Nyugati Magyarság, 1997 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1997-03-01 / 3. szám
1997. március Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 7. oldal / \ KISEBBSÉGI KALEIDOSZKÓP Szomorú versengés A jövőt kell építeni Beszélgetés Duray Miklóssal, a felvidéki Együttélés mozgalom vezetőjével Újabb ütközet zajlott a szlovákiai nyelvtörvény csatájában. A félévi bizonyítványosztáskor a magyar diákok többsége nem volt hajlandó átvenni a bizonyítványát. Nem a rossz jegyek miatt tiltakoztak és nem azért, hogy szüleik előtt titokban tarthassák előmenetelüket. Éppen fordítva: szüleik tudtával, bíztatására tagadták meg a bizonyítványok átvételét, mivel a szlovákiai nyelvtörvény egyik paragrafusa előírja, hogy az iskolai bizonyítványokon a diákok személyi adatait és osztályzatait, illetve a tantárgyakat csak szlovák nyelven szabad feltüntetni. Évtizedek óta kétnyelvű bizonyítványok voltak érvényben a Felvidéken — még akkor is, amikor a helységneveket a sajtóban csak szlovákul lehetett leírni —, most pedig egyszerre kitiltatott a hivatalos okmányokból a gyermekek és szülők magyar anyanyelve, meg nyilván a ruszin nyelv is az ország keleti, vegyes lakosságú vidékein. Kérdezhetnék: ugyan milyen büntetést kaphatnak ezért a diákok vagy éppenséggel a szüleik? Az iskolaigazgatók fölött már régóta ott függ Damoklész kardja. A közelmúltban nagyon sok magyar tannyelvű iskola magyar igazgatójának mondott fel az ál lami tanügyi hatóság, mert nem voltak hajlandók „népszerűsíteni” a szülők körében az „alternatív” oktatás, vagyis a magyar oktatás fokozatos felszámolását. Ennek ellenére, egyedül a révkomáromi járásban 21 magyar oktatási nyelvű iskola igazgatója nem vette tekintetbe a tanügyi hatóságok rendelkezését, és a kizárólag szlovák nyelvű nyomtatványokon magyarul is feltüntette a tanulók nevét, személyi adatait, a tantárgyakat és az osztályzatokat. Diákok, szülők és iskolaigazgatók valójában az érvényes szlovák alkotmány alapján jártak el, amely lehetővé teszi a kétnyelvű bizonyítványok kiadását. Jogállamok történetében az a groteszk helyzet állt elő, hogy az állampolgárok védelmezik — civil engedetlenséggel — az alkotmányt a végrehajtó hatalom szerveivel, a minisztériummal és a járási tanügyi hatóságokkal szemben. De van ennek a mozgalomnak úgymond kárpát-medencei vonatkozása is. Immáron mind többet tud egymásról Erdély, a Felvidék, a Délvidék és Kárpátalja magyarsága. És ez felizzíthatja a hangulatot. Mivel vannak olyan magyarlakta vidékek, olyan magyar nemzeti közösségek, amelyek körében nem voltak soha— vagy csak nagyon régen, a román, az ukrán, a szerb főhatalom alatt— kétnyelvű iskolai bizonyítványok. Mit mondanak ezek a diákok, szülők és tanárok? „Hiszen a felvidéki magyarok még mindig jobban álltak nyelvhasználat dolgában, mint mi. Nem kellene-e valamit tennünk nekünk is?” Egészséges, demokratikus válasz erre az, amelyik nagyobb nemzeti öntudatra, bátrabb fellépésre, átgondoltabb taktikára ösztönzi más tájak kisebbségi magyarjait. Föltétlenül az alkotmányosság keretei között, de teljes mértékben „kitöltve” ezeket a kereteket. Az ilyen példa, mint a felvidéki engedetlenség, nemes versengést indíthat el, és haszna közös: nemcsak a kisebbségé, de a többségi hatalomé is, hiszen manapság Európában sokat nyom a latba minden állampolgár, hát még egész közösségek hangulata, jogaiból támadó életérzése. Csakhogy a „hatás” lehet fordított is, lehangoló, elkeseredést kiváltó, elcsüggesztő. „Miért emeljük fel a szavunkat mi itt — Erdélyben, Kárpátalján, Délvidéken —, ha felvidéki magyar testvéreink jogait éppen most csorbítják? Jobb megbújni ebben a fészekben, mégha némelyek a gyávaság vackának tartják is, jobb kivárni, megvárni, amíg a hatalmon lévőkben beérlelődik a demokratikus belátás és felülről kapjuk meg a jogainkat." A kisebbségeknek ezt az önfeladó üzenetet sugallta Trianon óta a legtöbb főhatalom. De majd nyolcvan esztendeje még nem látni sehol a „demokratikus belátás” érlelődését, legfennebb csak okos többségi taktikázást. Ha az uralkodó főhatalom el akar érni valamit a nagyvilágban, „demokratikus arcát” mutatja a kisebbségek felé. Szlovákia láthatóan nem aggódik kisebbségpolitikájának nemzetközi megítélése miatt, egyelőre nem siet a NATO-ba és az Európai Unióba. Persze sorba fog állni majd ő is. Előbb azonban szeretné száműzni a magyar nyelvet és a magyarság nemzeti öntudatát. Reménykedjünk, hogy ez nem sikerül neki, s nem kell mindent elölről kezdenünk. B.Gy. V____________________J Vissza kellene mennünk a húszas évekhez, mert Csehszlovákiában az ottani magyarság az alkotmányosság és a jogvégrehajtás terén olyan jogokat nyert, amelyek ma már messzemenően hiányoznak— mondotta Duray Miklós, a felvidéki Együttélés mozgalom vezetője, akivel a budapesti Ráday Kollégium dísztermében beszélgettünk. —Az utóbbi időkben önnek igen komoly egészségügyi gondjai voltak. Most hogy érzi magát? — Az orvosságoknak köszönhetően jól érzem magam, és remélem, hogy ezek visszaadják a munkaképességemet, mert körülbelül egy éve gyakorlatilag munkaképtelen voltam. —Nemrég Prágában került sor a Charta ‘77 évfordulós ünnepségére. Ön nem szerepelt a meghívottak között, annak ellenére, hogy az aláírók egyike volt. Minek tulajdonítja ezt? — Én voltam az egyetlen magyar nemzetiségű aláíró. Nem tudom, mi szerint állították össze a meghívottak névsorát, de nem lep meg, ami történt. A Charta ‘77 furcsa társaság volt... — Milyen szempontból? — Dominált benne egyfajta cseh nacionalizmus. E szemlélet számára én idegen voltam. Ennek következtében érthető, hogy nem gondoltak rám, amikor a 20. évfordulóról megemlékeztek. Sőt, továbbmegyek. Az egyetlen szlovákiai magyar nyelvű napilap sem mutatott hajlandóságot arra, hogy az évforduló kapcsán megszólaltasson engem. — Ez a pozsonyi Új Szó? — Igen... Viszont megszólaltatott olyanokat, akiknek az akkori Chartához semmi köze nem volt. — Havel elnökről sokan azt tartják, hogy meglehetősen liberális felfogású, nyitott gondolkodású közéleti személyiség. Ez az idegenkedés vajon miként egyeztethető össze az ő mentalitásával? — Havel olyan, amilyen. Tudjuk róla, hogy 1989 decemberében ő volt az akkori ellenzék részéről a kormányalakításról tárgyaló csoport vezetője, és minden ellenvetés nélkül belement abba, hogy engem, mint egyedüli nem szlovák és nem cseh jelöltet kihúzzanak a jövendőbeli kormány névsorából. Ehhez elegendő volt egyetlen kommunista ellenvetés. A Charta törzsgárdája számára én, illetve a volt Csehszlovákiában élő magyarság periférikus tényező volt, ami tulajdonképpen zavarta a valódi érdekeket. — A jelenlegi, kifejezetten magyarellenes szlovák intézkedések rengeteg érvet nyújtanak a szlovákiai magyarok politizálásához. Mit lehet kezdeni ezekkel az érvekkel, amikor az anyaországban olyan kormány van hatalmon, amely tartózkodik a határon túli magyarok érdekeinek tényleges védelmétől? — Bizonyos mértékben el kellene vonatkoztatni a magyarországi realitásoktól, ugyanis vannak olyan kérdések, amelyekről csak ott, a helyszínen lehet állást foglalni, illetve politikai tevékenységet