Nyugati Magyarság, 1997 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1997-03-01 / 3. szám
1997. március Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 9. oldal NAGY PÁL Vallomások a romániai Gulag világáról Erdély földjén évszázadok óta nemigen van otthonosabb műfaja az íráskultúrának mint a memoár. Gondoljunk csak a fejedelemkori emlékírókra, Bethlen Miklósékra, Apor Péterekre, a magyar értekező próza nagy korszakának alapozó mestereire, azután a későbbi visszaemlékezésekre, naplókra, melyekből kiolvasható maga a történelem, mindaz, ami ezeken a viharfelhős tájakon megeshetett az életépítő bátrakkal, a hazát-házat védelmező apákkal s fiákkal, a kard és a toll embereivel. Szellemi műveltségünk kincses értéke az erdélyi memoár-irodalom. Mindaz, amit az előttünk járó nemzedékek megörökítettek. De napjainkban is születnek vallomásos dokumentumok a meglett dolgokról való személyes tanúskodás szükségszerűségének felismerése nyomán, vagy pedig csupán kinek-kinek a maga mentségére; sorra látnak napvilágot (vagy várnak kiadásra) például a volt hadifoglyok visszaemlékezései. Hogy miért csak most? A késés nem szorul részletesebb magyarázatra: ezeknek a memoároknak a megjelentetésére semmi lehetőség sem volt nálunk az elmúlt évtizedekben; jó félévszázadnak kellett eltelnie, hogy a sztálini Gulag-világ haláltáborainak erdélyi magyar túlélői is nyilvánosság elé tárhassák kotjellemző beszámolóikat a pokol bugyraiban szerzett élményeikről. Nem csupán a szibériai hómezőkről, a megsemmisítő lágerek szögesdrótjai közül szerencsés módon hazatért egykori magyar katonák visszaemlékezéseiből bontakozik elénk mostanság a huszadik század nagy sorsdrámájának megannyi megrázó jelenete; a kommunizmus embemyomorító körülményei között itthon, az úgynevezett békeidőkben is százak meg ezrek szenvedtek börtönökben, munkatáborokban ártatlanul, vagy azért, mert volt bátorságuk felemelni szavukat az elnyomás, a terror ellen. Bizony, a romániai Gulag túlélői, a Duna-csatoma egykori kényszermunkásai, az enyedi, Ghencea-i, szamosújvári zárkák életben maradottal ugyancsak történelmet írnak, amikor idők múltán papírra vetik fájdalmas emlékeiket. S mindaz, ami róluk szól: perdöntő adalék az önkény, az antihumánum közelmúltbeli természetrajzához. 1992 márciusában 29 magyar református, evangélikus, római katolikus és unitárius lelkipásztor, akik az Erdélyi Református Egyházkerület szervezésében gyűltek egybe Kolozsvárott első szabad találkozójukra, nyilatkozatot tettek közzé, melyben bejelentették elhatározásukat, hogy „tanulságul és emlékeztetőül” dokumentum-kötetet adnak ki a kommunista diktatúra alatt fogságot szenvedőkről, elhunyt szolgatársaikról, mindazokról, akikkel a börtönökben és a munkatelepeken együtt imádkoztak. így született meg az a kétkötetes kiadvány, mely nemrégiben látott napvilágot Akik imádkoztak üldözőikért címmel. (Az anyagot gyűjtötte, gondozta és szerkesztette Miklós László.) Ezek a börtönvallomások és emlékezések túlnyomó részben az elpusztult, meghurcolt református papok, hajdani teológusok sorsára vonatkozóan nyújtanak megvilágító információkat. Bustya Dezső, aki annak idején maga is ott volt a mártírok sorában a Duna-csatoma építőtelepén, ezt