Nyugati Magyarság, 1997 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1997-03-01 / 3. szám
4. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 1997. március Isten akarta, hogy megmaradjak Cseresznyés Pál hat esztendeje í ' '\ DÖBRENTEI KORNÉL Átpingált március Uramisten, mennyi csapodár kokárda, nemzeti színre játszik a régi gárda, s míg jó szokás szerint törvényt tisztelni int cinkelt pakliból oszt, nem veszhet a parti, minden gesztenyét magának kapar ki, meghamisul s tisztátalan lesz az ünnep, hogy cafrangos hazafiként előtűnnek: renegát hontiprók, sorsunkba rondítok, a vörösen fújtató, demokratikus terrorlegények, meghitt jelszavuk a kuss, tegnapi kardlapozók, a halállisták ihletői és a lárpurlár szadisták, az ultrabal lator s vadbarom vallató, testvércsiszár, spicli, magyarkodnak bátran és más gonosztevők, bírói talárban. Egy ünnep sem az engedélytől nemzeti, a hatalom kegye csak lezüllesztheti, nagy hazugság, kis nép, felkelésünk dicsét most haynau-utódok kezdik zengeni, s a húsos kondért köréből nem engedi a kiváltságban dús, exkluzív csőcselék, népet hergel, szárazon tartva lőszerét s abban is biztos ám, marad hitbizomány ez a 301-es parcella-ország, átfestett frázisaik körülhordozzák, mint véres kardot, mely egy táborba várna, inkább a tűzharc: Jan Palach főnix-lángja — maszlag és gumibot, mi nékünk kijutott, a végső kenetet trágyadombon várva. Uramisten, mennyi csapodár kokárda. 1989. március V_____________________________________J Marosvásárhelyi lakótelepi ház sokadik emeletén találkozunk, január utolsó napján. Csak a televízió képernyőjén láttam eddig Cseresznyés Pált. Nem is láthattam másutt (azaz láthattam volna, ha 1993-ban, amikor filmet forgattunk a zetelaki és az oroszhegyi székely rabokról, belépési engedélyt kapok a marosvásárhelyi börtönbe). A román generális, a büntetésvégrehajtási intézetek főparancsnoka Nagyenyedre és Szamosújvárra szabad utat nyitott, de a vásárhelyi börtönről azt mondta: „Majd máskor!” A négy oroszhegyi és a három zetelaki magyart tizenöt-húsz esztendőre ítélték. Cseresznyés Pálra tíz esztendőt mértek, de őt még a Hargita megyeieknél is jobban gyűlölték. Az oroszhegyieknek és a zetelakiaknak adandó kegyelmet ki lehetett harcolni — a marosvásárhelyi börtönlakó kiengedéséről azonban hallani sem akartak. — Ülje le a tíz esztendőt! Hatot leült. És most a marosvásárhelyi leromlott panelház kopott, megviselt lakásában előttem áll. Veresre beretvált arc. Régi, áruházi öltöny, fakult nyakkendő, vastag keretű, sokdioptriás szemüveg. A szemüveg mögött gyulladt, véreres szem. Huszonötös lámpa, mint a legtöbb erdélyi lakótelepi lakásban. Cseresznyés Pál hunyorog, hat esztendei börtönélet után ez a fény is bántja a szemét. A lakás az öccséé—ő most kihúzódott a városból, Meggyesfal vára, s csak jövetelem hírére utazott Vásárhelyre. Egy vásárhelyi újságíró volt az üzenet közvetítője, nélküle el sem érem a szabadult rabot. Megkérdem Cseresznyés Pált: vane bizodalma a beszélgetésre? Hiszen, sohasem látott. — Van — mondja. Hallott a két könyvről, melyeket a székelyföldi rabokról írtam. Lám csak, gondolom, van még hely, ahová a mai időkben is belépő a könyv. Sok hely nincs már, de Cseresznyés Pál is a ritka emberek közül való. — Ideje is akad a bizodalomra? — Ahogy óhajtja — mondja Cseresznyés Pál. A felsővárosban, az unitárius templomban kezdünk beszélgetni. A templom — szomszédságában a Teleki tékának — a Bolyai téren áll, nem közhely azt írnom: a magyar história megjelölt terén. 