kifejteni. Ébből a szempontból ezt a kérdést másodlagosnak tekintem. Abból a szempontból viszont nem mindegy, milyen a magyar kormány, hogy miként lehet beépíteni a romániai vagy a szlovákiai magyarság jogos érdekeiért folytatott harcát a magyar politikába. Nem Magyarország politikájába, hanem a magyar poütikába. — A felvidéki magyar politikai életnek van egy liberálisnak tartott vonulata, ez pedig a Magyar Polgári Párt. Irányultság tekintetében miben különbözik ez a párt az ön által vezetett Együttélés mozgalomtól? — Óvatosan bánnék a különböző politikai kategóriákkal, így azzal is óvatosan kell bánni, kit tekintünk liberálisnak. A magyar politikatörténetben fellelhető a liberális hagyomány, de ez a hagyomány egyes mai liberálisok részéről mégsem tekinthetőkövetendőnek. Megítélésem szerint a magyar politikában csak az lehet liberális, aki a magyar történel-mi liberalizmussal nem vágja el az összekötő szálakat, vagyis aki elődjének tekinti Kossuthot, Deákot, Széchenyit, Telekit. Akik nem ilyen értelemben liberálisok, hanem csak egy neoliberális álláspont szerint, azok valójában nem tekinthetők liberálisnak. A magyar történelmi hagyományok szempontjából a Felvidéken az Együttélés tekinthető liberális pártnak. — A magyarellenes intézkedések — a nyelvtörvény, a közigazgatási határok megváltoztatása, a magyarnyelvű oktatást sújtó, valamint a millecentenáriumi emlékművek elleni intézkedések — milyen helyzetbe sodorták a felvidéki magyarságot? —Az elmúlt két és fél év történései Szlovákiában olyan visszafejlődést jelentenek, ami már az ötvenes évek elejéhez sem hasonlítható, hanem inkább a huszadik századnak a számunkra legrosszabb korszakához, a 40-es évek második feléhez. Mindaz, ami most történt, csak úgy tehető jóvá, ha visszatérünk arra a szintre, ahol voltunk 1990-ben, és onnan folytatjuk a jogaink kiépítését. A mostani negatívumok lebontása nem jogfejlődés, hanem egy olyan állapotnak a helyreállítása, amely jogsértő volt ugyan, de nem ennyire tételesen. A leghelyesebb az lenne, ha felélesztenénk a szerzett jog kategóriáját. Eszerint vissza kellene mennünk az 1920-as évekhez, mert Csehszlovákiában az ottani magyarság az alkotmányosság és a jogvégrehajtás terén olyan jogokat nyert, amelyek ma már messzemenően hiányoznak. — Ebben nyilván döntő szerepe volt a Benes-dekrétumoknak... — Természetesen. Kétségtelen, hogy az 1945 és 1948 közötti jogviszszafejlődés nagyrészt megszűnt. A nyomai azonban megmaradtak a gondolkodásban, és ez a korábbihoz hasonló indulatokat és jogalkotást gerjeszt. —Hogyan lehet ez ellen védekezni? — A jelenlegi szlovák kormánynyal szemben semmilyen érdeket nem tudunk érvényesíteni. A romániaihoz hasonló helyzetre várunk, de az az érzésem, kicsit másként kellene viselkednünk, mint ahogyan az RMDSZ. Bizonyos politikai helyzetben a szavak hitele nem elegendő, a szerződést írásban kell rögzíteni. Már messze van az a korszak, amikor a szavaknak még volt hitele. — Nem tartattól, hogy a kijelentéseivel megsérti a szlovák nemzetbiztonsági történyt, és emiatt netán felelősségre vonják? — Egyrészt ez a törvény még nincs érvényben, másrészt meg nem érdekel. —Az önök számára most a túlélés a legfontosabb? — Részben igen, de ne feledjük, hogy Szlovákiában ma mégiscsak van egyfajta politikai pluralizmus. Ilyen helyzetben csak túlélésre berendezkedni: egyenlő a visszafejlődéssel. Annak vagyok a híve, hogy ilyen helyzetben is a jövőt kell építeni, és nem csupán arra várni, hogy megszűnjenek ezek az állapotok. A jövőépítésnek különféle elemei