úja a szóbanforgó könyv bevezetőjében: „Auschwitz, Buchenwald, Treblinka meg a többiek rég bevonultak az emberiség tudatába. Mindenik egy-egy örök időre szóló memento: soha többé! ...A román megsemmisítő táborok még ismeretlenek a nagyvilág előtt, valamint azok is, akik azokban szenvedtek.” Az lenne hát a rendeltetése ennek az emlékezés-gyűjteménynek, hogy eljusson a nagyvilág lelkiismeretének asztalára, minél szélesebb körben. És talán nem marad magányos kezdemény az erdélyi magyarság közelmúltja tényeinek feltárását illetően. Mert van — lehet — még bőven mondandója a túlélők egyre /---------------------:-----------------------\ Alapítványunk támogatókat keres! Szegény, de jó képességű gyerekek továbbtanulását segítjük. A legkisebb összeget is köszönettel fogadjuk. Számlaszám: 5390001413000103 A KDNP Szarvasi Gyermekekért Alapítványa fogyatkozó seregének. Nemcsak az egyházi embereknek; nem csupán azoknak, akik a dobrudzsai csatorna földhányásain, a Duna-delta nádrengetegeiben, a börtöncellák betonfalai között hagyták ott szenvedéseik kitörölhetetlen nyomait. De megismerhetné s számon tarthatná végre a nagyvilág Buchenwald és Treblinka mellett, ezekkel egy sorban, a különféle Gulagok priccsein éhenhalt második világháborús magyar és nemmagyar hadifoglyok, rabságba vetett katonák és civilek tízezreinek jeltelen sírjaival együtt a voronyezsi halottakat, s azokat a székely honvédeket is, akik a különböző csatatereken, a Kárpátok rengetegeiben veszítették el fiatal életüket. Több mint félévszázad telt el azóta, de a lelkek békéje ma sem lehet zavartalan. S élnek még (igaz, egyre kevesebben) azoknak az időknek a hiteles tanúi; jelentkezhetnek vallomásaikkal. Hogy ilyenképpen is oldódjék a múlhatatlan fájdalom... A kommunista önkény esztendeiben a hatalom birtokosai több hullámban léptek fel szervezetten az erdélyi magyarság legjobbjai — köztük a különböző felekezetek lelkészei —, az értelmiség hangadó egyéniségei ellen. Már mindjárt a háborús hadak elvonulása után sokakat elhurcoltak, megkínoztak — pusztán azért, mert magyarok voltak. 1944 őszén a Maniu-gárdisták észak-erdélyi gyilkosságai, a földvári fogolytáborban szenvedők kínjai, a Targu Jiu-i lágerbe terelt ártatlan erdélyi magyar papok, tanárok, közemberek siralmas panaszai nyomán érzékelhette volna a nagyvilág, hogy itt a balkáni bosszú egyfajta etnikai tisztogatás rémképét vetíti előre. Tömegesen tartóztatták le s vitték évekig tartó kényszermunkára — mindenfajta ítélet nélkül — a protestáns lelkészeket 1952 nyarán. A diktatúra szorításában, a kollektivizálás kezdeti szakaszában így akarták megfélemlíteni, igába hajtani a lakosságot. íme, csak néhányan az 52 augusztusában „begyűjtött” papok közül: Adorján Gábor (Marosvásárhely), Antal Gusztáv (Szászrégen), Boros Jenő (Szatmárnémeti), Fülöp Ferenc (Erdőszentgyörgy), Köblös Endre (Zilált), László Dezső (Kolozsvár), Rozsonday Adám (Magyarhermány), Sárközi Lajos (Szatmárnémeti)... A magyarországi népforradalom utáni években (1957—59) minden addiginál keményebben látott hozzá a hatalom Romániában a történelmi magyar egyházak szétzúzásához. Persze, nem csupán papokat, egyházi tisztségviselőket, fiatal teológusokat tartóztattak le s vetettek