1990. február 10-én itt gyűlt ki tíz és tízezer gyertya, emelődön magasba tíz és tízezer könyv. Sütő András írja: jogai kivívásáért soha még ennyi magyar egybe nem gyűlt a századok során Erdélyben. Százezer ember, akik a Bolyai térről indultak el, történelmünk legnagyobb néma tüntetésére. Gyertyák és könyvek szóltak a kisebbségi jogokért, a magyar iskolákért, a Bolyai Farkas líceumért, a kolozsvári magyar egyetemért, az anyanyelvért. — Hét esztendeje... 1990 tele. Itt volt?—kérdem Cseresznyés Pált, amikor a templomban már véget ér az erdélyi ötvenhatos rabokat köszöntő irodalmi est, s beszélgető csoportokra szakadnak az emberek. —Itt a téren nem. Szolgálatban voltam mint buszvezető. Este adtam le a szolgálatot, gyalog indultam haza. A főtéren értem oda a tömeghez. Beálltam a sor szélére, belekapaszkodtam egy emberbe, egy ismeretlenbe. Vitt magával az áradat. Gyertyám, könyvem nem volt, mentem a többiekkel. Mentünk és énekeltünk. — Énekeltek? —Némán is lehet énekelni. Énekeltem magamban. Énekeltem az úton végig a Himnuszt. — Aztán jött március. Március tizenkilencediké. — Meg húszadika. — Akkor is szolgálatban volt? —Tizenkilencedikén már megállt a forgalom a városban. Jöttek persze buszok, a Görgény-völgyieket hozták. A hodákiakat, a libánfalvaiakat. Akkor verték ki Sütő András szemét. Húszadikán is betörtek a városba. Ránk rontottak szekercékkel, láncokkal, dorongokkal. A Vatra Romneasca uszította őket. Beittak, jöttek üvöltve, ütöttek, vertek, gyilkoltak. Védekeztünk. Harcba szálltunk velük. — Megírták sokszor: az utcai padokról letépett lécekkel... —Meg a kertekből kihozott szőlőkarókkal. Életre-halálra ment. Meg akartak ölni bennünket. — Harcolt valaha? — Soha. — Verekedett? — Azelőtt soha. — Cofariuval összecsaptak? — Ki tudja, hogy ki kivel csapott össze. Közelharc volt. Sokan földre estek közülünk. Leverték őket. — Cofariu? — Amikor én láttam, már a földön feküdt. — Belerúgott? — Bele. Soha nem tagadtam. Sokan belerúgtak. Még a görgényiek közül is. Azt hitték, hogy magyar. — Tudta, hogy román? — Nem azért rúgtam bele. Nem! Azért, mert azok között volt, akik ránk törtek. Akik kiverték Sütő András szemét. — Hányszor rúgta meg? — Egyszer. Egyetlen görgény-völgyi láncos, fejszés gyilkos egyetlen hónap büntetést nem kapott. Cseresznyés Pál egyetlen — nem halálos — rúgásért tíz esztendőt. — Hogyan derült ki, hogy megrúgta? — A téren, valamelyik emeleti ablakból a tévések levették. írek voltak. — írek? — Azok. — Hogyan kerültek Vásárhelyre? Fából faragott feszület (Palóc Múzeum, Balassagyarmat) — Nem tudom. De írek voltak. A rendőrségen mondták, amikor lejátszották nekem a filmet. — A filmről ismerték föl? — Onnan. — De hát messziről készült, egy távoli ház emeletéről... — Kinagyították a felvételeket. Az embereket. — Másokat is felismertek? — Senkit. — Miért csak Cseresznyés Pált? — Kinagyították az embereket. Körbehordozták, mutogatták: ki ismeri ezt az embert? — Valaki felismerte? — így lehetett. Egy buszsofőrt sokan ismernek. — Mikor hívták be a rendőrségre? — Ezerkilencszázkilencvenegy január tizenhatodikán. — Tíz hónappal később... —Már előbb kerestek. De Magyarországon voltam. Elutaztam a nevelt fiamhoz. Mielőtt elutaztam volna, jött egy levél a rendőrségtől. Menjek be tanúnak, valamilyen ügyben. Nem vettem komolyan. — Mire gondolt? — Arra, hogy tévedés. Miért kéne tanúskodnom? — Nem is sejtette, hogy Cofariu? — Eszembe sem jutott. Harc volt, védekeztünk, ezrek vettek részt benne. —Ha tudj a, hogy Cofariu miatt hívj ák, Magyarországon marad? —Akkor sem maradok. Az a rúgás, az semmi volt, amikor vér folyt, csontok törtek, emberek haltak meg. Hazajöttem, és nemsokára küldtek egy újabb