Nyugati Magyarság, 1996 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1996-10-01 / 10. szám

10. oldal

Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident

1996. október

CZINE MIHÁLY

A szülőföldről fölszállt ének...

Béres Ferencért szól a harang

Gagybátorban és Sárospatakon, Hodászon és a Kárpát-medence sok-sok csillagos tornyában húzzák most a harangot: Béres Ferenctől búcsúznak. A magyar ének, a magyar dal fejedelmétől. Aki hangjával, énekeivel egybekötötte a világ különböző tájaira szakadt magyarságot, s megszólaltatta a teljes magyar történelmet. Béres Ferenc szülőföldről fölszállt hangja — mint Sütő András régen megírta — csodákat művelt: önmagunkra, történelmünkre, sajátosságunk méltóságára ébresztett bennünket, diákokat és idős parasztembereket, strázsán álló írástudókat, a Tiszaháton és a Dunatájon, Kárpátalján és a Székelyföldön, Amerikában és Ausztráliában. Harangszó és orgona, fény és selyem volt a hangja. Ereztük valamennyien: szárnyaló éneke az idő mélyéből szakadt fel, szállt a magasba. Talán csak a költő, Balassi Bálint s a költő Csokonai Vitéz Mihály tudott ilyen számyalóan énekelni. S az énekes elődök közül Egressy Gábor, Palló Imre, Basilides Mária és Török Erzsi. Akik csak élünk, akik csak hallhattuk Béres Ferencet, valamennyien gazdagabbak lettünk. Dallammal, fénnyel, mosollyal. És bánattal. És történelemmel.

Béres Ferenc egész életében a magyar énekkultúrát szolgálta. Színes tehetsége szerint néprajzos, képzőművész, furulyás, politikus is lehetett volna. S bármilyen zenei feladatra vállalkozhatott volna, de ő az ének hatalmas birodalmában a magyar éneklésnek nem egy részterületét, nem egy kicsiny parcelláját vállalta, hanem az egészet. Nemcsak a történelmi éneket, nemcsak a kurucdalokat — de a teljes, az egyetemes magyar énekkultúrát. A vallásos népéneket és a magas műzenét is.

Kodály Zoltán és Bartók Béla vállalkozásához kapcsolódott az elgondolása. A maga módján, a maga eszközeivel — az énekkel, a dallal — ő is a magyar zene tornyát kívánta építeni. Előtte is a népből megújuló, demokratikus Magyarország eszméje lebegett, az éneklő magyarság álma. Ezt sugallta a szülőföld, ezt sugallta pataki kálvinista, kuruc kollégiumi hagyomány. Ezért állt ifjan aNemzeti Parasztpárt, Veres Péter táborába. Ezért tette életét a magyar dalhagyomány felkutatására, a teljes magyar énekkultúra fölragyogtatására. Az énekes prédikátor, Sztárai Mihály, a históriás énekmondó, Tinódi Lantos Sebestyén hagyományát folytatta: vitte a magyar éneket minden közösséghez, minden gyülekezetbe. Énekelt mindenütt: templomban, iskolában, művelődési házban. Ha más mód nem volt, hát pajtákban, a szabad ég alatt vagy akár kocsmákban is. Minden négyzetméternyi helyen, ahol meg lehetett állni, dobogót ácsolt a magyar dalnak. A finnyások közül sokszor mosolyogták is ezért. Pedig igazán ünnepelni kellett volna: mint a magyar zene, a magyar irodalom, a magyar történelem apostolát. Huszadik századi Julianus barátként, jelenkori Körösi Csorna Sándorként járta a nagyvilágot is, hogy fölkeresse idegenbe szakadt véreinket. Nem tartotta viszsza, hogy a politika gyanakvással kíséri útjait — külföldön és itthon is —, hogy lehetetlenek a körülmények a Királyhágómelléken, s Kárpátalján a csikorgó teleken fűtetlenek a templomok. Esőben, fagyban, fázva és betegen is énekelt, faluról falura járva, sorra kereste fel az apró gyülekezeteket. Amikor csak lehetett. Ahogy éppen lehetett.

