Nyugati Magyarság, 1996 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1996-10-01 / 10. szám

1996. október

Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident

5. oldal

Feltáratlan előzmények

Tamáska Lóránt professzor a KGB szerepéről

(Részletek)

Tamáska Lóránt, a törvényszéki orvostan nemzetközi hírű tudósa meghökkentő élmények és ismeretek birtokában van (az Aachenben élt professzor néhány éve elhunyt—A szerk.). Az 1956-os forradalom és szabadságharc előzményeivel kapcsolatos véleményét eddig egyetlen hazai fórumon sem hozta nyilvánosságra. — A beszélgetést követően a professzor külön kiemelte, hogy az általa közölt tények nem csorbítják a szabadságharcosok érdemeit. A forradalom spontán résztvevőinek helytállásását, hősiességét nagyra becsüli, s tudja, hogy akik életük árán is szembeszálltak a túlerővel, másképpen látják, másképpen ítélik meg a történteket.

— Miként került kapcsolatba az oroszokkal?

— Ott kell kezdenem, hogy 1955 januárjában megismertem Baljakin orosz orvosalezredest, aki az ausztriai szovjet megszálló csapatok főhadiszállásán, Baden bei Wien-ben, az ott működő katonai bíróságon teljesített törvényszéki orvosi szolgálatot. Törzsbeosztása alapján az Avdejev tábornok vezette katonai törvényszéki orvostani intézetben tevékenykedett. Úgy ismerkedtem meg vele, hogy egy öngyilkos orosz főhadnagyot exhumáltam, akiről szakvéleményt kellett adnom. Baljakin mint megfigyelő vett részt a boncoláson, és ezt követően alakult ki közöttünk egy jó kollegiális kapcsolat. (...)

— A szovjet csapatok 1955-ben még Ausztria területén állomásoztak...

— Úgy van. A semlegességi szerződés megkötését követően, ősszel kezdték meg a kivonulást. Az alezredes is készült a hazatérésre, de előtte telefonon értesített arról, hogy Budapesten halad keresztül az a tiszti szerelvény, amellyel utazik. Kérte, hogy a megadott napon, déltájban legyek a Keleti pályaudvaron, mert ott kétórás ebédszünetet tartanak. Közölte, hogy nagyon fontos dolgot szeretne velem megbeszélni.

— Eleget tett a kérésének?

—Természetesen, hiszen mint említettem, igen jó kapcsolatban voltam

vele. Kimentem a megadott időpontban a Keletibe, és az ebédidő két óráját végigbeszélgettiik. Sétáltunk a peronon, és mindenféléről társalogtunk, igazán komoly témákról azonban nem esett szó. Nem kérdeztem meg, hogy mi lett volna az a fontos dolog, mert arra gondoltam, hogy el akart búcsúzni tőlem, feltételezve, hogy nem fogunk találkozni többé. Az idő lejárt, a tisztek és családtagjaik beszálltak a vonatba, és a szerelvény lassan elindult. Baljakin a vagon lépcsőjén állt. Váratlanul a fülemhez hajolt, és nagyjából szó szerint a következőket mondta: „Kolléga úr, ön tudja, hogy az orosz csapatok elhagyják Ausztriát. Ennek az lesz a következménye, hogy Magyarországon változások lesznek. Ne higgyen ezeknek az átmeneti jelenségeknek, és nehogy elgaloppírozza magát, mert annak később igen súlyos következményei lehetnek.”

— Ön tudta, hogy mire céloz?

— Akkor még nem értettem. Néhány hónappal később, 1956 májusában a szakszervezeti központ kirándulást szervezett Kije vbe, Leningrádba és Moszkvába. Az orvosszakszervezet révén sikerült bejutnom a csoportba. Mivel ismertem Baljakin moszkvai címét, levélben értesítettem érkezésemről. Leningrádból történt megérkezésünket követő reggel már várt a szálloda előcsarnokában. Moszkvai napjaimat végig Baljakin társaságában töltöttem, teljesen elszakadva a csoportomtól. A hivatalos programokon sem vettem részt. (...)

— Elmondta-e Baljakin, hogy mire célzott akkor, a Keleti pályaudvaron?

— Pontosan nem magyarázta el, de ismét figyelmeztetett, hogy ne feledkezzem meg arról, amit tavaly a Keleti pályaudvaron mondott. (...)

— Önnek volt egy emlékezetes beszélgetése Kádár Jánossal, aforradalmat megelőző időszakban. Hogyan jött létre a találkozás?

