Nyugati Magyarság, 1996 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1996-11-01 / 11. szám

4. oldal

Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident

1996. november

KAKUCSI LÁSZLÓ

Jog- és esélyegyenlőséget!

A magyarság kultúrájának szétverése

ANISZI KALMAN

Ne hagyjuk a templomot és az iskolát!

Ötvenéves lenne a Bolyai Tudományegyetem *

Közhelyszámba menő igazság, hogy egy népet, nemzeti közösséget egyszer be lehet csapni, de többször, ugyanazzal, lehetetlen. Az erdélyi magyarságnak az elmúlt negyven, illetve hetven év alatt volt idej e megtanulni a leckét—lakva ismerni meg a társat.

A helytállás jelképévé magasodott Kos Károly írta volt Erdély című művében: „Ezer esztendő nagy idő még népek és kultúrák életében is. De ezer esztendő alatt Erdély földjén egyik nép és egyik kultúra sem tudta és nem is akarta a másikat a maga képére átformálni.” Nem is akarta—szép és igaz gondolat.

Ez a helyzet azonban már rég a múlté. A román politikai hatalom közel háromnegyed százada azon mesterkedik, miként tudná beolvasztani a kisebbségeket. Főleg a magyarokat, hisz ők vannak számbeli fölényben a többi kisebbségekhez viszonyítva, ők a legerősebbek, ők az ellenség, az egyedüli potenciális veszély. Úgy gondolhatták/gondolhatják, akkor lesznek igazán biztosak Erdély dolgában, ha valamiképpen megszabadulnak a kisebbségektől, legkivált a magyaroktól.

Erre nem a politikai nyilatkozatokból, hanem mindenekelőtt a tettekből következtethetünk, a román politikai vezetésre ugyanis a kanti mondásnak, hogy tudniillik nem mondok mást, mint amit gondolok, épp az ellenkezője jellemző: egyet mondok és mást, pontosan az ellenkezőjét cselekszem.

Nagyon is jól tudják, nem elég kijelenteni, hogy Románia nemzetállam, az eszme valóraváltásáért tenni is kell. Kitartóan, következetesen. Erre a durva erőszaktól a „békés” eszközökig igen sok lehetőség kínálkozik. Előbbi fölött mintha eljárt volna a történelmi idő. (Déli szomszédainknál sem ez hozta/hozza meg az áhított békét.) Annál alkalmazhatóbbnak tűnnek viszont a különböző „békés” módszerek, melyekről a világ közvéleménye és a politikusok többnyire tudomást sem szereznek, vagy ha mégis, könnyen átsiklanak fölöttük, hisz nem folyik vér, nem dőlnek romba falvak, városok. Ugyan kit zavar például, hogy Székelyföldön gombamód emelkednek a laktanyák és az ortodox templomok? így aztán indokoltan jöhetnek (jönnek is) a szolgálati személyek családtagjaikkal, majd a rokonokkal. És ahol egyszer megvetik a lábukat, onnan nem tágítanak.

A mindenkori nacionalista román politika számára különösen fontos volt és maradt a (tömb)magyarság darabokra tördelése, atomizálása, elszigetelése; az, hogy belülről, a lehetőségekhez mérten maximálisan rombolják közösségi életét, elsorvasszák kultúráját, megsemmisítsék intézményeit, hogy értelmiség híján mihamarabb elcsángósodjék, hisz a szellemi vezérek nélkül maradt nyáj könnyű préda, minden különösebb nehézség nélkül manipulálható.

És ami igaz, igaz, a főhatalomváltás óta eltelt hetvenöt év alatt volt is mit tönkretenni, hisz a magyarság ezerszáz évig teljes társadalmi életet élt Erdély földjén. A maga erejéből felépített intézményei virágzó köz- és művelődési életet biztosítottak számára. Ez a gazdag intézményrendszer azonban 1918 decembere után egyszeriben a román állam tulajdonába ment át, a magyarságnak csupán egyesületi és egyházi alapon működő szervezetei maradtak, ezekkel igyekezett pótolni azt, amit korábban az állami intézmények garantáltak.

