Nyugati Magyarság, 1997 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1997-03-01 / 3. szám
8. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 1997. március BEKE GYÖRGY Eltiltott történelem Hordozok magamban egy nagyon szomorú élményt, még a Ceausescu-diktatúra idejéből. Budapesti barátaimmal Kolozsvárról a csíksomlyói búcsúra igyekeztünk. Ekkor már feszült volt a hangulat, a román hatóságok minden magyarban ellenséget szimatoltak, s még inkább az anyaországiakban. 1988 tavasza volt, néhány héttel a kolozsvári magyar főkonzulátus kiűzése előtt. Úgy éreztem, házigazdái tisztem bemutatni a vendégeknek a székely történelem nevezetesebb látnivalóit, így a madéfalvi vérengzés emlékkövét. Megállítottam hát a kisbuszt. Az út másik oldalán, szabad telken — házak között — monumentális emlékmű, Köllő Miklós remek alkotása. A székely szobrászművész „lelkét” adta bele a turulmadaras emlékeztetőbe. A székely ségben máig él a rettenet attól a januári éjszakától, pedig nemzedékek egész sora távolodott el azóta az 1764. esztendőtől. Mária Terézia, a .jóságos” királynő határőr ezredekbe akarta besorozni a szabadságukra féltékeny székelyeket. Lázadás tört ki, mire Bukow zsoldosvezér és Siskovics osztrák tábornok megtorlást rendelt el. Beleágyúztak a Madéfalván összegyűlt és békésen alvó székelyekbe. Mintegy kétszáz halottja lett a vérengzésnek. Az élve maradt férfiak riadtan menekültek át a Kárpátokon, újabb népes rajjal szaporítva a moldvai csángó-magyarok seregét. Vészhalomnak nevezték el azt a helyet, ahol az áldozatokat elföldelték. Sokáig csak az emlékezet őrizte a tragédiát. Majd keserűbb idők jöttén a közös sír fölé monumentális emléket állítottak. Barátaimat odavezettem, nézzük együtt és ilyképpen nagyobb tisztelettel a márványtábla fölé szállott, hatalmas sasmadarat, amelynek a két kitárt szárnya éppen két és fél méter szélességű, így aztán, ha akarná, az egész emlékművet magasba emelhetné. Olvastuk hát a kő feliratát: Siculicidium 1764. jan. 7. A határőrség erőszakos szervezésekor Madéfalva határában 1764. jan. 7-én hajnalban a csász. katonaság által lekaszabolt Csík és Háromszéki 200 székely vértanú, kik az ősi szabadság védelméért vérzettek el, emelte az utókor hálás kegyelete 1899. Székely nép! Itt hullott őseidnek vére, / Kiket zsarnok önkény bosszús karja éré. / Midőn alkotmányos szabadságod védték, / Szömyűkép olták ki sok ártatlan éltét. / De bár elvesztek ők ádáz fegyver alatt, / Emlékök nem vész el, örökre fennmarad. / Mert hű kegyeletben megtartod őseid J így él majd emlékök időtlen időkig. Borzongató nyelvi játék De meddig is tart ez a székely örökkévalóság? Nyelvi játéknak tetszhetnék, ha nem volna közös sírhalmon a „székelyvész”, „székelyirtás” latin felirata. Fejtsük meg külön-külön a latin szó betűit, amelyek számokat is jelölnek. Kezdtem a betűket „lefordítani” a számok nyelvére. Elhagyva a szó elején álló S betűt, mintha arra most nem lenne szükségünk. Tehát a Siculicidium: az i betű = 1, a c = 100, az u = 5, az 1 = 50, az i = megint 1, a c = újólag is 100, az i = 1, a d = 500, az i = változatlanul 1, az u = most is 5, az m pedig = 1000. Adjuk csak össze, mennyit tesznek ki arab számokban a latin betűk? 1764-et. A székely öldöklés évét! Barátaim beleborzongtak, mintha a székely történelemmel szembesültek volna. — Itt még a véletlen is történelemre tanítja a székelyeket — jegyezte meg egyik barátom. Szerettem volna bizonyítani, hogy csakugyan ismeijük, számon tartjuk tragikus történelmünket. Egy kisdiák állingált a buszunk körül, nézegette a kocsit, ámult. Nevét kérdeztem: Tamás Sándor, felelte, a fejét fel vetve. Átvittem az út másik oldalára, az emlékműhöz. — Na, Tamás Sándor, te madéfalvi vagy-e? — Én aztán az! — Akkor mondd meg nekünk, hogy minek az emlékére állították ezt a nagy követ? Tekergette a nyakát Tamás Sándor, nézelődött jobbra és balra, mintha valakitől segítséget várna. Aztán nagyon csendesen azt mondta: — Ezt bizony nem tudom... Most már nem volt magabiztos, sőt, inkább szomorú, zavart. — Itt laksz a közelben