Nyugati Magyarság, 1997 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1997-03-01 / 3. szám

1997. március Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 5. oldal Egymásra vagyunk utalva Beszélgetés Tempfli József nagyváradi katolikus megyéspüspökkel Illyés Gyula azt mondta, hogy a múlt egy nép életműve. Akár a közeli, akár a távolabbi múlt­ra pillantunk vissza, a tapasztalat eligazító erő­forrás lehet számunkra a mai és a jövőbeni fel­adatok megjelölésében és a megoldások módo­zataiban. Az iskolákra gondolunk. Az iskolák­ra, amelyek az anyaországban is meghatározó jelentőségűek, az utódállamokban élő ma­gyarság számára viszont egyenesen létkérdés, hogy vannak-e, lesznek-e iskolái. Tempfli Jó­zsef nagyváradi megyéspüspök urat arra kér­tük, vázolja fel a katolikus egyház iskolapoliti­káját Erdélyben. —Igyekszem csak a huszadik századra szorít­kozni, s a nagy cezúrától, Trianontól jellemezni iskolapolitikánkat. Ehhez azonban előbb a politi­kai és társadalmi vergődésektől sem függetlenít­hető katolikus egyház sorsának alakulásáról is szólnom kell. Régen mind a négy erdélyi egyház­megyének volt papképzése. A gyulafehérvárinak és a temesvárinak külön-külön, a nagyváradinak és a szatmárinak együtt. Trianon után ez a helyzet megváltozott: az utóbbi három egyházmegyét szétszakították, csonka, amolyan miniegyházme­gyék lettek. A nagyváradi például a harmadára zsugorodott. Hadd mondjam el mellesleg: szörnyű igazság­talanságnak tartom, hogy amíg az ortodox egy­háznak visszaadták az ingatlanait, s részben a gö­rögkatolikusoknak is, nekünk szinte semmit. Igaz, hosszú pereskedés után visszakaptam a Ka­nonok-sort, de ez még az elején, nem sokkal a romániai forradalom után történt, amikor még könnyebben ment az ilyesmi. Különben ez volt az egyetlen per, amit megnyertem a román állammal szemben. Azt is nagy igazságtalanságnak tartom, hogy Várad-Hegyalján a Vincés nővérek szőlőjét nekünk nem adták vissza, de az ortodox nővérek­nek, dacára annak, hogy — mint mondták — nincs kultusztörvény, visszaadták. A hatóság em­berei elvitték a születési és a halotti anyakönyve­inket, a keresztelői és a házassági iratainkat, fel­jegyzéseinket. Állítólag az állami levéltárban őr­zik, de nem adják vissza. Hasonlóképpen nem kaptunk vissza számos igen értékes képzőművé­szeti alkotást sem. A nagyváradi egyházmegyé­nek 206 Dürer-metszete volt és számos neves né­metalföldi festő bibliai témájú alkotása, amelye­ket szintén nem adtak vissza. Sokáig sorolhat­nánk a bennünket ért sérelmeket, veszteségeket... Márton Áron szellemében —Az egyház sorsával összefügg a papképzés helyzete is. —A körülmények változása ellenére mi min­dig fontosnak tartottuk a papképzést. Tettük és tesszük ezt Márton Áron püspök szellemében, akinek emberi nagyságát és jellemszilárdságát jelzi, hogy amikor meghalt az apja, ő börtönben volt, így nem mehetett el a temetésre. Amikor pe­dig meghalt az édesanyja, akkor éppen házi őri­zetben tartották. A román állam arra számított, hogy a püspök feloldást fog kérni, hogy elmehes­sen édesanyja temetésére, s ennek fejében majd engedményekre bírhatják. Mivel ő nem kérte ezt, megkérdezték: „Hát nem megy el az édesanyja temetésére?... Tessék kérni, és mi feloldjuk, ter­mészetesen bizonyos feltételekkel.” Amire Már­ton Áron azt válaszolta: „Ha nem adják meg azt, ami természetes emberi jogom, inkább nem me­gyek el a temetésre, s ezért nem fogok könyö­rögni!” És