Képzett politikusaik jól tudták, milyen komoly közösségszervező és -megtartó ereje van a kultúrának. Azzal is tisztában voltak, hogy a kultúra közösségben születik és ott is fejti ki áldásos hatását, és hogy helyi, regionális és/vagy országos intézményrendszer nélkül lehetetlen a műveltség szervezése, a magyar közösség önépítése. Önként adódott tehát a következtetés: ha tönkre akarsz tenni egy közösséget, rombold le, verd szét a kultúráját.

Indokoltnak látszik a kérdés: megmaradhat-e (vagy feloldódhat-e) egy másik kultúra közegében egy olyan közösség, amelyet épp kultúrája definiál? A nemzeti államok kialakulása során mondhatni mindenütt előállt ez a helyzet. A mórok nyolcszáz évig államalkotók voltak Ibériában, de spanyol fennhatóság alá kerülve, rövid kétszáz év alatt teljesen kipusztították őket. Ez, alkalmasint, a kétféle közeg (egyrészt a keresztény-európai, másrészt a muzulmán-arab kultúra) igen nagy különbsége, inkompabilitása folytán következett be. Ott, ahol kisebb a különbség, ahol ez csak a nyelvre szorítkozik, más kép tárulkozik elénk. A látszólag asszimiláltkultúrák évszázadok múltán is felütik a fejüket (katalánok, baszkok, walesiek...). (Székely János)

Erdélyben a román és a magyar kulturális közösség nemcsak nyelvében különbözik, hitrendszerük sem azonos; egyik a keleti, másik a nyugati típusú kereszténységhez csatlakozott. Egymás melletti létezésük nagyon nehéz, de talán nem lehetetlen. Mert végtére is nem a kultúrák egymásmellettiségével van a baj. Tudjuk, hogy Európában és másutt is a világban hosszú évszázadok, évezredek óta élnek egymás mellett különböző kultúrák, kisebb-nagyobb mértékben hatnak is egymásra. Ha időnként feszültségek állanak elő, azok okait, feltételeit nem a kultúrában, hanem azon kívül kell keresni. A kultúra — a közösségek, az emberiség jobbik énje — összeférhetetlen a szűklátókörűséggel, az önös érdekekkel, a türelmetlenséggel. A népek szellemisége különbözhet egymástól, mentalitásbeli ellentétek is felfedezhetők közöttük, ám az ellentétek a kultúrák esetében nem kibékíthetetlenek. Valahányszor az egymás mellett élés lehetetlensége felvetődik, az okok mindig kultúrán kívüli — mindenekelőtt politikai, hatalmi —jelenségekben, törekvésekben keresendők. A kultúrák nem egymás ellenében léteznek, de létezésükhöz, virágzásukhoz biztosítani kell a külső feltételeket, a lehetőségeket, az esélyek egyenlőségét, amihez végül is minden népnek joga van. A romlás virágai a hatalmi szférákban saij adnak, az igazi okok a politikában rejlenek, az egyéni és csoportérdekek, az ilyen-amolyan nemzeti ambíciók fékezhetik és/ vagy akadályozhatják meg a kultúrák szabad kibontakozását, idézhetik elő végső romlását.

Ahhoz, hogy Erdélyben a magyar művelődési intézmények eufemisztikus címkék — átszervezés, ésszerűsítés—alatt történő elsorvasztása, megszüntetése és a románság egyidejű gazdasági gyarapodása, egyesületi, kulturális önépítkezése minél sikeresebb legyen és kifelé indokoltnak lássák, fokozatosan meg kellett változtatni a természetes demográfiai viszonyokat. Meg is tették. Hallgatólagosan, titkon ezt a célt szolgálta például a szocialista iparosítással egyidejű gyors ütemű tömeglakás-építés, amely lehetővé — és úgymond szükségessé — tette, több hullámban, nagy román tömegek betelepítését a zömben magyarok lakta vagy még mindig magyar jellegű városokba. Erdély mai demográfiai helyzete nem a szerves történelmi fejlődés, nem a természetes szaporulat, hanem a legkülönbözőbb rafinált beavatkozások, betelepítések eredménye.