levelet. Menjek be tanúnak, gyilkossági ügyben. Már akkor mondták nekem: Pali, megvan az útleveled, eredj, menekülj át Magyarországra... Motoszkált bennem egy rossz érzés, de elhessentettem. — Letartóztatták? —Első nap nem. A másodikon. Az első nap a filmet nézették velem. A második napon bementem, rám tették a bilincset. Január tizenhetedikén. — ítéletet mikor hirdettek? — Ezerkilencszázkilencvenkettő júliusában. — Másfél év múlva? — Addig körbehordozták Romániában. Bukaresti börtön, zsilavai börtön. — Zsilavára miért vitték? — A rabkórházba. Bukarestben azt mondták, hogy elvisznek kivizsgálásra. — Beteg volt? — Nem kértem, hogy kórházba vigyenek. Nem is kivizsgálásra vittek. Megérkeztünk Zsilavára, bevittek a rabkórházba. Addig engem nem bántottak. Ott a kórházban nekem estek. Elkezdtek ott verni. —Kik verték? — Amikor leadtam a ruhámat, a börtönőr azt mondta, hogy térdeljen le. Meztelen voltam, le kellett térdelnem, meg kellett csókolnom a cipője orrát. Az arcomba rúgott. Belöktek egy terembe, az ajtón bekiáltottak: „Itt a román emberek gyilkosa!” Mindennap megvertek, többször is. Éjszaka is. Rám ültek, verték a fejemet, rúgtak, ahol értek. — Meddig volt Zsilaván? — Két hónapig. Imádkoztam, kértem Istent, hogy vegyen ki ebből a szenvedésből, szakassza meg az életemet. De ő úgy akarta, hogy megmaradjak. Hirtelen mozdulattal kiemeli a protézisét. Zsilaván egyetlen foga sem maradt. — És a vásárhelyi börtön? — Sokáig itt is vertek. A rabokkal verettek. Azok megmondták, hogy vemiök, kínozniok kell. Ketten voltak. Rám térdeltek, elnyomták az égő cigarettát a nyakamon, a testemen. Naponta ötször-hatszor is elnyomták. Az egyik Keresztes Attila, a másik Gábor Rudi volt. — Magyarok verték? — Gábor Rudi cigány volt, Keresztes marosvásárhelyi magyar. Köztörvényesek. Vertek, mert a börtön ilyen. Kaptak érte valamilyen kedvezményt. — A börtönőrök? — Nem néztek oda. De akadt köztük olyan, román ember, aki bejött a cellába, és azt mondta: „Cseresznyéséket 1990-ben megtámadták, ők védekeztek. Ütötték őket, ők visszaütöttek. Cseresznyés nem gyilkos.” Többet ő sem tehetett. Elmondta, amit gondolt. Parancs volt arra, hogy verjenek. — Meddig verték? —Három esztendő hosszan. Akkor— főképp Frunda György és Borbély László közbenjárására — meglátogattak a börtönben az amerikai konzulátusról. Amikor elmentek, áttettek egy másik cellába, és többé nem nyúltak hozzám. — Számított kegyelemre? — Már kilencvennégyben számítottam, amikor a zetelakiak kegyelmet kaptak. Az első név voltam a listán, de Iliescu kihúzott. Most Constantinescu megadta. Hat hónapot nyertem. Harmadolással 1997 nyarán jövök ki. Hat hónapot megkegyelmeztek. Én ezt is megköszönöm az új elnöknek. — A börtönben mit szóltak a kegyelemhez? — Kiengedtek rögtön. A börtönigazgató hivatott, emberségesen elköszönt. Vigyázzon magára, mondta, ne beszéljen, magának sok az ellensége. —Vigyáz magára? — Tudom, vannak ellenségeim. De még Cofariu is azt üzente a görgényi völgyből, hogy ő nem haragszik. Erre szükség volt, erre még Constantinescunak is szüksége volt, mert őt is megtámadták volna a kegyelemért. A Vatrások. A jóakarók, a barátsággal érzők különben többen vannak. A vá-sárhelyi utcákon nem tudok úgy végigmenni, hogy meg ne állítsanak. A kezemet szorongatják, megadják a telefonszámukat. Mutatja a noteszét. Benne egy román név is, lakcímmel, telefonszámmal. A vásárhelyi román ember az utcán állította meg, és feldiktálta a címét. Csak egy telefon, és a család várja ebédre Cseresznyés Pált. A Bolyai térről esti havazásban sétálunk át a Vártemplomhoz. Cseresznyés Pál az életéről