nem ment el. Pedig nagyon fájhatott neki. Inkább ott imádkozott érte a püspöki palotá­ban, hogy megmutassa, nem hajlik meg a hatalom önkénye előtt, nem tesz engedményeket, hogy azután sarokba szoríthassák. —Miért rendelték a Minisztertanács elé nem sokkal azután, hogy kiengedték a börtönből? —Arra szerették volna rábírni, járuljon hozzá, hogy hozzanak létre Romániában egy Rómától független Hittudományi Egyetemet. De ő nem en­gedett, hiába győzködték. Amikor látták, hogy hajthatatlan, Groza Péter miniszterelnök azt mondta: „Nincs értelme a további vitatkozásnak. Állapítsuk meg, hogy makacs ember, akit nem lehet megtörni, de állapítsuk meg azt is, hogy karakter.” És elbocsátották. Szintúgy jellemnagy­ságára utal — s ezt fontos tudni iskolapolitikájá­nak a megítélésekor —, hogy amikor házi őrizet­ben tartották, és a püspöki palotából csak a székes­­egyházba mehetett át, a teológiára nem, úgy taní­tott, hogy mi jártunk át hozzá hodegetikára, lelki­­pásztorkodástani órákra. — Erdély szellemi nagyjai, Reményik Sán­dor és Márton Áron hasonló módon ítélték meg az erdélyi magyarság sorsát, rokonlelkek voltak, s a költő elég gyakran fordult meg Nagyváradon. Püspök Úr milyennek látta a költőt? — Hála Istennek ismertem Reményik Sán­dort, többszörtalálkoztam vele. Büszkeséggel tölt el, hogy protestáns (evangélikus) létére mindig a püspöki palotában, vagy a premontrei rendház­ban lakott. Külön kulcsa volt, hogy bármikor, éj­szaka is bemehessen, ha írótársaival — Gulácsy Irénnel és másokkal — netán késő éjszakáig be­szélgetett. Tizenhét olyan versének a kézirata van a birtokomban, amelyeket a rendházban, vagy a püspöki palotában írt. Többek között annak a ver­sének is, amelynek az a címe: Ha nem lesz többé iskolánk. Van egy verse, amelyben a költő a szel­lem harcáról beszél. Azért idéznék belőle most, mert összefügg a papképzéssel is: „... Az egyenruha régi módja elmúlt, Ma önnön sziveinkbe öltözünk. És mégis-mégis hadsereg vagyunk. És folyton fogyva mégis megnövünk. És zúgva rontunk ezer gáton át, Rabföldön, könyörtelen ég alatt, E vértelen harc döntő ütközet, S ki itt győz, mégiscsak felül marad..." Reményik megmaradásunk legfőbb biztosíté­kát a képzettségben, a szellemi fölényben látta. Ezt vallotta Márton Áron is. —Az évek múltával azonban a román állam egyre súlyosabb intézkedéseket hozott, hogy ezt az ideált a magyarság ne tudja elérni. Ez a kato­likus oktatásban is érződött? —Az 1948-as államosításkor a román politi­kai hatalom csak a gyulafehérvári püspökségnek hagyta meg ajavait: a püspöki palotát, ötszáz hold szántót és a szőlőjét, mondván, legyen miből megéljen és elláthassa miseborral a papságot. A váradi, a temesvári és a szatmári püspökségeket megszüntette, és mindenüket elvette. Éz lényegé­ben nagyon rossz politika volt. Mert ha továbbra is elismerte volna a temesvári, a nagyváradi és a szatmári püspökségeket, köteles lett volna meg­hagyni a püspöki palotákat és valamennyi va­gyont. így azonban azt mondhatta, ez csak a püs­pökségeknek van biztosítva, ezek viszont nem püspökségek. „Visszavontam a jelentkezésemet” —A vagyonelkobzás kihatott a teológiák éle­tére is? — A tanügyi reform után a katolikus egyház kénytelen volt Gyulafehérvárra küldeni növendé­keit, amivel nem is lett volna különösebb baj, hisz Márton Áron a maga lojalitásával, ember- és igazságszeretetével igyekezett mindenkin segí­teni. Nagyon szívesen fogadta a többi