börtönbe, száműztek kényszermunkára; az 56-os vádak voltaképp a társadalom valamennyi rétegét érintették, s egyetlen megjegyzés, egyetlen vers lemásolása, egyetlen tiltakozó mozdulat elegendő volt ahhoz, hogy valakit hosszú évekre börtönbe csukjanak. így ítélték el 10 év szigorított börtönre Csiha Kálmánt, az erdélyi reformátusok jelenlegi püspökét, aki szabadulása után Fény a rácsokon címmel írta meg fogságának emlékeit. Ekkor került Szamosújvárra majd a Duna-deltába Fülöp G. Dénes, a marosvásárhelyi Vártemplom mostani lelkésze, mint ifjú teológus, sok diáktársával együtt. Dobri Jánost, Varga Lászlót, Molnár Dezsőt, id. Lőrincz Jánost, Kolumbán Bendegúzt, Balaskó Vilmost, Bencze Józsefet, Soós Ferencet, Székely Lajost, Csatlós Csabát, Elekes Istvánt, Gráma Jánost, Cseterki Jánost, Antal Sándort, Kölönte Tamást (és az itt nem említettek egész sorát) többnyire éjszaka hurcolta el a szekuritáté otthonukból, hogy azután esztendőket töltsenek a román Gulag-világ leghírhedtebb lágereiben. Az érmihályfalvi Sass Kálmánt—és társait—összeesküvés vádjával állították bíróság elé 1958- ban; őt ugyanez év decemberében ki is végezték... Lélegzetelállító emberi sorstragédiák foglalata ez a könyv. Gerincropogtató szenvedések, hősi helytállások példagyűjteménye. Minden sora egybecsendül az egykori gályarabok énekével: „Bár hordozzad zsarnok láncát, / Érjen kínos rabhalál, / Ha hitedet el nem játszód, / Utad égben nyitva áll!” Az itt megszólaló lelkipásztorok történelmi jelentőségű vallomásokban emlékeznek vissza a közelmúlt iszonyataira. Pótolhatatlanul hézagos maradt volna a jelenkori és majdani nemzedékek ismerete a tovatűnt időkről, ha ezek a dokumentum értékű feljegyzések meg nem jelennek. Kultúránk őrzői Nem olyan régen zajlott le a 28. Magyar Filmszemle ahhoz, hogy néhány szót ne szólhatnánk még róla. Annál is inkább, mert mindössze öt napra időzítették egy esztendő magyar filmtermésének bemutatását, nagy futtában, mintha a szakma vagy a nézősereg sietett volna valahová. De most épp nem a szervezésről vagy szervezetlenségről akarok szólni. Én akkor is csak eltűnődtem a nagy rohanásban, a mozitermekben, a véletlen meg a szándékoltság egyesült ügybuzgalmáról, ahogy egymásra talált három alkotás is azokban a napokban. Lám, Erdély is elküldte a maga dokumentumfilmjét. Igaz, az erdélyiek csak mondják, mondják a magukét, mint akiket még nem vertek elégszer szájon—, de hát ki tárná föl, ha már lehet, az erdélyi eseményeket, ha nem az erdélyiek? Sylvester Lajos—csúnya szó, ám ide nagyon talál: — fölvállalta a második világháború nagy vérzuhatagának egy mozzanatát. Valóban az volt az érzésünk, hogy na hála Istennek, ez is megtörtént, és még életben levő második világháborús székely honvédek vallottak az 1944 őszén bekövetkezett szovjet áttörésről. Hajlok kijelenteni, hogy akár a magyar nemzet emlékezetében is helyet s rangot kaphat az, ahogy a székelyek még egyszer magyar katonákként, magyar seregben védték a Kárpátokat a háborúban. Rosszul fölfegyverezve, akár az egész magyar hadsereg, kis létszámmal, de hazát védő elszántsággal hulltak, hulltak az Uz-völgyében. Közel három évvel ezelőtt, 1994-ben nagy és fájdalmas megemlékezés történt Alcsíkban meg