Nyugat-Európába, Ausztráliába, Kanadába és Észak-Amerikába is rendületlenül vitte a magyar éneket, a magyar dalt. Most kaptam Béres Ferenc amerikai útjának szervezőjétől a könynyes üzenetet, hogy közvetítsem legalább a fekete ravatalnál. „Kedves Feri —üzeni Cseh Tibor—, te nekünk olyan gazdag ajándékot adtál át népünk dalaival, a virágénekekkel, a balladákkal, a siratóénekekkel, hogy most, amikor téged siratunk, aki annyira szeretted népedet, és szárnyaló hangodon oly megilletődött alázattal adtad át az édes haza üzenetét, csak annyit mondhatunk: Feri, köszönjük! Találkozunk!”

Igen. Köszönik. Köszönik, mert Béres Ferenc az itthoni magyarság üzenetét közvetítette: Élünk. Vagyunk. Ady hitével: „A magyarság szükség és érték az emberiség s az emberiség csillagokhoz vezető útja számára.” A magyar ének megszólaltatásáért — csak a tengerentúlon — kétmilliónál több kilométert röpdösött. S itthon is többet utazott félmillió kilométernél. Szinte minden magyar településen járt. Kiszámíthatjuk, hogy ennyi energiával hányszor lehetett volna körülutazni a földet. S még egy adatra emlékezzünk: énekes pályája ötven esztendejében mintegy tizenháromezer fellépése volt. Az utolsó éppen a honfoglalók ősi földjén, a honfoglaláskori szabolcsi templomban, a földvár tövében. S tudnunk kell: munkába igyekvőén állt meg a szíve. Július hetedikén, déli egy órakor. Akkor este a felsőörsi középkori templomban énekelt volna. Mint annyiszor, Lipcsey Edit és Hegedűs Valér közreműködésével. A magyarság ezerszáz éves kárpátmedencei lakozásának tiszteletére.

Kedves Béres Ferenc, kedves Feri, halkítva igyekeztem rólad szólni. A felbecsülhetetlen értékű munkásságodról, amit a magyar énekért, népünkért, a magyarságért tettél. De azért mégis hadd kérdezem a költő, Nagy László József Attilát faggató szavaival:

„Érdemes volt-e ázni, fázni,/Csaka jövő kövén csírázni, / Vérszagú szörnyekkel vitázni, / Ha ráment életed? / Csak szólhatnál, hogy érdemes. ”

S így is szólnál bizonyára. Bár miszsziós munkásságodért sokszor elmarasztaltak, bár Kossuth-díjat halálodig sem kaptál, mégis. Mégis volt az életednek hűséges társa. Bárhol jártál a nagyvilágban, hazai dűlőutakon vagy az óceánokon túl, mindig bizonyos lehettél benne: tiszta a tűzhely. Erzsiké hazavár. S nőnek, ölessé daliásodnak a gyerekek. Biztos lehettél benne: nagy ügyet szolgálsz, és sokan szeretnek.

De vajon mit szólnál a távozásod óta történtekhez? Hogy a Magyar Televízió Híradójának ügyeletese úgy tudta, valami „karénekes” voltál. Hogy a Magyar Rádió hírszolgálatosa nem tartotta „különösebb" hímek a halálod. A Nemzeti Filharmónia — ahol évtizedekig dolgoztál — vonakodott saját halottjának tekinteni. S a legnagyobb példányszámú napilap meg sem emlékezett távozásodról. Még a Magyarok Világszövetsége is csak későn ébredt.

Pirul az orcám, szégyenkezem az ostobaságokért. Szeretném meg nem történteknek tekinteni. Nem hiszem, nem akarom hinni, hogy ez volna ma a magyar művelődés képe. Nem ez. íme: Sárospatak a maga halottjának tekint. A református egyház is. Nemcsak itthon, de — meggyőződésem — a világ 43 országába szóródott reformátusság is. S nemcsak a reformátusok, de a magyar ének, a magyar kultúra minden értője— vallási különbség nélkül. Itt vannak a ravatalodnál az egész országból, itt a szomszédos országokból s a nagyvilágból is.

Együtt, egy hitben. A magyarság hitében.