erdélyi, sőt, a Kárpáton túli —jászvásári és bukaresti — egy­házmegyék növendékeit is. Csakhogy őt az álla­mosítás után eltávolították a teológiáról, és az az általános vélemény alakult ki, hogy a gyulafehér­vári teológia nem Róma által jóváhagyott főis­kola, hanem kommunista teológia. Ennek afurcsa helyzetnek én is szenvedő alanya voltam. Amikor 1950-ben leérettségiztem és beiratkoztam a gyu­lafehérvári teológiára, becsületes papok figyel­meztettek, hogy ne menjek oda, Róma úgysem fogja elismerni azt a kommunista teológiát. Ezért visszavontam a jelentkezésemet, és csak később jelentkeztem ismét a gyulafehérvári teológiára. Hatan voltunk testvérek, én voltam a legidősebb. Szüleim nehéz helyzetben voltak, mindent elvitt a kötelező beszolgáltatás. Apám kuláklistára ke­rült. Ilyen körülmények között segítenem kellett a családot. Mint ismeretes, az idő tájt nagyon nép­szerűsítették az orosz nyelvet, szorgalmazták a ta­nítását. Olyannyira, hogy — s ez abban a törté­nelmi konstellációban nagyon különösnek tűnik — még azzal sem igen törődtek, ki tanítja, csak tanítsák, teljesszék. Nos, Szatmáron a középisko­lában nagyon erős orosz nyelvtanárunk volt, olyan valaki, aki a szovjet területről került ide. A tőle kapott alappal és néhány hónapos nagyon komoly felkészüléssel jelentkeztem Bukarestben a Maxim Gorkij Intézetbe vizsgára, ahol kitűnő képesítést kaptam. A tőlük kapott igazolással minden fokon taníthattam az orosz nyelvet. így történt, hogy—elhelyezkedve a tanügyben—hat évig oktattam az orosz nyelvet. 1956-ban azonban úgy döntöttem, mégiscsak a teológiára megyek. Miután Márton Áron visszatért, és eltávolította onnan azokat, akiket kellett, újra jelentkeztem. — Mi jellemezte Márton Áron pedagógiai nézeteit? — Mindvégig megkövetelte a szigorú, tudo­mányos képzést és a nagyon komoly erkölcsi ne­velést. Tette ezt azért, mert meggyőződése sze­rint: „Egy buta pap többet árt a híveinek, mint az, ha nem lenne papjuk. Mert még azt is elrontaná, amit a Szentlélek Úristen végezne a hívek között.” Aki egy tárgyból bukott, az még letehette a pót­vizsgát. Emlékszem, egyik évfolyamtársam ese­tére, aki nem volt ugyan valami nagy tehetség, de buzgó volt, és sokat imádkozott a kápolnában. Két tárgyból azonban elhasalt, mire elment kihallga­tásra apüspök úrhoz, aki azt mondta neki:, fiam, ha az Úristen azt akarná, hogy pap legyél, mégis­csak segített volna annyit, hogy ne két tárgyból bukjál.” És eltávolította az egyetemről. Őszinte, kemény szavak Márton Áron nagyon komolyan érdeklődött aziránt, hogy ki milyen céllal jelentkezett a teoló­giára. Őszinte, de kemény szavakkal fogadott minket: „Örülünk, hogy jöttetek. De ha valaki nem igazi céllal érkezett, hogy tudniillik az ő népét szolgálja, az még ma éjszaka pakoljon ösz­­sze, és menjen el. Mert aki nem idevaló, azt a Szentlélek Úristen úgy is ki fogja fújni közülünk.” És bizony, a hatodik év végére mindössze heten maradtunk a huszonkilencből, akik együtt kezd­tük az első évfolyamot. A többieket vagy elküld­ték, vagy maguk mentek el. —Akkor még a Iasiból (Jászvásár) és Buka­restből érkezett román teológai hallgatók is Gyu­lafehérváron tanultak? — Néhány évig még igen. Aki úgy döntött, hogy a gyulafehérvári teológián tanul, attól a püs­pök úr megkövetelte, hogy elsajátítsa a magyar nyelvet is. Ezt a román hatalom rossz néven vette, és az 1956-57-es tanévben a román hallgatók ré­szére Iasiban megalakították a