Nyugati Magyarság, 1996 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1996-07-01 / 7-9. szám

10. oldal

Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident

1996. július-szeptember

Üzenet volt vallatómnak Kolozsvárra

Nem kedves, nem tisztelt Bárányi, Baranescu, Brankovics, Bronstein, Barbu nem-úr, nem-elvtárs!

Tudja, miért írok Önnek? Dühömben. Kolozsvári barátaim és volt börtöntársaim mondták, hogy ön 1989 után hatalmas nyugdíjat zsebel be, és egy valamilyen drága nyugati kocsival furikázik a Magyar Kultúra fellegvárának utcáin.

Ön 1957. március 11-én (még itt is csaltak, 12- ét írtak a papírra) pribékjeivel megjelent, illetve betört Kolozsvárott a volt Erzsébet (ma Racovita) utca 39. szám alá. A letartóztatás és a házkutatás után, útban a Securitate felé, bilincset kattintott a kezemre, egy bádogszemüveget húzott a szememre, majd ocsmányul gégén ütött az öklével. így ismerkedtünk meg. Papp bácsi és jóságos felesége, akiknél albérletben laktam, a nagy megpróbáltatás miatt szívinfarktusban, illetve agyvérzésben hamarosan meghaltak. Ahogy utólag a szomszédainktól megtudtam, „elvitelem” után ön személyesen is zaklatta a két kis öreget, éjjel-nappal. A halálukat nem bocsátom meg önnek!

A cellából (a föld gyomrából) fölvitetett a vallató-szobába. Először félig agyonvert, és csak azután kérdezett. Hol tanulta ezt a módszert? És még hány neve volt? Ön tudniilik nevében is alkalmazkodott az áldozat nemzetiségéhez. Grama gyógyszerész urat (Kolozsvárott, a 23. August utcában lakott) románul rugdosta, Schibert magas beosztású vasúti hivatalnokot zsidóul pofozta, Sneider műszaki technikus urat németül bikacsöközte, dr. Kóta Péter jogászt magyarul püfékelte, szerénységemet pedig székely-magyarul kínozgatta... A népi bölcsességnek igaza van: mindenre születni kell. Hej, hogy az ördög legyen az árnyéka! Most öl a kíváncsiság: miként bitorolhatott ennyi nevet? Igaz, eszmebarátj ának, a hírhedt hadbírónak is sok neve volt. Néhány csupán az ismertek közül: Mocicasi Pavel, Macskási Pál, Mucicus Pál, Mocicasiu Paul. Dr. Csiha Kálmán erdélyi református püspök úr könyvében viszont Macskássyként szerepel. Melyik az igazi neve, és vajon milyen nemzetiségű? Ezt annál is inkább kérdem, mert engem állandóan „bangyilázott”, „bozgorozott” (ez hazátlant jelent), holott ön egyik nevén sem szerepel az erdélyi történelmi egyházak anyakönyveiben.

Önnek szokása volt végigjárni a cellasorokat, kiválasztani egy-egy nőt és megerőszakolni a cellatársak szeme láttára. A férfi rabokat találomra verte (ezt az a nyurga román tizedes súgta meg nekem, akit rendszerint az anyjába küldött.)

Pergessük vissza a filmet... Szék, vinklivassal a padlóhoz fogva. Lábaimat a szék lábához csatolta egy vaskarmantyúval, a kezemet pedig összebilincselte. Rám üvöltött: „Honnan tudtad te gazember hazátlan, hogy ősszel kitör az ellenforradalom Buapesten?” Nem válaszoltam. „Nem hallod, hogy mit kérdeztem?” Ekkor ezt feleltem: „Nem is akarom hallani.” „Teszek róla, hogy többé ne hallj! — üvöltötte, s az „íróasztalából” előkotort egy ácsszeg nagyságú fémdarabot és öklével beverte a jobb fülembe. Elájultam. Nem tudom, mennyi idő múlva tértem magamhoz a cellában. A jobb fülemre örökre megsüketített. (Teljes melléfogás volt az ön részéről, pribékem, hiszen a jobb fülemet azért adta Isten, hogy azzal halljam meg a rossz híreket, így viszont egy életre mentesültem a rossz hírektől). Emlékszem, Nagy Lajos, a harcsabajszú, református, haraszti származású magyar őrmester zokogott mellettem, fölémbe hajolva... Telt az idő. Ön egyre hitványabbul megvadult, s a beosztottjaival veretett... Ekkor tört el mindkét kulcscsontom, repedt meg a repülőbordám és a hátgerincem (a röntgen-felvétel szerint) 3 vagy 4 csigolyám. (Azóta a csontom összeforrt, sőt, anynyira megerősödött, hogy immár a sokak gondjait cipelem vállamon).