— Ez júliusban, egy szerdai napon történt. A Pest megyei pártbizottság Arany János utcai pártházában kerestem fel Kádár Jánost. O akkoriban lett a Politikai Bizottság tagja. Még a nyár elején fülembe jutott, hogy Gegesi- Kiss Pál, az orvosegyetem rektora

olyan kijelentést tett velem kapcsolatban, hogy jó lenne áthelyezni engem egy nagyobb vidéki proszektúra élére. Tudtam, hogy Kelemen Endre és Alapy Gyula keze van a dologban. Kelemen és köztem már 1945 óta folyt a harc, mert nem voltam hajlandó eltűrni a hibás vagy tudatosan hamis orvosszakértői véleményeit. Alapy egyik kijelentéséről is tudtam, mely szerint akadályozom a szocialista igazságszolgáltatást, amiért engem el kell távolítani, vagy bele kell keverni valamelyik kémperbe. Tíz év alatt sok mindent megéltem, de nem reagáltam rájuk. Amikor azonban ezekről a kijelentésekről értesültem, úgy éreztem, tennem kell valamit. Korábban soha nem vettem igénybe protekciót.

— Ezek szerint segítséget kért Kádártól?

— Igen... Kádár fogadott és körülbelül négy órán át beszélgettünk, ami úgy történt, hogy én mondtam a magamét, ő pedig többnyire hallgatott vagy hümmögött. Beszámoltam arról, hogy a rosszakaróim milyen lépéseket tettek velem szemben. Beszéltem Kelemen Endre működéséről, arról, hogy futószalagon gyártotta a hamis szakvéleményeket a politikai vagy politikai jellegű perekhez. Monológomra Kádár csak ritkán válaszolt, akkor is röviden. Ilyeneket mondott: vannak még hibák, de azért nem a párt felelős, mivel az ideológia és a rendszer helyes, csupán egyes személyek követnek el hibákat. Próbáltam kizökkenteni a nyugalmából, emlékeztettem a vele szemben alkalmazott eljárásokra, a kínzásokra, de minden erőlködésem hiábavaló volt. Közismert, jéghideg nyugalmából nem tudtam kibillenteni. Egyszer csak a következőket mondta: maga jói tudja, hogy az Úr Jézus Krisztus Isten fia volt, és 33 év alatt sem tudta megváltani ezt a világot. Mi, kommunisták nem vagyunk Isten fiai, és még tíz éve sem vagyunk uralmon. Nem várhatja el, hogy már minden rendben legyen az országban.

Kenetteljes szavaira olyan dühös lettem, hogy az asztalra csaptam, és megmondtam neki, ha ilyen hülyeségeket beszél, akkor nincs értelme tovább társalogni. Felálltam és az ajtó felé mentem. Kádár felugrott, utánam jött, és a karomnál fogva visszahúzott. Ne legyen olyan heves - mondta -, legyen még egy kis türelemmel, váljon nyugodtan, és ezt mondja meg az egyetemi hallgatóknak is. Elárulom magának, hogy itt ősszel, októberben, forradalmi úton meg fog változni a helyzet.

— Ez a kijelentés sok mindent megmagyaráz abból, amit Baljakintól hallott 1955-ben, majd 1956-ban. így látja Ön is?

— Pontosan erről van szó. Bajiakin figyelmeztetése és Kádár szavai egyértelműen bizonyítják, hogy a forradalomnak volt egy ilyen, a későbbi céloktól teljesen eltérő előzménye. Nézetem szerint a magyar forradalom magvait Párizsban vetették el 1947. február 10- én. Ekkor kötötték meg a magyarszovjet békeszerződést, amelynek következtében megszűnt a hadiállapot a két ország között. A megszálló csapatok elhagyták az ország területét, de visszamaradhattak az úgynevezett útvonalbiztosító egységek, mivel Ausztria egy része orosz megszállás alatt maradt, és e csapatok ellátása Magyarországon keresztül történt.

— Arra gondol, hogy az oroszoknak valamilyen ürügyre volt szükségük ahhoz, hogy a magyarországi megszállást hosszabb időre bebiztosítsák?

— Ismerve az oroszok mentalitását, biztos, hogy nem gondoltak a kivonulásra. A „megbonthatatlan” szovjetmagyar barátság, más szóval az örökös megszállás érdekében beleépítettek, belecsempésztek a békeszerződésbe egy paragrafust, amely lényegileg az egész szerződést értéktelen papírdarabbá degradálta. Kikötötték, hogy amennyiben fennáll a fasizmus visszatérésének a veszélye, akkor joguk van Magyarországra bevonulni. A veszély megítélése természetesen tőlük függött. (...) Az ausztriai kivonulást tehát úgy kellett megrendezni, hogy a nyitott kapu Magyarország megszállásával bezárható legyen. Erre adott lehetőséget a,.fasizmus visszatérésének veszélye” kitétel. A KGB-nek igen nagy gyakorlata volt a politikai provokációk megszervezésében. Magyarországon megkönnyítette a helyzetét az, hogy számíthatott a pártappátusra, a rendőrségre, az Á VH-ra, a katonai tisztikar jelentős részére.