Háromszéken. Összegyűltek a hatvan-hetvenesztendős öregbakák, emékművet emeltek, a román hatalom nem kis tiltakozása ellenére. Sylvester akkor riportkönyvet írt, most pedig elkészítette a dokumentumfilm forgatókönyvét is, Úz-völgyi hegyomlás címmel. Hát a film olyan, amilyen, nem is akarom itt az értékeit méricskélni, csupán amondó vagyok, hogy lám, a Magyarok Világszövetsége mindent megtesz erejéhez mérten a magyarság valamilyen összefogására. Aztán az együvé tartozás úgy valósul meg, hogy itt is, ott is akad egy-egy derék fércelő, aki az elszakított ország- és nemzetrészeket igyekszik összekapcsolni. Legalábbis lépni eléfelé, haladni, ha nem is nagy léptekben, de araszolgatva egymás felé, hogy megkísértenénk az Időt magát: őrölnének immár a kisebbségi sorban vergődő magyarokért is az ő malmai végre. Akkor még egyszer magyar honvédként húzhatta ki magát a székely baka, ha nem is tudta kihúzni a nemzetet a hadi kátyúból. Akkor nap még megnézhettem a nógrádi Pál István öreg magyar dudásról készült portréfilmet. Egy eltűnő világ képviselője, olvasom a tájékoztatóban. Igen, adudakészítés mestere, a dudálás maga is eltűnhet az életünkből, ám ma, most még celluloidra rögzíthetjük azt, amit senki más meg nem őriz helyettünk. A nyolcvanéves juhász maga készíti el a hangszerét, játszik azon, és tanítja az érdeklődőket... Lesz-é utóda ebben? Nem tudjuk. De beszél egy kultúráról, fölmondja egy nép költészetét, szemlélteti mesterségbeli tudását — évszázadok elevenednek meg szavai, dalai nyomán. Lehet, másmilyenek a skót dudások, hallottam hírüket, ugyanúgy összenőttek néphagyománynyal, népi iparral és történelemmel, mint ez a még szemünk előtt kesergő, derülőderítő nógrád megyei öreg. Be kell takarítanunk mindent, ami a mienk volt és ami ránk hagyatott, ránk bízatott. Szomjas György sem fogott volna hozzá ehhez a portréfilmhez, ha nem ezt vallaná. És akik az öreg dudáshoz járnak tanulgatni, zenészek, néprajzosok, azokat sem csupán a kíváncsiság hajszolja, hanem a betakarítás gondja is. Tulajdonképpen épp azt akarom elmondani, hogy nem féltem a magyar népművészetet az idő jégverésétől. Hiszen mindegyre fölüti fejét egy-egy táncház-találkozó, kinövi magát sudárra valamelyik együttes Szabolcsból vagy Békés megyéből, aztán csak nevethetünk azokon hálistenkedve, akik a magyar népművészet, a népköltészet, néptánc utolsó óráiról rebegnek, a huszonnegyedik órákról, aztán — ismét ránk virrad egy hajnal. Kolczonay Katalin és Sipos András Ópusztaszer kincseit, látványait veszi számba, az európai hírű Feszty-körkép restaurálását, meg mindent, ami tető alá került a történelmi emlékparkban. Nekünk nem a világ, a gőgös Nyugat előtt kell igazolnunk kulturális, művészeti jelenlétünket. Inkább önmagunkat kell valamelyest megerősítenünk, hogy nem vagyunk egyetlen más népnél sem hátrébbvalók. Az más kérdés, hogy az egykori és mostani hatalmak a mi szekerünket nemegyszer vetették sáncba a maguk sebesebb haladása érdekében, s hogy a rovásunkra flancoltak a mi keresetünkből. De a magunkét legalább meg kell őriznünk, és emelt fővel vállalnunk a sírhantjainkat, fölmutatnunk történelmi igazságainkat, élő népi kultúránkat. A Filmszemle nagy sodrásából csak erre akartam még egyszer