Egyszer azt mondta, hogy visszaélek a türelmével, s ezt megbosszulja. Elébem dobott egy rakásnyi ellenem szóló írásos vélekedést, megjegyezvén, hogy „ezeket a barátaid írták”. Tudtam, hogy

hamisítvány valamennyi. Ekkor valóban elveszítette a türelmét. Kést döfött a bal lábszáramba, szétrepesztette a májamat, betörte mellkasom alatt a szegycsontomat, összezúzta a jobb bokámat és a jobb csuklómat. S mi értelme volt? (Azóta meggyógyultam, nem vagyok pocakos, mint önpribéksége, s ha nem tudná, a nők viszolyognak a nagy pocakú férfiaktól. S a lábaim? Azóta bejártam Svájc és Norvégia hegyeit. A csuklóm? Saját könyveimet dedikálom az ön ellenségeinek!)

Ha jól emlékszem, abban a „menetben” nem veszítettem el az eszméletemet. Nem tudom, miként kerültem vissza a cellába. Az orvos itt-ott befáslizott, majd leszedték a kötéseket... Ezután jött a feketeleves. A sok-nevű „mocsok” boxerrel verte a fejemet. „Vigyázz a halántékára, az veszélyes!” — utasította a hadbíró. „A szemét sem!” — ismét a hadbíró. (Utólag tudtam meg, hogy a pitesti-i tragédia után tilos volt a rabokat megvakítani). Önpribéksége ekkor zúzta be jobb oldalon a homlokcsontomat, aztán, amikor a cementpadlóra rogytam, hanyattfordított, táncolt a hasamon és egész testemen, s az immár szétroncsolt orromon is. „Kitaposom a beledből a versedet, amit a Házsongárdi temetőben elmondtál!” — üvöltözte. (E versemet soha nem találták meg. A temető kijáratánál le akartak tartóztatni, de Budaker Evelynék és Sükösd Ferencék olyan diákgyűrűt fontak korám, hogy kockázatos lett volna szétverni egy akkora felbolydult tömeget).

Ott hagytak a cellában. Nemsokára jött egy felcser. Leöntött vízzel. Véreztem kívül-belül, megsüketültem a bal fülemre is. Hogy aztán mi következett? Nem tudom. Sokan mondták kiszabadulásunk után, hogy napokon át azt ordítottam: „Édesanyám, ne hagyj el!” Kimaradt egy időszak az életemből. Soha nem tudom meg, hány nap vagy hány hét... A kolozsvári felső klinikán élesztettek föl, ahol, hajói emlékszem, egy dr. Spor nevezetű volt a főorvos, aki engedélyezte, hogy önpribéksége és fogdmegjei ápolónak, orvosnak, hullarablónak, betegszállítónak öltözve ott is őrizzenek és gyakran rugdossanak, pofozzanak. No, és mit értek el? A homlokom begyógyult, igaz, kissé laposabb a jobb fele és látszanak a repedések nyomai. Ön az igazi nevét titkolj a, az én nevem viszont még a romániai lexikonokban is olvasható. Nem véreztem el, sőt, azóta önkéntes véradó vagyok. Másfél év teljes süketség után bal fülemre visszanyertem hallásomat.

Amikor a kolozsvári klinikáról visszavittek a Securitatera, hogy onnan a Vacarest-i Rabkórházba, majd a bukaresti Új Kórházba szállítsanak, ön parancsot adott, hogy a hordágy at velem együtt tegyék le a földre. Emlékszik? Azután egy kötőtűféleséggel végigdöfködte a testemet, rám köpött (megmozdulni sem tudtam), majd levizelt eme röhögése közepette: „Te sem jutsz el élve Bukarestbe, hazátlan gazember!” Eljutottam. S azóta bejártam a nagyvilágot, erőt gyűjtve terveim megvalósításához (egyik tervem, hogy a hajdani Árpád utcai — most nem tudom, románul miként gyalázzák—épületet, ahová a Securitate befészkelte volt magát, vissza kell adni eredeti gazdájának, tulajdonosának).

Ha már az igazi nevét, igazi nemzetiségét nem lehet tudni, akkor legalább a civil foglalkozását elárulhatná! Egyesek szerint női szabó volt, mások azt mondják, hogy órás, sőt ékszerész, van, aki azt állítja, hogy kereskedő... Az igazat viszont mi tudjuk, akik „átmentünk” a kezén. Az ön valódi foglalkozása: hóhér.

Kettőnk mérkőzésében én lettem a győztes. Ezt büszkén és kárörömmel írom le erre a papírra. Isten kegyelméből megértem a hatvan évet, önt viszont Isten büntetésből élteti.