A tulajdonviszonyok tekintetében Romániában máig bizonytalanság uralkodik. Pedig a magyarság jövőjét illetően sok minden attól függ majd, hogy a többségi politikai hatalom, az alkotmány milyen tulajdonviszonyokat fog elismerni. Nem sokkal a 89- es események után a román törvényhozó testületben egy román szenátor arra hívta fel társai figyelmét: gondolják meg nagyon, hogy a görögkatolikusoknak milyen jogot adnak, és milyen vagyonokat adnak vissza, mert ez precedens lehet. Mert a magyarok is vissza fogják kérni elvett javaikat. Persze, hogyvisszafogják kérni! —j egyezte meg egy ki váló erdélyi magyar személyiség. Hiszen természetes, hogy amit erre a célra évszázadokon keresztül a magyarság önmaga szolgálatára alapítványként létrehozott: iskolákat, egyesületeket, egyházakat, azokat a maga kezelésébe akarja venni. És a maga irányította nevelési intézményekben óhajtja a saját gyermekeit nevelni. Bizonyosan kimunkálható lenneegy olyan társadalmi-politikai szerveződés — egyéni és közösségi jogok, autonómia biztosításával a kisebbségek számára —, ahol a román és a magyar és mind a kisebbségek jól érezhetnék magukat Romániában, mert nem veszélyeztetnék egymás létét, sem gyermekeik jövőjét. Csak politikai jóakarat kellene hozzá. De ennek még a jeleit sem látni.

Ezért az egyet mondok és mást (sokszor az ellenkezőjét) cselekszem bizantin magatartást tanúsító politikusok elleni küzdelemben a kompromisszumok útja — amely lényegében azonos az oktalanjogtalan támadások elleni örökös védekezéssel — nem gyümölcsöző. Legkivált ezért futott csak a magyarság helyzetének „szinten tartására” Erdélyben az RMDSZ majdnem-sziszifuszi küzdelmei során. A közös román-magyar vagy magyar osztályokat is működtető iskolák gondolata—amit román részről annyira szorgalmaznak —, az egy mércével mérek nekem és mással neked, nem több egy magát gyöngédnek és féltőnek ígérő halálos ölelésnél. Erőteljesen megnyirbált jogokkal, hallatlanul beszűkített lehetőségekkel a magyarság ezekben az iskolákban továbbra is albérletben maradna, a magyar nyelvű oktatás teljes felszámolásáig. Lehetetlen kibontakozni olyan körülmények között, ahol folyton éreztetik az emberrel, hogy megtűrik. Ahol a magyarok nem a saját igényeiknek megfelelően irányíthatják a szakemberképzést, nem biztosíthatják az értelmiségi utánpótlást. Az anyanyelvű oktatás megvalósulása minden szinten elengedhetetlen feltétele a magyar nemzeti közösség teljes értékű megújításának. Az új román oktatási törvény — a maga drákói rendelkezéseivel — egyértelműen és nyilvánvalóan az erdélyi magyarság szellemi letaglózását célozza. Ezért nem lehet engedni a negyvennyolcból sem Erdélyben, sem Szlovákiában, sem másutt, ahol különböző átlátszó trükkökkel lassan a létére törnek.

Az erdélyi magyarság léte, hosszú távú fennmaradása mindenekelőtt az anyanyelvű oktatás jövőjétől és nem kis mértében a tulajdonviszonyok alakulásától függ. (Az anyagi biztonság, függetlenség szellemi önállóságot szül.) Ezért folytak 1990 elejétől és folynak ma is Erdélyben olyan ádáz csaták az iskolák körül. Ezért nincs haladás sem a rosszindulatú tanüggyel szemben fokozottabb önállósággal bíró egyházi iskolák, sem a magyar egyetem újraindításának ügyében. Pedig épp a saját egyetem biztosítaná az értelmiség kinevelését, az utánpótlást, a magyar diákság gond nélküli továbbtanulását. Valódi történelmi kibékülés jogfosztottak, emberi méltóságukban megalázónak és előjogokkal bírók, a jogokból másokat kirekesztők között még sohasem jött létre. Ez nem is lehetséges másképpen, csakis jog- és esélyegyenlőség alapján. Előbb ezt kell életrehívni, aztán jöhetnek a papírok.