visszatérni, illő tisztelettel a többi alkotás iránt is, levett kalappal. Csak — csak valahogy jó volt látnunk, hogy valakiknek ezt is, amazt is megjárta az esze. Jó volt figyelnünk, miben és hogyan ügyködnek a Székelyföldön, Nógrádban, Csongrád megyében. Mintha az Isten egyik tenyerén lennénk, együtt. Valami olyan testvéri egyetértésben, amitől fölmelegedik még a mi lelkünk is, feledvén a cudar széthúzások idejét. Bizony, a tétlenség, a görcsbe-szorulás inkább „magyar átok”, s a legveszedelmesebb. Czegő Zoltán Indul a magyar Attila földjére Olvasom Makkay János új könyvét, és hirtelen Áprily Lajos sorai jutnak eszembe. A legyőzőnek strófája: „Múltunk gonosz volt, életünk pogány, / rabsors ma sorsunk s mégsem átkozom:/jó, hogy nem ültem győztes-lakomán, / s hogy egy legázolt néphez tartozom." Olvasom Makkay könyvét, elkeseredés és düh fog el: lám, rabsorsunk kínzóinknak már hosszú ideje nem elegendő. Még akkor sem, ha őstörténetünkről van szó. Igaz, ezzel együtt egész múltunkat is el akatják rabolni, jóformán már el is orozták: a megtévesztés, a hazudozás, a történelemhamisítás nemzedékek agyát lúgozta és lúgozza tovább. Harc folyik e téren is, harc az életünkért — hiszen létnek alapeleme a múlt. Helyesen mondta Szolzsenyicin, hogy aki becsukja mindkét szemét a múlt elől, az teljesen megvakul. Akik eszelős gyűlölettel tekintenek mindarra, ami magyar— s ebbéli minőségében szép, nemes, dicsőséges, felemelő, lelkesítő, tehát önbizalmat, tetterőt adni képes —, azok pontosan tudják, mit akarnak a múlt elrablásával is. Ne legyen — ne lehessen — sem büszke, sem öntudatos, sem felemelt fejű a magyar. Ez a cél, s ebben, bármily szentségtörően hangzik, holmi tudósok, írók, művészek és politikusok képesek tökéletesen egy húron pendülni. És nem tegnap óta és nem is csak 1945-től. Ez a folyamat már régóta tart — a múlt század második felétől mindenképpen... Hiszen az ekkoriban élő és alkotó Hunsdorfer-Hunfalvy Pál tudós nyelvész, vagy a napjainkban uralgó Pető Iván történész-politikus a magyarság erejének megtörésére irányuló akaratában alig különbözik egymástól. Igaz, nemzetünk valódi történelmének, ebből következő önszemléletének, vagyis önazonosságának megsemmisítése történhet úgy, ahogyan azt a napjainkban rajtunk élősködő kormányzat teszi, de úgy is, ahogyan Hunfalvy tette, akit a mellékesen szintén nem magyar eredetű, viszont magyar érzésű Gárdonyi Géza így jellemzett: „A magyar történetírásban batu-káni szerepe volt: földúlt és elégetett minden hagyományt.” Tudomány és politikum bizony igenis találkozhat ilyen, eszközeiben nemzetellenes, céljaiban nemzetvesztő akciókban... Szerencsére fordított előjellel is igaz mindez: Makkay könyve, az Indul a magyar Attila földjére az egyik legmeggyőzőbb és legmegnyugtatóbb bizonyíték arra, hogy éppen a népünk történetével kapcsolatos tudományos munkálkodást csakis magyar szívvel, ha úgy tetszik, magyarpárti érzelmi alapállással lehet és szabad folytatni. Az ilyen alapállás nem zár ki sem tárgyilagosságot, sem alaposságot, sem önkritikát, nem is beszélve a tudósi lelkiismeretességről. Ahogyan Makkay sorra veszi a hunok és Attila, a szkíta örökség, a hun rokonság kérdéskörét, vagy akár az avarok, a szlávok