valahol? Odamutatott a szemközti házak egyikére. — Vagyis a történelem tövében élsz. — Nem tudom... Nem tanultuk még az iskolában... Magyar szóért elbocsátás Hónapok múltán arra jártam, már csak egymagám, és megkerestem Tamás Sándor tanítónőjét. — Nem tanítják a madéfalvi veszedelmet? Éppen itt nem? Zavartan védekezett: —Nincs benne a tantervben. Hogyan merészeljem tanítani? Még csak az kellene, hogy a főtanfelügyelő megtudja... Nevét sem merte kimondani Nicolae Vrabienek, aki (1988-ban) Hargita megye magyar oktatását gyilkolta. Éppen akkoriban adta ki a rendeletet, hogy azonnali elbocsátás jár annak a magyar pedagógusnak, aki osztályfőnöki vagy politikai nevelési órán—ilyen is volt! — a magyar gyermekek előtt meg mer szólalni magyarul! Merészelt volna valaki a magyar történelem tanítására gondolni is? Mégha ez a történelem ott zajlott is le a saját falujukban, mégha az őseikkel történtek is meg a veszedelmek! Minden tantárgy közül - kisebbségben - a történelem a legelviselhetetlenebb. Mertamagyar tanár ésamagyar diák egyképpen érzi, hogy hazugságot tanít és tanul. Romániában ugyanúgy tanították a történelmet román és magyar vagy német diákoknak. Ugyanazt a román eredetelméletet. Emlékezetes egy erdélyi német író felszólalása ez ellen. A hetvenes évek legelején, mikor a diktátor még időnként összehívta a magyar és a német kisebbségek értelmiségi képviselőit—főleg dicshimnuszt kívánt és hallott is némelyektől — Paul Schuster akkor negyvenes éveiben járó német író, a maga ironikus módján (a műveit is ez jellemzi) kérte a Vezért, hogy ne tanítsák gyermekeiknek azt, hogy őseik a rómaiak és a dákok voltak. Ez így kipoentírozva kísérteties volt. Ceausescu jegyzetelt. Aztán minden maradt a régiben. Illetve, mégsem: Paul Schuster egy év múlva jobbnak látta, ha dobbant egyet, és meg sem áll Nyugat- Berlinig. Soha be nem gyógyuló seb Ha a tanár vagy a tanterv egy diák történelmi tudatát sérti meg, akkor annak a lelkén soha be nem gyógyuló seb marad. A gyermek ugyanis lelke mélyéből képes azonosulni népe történelmével. Domokos János műfordító, fiatal korában a Veres Péter vezette Nemzeti Parasztpárt főispánja, később évtizedekig az Európa Könyvkiadó igazgatója, valamikor egy Arad megyei falu iskolájába járt. A településen csupán néhány magyar család élt. így vallott nekem a maga gyermeki sebzettségéről: „Az iskolai évzáró ünnepségen történt, az első iskolai év végén. A hátulsó padokban ott ültek az anyák, az első padokban a gyermekek, akiket a tanító néni sorra feleltetett. Az osztályban egyedül én voltam magyar. Tankönyvünkben volt egy olvasmány, amelyet valósággal gyűlöltem. A címe ez: Gelu legendája. Az első mondata így szólt: .Barbár nép a magyar...' Nos, a tanító néni ezt az olvasmányt tőlem kérdezte fel.” Míg a két háború között az erdélyi felekezeti magyar iskolákban úgy-ahogy lehetett tanítani a magyar történelmet, ha csak főbb vonalaiban is, 1945 után minden magyar történelmi személyiség kiűzetett az iskolákból. A tanárok „lopva” beszélhettek magyar királyokról, hadvezérekről, népi hősökről. Irodalomtanárok gyakran felvetették pedagógiai értekezleteken, hogy a magyar történelem tanítása nélkül roppant nehéz a magyar irodalmat előadni, mivel a nagy klasszikus művek java része magyar történelmi eseményekről szól. Egyébként ez a román irodalomra is vonatkozik. A nemzeti egyenjogúságot veszi semmibe a tanterv, amikor kirekeszti a magyar iskolákból a magyar történelmet. Egy kissé enyhültebb korszakban a román vezetés — az ismétlődő magyar értelmiségi követelésekre—a kolozsvári egyetemen engedélyezte a romániai együttélő nemzetiségek történetéről szóló előadássorozatot. Öt román és öt magyar diák hallgathatta kiváló tanárok előadásait. Szemináriumot nem engedélyeztek; ezen a hallgatók saját véleményüket is elmondhatták és kérdezhettek volna. „Az érdeklődés nagyobb lenne, ha a középfokú oktatásban erre felkészítenék az ifjúságot”—mondta a vele készített interjúban Egyed Ákos, az újkor és legújabb kor előadója. A LEGSZIGORÚBB KORLÁTOZÁSOK Az anyanyelvű iskoláztatás lehetősége