A román Hivatalos Közlöny 119. számában közölt 407-es számú törvényrendelet kimondta, hogy Kolozsvárott 1945. június 1. hatállyal magyar előadási nyelvű Állami Tüdományegyetem létesül, amely a következő tudománykarokkal fog működni: a/ Irodalom és Bölcsészet, b/ Jog- és Közgazdaságtudomány, d Természettudomány, d/ Orvostudomány. Ezen tudományegyetem működésére megkapja a Kolozsvári Regina Maria Líceum épületét. A szükségekhez és a lehetőségekhez mérten más épületek is rendelkezésre bocsáthatók.

így kezdődött a Bolyai Tudományegyetem kálváriás története, amelyről Balázs Sándor filozófus bebizonyította, hogy az nem volt más, mint egy eleve elhatározott, tudatos és folyamatos leépítés, még ha az egyetem vezetőségének esetenként sikerült is ideig-óráig semlegesíteni ezt a tervet. Bemutatva az 1945 és 1959 közötti történéseket, a filozófiai író a végpontból, a felszabadulásból indult ki, amit a román állam részéről megnyilvánuló célszerű tevékenység megvalósult „eredményének” mutatott be. Eszerint valamennyi kis- vagy nagyhatalmi intézkedés valójában eszközként kapcsolódott a végponthoz. Vagy azért hozták létre a Bolyai Tudományegyetemet, hogy felszámolják, vagy azért lett, hogy ne legyen. E látszatképtelenség feloldásához mindenekelőtt szemügyre kell venni a létrehozás mozzanatát, mert egyébként érthetetlen, miért hoznak létre valamit, ha a cél amúgy is annak megszüntetése.

Emlékezzünk két évszámra. 1945. május 28. Ezen a napon írta alá I. Mihály király a kolozsvári magyar egyetem létrehozására vonatkozó dokumentumot. A második dátum 1947. február 10. Ekkor írták alá Párizsban a Romániával kötött békeszerződést. Köztudomású, hogy Erdély Romániához csatolásának volt egy feltétele, az, hogy Románia demokratikus állam lesz. Ebbe beletartozik a kisebbségijogok biztosítása is. Tehát a békeszerződés megkötése előtt Romániának bizonyítania kellett. Ezt szolgálta a magyar egyetem létrehozása is. Az 1945 és 1959 közötti negatív történések alapján a jó szándékot már ekkor megkérdőjelezhetjük, és arra következtethetünk, hogy a nemzetközi nyomás kikényszerített valamit, ám ezt a román hatalom már kezdettől fogva úgy kezelte, hogy a békeszerződés elhomályosodásával visszacsinálható legyen.

A titkolt cél érdekében tett első lépés volt az, hogy az 1940-ben Nagyszebenbe költözött román egyetem visszatért Kolozsvárra. A teljes profillal működő egyetemnek nemcsak a Ferenc József egyetem épületét kellett átadni, hanem az orvosi oktatáshoz szükséges infrastruktúrát is. Ezért az orvosi kart áthelyezték Marosvásárhelyre. A Bolyait gyengíteni hivatott élj árás azonban fordítva sült el. Marosvásárhelyen fokozatosan kiépült a romániai magyar orvosképzés európai szintű fellegvára.

A következő obstrukciós lépés a magyar tanszemélyzetet érintette. Minisztériumi határozatok születtek arról, hogy a román állampolgárságú tanárok továbbra is megmaradhatnak állásukban, a nem román állampolgárságú jeles magyar professzoroknak, tanszemélyzeti tagoknak az állását viszont nem biztosítják az egyetemen. így hát számos kiváló tanár volt kénytelen elhagyni az egyetemet. De nemcsak a magyar állampolgárságú tanároktól akarták megfosztani az egyetemet, hanem a román állampolgárságúaktól is, akiket elsősorban ideológiai okokból nem tartottak alkalmasnak egyetemi-főiskolai tevékenységre.