Most már azt is tudjuk, amit eddig inkább csak sejtettünk: míg csillagokkal népesítetted be estéinket, milyen történelmi árnyakkal és jelenbeli rettenetekkel viaskodtál. S mibe került, hogy tépett idegeid — Reményik Sándortól kölcsönzőm a szavakat — : „Acélsodronnyá meredjenek / A kényszerűség nagy pillanatára!... /Hogy azután a hitevesztett lélek/Mint csüggedt virág, roskadjon magába. /Tudnodkell, Népem, hogy én itt hogy jártam / Szédülőfejjel és halálra váltan, /Amíg Néked az üdvösség borát/És az örök életet prédikáltam. ”

Feri, kedves Feri, most már ezt is tudva búcsúzom tőled, a legelső, még élő tanárod, Pulombi Gyula és a szűkebb fóti baráti kör nevében. Harminc vagy még több esztendőkig lehettünk véled zavartalan barátságban. Mindig ünnep volt, ha együtt lehettünk, mintha a reformkori fóti szüretek hangulata élt volna tovább, mintha a Nagy Lászlóvers, a Vasárnap gyönyöre elevenedett volna költői álomból valósággá Csáder Dezsőék fóti házában. Mindig fényt adtál lényeddel, dalaiddal. Összejövünk még ezután is bizonyára, mindig, amíg csak élünk, de már nem intenek be hozzánk olyan testvériesen a csitári hegyek, nem fogja harminchat vadgalamb húzni a harangot, s milyen piros almafához kötnénk most már a lovainkat?

Feri, kedves Feri, drága jó barátunk! Búcsúzom tőled az Ilonkák, az Erzsébetek, az Irmák, a Borikák, az Ildikók, az Irénkék, a Gabikák, a bársonyfóti asszonyok nevében. Búcsúzom a Dezsők, a Gáborok, a Jánosok, az Árpádok, a Zolik, a Lacik, a fóti és a mogyoródi parasztemberek nevében. Azzal a reménységgel, amit Veres Péter mondott Sinka István temetésekor: találkozunk majd. A magyar nép szívében.

Tudva Sinka István versének igazát: Halált küldött az éji rét.

„ Szabó János a te hazádban /Szabó Jánosnak nem jó lenni. ”

Nem volt jó Béres Ferencnek sem lenni, nem volt jó Kovács Imrének sem lenni. Veres Péternek sem. Nagy Lászlónak és Kiss Ferencnek sem. Mégis van reménységünk. Az evangéliumi üzenet: „Mindenütt nyomorgattatunk, de meg nem szoríttatunk, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe. Üldöztetünk, de el nem hagyatunk. Tiportatunk, de el nem veszünk.” S József Attilával hisszük: „Ha beomlanaka bányát/vázazó oszlopok, /a kincset azért a tárnák /őrzik és az lobog. /És mindig újra nyitnák/a bányászok az aknát, /amíg szívük dobog. ”

Feri, kedves Feri, sírod búcsújáró hely leszv Mint Kodály Zoltáné, mint Tamási Ároné, mint Fábry Zoltáné, mint Veres Péteré. A magyar dal, a magyar ének szerelmeseinek búcsújáró helye. Ott találkozunk majd e megtöretett hazából s az öt világrészből, még létező magyarok. Sírodnál is a költő szavaival emlékezünk rád, ahogy ő énekelte Csokonai sírjánál, másfélmillió zarándok nevében, A Reményhez dallamára:

„Menj haza akácul/s ha nyugonni tér/tested és aláhull, /légy te a gyökér,/ holtak itt is, ott is, /több már el se fér, / millió halott és / milliárd gyökér./Vezekel ősi vétek/ősi föld alatt. /Holt kart ,al öleljétek / míg el nem szalad, / Szőjétek keményen / újra át meg át, / s megkötött fövényen / játszik unokád. ”

Isten veled, Feri. Isten veled, kedves Béres Ferenc. Nyugodjál békében.

(Reformátusok Lapja)

! MEGRENDELŐ SZELVÉNY

Kérjük a megrendelő szelvényt nyomtatott betűkkel kitölteni és kivágva — csekket mellékelve — címünkre beküldeni: NYUGATI MAGYARSÁG

P.O.Box 125, Mt. Royal Stn., Montreal, QC H3P 3B9, CANADA

NÉV:............................................................................................................................

CÍM:............................................................................................................................

Megrendelés egy évre:

| Kanada: CA-$30; egyéb országok: US-$30 (nemzetközi pénzesutalványon)

Kettős hazárdjáték

A nemzeti kultúra félévszázados eltökélt negligálása valamiféle multikulturális barbarizmusba csapott át.

Kis hazánkban a feudalizmusból a „szocializmusba” való átmenet a második világháborút követő időkben vértelennek ugyan nem mondható, de irányultságát tekintve abszolút sikeres volt. Számtalan kulákot agyonvertek, mert földje volt, bárkit kilakoltathattak, vagyonától megfoszthattak, internáltak, deportáltak, családjától elszakíthattak. A proletárokból uralkodó osztály lett, és a világról szóló ismeretek viszonylag leegyszerűsödtek a Marx-Engels-Lenin- Sztálin szűrőn keresztül, és nem komplikálódtak a nyugati kultúrával.