— Ön igen tájékozottnak látszik ezekben a kérdésekben. Hiteles források alapján mond véleményt?

— Valamennyi kapcsolatomról és forrásról ma sem szeretnék nyilvánosan szólni. De jó lelkiismerettel mondhatom, hogy hiteles források alapján mondok véleményt. Tartózkodásomnak csupán egyetlen oka van: nem szeretnék olyan embereket megnevezni, akikhez családi kapcsolatok is fűznek.

—Akkor talán maradjunk a konkrét információknál.

—Olyan befolyásos társaságba jártam, ahol a semlegességi szerződés megkötése után az volt a beszédtéma, hogy mi lesz, ha az oroszok Magyarországot is kiürítik. Ez összefüggésben volt azzal, hogy a pesti zsidóság köreiben a semlegességi szerződést követően valóságos pánik tört ki. Egy későbbi, magyarországi pogromtól féltek.

—Nem tart attól, hogy a kijelentései miatt antiszemitának tartják?

— Remélem, hogy nem tartanak annak. Zsidó származású sógorom volt, és elárulom, hogy 1944. március

19-ét követően életem kockáztatásával több zsidót is megmentettem a deportálástól. Azt kell mondanom — és sok zsidó osztja ezt a véleményt —, hogy nem volt helyes az a törekvés, amellyel 1945 után a zsidóság egy része vezető állásokat igyekezett biztosítani a maga számára a kormányban, a pártban, az államigazgatási szervekben, az ÁVH- ban, az egyetemeken, az akadémián és sorolhatnám. Érthető volt az aggodalom azok részéről, akik a hatalomba beépültek, és a diktatúra fenntartásában segédkeztek. A megoldást a párt vezetősége a permanens átmenetben, átmentésben látta.

— Ön szerint melyek voltak ennek a megoldásnak a gyakorlati lépései?

—Például a Petőfi Kör létrehívása. Sokat beszélnek ma a Petőfi Kör forradalmi szerepéről, de hallgatnak arról, hogy az a Pártközpont leányvállalata volt, és komoly szerepet játszott az áthangolásban. A pártban Kiss Károly volt az irányítója és a felelőse. Ő jelölte ki a megvitatandó témákat, azok előadóit, sőt még a közbeszólók személyét is. Tánczos Gábor pedig azt tette, amire Kiss Károlytól utasítást kapott. A Kör működésével kapcsolatban az volt a párt elgondolása, hogy zárt helyen, különböző, főleg értelmiségi érdekcsoportok képviselői félelem nélkül kimondják az évek során felhalmozott sérelmeiket, csalódásaikat. Ennek a futballmeccsekhez hasonló, gőzkieresztő szerepet szántak. (...)

— Eszerint a forradalmat csupán egy államcsíny álcázására akarták felhasználni?

— Forradalom, ellenforradalom, vagy államcsíny nem lehetséges némi lövöldözés nélkül. 1956 őszén, Pesten, egyesek meg akarták mutatni a világ közvéleményének, hogy fasizmus, fehérterror, antiszemitizmus van, ezért az oroszok beavatkozása, illetve bennmaradása jogos. Ne feledjük, a polgári lakosság kezében nem volt fegyver. Az úgynevezett ellenforradalom megszervezőinek ezért gondoskodniuk kellett arról, hogy a harcosok kezébe valamennyi fegyver kerüljön. (...) Szűcs Miklós vezérkari ezredes már október

20-án parancsot kapott a honvédelmi minisztertől, hogy készítsen egy riadótervet és gondoskodjék a főváros fontos objektumainak katonai védelméről, tekintettel egy várható ellenforradalonmra.

— Van-e tudomása arról, hogyan viselkedtek az oroszok október 23-án ?

— Délután öt és hat óra között a Honvédelmi Minisztériumban Tyihonov, a tanácsadóként működő orosz altábornagy már tudta, hogy Budapesten ellenforradalom van, amelynek leverésére a magyar honvédség képtelen, ezért szükséges a szovjet csapatok beavatkozása. A miniszteri közvetlen telefonvonalon felhívta Antonov hadseregtábomokot, a Varsói Szerződés vezérkari főnökét, és engedélyt kért tőle a székesfehérvári gépesített hadtest Budapestre való rendelésére és bevetésére. Antonov megadta az engedélyt.

— Ilyen döntést nyilván nem hoztak megfelelő előkészítés nélkül.

— Én is úgy vélem, hogy egy ilyen nagy horderejű, világpoütikailag is súlyos intézkedést csak alapos előkészítéssel és a legmagasabb szintű jóváhagyással lehetett hozni. Tyihonov feladata csupán az akció időpontjának kijelölése volt.

(Pest Megyei Hírlap, 1992. november 24.)