A tanügyi reform után a közvéleményt igen megrázta az egyetem második rektorának, Balogh Edgárnak a letartóztatása 1949 őszén. A Bolyai Tudományegyetem és az Orvosi Egyetem első rektora, Csőgör Lajos ugyanaz év őszén szintén börtönbe került. 1952-ben—aLuca-féle elhajláshoz fűződő események kapcsán — több kiváló tanárt eltávolítottak az egyetemről, a diákok közül többeket kizártak vagy letartóztattak. A haj sza nem szűnt meg a következő években sem. Hevesen támadták az egyetemet egyes pártvezetők: Ana Pauker, Vasile Luca, akikhez csatlakozott Alexandra Moghioros (Mogyorós Sándor), akik ma is hangoztatott „érvekkel” akarták lehetetlenné tenni a magyar felsőfokú oktatást: a magyar egyetem szeparatizmust jelent, az itt végzettek nem fognak tudni elhelyezkedni román környezetben, mivel nem fogják ismerni a román nyelvet.

Egyre gyakoribbá váltak az olyan jelenségek és eljárások, amelyekről a tanszemélyzet csak később tudhatta meg, hogy a kolozsvári egyetemek egyesítésére irányuló előkészületeket jelezték. Az első veszélyesjelzések az 1955-56-os tanév kezdetén tűntek fel. Időről-időre rémhírek röppentek fel valamelyik kar megszüntetéséről. Kezdték terjeszteni, hogy a Bolyai Egyetem végzettjeit nincs hova elhelyezni, mert túltermelési válság állt be, amit az egyetem helyszíni felmérései tényszerűen megcáfoltak.

Az 1955-56-os tanév októberében meglátogatta az egyetemet Leonte Raum, a végrehajtó bizottság tagja és Miron Constantinescu oktatásügyi miniszter. Az egyetem szűkebb vezetőségével tartott megbeszélésen Raum azt kérdezte, milyen elhelyezkedési lehetőségei vannak a végzetteknek, vajon nem

kellene-e csökkenteni a hallgatók létszámát, és milyen lehetőségei vannak az egyetemnek nagyobb távlatban. Úgy tűnt, hogy lényegében az egyetem működésének szükségességét kérdőjelezi meg. Az addig csak titkon követett, legfennebb félszájjal kimondott célt — ilyen látogatások alkalmával—immár szókimondóan megfogalmazták, kezdték nyíltan hangoztatni. Újra előkerültek az úgynevezett elméleti érvek, köztük az, hogy a romániai magyar kultúrának nincs köze a magyarországi művelődéshez, a kisebbségek szellemi értékei Romániáé, így a kisebbségi magyar tudományosságnak csak azt kell átfognia, ami ide kapcsolódik. Minek hát Bolyai E- gyetem, amely amúgy sem taníthat mást, mint bármelyik más román egyetem?

A letartóztatások, elbocsátások, a diákok kizárása, illetve letartóztatása mind annak a hamis feltételezésnek az „igazolását” célozták, hogy a Bolyai E- gyetem nem illeszkedik be az ország főiskoláinak, egyetemeinek az ideológiai és politikai arculatába. Az alapmotívum az volt, hogy a magyar egyetem veszedelmes gócpontot jelent a tanügyi hálózat egészében, a magyar egyetem a magyar revizionizmus tűzfészke, így tarthatatlan az önálló létezése. A Bolyai sorsa megpecsételődött.