elengedhetetlen emberi jognak számít. Iliescu rendszere se szállhatott szembe vele, ezért látszatra elfogadta. Az 1995-ös romániai tanügyi törvény, amely az eddigi legszigorúbb korlátozásokat irányozta elő az anyanyelvű oktatásban — egyebek között eltörölte az anyanyelvű egyetemi felvételizés jogát, amit hosszú időn át még Ceausescu sem mert megtenni —, tartalmaz egy kiskaput a magyar történelem tanításához. Eszerint engedélyezhető a nemzeti kisebbségek történelmének tanítása az iskolákban, feltéve, ha ezt a kisebbségiek „igénylik”. Fel lehet ezt mutatni a világnak: lám, a román állam lehetővé tette a kisebbségeknek saját múltjuk megtanulását, vállalását; tőlük függ, hogy élnek-e ezzel a joggal! Honnan tudná azt a nagyvilág, hogy az erdélyi magyarság az első pillanattól — az egyébként élesen elítélt oktatási törvény életbe lépésétől—igényli, követeli saját történelmének tanítását a magyar iskolákban? Honnan ismémé tanárok, szülők, írók ismétlődő felszólalását, hogy élnünk kell a törvényadta, mégoly szerény lehetőséggel is? Most, hogy a nagyváradi Erdélyi Naplóban György Attila felmérést készített a magyar történelemoktatás bevezetése érdekében történtekről, összefüggésében látható az a küzdelem, amelyet magyar történelemtanárok, tanfelügyelők, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének vezetői folytattak a szűkös lehetőség kihasználásáért. Magyar oktatási tervezetek Az erdélyi magyar pedagógusok együtt és egymástól függetlenül is elkészítették a tanterv és a tankönyv különféle változatait, amelyek közül az oktatásügyi minisztériumnak kellene kiválasztania a legjobbnak tartottat és beiktatnia a magyar iskolák tanrendjébe. A pedagógusok szakmai szövetsége három tanácskozást is rendezett a történelemtanítás ügyében. Legutóbb a múlt év szeptemberében Szovátán, ahol a magyar történelemtanárok, egyetemi oktatók. történészek felmérték, hogyan is áll a magyar történelem tanításának bevezetése a romániai kisebbségi iskolákban, Lászlóffy Pál, a pedagógusszövetség elnöke azt mondta: .Jelen pillanatban három tantervbeadvány is van a minisztériumban — mi tehát készen állunk, csak a minisztérium nem tette meg a válaszlépéseket.” Egy kolozsvári és egy sepsiszentgyörgyi tanári csoport tervezetét, illetve a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elképzelését igyekeztek egységesíteni Szovátán. Egy gyergyószentmiklósi tanár, Rokaly József, aki részt vett a tanterv kidolgozásában, kifejtette, hogy a tananyagot tíz-tizenkét részre osztották. így tanítanák a magyar őstörténetet a honfoglalásig, a dunavölgyi fejedelmek korszakát, a kereszténységre való áttérést, az Árpádházi magyar államiságot, az Anjouk korát, a Hunyadiak korát, a magyar királyság részekre szakadását, az önálló erdélyi fejedelemség — a keleti magyar királyság — történetét, és eljönnének egészen napjainkig. Igen fontosnak érzem, amit Rokaly József külön kihagsúlyozott az Erdélyi Naplóban, hogy a romániai magyar nemzetiség történetét nem valami különálló, elszakított folyamatként kell szemléltetni, hanem az egész magyar nemzet történelmének szerves részeként. (A székeid A Canada-Transatlantic Kiadó gondozásában MEGJELENT KRISZTINKOVICH MARIA Híd a víz alatt című regénye A kanadai Vancouverben élő írónő az 1937—1945 közötti időszak polgári világának megpróbáltatásait dolgozza fel egy fiatal lány, illetve asszony szemével. A 320 oldalas, ízléses kivitelű, illusztrált könyv kapható budapesti könyvesboltokban, a New York-i Püski Könyvesházban, a torontói Pannónia könyvesboltban, a montreáli B.C. Promotions-nél (481-2447), valamint megrendelhető budapesti szerkesztőségünk címén: 1022 Budapest, Bimbó út 53., fsz. 2. Ára: 950 Ft (postaköltséggel együtt), illetve montreáli szerkesztőségünk címén (nyugati olvasóink számára): P.O.Box 125, Mt. Royal Stn., Montréal, QC H3P 3B9, CANADA Ára: 30 kanadai dollár vagy 27 US-dollár (postaköltséggel együtt) Kérjük Észak-Amerikán kívüli olvasóinkat, megrendelésüket nemzetközi pénzesutalványon (money order) küldjék be. % lyek például az eddigi tananyagban