Elég volt oroszul tanulni a gyerekeknek, és nem volt semmi baj azzal, aki elhitte, hogy a gőzgéptől az atomig mindent a szovjetek fedeztek fel. A magyar és nyugati irodalom helyett a hős szovjet proletárírókat tanították az iskolában, a történelem legfontosabb mozzanatait pedig a munkásmozgalom eseményei jelentették.

A szovjet himnuszt többet énekeltük, mint a magyart, és november 7-e fontossága nemcsak a március 15-ét múlta fölül, hanem a Karácsony is eltörpült mellette. A nők lehetőleg nem szültek, hanem szövőnők lettek lelkesen, de ha mégis, gyerekeiket már hathetes korukban kollektivitásra nevelték a bölcsődékben, reggel hattól este hatig.

Nemcsak a kastélyok lakói cserélődtek ki roppant gyorsasággal, de a földek terményei is megváltoztak, gabona helyett például gyapotot termeltek. Hiszen egy hős proletár olyan bagatell tényezőt, mint éghajlat, könnyűszerrel mellőz a mezőgazdaságban. Annak, aki az elmúlt korszakban pozíciót viselt, katona volt, netán miniszter, nem termett babér. Esetenként még annak is örülhetett, ha ép bőrrel kimenekülhetett a hazájából, és szabad földönfutóvá válhatott. Lukács Györgynek vagy Aczél Györgynek valóban csak egy szavába került, hogy írókat, költőket a publikációtól végképp elzárjon, vagy professzorokat a katedrától megfosszon.

Megváltozott a címerünk, az alkotmányunk, megváltoztak utcáink nevei, sőt, városoké is, példa rá Sztálinváros; iskolákat neveztek el a tanácsköztársaság vérengzőiről, és nem terhelték a lakosságot azzal, hogy az egyetlen párt képviselőit megválasszák. Azt is hamar nyilvánvalóvá tették, hogy a közállapotokhoz való hozzászólás, azokról való véleménynyilvánítás nemcsak fölösleges, de egyenesen életveszélyes. így aztán, aki tudott, háromévenként elutazott maximum egy hónapra, és ha jobbnak látta, nem tért vissza.

Mindezekért soha senkinek senki előtt nem kellett felelnie. A nyugdíjazások az érdemek elismerése mellett történtek, és a párt olyan védelmet jelentett, hogy ezek a hazaárulások szinte kockázatmenteseknek mondhatók. így szigorú értelemben véve nem is hazardírozások.

Az átlagolvasó előtt a nagy politikai játszmák áttekinthetetlenek. Mindig csupán részinformációhoz lehet hozzájutni, és ezek általában félreviszik az igazságot. így például az eladósodás kérdése is csak napjainkban kezd körvonalazódni. Sokáig úgy tűnt, hogy nekünk szovjet diktátumokat kell teljesítenünk. Csak ma látjuk, hogy ezalatt lényegében a Nyugatnak lettünk kiszolgáltatottak, vagyis csöbörből vödörbe kerültünk.

Hogy Nyugat a Szovjetuniót ezáltal is védte, amikor látszólag támadta.

És hogy lényegében a szocialista és kommunista mesét ugyanazok költötték a mítoszát vesztett nemzeteknek.

Az igazi nagy hazardírozás a rendszerváltásnak nevezett tranzakcióval kezdődött. A Nyugat és Kelet közötti lavírozás ideológiai, gazdasági és kereskedelmi téren kezdett butjánzani. A proletárdiktatúra második nemzedéke olykor megszállott maoistából lett hirtelen demokratává, azaz egyszerre volt kedvezményezettje és üldözöttje apái eldorádójának. Csak arra kellett ügyelnie, hogy előjogait el ne veszítse, és az ölébe hullott vagyont is átmenthesse, amit annak idején a „munkásököl, vasököl” megszerzett neki.

Nem nagyobb tranzakció ez, mint elkötelezett szocialistából most modem kapitalistává átváltozni. A vér nem válik vízzé: ez a gazdasági manőver jobban sikerült, mint annak idején az államosítás. A korlátolt felelősségű társaságok csiki-csukijában egyszerre lehet a hatalomban és az árnyékgazdaságban jelen lenni. Mindezt 72%-os parlamenti többséggel. És ez a biztonságos ösztönvezéreltség nem irtózik a maffiától sem.