A kérdés nyílt felvetésére 1959. február 18-22. között a romániai diákszövetség bukaresti országos értekezletén került sor. Az elvi kérdéseket—a nemzetiségek fiataljainak közeledése, a nemzetiségek elszigetelődésére irányuló törekvések kiküszöbölése, a nemzeti ellenségeskedések maradványainak felszámolása, az ifúság hazafias, egységes szellemben való nevelése—Gheorghe-Gheorghiu Dej főtitkár vetette fel. Február 26-án megkezdődött a gyűlések hosszú sora, amelyek lényegében N. Ceausescu irányítása alatt folytak. A felszólalók hivatalosan utasítást kaptak arra, hogy mit mondjanak. Ha a felszólalók közül valaki eltért a bukaresti határozattól, amely szerint az egyesítés nagymértékben hozzájárul a román-magyar barátság és együttműködés elmélyítéséhez, vagy olyan megjegyzéseket tettek, amelyek nem voltak összhangban a politikai vonallal, Ceausescu elnökségi tag közbeszólt és kérdéseket tett fel. A fojtott légkör ellenére hárman ellene voltak az egyesítésnek: Balogh Edgár, Nagy István és Szabédi László. Ilyen módon a felszólalók nem megvitatták, hanem megerősítették az egyetemek egyesítéséről előzetesen hozott határozatot.

Első lépésként a két egyetem diákjait közös otthonba költöztették át. Azokat a karokat véve számításba, amelyeken a magyarul előadandó tantárgyakat is feltüntették, kiderült, hogy a haladéktalanul foganatosított intézkedések nyomán román nyelven előadásra kerül 137, magyarul pedig 43 tantárgy, vagyis az előadott tantárgyaknak csupán egyharmada. A jogi és a közgazdaságtudományi karon minden tantárgyat román nyelven adtak elő. Látható tehát, hogy az egyesítésnél az egyenlőségi elv eleve csorbát szenvedett, s hogy az egyesítés nem a hirdetett eszméket tartotta szem előtt, hanem a magyar tannyelvű oktatás fokozatos leépítése volt a titkos cél. Ami aztán mérföldköves léptekkel meg is történt. A szüntelen megszorításoknak az lett az eredménye, hogy az 1990-et megelőző néhány évben a magyar tannyelvű oktatás gyakorlatilag megszűnt.

Nagy baj, hogy az évtizedekig hangoztatott ürügyet — elszigetelődés, nacionalista uszítás, elhelyezkedési nehézségek nyelvismeret híján stb. — a legmagasabb szinten ma is vallják, és megalapozott intézkedésnek tartják a Bolyai Tudományegyetem felszámolását. Balázs Sándor filozófus így emlékezik: Az 1 989-es események után az RMDSZ kis küldöttsége, melynek magam is tagja voltam, Iliescuval mint államfő-jelölttel beszélt. Kérdésemre, hogy vajon most is indokoltnak tartja a Bolyai Tudományegyetem felszámolását, azt felelte: igen, hiszen akkor a magyarországi ellenforradalom — így: ellenforradalom! — hatására az egyetemen eluralkodott a magyar nacionalista szellem. Itt tartunk tehát.

Csőgör Lajos, az egyetem első rektora, A kolozsvári magyar egyetem 1945-ben című könyvében idézi Márton Áron szentéletű püspöknek egy 1946 elején tett megjegyzését: Csőgörkém, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad? Magukat megszédítette az a négy év, amit Észak-Erdélyben éltek, és ezért nem látnak elég tisztán. Hogy mit várhatunk a jövőtől, azt csak mi tudjuk, akik Dél-Erdélyben élünk.

Vajon ma a dél-erdélyi gondolkodásmód szerint kell megítélnünk a Bolyai Egyetem újraalakulását? — kérdezzük a filozófus professzorral mi is. Hisz iskolahálózatunk csúcsa, szellemi összefogója épp a magyar tannyelvű egyetem volna. Ez biztosíthatná az értelmiségutánpótlást. A magyar nyelvű oktatás jövőjétől függ az erdélyi — egyáltalán a kisebbségi sorban élő—magyarság léte, fennmaradása. Ezt jól tudják a román politikusok is. Ezért nincs haladás a Bolyai Egyetem ügyében.

Mit tehetünk tehát? Továbbra se hagyjuk a templomot és az iskolát!

*Ez a cikk két erdélyi (kolozsvári) nyugalmazott egyetemi tanár, Balázs Sándor filozófus és Bodor András történész (az egyetem volt dékánja) dolgozatainak a felhasználásával készült.