlan vagy rosszul kihelyezett hiteleket. A központi költségvetés ki­adási oldalán több mint 50 százalékot tesz ki az összes adósságszolgálat— 1990-ben még csak 11 százalék volt ez a szám. Gyakorlatilag ez azt jelen­ti, hogy nincs forrás beruházásra, fej­lesztésre. (...) Ebben az évben — többek között — az oktatásügy és az egészségügy várhatóan működésképtelenné válik. A külső államadósság december 31 - én összesen 38 milliárd dollár volt— Magyarország a legeladósodottabb országok egyike. (...) Nem felel meg a valóságnak az a kijelentés, hogy összességében csök­kent volna az államadósság, mert a különféle hitelcsomagokat szétosz­tották az egyes önkormányzatok, vál­lalatok, intézmények között. A nagy önkormányzatok fölvehettek hitele­ket kötvénykibocsátással — ezzel a módszerrel a visszafizetést a lakos­ságra terhelték át, mert a testületek­nek a különféle adókat és közüzemi díjakat kell emelni a törlesztés fede­zete érdekében. Adataim szerint Budapestnek gyakorlatilag eltűnt a vagyona. Az el­adott telkek, ingatlanok értéke a hata­lom zsebébe került. Ez már gazdasági bűncselekménynek számít. Ráadásul a főváros kötvénykibocsátással 150 millió márka hitelt vehet fel, hétévi futamidővel. Itt is a lakosság fizetné a törlesztést a megemelt közterhekből. Ha mindezek a lépések megtörténtek, akkor már nem marad más hátra, mint a termőföld privatizációja, utána pe­dig befejező lépésként a lakosság sze­mélyi tulajdona következik. (...) A már említett megállapodás al apj án 2017-ig minden forrást a fize­tőképesség fenntartására kell fordí­tani, tehát az adósságszolgálat mara­déktalan teljesítése a fő cél, természe­tesen új hitelek felvételén keresztül. Ezután következhet egy kisebb mér­tékű fejlesztés, és 2050 után indulhat meg a felzárkózás az európai színvo­nalhoz. Feltéve, hogy akkor még lesz Magyarország! (...) Annak idején, amikor 1982-ben beléptünk a Világbankba, illetve a Va­lutaalapba, a szerződésben benne szerepelt, hogy nem hozhatnak olyan intézkedéseket, amelyek az életszín­vonal drasztikus romlását vonnák maguk után. Ez történt most az elmúlt két évben! Megvalósult a szerződés­szegés, tehát egy következő kormány semmissé nyilváníthatja az eddigi lé­péseket, teljesen más gazdaságpoliti­kát követhet, és kell is követnie. Olyan stratégiát kell majd kidolgoz­nia, amely az országot szolgálja, és nem kirabolja. (...) Összesen nyolcezer milliárd fo­rint volt az állami vagyon — ebből a becslések szerint négyezer milliárd forint tűnt el külföldön vagy itthon. Ha a felelősségre vonások során akár csak a fele előkerül, máris élénkíthető agazdaság, megindulhatafejlődés. A lakosság számára a megélhetést biz­tosító forrásokat kell teremteni új munkahelyek létrehozásával... Szak­mailag mindez kivitelezhető — a többi a választópolgárokon múlik. Kormányzati körökből alaptalan­nak minősítették Gidai Erzsébet állítá­sait, így azt is, hogy megegyezés született volna a magyar adósságszolgálat mi­kéntjére, a szociális rendszerek lebontá­sára vonatkozóan. A professzor asszony az Új Magyarország január 23-ai szá­mában válaszként többek között el­mondta, hogy névtelenül eljuttatták hoz­zá a Nemzetközi Valutaalappal tavaly kötött megállapodást ismertető, szigo­rúan titkos jelentést, amely tartalmazza az idegen érdekeket szolgáló szerkezetát­alakítási programot. A jelentés borítójá­nak fénymásolatát — mintegy bizonyí­tékként—a napilap címoldalán közölte.------------------------------------------------------------------------------------------------------'l Új népi kollégium A népi kollégiumok zászlóbontásának 50. évfordulója alkalmából a Ma­gyar Szellemi Védegylet „A tanyáktól az egyetemig" (A NÉKOSZ-modell sorsáról és esélyéről) címmel 1996. december 15-én emlékülést tartott a Magyarok Világszövetsége székházában. Az ülés előadói és résztvevői tisztelettel emlékeztek az ellentmondásos korszakban indult, rövid életű mozgalom tiszta szándékú alpítóinak mun­kásságára, és egyben megvizsgálták, hogy az úgynevezett NÉKOSZ-mo­­dellnek melyek azok az elemei, amelyek az ország jelenlegi állapotában is hasznosíthatóak. Az ülés résztvevői egyetértettek abban, hogy egyik legna­gyobb kincsünk nemzetünk tehetsége, melynek kibontakoztatása minde­nekelőtt az oktatás és nevelés minőségén és hatékonyságán múlik. A rendezvénynek különösen fontos mozzanata volt, hogy az ülésen szin­tén résztvevő MEFHOSZ (Magyar Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Orszá­gos Szövetsége) vezetői felkérték a rendezvénynek otthont adó Magyarok Világszövetsége Nemzeti Együttműködési Bizottságának — amely közel félszáz társadalmi szervezet tagjaiból áll—vezetőit, valamint az emlékülést rendező Magyar Szellemi Védegyletet, hogy támogassák elhatározásukat az Első Új Népi Kollégium létrehozására, kezdeményezésük egyéni és szerve­zeti pártfogói körének kialakítására, szükség esetén alapítvány létrehozására is. Az említett szervezetek a felkérést elfogadták. V____________________________________________________________/

Next

/
Thumbnails
Contents