is felfeltűnedeztek néha, de mindig csak olyan összefüggésben, hogy mennyiben segítették a román vajdák háborúit.) Az sem mellékes, hogy Rokaly József ugyanolyan óraszámban taníttatná a magyar nemzetiség történelmét, mint a román nemzeti történelmet. Ezt az elképzelést azonban Szovátán módosították, kevesebb magyar történelmi óraszámmal is beérnék, tekintettel a diákok túlterheltségére. (Vajon ezzel nem fokozzák le „másodrendű” tantárggyá?) Több mint tantárgy A Romániai Magyar Demokrata Szövetség szívügyének tekintette a magyar történelem oktatását. Markó Béla országos elnök felkérte a budapesti Nemzeti Tankönyvkiadót, hogy írasson egy segédkönyvet. Ez el is készült, szerzője: Varga Domokos, címe: Emlékezzünk eleinkről — A magyarság rövid története. Erdélyben is készültek tankönyv-tervezetek. Két sepsiszentgyörgyi tanár munkálkodott ezeken: KádárGyulaés Jancsó Árpád. Utóbbi ismert helytörténész, előbbiről, Kádár Gyuláról pedig el kell mondanom, hogy bámulatos teljesítményt nyújtott: tanárkodása mellett az utóbbi fél évtizedben tizenkét történelemkönyvet, módszertani kötetet tett le az olvasók asztalára, alig negyven esztendősen! Példája lehet az erdélyi magyarértelmiségi és tanári magatartásnak, amit Egy ed Ákos, immáraMagy arTudományos Akadémia tagja, úgy fogalmazott meg, hogy a magyar történelmet annak a tudatában kell tanítani, hogy ez sokkal több, mint egy tantárgy. Erdély magyarsága felkészült Erdély magyarsága tehát felkészült a megnyílni látszó lehetőség elfogadására. Az új kormányzat alatt felerősödtek a reménykedések. Beder Tibor Hargita megye főtanfelügyelője, aki 1989 után az egyetlen kartársai által választott, nemcsak felülről kinevezett tanfelügyelő volt az országban, hangsúlyozta: az új hatalom részéről már a választások előtt elhangzottak olyan kijelentések, hogy az oktatási törvény bizonyos részeit meg kell változtatni. Ez most annál sürgetőbb lenne—fejtegették mások is —, mivel az 1995-ös törvény legsúlyosabb, a magyar oktatás egész távlatát befolyásoló, sértő előírása az idei őszön lép hatályba, vagyis ez lesz az első romániai magyar diáknemzedék, amelyik nem felvételizhet anyanyelvén az egyetemekre, főiskolákra. Ismétlem: ez még a Ceausescu-korszak egészére sem volt jellemző! Lászlóffy Pál joggal hangsúlyozza, hogy az anyanyelvű oktatásnak csak akkor van értelme, távlata, ha az egyetemi fokozatnál is érvényesülhet az anyanyelven megszerzett tudás. Legnagyobb gond most az eddig is egyöntetűen ellenzett tanügyi törvény megváltoztatása a felvételiket illetően. Ez nemcsak magyar gond Erdélyben, lényegében annak a kormánynak is egyik nagy vizsgája, amelyben az RMDSZ szerepet vállalt. Párhuzamosan folyik a küzdelem a magyar történelem oktatásának törvényesítéséért. Egyenesen megható, ahogyan a tanárok javasolták egymásnak, hogy a hivatalos engedélyezésig használják ki á „bújtatott lehetőségeket”, tárják szélesre a kiskapukat. Például, ahol a román tankönyv csupán megemlíti a magyarokat, ott bővítsék ki a magunk múltjának eseményeivel. Gergely András Csíkszeredái történelemtanár nyíltan beszél: „A mi esetünkben egészen biztos, nagyobb fontossága van például Rákóczi Györgynek, mint Vasile Lupunak. Ugyanígy, most, amikor az első világháborút tanítjuk, helyet adunk magyar és erdélyi vonatkozásainak, ismertetjük Trianont ebben a vonatkozásban is, hogy mit jelentett ez a magyarság számára. A magyar tanulónak ismernie kell ezt a megközelítést is, nemcsak a román, egyoldalú leírást.” Nem ellentmondás, hogy az erdélyi magyar tanárok reménykednek az új kormányzatban, miközben az eddigi szívóssággal folytatják küzdelmüket. Ez a kettősségjellemezte az úgynevezett Grozakorszakot is (1945-1947), mikor is a hatalom valóban demokratikus színezetű intézkedéseket hozott, de az akkori oktatásügyi minisztérium sorra akadályozta a valóra váltásukat. A Trianon óta legnagyobb erdélyi magyar iskolahálózat és maga a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem is e gáncsok legyőzése árán, az erdélyi magyarság elszánt, lankadatlan harcával jöhetett létre.