Gyulafehérvári Hittudományi Főiskola román tagozatát. Monda­nom sem kell, hogy a román hallgatókat arra kö­telezték: Iasiban képezzék magukat, s ne engedje­nek a, .magyar befolyásnak”. így keletkezett a Iasi Hittudományi Főiskola, amely úgy kinőtte magát, hogy ott ma már több a hallgató, mint Erdélyben. Jóllehet a gyulafehérvári egyetem csak a gyulafe­hérvári egyházmegye teológiája, a képzés tekinte­tében egész Erdély katolikusságát átfogja. Ami jó abból a szempontból, hogy így egész Erdély kato­likus papsága együtt nő fel, a fiatalok megismerik egymást, kapcsolatok keletkeznek, bővülnek. Mi újabban igen nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy minél több papunkat külföldön képezzük. A nagyváradi egyházmegye huszonhét növendéke közül mindössze hét hallgató van a gyulafehérvári teológiai főiskolán, húsz külföldön: Rómában, Németországban, Ausztriában és a magyarorszá­gi egyházmegyék teológiai főiskoláin tanul. — Miért küldik őket tanulmányútokra? —Azért, hogy magasabb képzésben részesül­jenek, nyelveket tanuljanak, kapcsolatokat te­remtsenek, és a fő tárgyakból doktorátust szerez­zenek. Mert különben, ha akarnánk sem tudnánk kifejleszteni Nagyváradon, Temesváron és Szat­máron a különálló papi főiskolákat. Róma az ilyesmit csak úgy engedélyezi, ha a főbb tárgyak oktatói között több magasabban képzett, doktorá­tust vagy licenciátust szerzett tanár működik, és legalább negyvenezer kötetes teológiai szak­­könyvtárral rendelkezik az intézet. A magasabb képzés tehát elengedhetetlen. De ugyanolyan fontos követelmény, hogy a papok népükhöz hűek legyenek. Nálunk Erdélyben ez a kettő szorosan összetartozik. Azok az igazán jó papok, akik meg akaiják őrizni az egyházat és a nemzeti tudatot, a hagyományainkat, a nyelvünket és a kultúránkat. Ugyanakkor elég nyitottak az európai eszmék be­fogadására is. A csángók nem románok — A nagyváradi egyházmegyének van-e ki­sebbsége? — Van. Létezik egy tizenhét-tizennyolcezres szlovák kisebbség, négy-öt kis egyházközség a bihari hegyekben. Nagyon jó katolikusok, ugyan­akkor erősen őrzik szlovákságukat is. Ezért Vára­don két-három templomban a magyar nyelvű mise és hitoktatás mellett román, szlovák, német nyelvű mise és hitoktatás is folyik, hogy az, aki akaija, anyanyelvén gyakorolja a hitét. Ezt a loja­litást várnánk el a Kárpáton túliaktól is. Azt kér­jük, hogy a iasi és a bukaresti érsek engedje meg, hogy a csángó vidéken — akik óhajtják — ma­gyar nyelvű misét hallgathassanak. Őrökké ezen vitatkozunk. Az 1996 októberi nagybányai püs­pöki konferencián is nagy vita volt a görög kato­likusok és a rómaiak, illetve a románok és a ma­gyarok között, amikor ismét felvetődött ez a kér­dés. Tury László temesvári főesperes úr a Buka­restben székelő Robu érsek úrnak kertelés nélkül azt mondta: „Érsek úr, én egy dolgot nem értek. Miért nem állnak a realitások talaján? Ismeije el, hogy ön is magyar származású, és a csángói is azok. Ne hazudjanak a világnak, hogy a csángók elmagyarosodott románok!” Az érsek nagyon ki­kelt magából, és letorkolta a főesperest. De mi ezt nem hagyjuk, előbb-utóbb pontot kell tenni erre a kérdésre. Hazudozás és kirekesztés — Visszatérve az oktatáshoz: milyen a kato­likus ifjúság előképzése? — Még alig van négy-öt egyházi jellegű kö­zépiskolánk. De azok sem igazán felekezeti isko­lák, mert az állam durván beleszól. Előírja, hogy milyen tárgyakat tanítsunk, és azt is, hogy kik ta­nítsanak. Legutóbb