vannak. Égyik például a szövetségkeresés, ez történik, a másik a helyzetteremtés, ez nem történik. — Hazai értelmiségi körökben van olyan vélekedés, hogy a felvidéki magyarság a jelenlegi beszorított helyzetében is példát mutat az anyaországi magyaroknak. —Azt hiszem, ez igaz, mert mi rá vagyunk kényszerítve az említett magatartásra. A kérdés csak az, hogy ez a magatartás elegendő-e, megfelelő-e. Ebben rengeteg pozitív vonás van, de félő, hogy a negatívumok gyengítik ezeket. Nem akarok belemenni ennek a taglalásába, mert akkor él ve kellene boncolnom a szlovákiai magyar politikát. (bánó) CZEGŐ ZOLTÁN Talpra, magyar! Negyvennyolcas honvédek kései unokái kigyúlt arccal nevezték március 15-ét tűzmadárnak, kékmadárnak — mindenképpen a szabad szárnyalást társítva lélekben a tavaszelőhöz. Megbocsátja nekem Istenem, ha ünneprontással leszek vádolható. Bizony, 1848ótaazunokák, a „maradék” arca számos alkalommal gyűlt ki — a szégyen miatt, mindmáig. Megveszekedett hatalmak, élen a Habsburgokkal, sokszor határoztak úgy, hogy az európai történelem süllyesztő gödrébe lökik Magyarországot és a magyar nemzetet. És cselekedték azt, a szovjetekig, máig. A szégyen okát nemegyszer hévül kereshetjük, nemzetünk bordázatán belül. Nem magyar átok, másutt is fóllelhető az áruló, az árulás a vezérlők szintjén. A mostani magyarfiának kevés oka van büszkén gyönyörködni a szabadságharc máig ellátszó fároszában. Mégis: egyenes derékkal nézhetünk szembe történelmünkkel. Kevésbé a jelenünkkel. A 48-asokban volt erő az elszámolásra. A mai magyart száz Vörösmarty, ostorozó Ady sem lenne képes önnön érdekében lépésre sarkallni. Valahogy úgy vagyunk, hogy elveszítettük a tevőleges történelemalakítás ösvényét. Itt téblábolunk Európa közepén, sejtvén, hogy valaminek a küszöbén, de nem mozdul a karunk, a lábunk. Csak megdermed a lélek, ráébredvén, hogy hiszen most ismét rajtunk a sor, és nem cselekszünk. Lám, a lengyeleknek volt, s van merszük belévágni a történelem szekérkerekébe. A csehek szintén a maguk ügyét szorgalmazzák elsősorban, és a horvátok, a szlovének is rátették kezüket a maguk kikaparta gesztenyére, s nem engedik el azt. Márciusolunk, izzadva s fázva. Mert hiszen jól tudjuk és érezzük, hogy jogunk van élethez, gyarapodáshoz és ünnephez egyaránt. Nekünk, negyvennyolcasok kései unokáinak. De mégis! Hátha lejárt az ideje a köztereken elhangzó közhelyeknek? Kellene, nagyon kellene tudnunk már, hogy képesek vagyunk a cselekvésre, itt és ma. Egy nemzetnek sikerélményre is szüksége van. Am azt fiaitól várhatja el csupán. Idegentől kalapbillentésnél többet és kézzelfoghatóbbat hiába várunk. Lám, előbbi és mostani nagyhatalmaktól mi jutott nekünk? Trianon, szakadatlan élve-trancsírozás, lökdösés a történelem süllyesztője felé. Rajtunk múlik, hogy arra, lefelé mozdulunk-e. Bevallhatjuk — sjó érzés bevallani —, hogy nemegyszer kerültünk omlás alá saját hibánkból. Rosszul szövetkeztünk, s gonoszakkal 1514-et, Dózsát követte Mohács. S vajon lesz-e, van-e még egy IV. Béla formátumú magyar vezér, ki a lepusztult Magyarországot talpra állítaná? 