és a finnugor rokonság, vagy éppen a kettős honfoglalás kérdéseit: végig ez a magyarpárti, a nemzetet féltve-szerető, fajtánkat becsülő, ahhoz ragaszkodó, s erre a szemléletre támaszkodó kutatói alapállás, tudósi közelítés jellemzi. Semmiféle egyoldalúságot, elfogultságot nem vethetünk a szemére: nemcsak érvei győznek meg, nemcsak bizonyító logikája pompás (külön élmény, ahogyan például a legősibb európai magyar népcsoport, a mezőségiek és a csángók történetét, vagy az Árpádok Attila-tudatát elemzi), hanem ami talán a legélvezetesebb, eredeti, rokonszenves, s az igazi tudományosságnak valójában cseppet sem ellentmondó megoldás: időnkénti „aktualizáló” kikacsintásai, kiszólásai a századok köde mögül, nem rejtvén véka alá határozott politikai vélekedését sem. Például Szvatoplukról írja: ”894-ben a frankok ellen valóban nagy szüksége volt Árpád és Kurszán népének támogatására... beleegyezett abba, hogy a Kárpát-medence keleti részében elfoglalt területek, Erdély és az Alföld véglegesen a honfoglalók uralma alá kerüljenek... ezt az egyezséget akarta... hitszegően felrúgni, amikor hitelesítésére... került sor. Mintha csak ez a hitszegő szvatopluki magatartás éledt volna újra Meciar képében. Akkoriban azonban nem egy Hom- Göncz páros feszengett a magyar trónon, hanem Árpád és Kurszán vezényelte a seregeket. Az egyezség európai módra megköttetett és jogszerű volt.” Vagy éppen — kommentár nélkül — a következő részlet: „Mai uralkodóink nem szeretik, sőt megvetik Árpád honfoglalását, durva gúnyt űznek Árpádházi királyainkkal. Példának egy Kossuth-díjjal jutalmazott Spiró György nevű senkiházi Vak Béla című hangjátékát említhetjük meg. Szeretnénk idézni belőle, azonban a hangjáték csak pornográf szavak sorozatából áll, amelyeknek semmi helye itt, nem idézhetőek. Ezért a fenti állítást Komoróczy Géza néhány sorával bizonyítjuk:,Nem kétséges, hogy egészen más őstörténetet is írhatunk, mint Kézai.A honfoglalás utolsó nagyobb hulláma a 18-19. század fordulója körüli évtizedekre esett. Mindenesetre, a legutóbbi századfordulón talán élt annyi zsidó magyar is az országban, mint ahányan a párduckacagányos volgai lovasok lehettek. Választhatnánk, mai magyarok, a zsidó-magyar őstörténetet is.' Nem akatjuk most megvitatni ezt a leplezetlen utalást a baljós és sötét szándékra. Csak megemlítjük, hogy Árpád százezret számláló népe kétszer vagy legfeljebb háromszor annyi itteni őslakóhoz társult. A legutóbbi századfordulón viszont 15 milliónyi volt Hungária lakossága, világos, hogy mást jelent, ha egy Árpád-harcos aránylik három székelyhez, mintha egy zsidó százötven keresztényhez.” Hosszan lehetne sorolni Makkay János munkájának érdemeit. Nem akármilyen élményt nyújtó mű: szerzőjében László Gyula méltó utódját, hatalmas műve folytatóját kell köszöntenünk. Jelen esetben olyasvalakit, aki pontosan tudja és segít megértetni: régi krónikásaink nem hazudtak, csak sajátosan fogalmaztak — a kor körülményeinek megfelelően. Olyasvalakit, aki visszaperli az elrabolt múltat. Aki pontosan érti Áprily sorait, s tudja: az önvédelemnek még nincs vége. Sajnos, egyelőre csak védekezünk, de íme, eggyel több példa: elég szívósan, hála Istennek. (Közdok Kiadó, 1996) Domonkos László