beszél, a börtön előtti életről. Próbáló, nehéz élete volt — így mondja: kijárta az életiskolát. így viselte el a börtönt megzavarodás nélkül. „Aki az életiskolát nem végzi el, három hónap alatt megőrül a rácsok mögött.” Vármezőn született, 1941-ben. Cipész, majd mozdonyfűtő édesapja, és az édesanyja hét gyermeket nevel fel. „Hatan még élünk, a bátyám a börtönéveim alatt halt meg.” Cseresznyés Pál famunkás, fát vág, fát fűrészel. Az ifjúsági mozgalom vezetője a faluban, szakszervezeti vezető. „Figyelmeztettek, hogy túl mohón csinálom a mozgalmat. Merthogy mindenütt kiállók az emberekért. Hát ha túl mohón, csináljátok ti, Otthagytam őket.” Marosvásárhelyen segédmunkás, kocsikísérő, végül buszsofőr. Elvégzi az esti gimnáziumot. „Tovább is mentem volna, de harminc év fölött elfogyott az erőm.” A politika mindig érdekelte: évtizedeken át minden éjszaka hallgatta a Szabad Európát. Hitte, hogy megváltozik a nyomorúságuk. „A mi családunkból a hét testvér verejtékezve dolgozott. Fát vágtunk, maltert kevertünk, követ hordtunk, vasat fűrészeltünk. Heten kétszázötven évet dolgoztunk Romániának. És hazátlanok lettünk benne. Annak neveztek bennünket.” Cseresznyés Pált harmincöt évi munka után egy lakótelepi kétszobás lakásból idézték be a rendőrségre 1991-ben. Mire kiszabadult, a nevelt fia elment Magyarországra, a feleségét eltemették. Szabadulása napján vasesztergályos öccse ültette autóba, s kivitte a szülőfalujába, a nyolcvannégy éves édesanyjához. Az édesanyja, aki azt hitte, hogy többé nem látja őt, a kedvenc ételét készítette el: paprikáscsirkét. „Édesanyám még mindig olvas, falja a regényeket. A- mikor beléptem a konyhába, éppen az Utolsó mohikánt olvasta.” Kérdem Cseresznyés Pált: mi az ő kedves könyve? „Az Anyám könnyű álmot ígér. És Sütő András bátyám az első ember Erdélyben. A szemét adta értünk. Szeretnék elmenni hozzá.” Sokfelé szeretne elmenni Cseresznyés Pál. Magyarországra újra, azután Nyugat-Európába, Amerikába, Kanadába. Élne is ott?—kérdem tőle. „Csak Erdélyben” - feleli. Mindig, mindenünnen hazatérni Erdélybe. ,Miért?” „Azért, amit Vörösmarty írt. Nekem élnem és halnom itt kell. Itt.” A börtönben, az utolsó esztendőben volt egy cellatársa. Összebarátkoztak. Nem mondja meg a nevét, csak ennyit: művészember. „Van egy nagy tervünk, lesz egy vállalkozásunk. Gyönyörű tárgyakat készítünk, és munkahelyet adunk az erdélyi magyar fiataloknak. Hogy itthon maradjanak.” A Vártemplomba vezető lépcsősor előtt megállunk. —Miből él ma, Cseresznyés Pál? — Míg a börtönt laktam, gyűjtöttek a javamra a velem érzők. Összegyűlt ötmillió lej. Nem sok pénz ez nálunk, úgy százötvenezer forintnak felel meg. Ez elfogyna gyorsan. Dolgozni én hová mehetnék? De a sors engem védelmébe vett, és kijelölt még valamire. Most meghúzom magamat Meggyesfalván, egy asszonykánál. Az élettársamnál. Amikor meghalt a feleségem, megkeresett, bejött a börtönbe, azt mondta, hogy megvár. Megvárt, együtt vagyunk. A tél elmúlik, megerősödöm, és előállunk a barátommal a nagy tervvel. Csak annyit mondhatok, én leszek Jókai hőse után a második Arany ember. Az erdélyi Aranyember. A Vártemplom gótikus termében együtt vacsorázunk az erdélyi ötvenhatosokkal, akiket az unitárius templomban köszöntöttünk. Életfogytiglanra, húsz esztendőre ítélt magyarok— 1956-ban fiatalok, ma öreglegények. Hátuk mögött börtönök, munkatáborok, halott bajtársak, kivégzett édesapák, de mindegyik tele bizakodással, tettvággyal. Cseresznyés Pált most látják először. Maguk közé ültetik, meglapogatják a hátát, a vállát. Koccintanak. — Ezentúl közöttünk leszel, közénk tartozol, Pali!