Kifinomult a feketegazdaság „kultúrája”. Fogalmai egyre árny altabbak. Meg kell különböztetni a feketegazdságot a rejtett gazdaságtól. Az előbbi a társadalmilag szervezett gazdaságnak a nem regisztrált teljesítményeit jelenti, amely azonban még a legalitás területén mozog. A rejtett gazdaság a törvények és jogszabályok tudatos megkerülését jelenti, amely gyakran a szervezett gazdasági bűnözés igen különböző formáiban realizálódhat. Extrém formája a profi intellektuális bűnözés, amely nagy jártasságot igényel a joghézagokban, a zsebszerződésekben, a pénzmosásban.

A privatizáció és modernizáció fedőnéven való pénzosztogatás során létrejött új tulajdonosi struktúra kimerítő elemzéséhez elegendő a korrupció változatait számba vennünk. Ilyen például a „spontán”, a „láthatatlan” hitelekkel bonyolított privatizáció. Vagy a piacok újraelosztása, amely kiszorítani vagy elnyelni igyekszik vetélytársait. A vállalati menedzsment kft-i által biztosított tanácsadói megbízások is valódi aranybányának számíthatók: nem ritka az olyan eset, amikor 20-30 oldalas tanulmányokért 5- 10 millió forintot fizetnek. A személyes összefonódások annyira természetesek, hogy azokat senki sem firtatja. Hatalmas jövedelmek származnak az adó- és vámbefizetések elszabotálásából. Mindenekelőtt az olaj és az élvezeti cikkek adnak erre lehetőséget.

Talán a tőkefelhalmozás legsikeresebb módja a korrupciós hitel és a jövedelemcsalás. Például a bank azért ad hitelt, mert valamelyik tisztviselője kenőpénzt fogad el vagy hatósági engedélyekhez jut hozzá. Gyakoriak az olyan tranzakciók, hogy a privatizációval megszerzett telephelyek ingatlanjait eladják, és ezzel jelentős többletjövedelemhez jutnak. Látszólag ezek nem törvényellenesek, csupán a megfelelő kapcsolatokkal való lehetőségek kihasználását jelentik. Ugyanakkor sok jól működő vállalat szívódik fel ezáltal, és vándorol külföldi bank, biztosító vagy egyéb cég birtokába.

A kettős hazárdjáték a privatizációban a külföldi tőke rendkívül erős szerepe: ez az előállított érték 40-45%-a. Ezek előbb-utóbb az otthoni cégeiket látják el megrendeléseikkel. Ez hosszú távon a profit kiszívását jelenti a magyar gazdaságból.

Amikor „beláthatatlan” következményekről beszélnek—az az igazi nagy ködösítés. Ugyanis nagyon jól belátják a következményeket.

Ha ehhez még hozzászámítjuk a földek nagy mennyiségének illegális idegen kézbe juttatását, nem kerülhető meg az ország kiárusításának problémája, igazán nem hunyhatunk szemet, ha erről esik szó.

Hazánk történelmi fejlődése már régóta kényszerpályán van. Folyton az előző korszak hiányosságait kell kompenzálnunk, és ezzel a visszahatással mintegy kimaradunk az adott koijelenségekből. Ez a ritmuszavar folyton újratermeli a hamis alternatívákat, melyekből választani kényszerülünk. Retroaktív társadalom vagyunk. Még aki át is tekinti ezt a helyzetet, nehezen tudja hatékony cselekedetbe konvertálni felismeréseit.

Az euroszkepszis sokfelé tapasztalható jelensége azonban arra utal, hogy egyre többen látják a politikai mesterkedések bumerángjait. Elvetette a politika a sulykot azzal, hogy az egyénnek nem enged szabadságot.

Az ENSZ 3 billió dollárt fordít fegyverkezésre. Vajon lennének háborúk fegyver nélkül?

Lenne kábítószer-csempészés, ha az emberek elutasítanák a hamis örömöket?

A Földön 6 milliárd emberéi, és senki nem mentesíthető a felelősségtől, hogy mit tesz az életével és az élettel.

A politikai érdekek vezették eddig.

A XXI. század emberének ki kell lábalnia a káosz filozófiájából.

László Ruth