is feszültséget keltett, hogy azt, akit a nyakunkra küldtek román nyelv és iro­dalom tanárnak, nem tartjuk megfelelőnek sem erkölcsi, sem képzettségi szempontból. Egy meg­állapodás szerint a román állam fizeti a tanárain­kat, de mi kereshetjük meg őket, és ehhez nem szükséges ajóváhagyásuk. Tiltakozásunkra a me­gyei inspektor egy durva hangú válaszlevélben valósággal megfenyegetett: „Ha nem fogadják el azt, akit odaküldtem, intézkedni fogok, hogy a ta­náraikat ne fizesse többé az állam.” —Az alapszerződés aláírása után sem válto­zott a helyzet? — A legbarátságtalanabb dolgokat művelik. Numerus clausust írtak elő az egyházi posztokra. Kikötik, hány helyet hagynak jóvá. Én például most hét új papot szenteltem, de csak két szabad posztot engedélyeztek. Amikor megkérdeztem, mit csináljak a másik öt emberrel, azt válaszolták, számoljak fel két-két kántori meg takarítói posz­tot, és tegyem őket a helyükre. Dia Fonta, a Kul­tusz Államtitkárság volt miniszteri rangú vezetője nem szégyellt közzétenni egy olyan állásfogla­lást, amelyben kijelenti: „Nem tudom, hogy a ma­gyar történelmi egyházak miért járatják annyit a szájukat, hisz több joguk van, mint a ortodoxok­nak.” Nem átallott nyilvánosan hazudni, hogy tudniillik mennyi mindent visszakaptunk, amikor még egyetlen épületet sem adtak vissza. Ugyan­akkor azt is állítja ez az immár menesztett Ilié Fonta, hogy visszakaptuk a püspöki rezidenciát, ami nyilvánvaló hazugság, bárki meggyőződhet róla, hogy az állam ül benne. Ezért is bepereltem a román államot. Hát ilyen nehézségekkel küsz­ködünk, kínlódunk. Eskü nyolc püspök előtt — Ön példásan együttműködik Tőkés László püspök úrral. Ez sok-sok siker záloga is lehet... — Erdélyben a négy történelmi egyház, és érdekvédelmi szervezetünk az RMDSZ, példásan összefognak, mert csak együtt lehet továbblépni. Rendezvényeinket mind világi, mind egyházi vo­nalon együtt tervezzük meg, és kölcsönösen fi­nanszírozzuk. Részt veszünk egymás ünnepsé­gein, mozgósítjuk az embereket. Ez történelmi szükségszerűség: egymásra vagyunk utalva. Be­fejezésül hadd mondjak erre egy szép példát. Parlamenti képviselőinket és szenátorainkat — függetlenül attól, hogy ki református vagy katoli­kus, illetve istenhívő vagy belsőleg még ateista, összegyűjtöttük a hívekkel zsúfolt kolozsvári Szent Mihály templomban, ahol nyolc erdélyi magyar püspök jelenlétében esküt tettek arra, hogy mind a magyarság, mind az egyházak ügyé­ért mindent megtesznek a román parlamentben. Ellenkező esetben jogunk van egyik napról a másikra visszahívni őket. Nyolc püspök előtt es­küdtek fel népünk szolgálatára. Hol lehetne ezt megtenni a mostani magyar parlamentben? Pedig úgy volna szép és üdvös, hogy megszűnjön végre a széthúzás magyar átka! ( N* BAKUS FERENC Húsvéti parafrázis Húsvét és vasárnap Naponta elpusztulok és föltámadok Támadási felület az arcom, homlokom, mellkasom, végtagjaim és a keresztfám Fába vésett szervátiusi székely mesemondó zokog az erdélyi Golgotán Golgotára visz minden út, de nem mindegy, hogy Téged feszítenek föl Mások vagy Te feszítesz föl Másokat? Mások? Mi vagyunk Ők is: egy személyben Hóhér és Áldozat Áldozati bárány-sorsú népek vérével festünk szivárványt a Földre: Földönfutókká lett megváltók, gyertek, üljetek mellém:— közösen talán könnyebben viseljük el a Föltámadás kínjait KÍNJÁBAN ÉL A NEMZET... Aniszi Kálmán

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents