Nyugati Magyarság, 1996 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1996-11-01 / 11. szám

1996. november

Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident

3. oldal

BARDÓCZ GERGELY

Alaptalan szerződések

Nem a Romániai Magyar Demokrata Szövetség politikája — vagyis az autonómia és a kollektív jogok koncepciója

— bukott meg, hanem nagyhatalmi nyomás érvényesült. — így fakadt ki a magyar-román alapszerződés nyilvánosságra kerülésekor Markó Béla, az RMDSZ szövetségi elnöke. Vagy tíz nappal később nyilatkozatában ezt igazolta az Egyesült Államok bukaresti nagykövete is: országa nyomást gyakorolt Budapestre és Bukarestre a szerződés megkötése érdekében, és Amerika helyesli az 1201-es Ajánlás körének szűkítését az ominózus lábjegyzettel.

Mint aki egyszerre árvaságra jut, úgy érezte magát a magyarság ezekben a napokban. Vagy még inkább annak a gyermeknek a helyében, aki rádöbben, hogy édesnek hitt szülője bizony mostoha, önző, csak saját vélt érdekeivel törődő, s nem oltalmazó hatalom.

A diktatúra idején, amikor minden addiginál kíméletlenebbé vált a Kárpád-medence magyar nemzeti közösségeinek elnyomatása, kiszolgáltatottsága, ezek a magyar kisebbségek mind nagyobb reménykedéssel tekintettek Európa nyugati tájaira és a legnagyobb katonai hatalomra, az Egyesült Államokra.

Ezt a bizakodást táplálta Washington magatartása is az elnyomott kelet-európai népek, népcsoportok iránt. Nem kell egyebet említenünk, mint az évente ismétlődő amerikai szolidaritási nyilatkozatokat a balti államok felszabadításáról, pontosabban: szovjet megszállásuk el nem ismeréséről.

Igen rokonszenvesnek tűnt — az is volt

— jónéhány amerikai lépés az Egyesült Nemzetek Szervezetében és egyéb nemzetközi fórumokon az emberi jogok biztosítására, ami magától értetődően vonatkozott — felfogásunk szerint — az elnyomott kisebbségi közösségek alapvető emberi jogaira, a nyelvhasználatra, a saját intézményekre, iskolákra, az egyházak szabad működésére.

Mikor és mitől változhatott meg olyan drámaian az Egyesült Államok felfogása a kisebbségi jogok, az autonómia kérdésében? Valóban „amerikai hátraarcról” lenne-e szó, avagy hatalmi taktikázásról, amely azonban milliók, egész népcsoportok életét nehezíti? Némely nyugat-európai ország ódzkodását a kollektív jogoktól, a népek önrendelkezésétől megértenők: saját beolvasztó kisebbségpolitikájukat védelmezik ezzel. Igaz, hogy azon az égtájon van Spanyolország is, példás katalán autonómiájával és Belgium, ahol nem is egy, hanem három nemzeti autonómia működik együtt; a belga állam valójában autonómiák közössége.

George E. Pataki, New YorkÁllam kormányzója — tízmilliónyi állampolgár választott vezetője — tavaly levélben fordult Clinton elnökhöz az erdélyi magyarság kollektív jogainak védelmében. Az Iliescu-kormányzat, mondta ki nyíltan Pataki kormányzó, megakadályozza az erdélyi magyarok emberi jogainak érvényesülését, ezt pedig Clinton — az Egyesült Államok elnöke — nem hagyhatja szó nélkül. Pataki kormányzó büszkén vallja magát magyar eredetűnek, de ez a fellépése nemcsak ősei nemzetének szóló szeretet, hanem az igazi amerikai szellem, a jogvédelem és egyenlőség elveinek megnyilatkozása. Ebben New YorkÁllam kormányzója — hitünk szerint — nem magányos, tragikus hős.

Tragikus azonban a magyar kisebbségi nemzeti közösségek sorsa, amelyek — az egész nemzettel együtt — hitüket veszítik el az amerikai méltányosságban, a békés nemzetközi igazságtevés lehetőségében. Kossuth Lajos hiábavaló amerikai körútja óta egyfolytában kopik az a bizalom, amit a magyarság az Újvilágba, mint az igazság történelemalakítójába vetett.

Abba az Egyesült Államokba, amely megvívta, de láthatóan elfelejtette a maga szabadságharcát az idegen elnyomással szemben.

Az olyan drámai események, mint a reánk kényszerített magyar-román alapszerződés, eszünkbe juttatják mindama sebeket, amelyeket nemzeti érdekeink,

igazságérzetünk kapott ebben a században a Nyugattól, ami persze nem feledtetheti a Kelettől elszenvedett éppoly igazságtalan csapásokat.

Elnökjelölt korában Edouard Balladur „békeangyalként” kívánt feltűnni választói előtt, és kiszemelte az egyik keleti ideggócot, a magyar-szlovák viszonyt, s jórészt neki „köszönhető” az elhíresült magyar-szlovák alapszerződés. Most Clinton elnök tette ugyanezt. Nincs módunkban megkérdezni tőle — nem vagyunk a választói —, hogy saját népe számára is kierőszakolna-e olyan nemzetközi szerződést, amelynek nincs meg a néplélektani alapja, az előzetes belső egyetértés? Amerikai magyarok talán megkérdezhetnék ezt tőle.

Mit ér ugyanis —Amerika számára— az olyan magyar-román alapszerződés, amely nem a két nép történelmileg oly szükséges, méltányos kiegyezésén alapul? Mennyire tartós a lelkekben az a megegyezés, amelyik megalázza, kiszolgáltatja az egyik népet a másiknak, a haszonélvezőnek?

Tőkés László értelmezése a tényeket, a történelmi aggodalmunkat fedi: „Helyzetünk annyira rendezetlen és súlyos, a román kisebbségpolitika pedig oly mértékben ellentmond a nemzetközi demokratikus normáknak és a jószomszédi kapcsolatok követelményeinek, hogy — a három magyar külpolitikai prioritás értelmében — az alapszerződés jelenlegi formájában való elfogadása csupán a romániai magyarság érdekeinek a feladásával történhet.” Ugyanis az alapszerződés, amit — a jelek szerint — az Egyesült Államok kívánt és követelt meg, „egy alapjában véve tarthatatlan kisebbségi helyzetet állandósít azzal, hogy azt hallgatólagosan elfogadja, és esetleges rendezését egyértelműen alárendeli a szomszédsági és integrációs érdekeknek. Egy természete szerint nyitott alku-helyzetet felcserél egy olyan szerződésileg lezárt helyzetre, melyben az alku tárgya és vesztese maga a romániai magyarság”.

Éppen Washingtonban ne tudnák, hogy az erőszakos, méltánytalan béke nem kibékíti, hanem hosszú időre felkavarja a lelkeket, és az olyannyira óhajtott nagyhatalmi nyugalom helyett nyugtalanságot állandósít?

A reménységünk most is csak az lehet, amit Kurkó Gyárfás fogalmazott meg egykor: „A nemzetiségi sors a jogokért való szüntelen harcot jelenti.”

Ezt a történelmi tanácsot megfogadta, követi a mai erdélyi magyarság. A második világháború végén el lehetett ámítani az erdélyi magyarság anyaszervezetét, némileg még a MagyarNépi Szövetség elnökét, Kurkó Gyárfást is azzal, hogy az erdélyi magyar jogegyenlőséget és jövőt szolgálja, ha a sztálini imperializmus érdekében dönt—a maga körében—Erdély sorsát illetően.

Mit tesz most a Romániai Magyar Demokrata Szövetség?

Józan helyzetfelismeréssel pusztán tudomásul veszi az alapszerződést, de nyomban hangsúlyozza, hogy ez több vonatkozásban nem elégíti ki. A kollektív jogokra vonatkozó negatív értelmezés — ama bizonyos „lábjegyzet” — a nyelvhasználatot szabályozó és más rendelkezések ellentmondanak az RMDSZ programjának vagy nem felelnek meg annak.

Követelik az egyházi és közösségi javak visszaszolgáltatását, a jogok garantálását. Az RMDSZ elválj a, hogy a romániai magyar közösség számára is elfogadható rendezés szülessen, mivel az alapszerződésben foglalt minimális szint ezt nem biztosítja.

Bölcs, higgadt döntés, amely nem lezárja, hanem megnyithatja az utat a népek, jelesen a magyar és a román nép „lelki alapszerződése” felé.

Ez a döntő különbség 1945 és 1996 között! Ez lehet a biztosítéka — saját magunknak adott garancia — arra, hogy az alapszerződés nem szétbomlaszt, megdermeszt, elsorvaszt nemzeti létünkben, hanem a dolgok logikája szerint erőteljesebb, békés küzdelemre serkent, mélyebb és hatékonyabb öntudatra ébreszt.

Ami még javunkra is válhat!

Baloldali értékmentés?

Amerikai puccs a Világszövetségben

(Folytatás az 1. oldalról)

szocialista-szabaddemokrata képviselőktől egy olyan indítvány, amelyik nem adott volna költségvetési támogatást azoknak a cigányszervezeteknek, amelyek nem számoltak el az előző évben kapott milliókkal. Ezek a szervezetek nem rovatot tévesztettek — hanem egyáltalán nem volt semmilyen könyvelésük! Vajon milyen erkölcsi alapról bírálják ugyanezen képviselők az MVSZ létező és hiánymentes könyvvitelét?

Az első munkanap után egész éjszaka dolgozott az alapszabály-előkészítő bizottság. A legriasztóbb tapasztalat az volt, hogy a bizottság harminc tagjából húszán—a „zöldek és a sárgák”—mindig szervezetten, tömbszerűen szavaztak, míg az anyaországbeliek össze-vissza, pillanatnyi belátásuk szerint. A többségben lévők—fölényükben bízva — a sajátjavaslatuktól eltérő minden módosítást elutasítottak, még csak meg sem hallgatták a szakmai ellenvetéseket. Nem hallgattak például arra a tanácsra, miszerint az egyesülési törvény értelmében csak itt lakó magyar állampolgár lehet Magyarországon bejelentett társadalmi szervezet elnöke (azaz a külföldiek rotációszerű elnöklését előíró paragrafust valószínűleg megsemmisíti a cégbíróság).

Értetlenül álltunk a minden munkáltatói és tulajdonosijogkört az elnökhelyettesre ruházó paragrafus hallatán. Közismerten szerény és puritán elnökünk ez esetben a jövőben nyilván megelégedne egy elnökhelyettesi poszttal, hiszen nem szenved cím- és rangkórságban, mint ahogyan ezt a javaslattevők elképzelték. Hüledeztünk a minősített többséget — összes küldött fele plussz egy fő — megkövetelő, nagyon magas mércében megszabott, a működésképtelenséget önmagában hordozó alapszabály-változtatási, elnök- és elnökhelyettes-választási követelmények hallatán. Másfél nap múlva ezt a működésképtelenséget már többórás szavazási procedúrák formájában élvezhettük is.

Szombat re ggel a hazai küldöttség előtt két megoldás állt: vagy meggyőzi hozzászólásaival a kétkedőket az alapszabály-tervezet hibáiról és nemmel szavaz, vagy pedig kivár és bírósághoz fordul, mivel az egész alapszabálymódosítás a korábban hatályos szabályok megsértésével történt. Például nem történt meg a javasolt módosítások tagokkal történő megvitatása, vagy a mandátumok hat hónappal korábbi visszaigazolása. A bíróság minden kétséget kizáróan a javunkra ítélne — vélte a többség —, de a bírósági hercehurca csak az ellenfeleinknek használ.

A szombati ülésnap egy rossz álom, a hajdan volt bolsevizmus gyakorlatát újra felelevenítő nap volt. Az elnöknő a neki tetsző ügyrendi javaslatokat előre vette, a neki nem tetszőket viszont nem tette fel szavazásra, vagy pedig önkényesen „csoportosította”. A korábbi nyugati régióelnök például azt javasolta, hogy vita nélkül, egyben fogadjuk el az éjszakai munkabizottság alapszabályát. Az elnöknő legelőször ezt tette fel szavazásra. Szerencsére reggel még nem működött olajozottan a „zöldek” szavazógépezete, így ez aj avaslat nem kapta meg a többséget. A későbbiekben az erdélyi küldöttek kisinasa föl-alá futkározott a teremben, hogy figyelmeztesse a „rosszul” szavazó zöldeket. Az elnöknő mellőzte a szabályos eljárást, azaz a tervezetnek a tagsággal történő megvitatását szorgalmazó indítványunkat, ehelyett arról rendelt el szavazást, hogy paragrafusonként, vita nélkül határozzunk. Azután — különféle ürügyekkel — addig szavaztatta a küldöttgyűlést, amíg ki nem jött a neki tetsző eredmény.

Azt vártam volna el a küldöttektől, hogy ennyi sunyiság, képmutatás, továbbá a demokratikus játékszabályok semmibevétele láttán egyre többen fellázadnak és ellenszavaznak — de nem, a harmadszori szavazás meghozta a vita nélküli belenyugvás „eredményét”. Csekély vigasz volt, hogy a tömbök szerinti szavazásba becsúszott egy-egy baki. Például a volt ávósok-pufajkások felé nyitottságot meghirdető amerikai j avaslat a közgyűléstől nem kapta meg a korábbi felvételi szigort feloldó kétharmados többséget (korábban a beépülést, felhígulást megelőzendő az elnökség döntött a tagfelvételekről).

Az elnöknő ennek ellenére (a bekiabálásokkal mit sem törődve) elfogadottnak regisztrálta a döntést. A nyílt szavazathamisítás igazolni látszik azt a véleményt, hogy az aznapi elnöklésnek kulcsszerepet szántak a puccs szervezői.

Azon már meg sem döbbentünk, hogy a kollektív jogok feladásáért felelős külügyért és pénzügyi famulusait dicsérő és kitüntető amerikai küldöttség törölni javasolta a korábbi alapszabályból a magyar kisebbség kollektív jogai iránti igényt, azon viszont igen, hogy milyen szolgai módon szavazta ezt meg az erdélyi küldöttség. Mivel a vita tiltott volt, egymás között szóban próbáltuk őket figyelmeztetni a szavazás előtt.

A figyelmeztetés hiábavaló volt. Látva elképedésünket, az egyik fiatal bocsánatkérően morogta: teljesen mindegy, hogy mi van az alapszabályban, ők az alkuk révén pozíciókat akarnak szerezni az MVSZ- ben. Szintén érthetetlen, hogy a kifejezetten kisebb regionális érdekeket védő szabályokat milyen ígéret fejében iktatták ki maguk az érintettek. Például azt, hogy valamennyi nagyobb földrésznek —Ausztrália, Dél-Amerika — legyen a nyugati régió elnökségében képviselete, illetve azt, hogy a küldöttek aránya tükrözze a tagdíj-fizetők arányát. Az alapszabály végszavazásáig felőrlődött a hazaiak ellenállása: elmentek vagy behódoltak. Alig tucatnyi anyaországi tartózkodás és nem szavazat ellenében az alapszabályt elfogadottnak nyílvánították. Egy győzelemittas erdélyi zárszóul követelte az ellenszavazóknak az M VSZ-ből történő kizárását...

V asámap reggel megtudtuk, hogy a nyugati régió elnökévé a román-magyar alapszerződés amerikai mentorát, a nyugati magyarság döntő részével kapcsolatban nem álló, azt ilyen formán nem is képviselő Papp Lászlót választották meg. Ezt hallva az egyik küldött rögtön cihelődött: „No, én már túl öreg vagyok ahhoz, hogy délelőtt meghallgassam a kommunista nézeteknek az MVSZ-ben helyet követelő Papp László beiktatását, délután pedig elérzékenyülten emlékezzek meg Tiszakécskén arról, hogy 40 évvel ezelőtt repülőgépről halomra géppuskázták az ártatlan lakosságot!”

Nem tőle, mástól tudom, hogy a település szocialista vezetése akkora helyiségbérleti díjat követelt a megemlékezőktől, hogy erre az eseményre csak egy eldugott szobácskábán, néhány fő előtt kerülhetett sor. Papp László „szocialista” védencei most nem rendőrökkel veretik szét a megemlékezőket, hanem adminisztratív-pénzügyi eszközök révén cenzúrázzák a múltat. Ugyanezen település posztkommunista polgármestere nem helytelenítette a sortüzek, tömeggyilkosságok kerek évfordulóján az országszerte megrendezett „munkás-sörfesztiválok” eseményeit. (A Papp László elnökségét támogatóknak jelzem az ilyen események cinikus elnevezésének valódi olvasatát: „munkásőr-fesztiválok”.)

A hazai régió az ülésnap előtt sorra vette, mit tudunk egyáltalán tenni becsületünk megőrzése érdekében. Sándor András küldött-társunk vállalta, hogy a regionális elnökök formális elfogadása előtt rákérdez Papp Lászlóra: hogyan is volt a román-magyar alapszerződés utáni szembehelyezkedése az MVSZ határozatával és milyen indíttatásból tüntette ki az alapszerződést üdvözlő (Tőkés László küldött-társunkat szélsőségesnek nevező) Soros Györgyöt? Elhatároztuk azt is, hogy a formális elfogadtatás keretében az anyaország Papp ellen szavaz. Az ülést levezető Székelyhídi Ágostonnak kellett volna eszerint irányítania a menetrendet.

Nos, mindebből semmi sem lett, ugyanis Sándor András nem kapott szót, a három regió elnökét pedig egyszerre szavaztatta meg az ülésvezető. Helyettünk viszont szót kapott Papp László, aki kifejtette, hogy az eddig hiányzó baloldali értékeknek helyet kell adni az MVSZ-ben. „Micsoda arcátlanság! —hangoskodtak néhányan. — Hiszen mi vagyunk a kirekesztettek! Miért nem követel nekünk adásidőt a rádióban és a televízióban ez a Papp? Az országos adásokban csak kormánypárti nézeteknek adnak helyet! Nézze meg a posztkommunista nyomtatott sajtót! Nézze meg a nagyvállalati vezetőket, bankárokat, bírókat! Hogyan mer ennyire az arcunkba hazudni, miszerint mi vagyunk a kirekesztők?” Az anyaországi tábor demoralizálódott, Székelyhídi átállása a maradék hitet is felőrölte, 15-20 küldött árulást emlegetve távozott. Az ülésvezető talán akaratlanul is hozzájárult ahhoz, hogy az elnök által csak másodsorban javasolt elnökhelyettes fusson be, hiszen ez csak néhány szavazaton múlott.

A minősített többséget sem Csoóri Sándor újraválasztott elnök, sem Patrubány Miklós alelnök nem kapta meg. Többórás szavazási procedúra és a már alkalmatlannak bizonyuló új alapszabály többszöri átmeneti felfüggesztése vezetett erre az eredményre. Az erdélyiek pozícióküzdelme bevált, de vajon tudják-e, hogy mennyire kevés lehetőség maga az MVSZ? (Tavaly egyetlen romafesztivál több állami támogatást kapott, mint a mi folyó évi költségvetésünk! A költségvetés számai szerint az MVSZ támogatottsága mintegy huszada az ország lakóinak 2-3%-át jelentő nemzetiségi szövetségek támogatottságának!) Nem mérhető fel azonban az az erkölcsi kár, amely abból fakad, hogy pragmatista megfontolásból az erdélyiek összefogtak Tőkés László gyalázóival!

A lélekben okozott kár látványos volt. Két nappal korábban örömmel, hangosan üdvözöltük egymást— most viszont szótlanul, eszményeinkben megcsúfolva, a „külföldiekre” rá sem nézve sarkon fordultunk és elhagytuk megaláztatásunk színhelyét.