1848 márciusa világok Am ne feledjük: akkor elvárásainkhoz méltó politikusok, katonák álltak az élre. Kossuthok, Széchenyik teremtek; koponyák, jellemek és kardok. Nagy időkben, magas hőfokon terem s tisztul a férfi. Néha — így ma, márciusban is — hálát adok Istenemnek, hogy életre parancsolt néhányunkat egy történelmi korban. Máskülönben ki mondaná el a középszernek a kommunizmus rettenetét? Tanúi, szenvedő alanyai és sírásói voltunk az emberi történelem leggonoszabb ideológiájának. Ki mondaná ránk, hogy tétlen szemlélődő csordanép voltunk 1956-ban? Idézzük a cselekvés, a véráldozat Márciusát. Március megidéz bennünket: szüksége van ránk. Szükségünk van a nagy magunkra találás örömére. A cselekvés ideje jött el Kossuthék már nem cselekedhetnek helyettünk. Nem tévedhetünk, nem várhatunk. A legkevésbé könyörületet. A történelem nem várakozik, míg fólébredünk. Átlép az aluszékonyak fölött. Talpra, magyar! Tudatos népirtás A nemzeti érzelmű orvosok találkozóján Gidai Erzsébet közgazdász professzor, a Társadalomkutató és Előrejelző Intézet igazgatója, az egészségügy jövőjét meghatározó, harminc évre titkosított dokumentum adatait idézte. A tervezet a kormány számára készült, nyolcvan példányban. Gidai Erzsébet elmondta: az ipar, a mezőgazdaság ellehetetlenítése után most a még meglévő szociális és egészségügyi intézményrendszer szétverése tart. Az amúgy is szűkre szabott egészségügyi támogatásokat tovább kurtítva, a terheket a lakosságra igyekeznek hárítani. A nyilvánosságot kizáró előteijesztés szerint a kórházakat már átmeneti likviditási zavarok esetén is szanálni kell, s fel kell gyorsítani a privatizációt. Ha ez bekövetkezik, az egészségügyi intézmények legjava egy jól meghatározható kör kezébe kerül. Kijelentette azt is: az egészségügyi ellátásból kívülrekedtek száma drasztikusan emelkedhet. A nemzetközi pénzvilágot kiszolgáló kormány idegen érdekeknek rendeli alá a magyar lakosság jövőjét. 10,4 millió magyarból 400 ezerre tehető a jelenlegi nómenklatúra és holdudvara, s a fennmaradó 10 millió sorsával az országvezetők nem törődnek. Az egészségügy szétverése: tudatos népirtás. A liberális gazdaságpolitika, a magyar bankrendszer kaszinójátékra emlékeztető üzletpolitikája a tartalékok felélését eredményezi, ahelyett, hogy a gazdaság élénkítését, a termelési folyamatok megindulását segítené elő. A Világbank és komisszátjai uralják az országot. Hitelekből fizetik az adósságtörlesztést, ennek a szempontnak rendelnek alá minden nemzeti érdeket. Elsorvasztják az oktatást, a kultúrát, az egészségügyi és a szociális ellátórendszert, mindent, ami a nép jövőjét biztosítja. Eközben, állításaikkal szemben, az adósságállomány folyamatosan növekszik, a gazdaság teljesítőképessége teljesen leépül. A létbizonytalanságba szorult lakossági áldozatok teljesen értelmetlenek és hiábavalóak, a rajtuk megspórolt pénzek elolvadnak a szűk elit kezén. Gazdaságpolitika címén zöld fényt kapott a szabadrablás. A 8 ezer milliárd forintos nemzeti vagyon fele eltűnt, 4 ezer milliárd forint ellenőrizhetetlen utakon részint külföldre vándorolt, részint pedig a kiváltságosok széfjeibe került. Ezért a magyar értelmiség minden tagja, aki nem emeli fel szavát az országban dúló sorsrontó állapotok és előidézőik ellen, közönséges bűncselekményt követ el. Az ország csak akkor lelhet kiutat ebből a helyzetből, ha gyökeresen megváltoztatjuk mind a pénz-, agazdaság-, mind az oktatás- és szociálpolitikát. Nagytakarításra van szükség, ki kell söpörni a nemzetellenes kormányt; fel kell függeszteni az adósságtörlesztést, felül kell vizsgálni a privatizációs szerződéseket; meg kell kísérelni visszaszerezni az elkótyavetyélt nemzeti vagyonból, amit csak lehet. A Világbank az ország vezetőitől 6-7 millió magyart „rendelt”. A felesleges milliók eltüntetése már megkezdődött. Nem szabad megengedni, hogy az Európai Unióhoz csatlakozás címén végrehajtsák az emberpusztító, gyalázatos intézkedéseket — mondta Gidai Erzsébet. (Új Magyarország. 1997. március 4.)