Ez a különbség közöttünk!

Bartis Ferenc

(Szerkesztőségünk szeretettel köszönti a hatvanéves írót, költőt, publicistát.)

r —-------------— _ — — _ — — — — _ — — — — — — _ — — — — — ^

■ fi * i

MEGRENDELŐ SZELVÉNY

©

Kérjük a megrendelő szelvényt nyomtatott betűkkel kitölteni és kivágva — csekket mellékelve — címünkre beküldeni:

NYUGATI MAGYARSÁG

P.O.Box 125, Mt. Royal Stn., Montreal, QC H3P 3B9, CANADA

NÉV:

CÍM:

Megrendelés egy évre:

Kanada: CA-$30; egyéb országok: US-$30 | TÁMOGATÁST KÖSZÖNETTEL FOGADUNK! \

L _______________—---------------------------------------------------------—----------------------------— J

Identitásdiffúzió

Mit lehet várnunk olyan emberektől, akik számára az ég csupán légifolyosót, a föld pedig atomtemetőt jelent?

Vajon felmérhető-e a következménye annak a hosszú múltra visszatekintő ideológiai agymosásnak, amely olyan lankadatlan buzgalommal igyekszik az ember és állat közötti különbséget eltussolni, negligálni, észre nem venni, meghamisítani? Főleg, ha hozzászámítjuk, hogy ez a gondolat csupán egyike ama eszmei manővereknek, amelyek már óvodáskortól kezdve sujkolják a fejekbe agresszíven azt az irányultságot, hogy:

— az ember állat,

— a lélek az agy terméke (salakanyaga),

— a halál megsemmisülés, amelynek oka például a tejsavak felszaporodása a sejtekben.

Nyilvánvaló, hogy nem a fejlődés tényét kívánom tagadni, amikor a darwinizmus nyomán lábrakelt, és a közgondolkodást rossz irányban befolyásoló néhány bizarr, groteszk, fonák, olykor megmosolyognivalóan butuska, máskor egetverően blőd, de jól butjánzó téveszmére hívom fel az olvasó figyelmét. Csak egy példát említve: etológusok, pszichológusok, akik olykor saját gyermekeikkel nevelnek együtt majmokat, néha már a majom-makogást emberi beszédnek vélik. Az állatokhoz való ösztönös vonzódást sem szeretném kárhoztatni. Sőt, nagyon is vallom, hogy az állatok is a természet részei, és az emberi természettel is kapcsolatban állnak. Csupán az identitásdiffúzió szemszögéből akarom felhívni a figyelmet a fejlődésben való szánalmas megrekedtségre, amikor valaki az ötévesekre jellemző mindenhatóságot nem növi ki, vagy társulásai a serdülőkorra jellemző bandastílust őrzik, vagy nem tudván múltjától elszakadni, viselkedése a meg nem oldott probléma körül forog.

Minden félbemaradt ember, aki nem képes felnőni, anakronisztikus. Kimarad a reális időből, ami együttjár azzal, hogy nem képes az aktuális kihívásoknak megfelelni, kényszerpályán mozog, hamis ideálokat kerget, és sokszor több évtizedes késéssel lendül neki egy probléma (nyilvánvalóan reménytelen) megoldásának. Nyelvünk géniusza csodálatosan őrzi azt a „fejetlenséget”, amely minden befejezetlenség kaotikus velejárója, vagy azt a zűrt, amelyből fejvesztve igyekszünk menekülni, és hozhatnánk a példákat sorra. Azonban nem kívánjuk szaporítani a szót, inkább abban reménykedünk, hogy az olvasóban is azonnal feltolulnak a hasonló állapotokat kifejező szavak.

Az azonosulásban az a nagy buktató, hogy mindenki olyan ideállal képes identifikálódni, amilyen szintű a szellemi fejlettsége. Az útonállók, betörők, zsebmetszők vagy tengeri kalózok mindig is éppúgy egy bizonyosfajta kasztot jelöltek, mint az uralkodók, művészek, harcosok, földművelők vagy kézművesek. A kislányok virágokat és királykisasszonyokat, a fiúk fegyvereket és harcosokat rajzolnak. Századunk véres diktatúrái pedig sok emberben az agresszorral való azonosulást fejlesztették ki. Nem az esendő, félelemtől rettegő, bizonytalanságát kompenzáló figurát látja a zsarnokban, aki teljesen a talpnyalóinak kiszolgáltatottja, hanem azt irigyli benne, aki félelmet kelt, ennélfogva igyekszik ő is félelmetes lenni. Elszegődik lojális talpnyalónak, hogy legalább az reszkessen tőle, aki a beosztottja.

Napjaink sokat emlegetett — és egyéni véleményem szerint nagy számban félbemaradt — értelmiségi nyilatkozóit figyelve, sokszor felismerem az ötvenes évek úttörőnyakkendős koreszményének hatását, mintha még ma is várnák „Rákosi pajtás bennünket boldog jövőbe vezet” mindenható ígéretének beteljesülését. Ha pedig várják, arra igencsak rámegy az életük. Mi mással lenne magyarázható a 90-es évek egyik őszén száz, önmagát független értelmiséginek nevező író infantilis védelemkeresése az újdonsült köztársasági elnöknél, amikor elhatárolódni akartak egy írótársuk egyetlen szavától? Ilyen aláírásgyűjtések azóta sem mentek ki a divatból, és közéletünk számtalan felszínre lökődött figuráján látható nyomokban ismerhető fel, hogy ösztönfejlődésüknek mely fokán rekedtek meg.

Ezeket az igen tág határok közt mozgó fejlettségi szinteket meg kell szoknunk, különösen most, amikor az iskolázás lassan olyan luxuscikk lesz, mint a mindennapi kenyér. Számolnunk kell sok-sok aluliskolázott, negyedében maradt, megélhetési bűnözésre specializálódott ösztönlénnyel csakúgy, mint a kifinomult politikai maffiózóval, akinek tájismerete a paragrafusok útvesztőiben felülmúlhatatlan, aki lényegében köztörvényes bűnöző, ám kapcsolatai, köpönyegei és nem utolsósorban igen vastag bőre megóvták a lelkiismeretfurdalással való bajlódásoktól.

Hozzá kell számolnunk az igen divatos nyitottság folytán beáramló másságokat is, amelyek harci modorban az ököljogot, a verekedést, arugós bicskát, a gázspray-t vagy szórófegyvert jelentik. Ezek igen sokszor élvezik közéletünk szószólóinak szimpátiáját, védelmét, a borzalmas tetteik fölötti szemhunyást, elnézést, amit szintén nem tudhatunk mással magyarázni, mint a mély szimpátiából fakadó azonosulási ősszenvedéllyel.

A régebbi időkben, amikor a történelem még nem számított megvetésre méltó és haszontalan, sőt, tagadnivaló fölösleges időtöltésnek, az embernek állattal vívott viadala az állat legyőzésén keresztül jelképesen az ösztöneinken való túlemelkedést is jelentette. Ez a bikaviadalokról ugyanúgy mondható, mint a cirkuszi állatidomárok sajátságos kapcsolatáról az állatokkal, amely nagy eltéréseket mutat annak függvényében, hogy lóról, elefántról vagy vérengző tigrisről, oroszlánról van-e szó. A viccek is jól kiaknázhatják az ember állati tulajdonságaival való hasonlatosságát. Ide kívánkozik egy személyes élményem a patkányok megítélését illetően.

Egy munkahelyi csoport kezdte megelégelni csoportvezetőjük alakoskodását, hazugságait, piszkos mocskolódásait, kiismerhetetlenségét. Már-már úgy tűnt, egy húron pendülnek a puhatestű, csúszó-mászó főnökük kiváltotta ellenszenvben, kártékonyságának elszenvedésében. Az egyik kifakadt:

— Igazi patkány. Az ember azt gondolná, könnyen elbánik vele, de akkor megismeri a mérges harapását.

— Hogy mondod, patkány? — így a másik.

— Igen, patkány.

— No, csak ne bántsd a patkányokat!

— Nem bántom, csak mondom, hogy milyenek.

— Akkor azt is mondd, hogy igen okosak.

— Okosak?!

— Bizony! Mindig tudják, merre kell menekülniük.

Országunk földjének, népünk történelmének kiárusítói maguk is nagy-nagy identitásdiffúzióval küszködnek. Néha már maguk között sem képesek eligazodni a honatyák. Nemrégiben az országgyűlés elnöke magatartási kódex létrehozását javasolta a honatyák számára, mintha nem tapasztalhattuk volna eléggé, hogy a törvényalkotói hajszában és a rágalomhadjáratban senki nem képes a törvény betűjén túljutni. Mintha a törvény szelleme valóban elérhetetlen messzeségben és magasságban lebegne hazánk egén. Ugyan látják, hogy a törvényesség betartása szinte lehetetlen a mostani közigazgatásban, mégis, mint egy gólem, bíznak a külső törvényekben, ahelyett, hogy a belső, lelki-szellemi-etikai érettséget látnák a szellemi horizonton mint megvalósítandó ideált.

Ma is arcomba kergetik a vért azok, akik arra vállalkoztak, hogy az emblémapályázat során az EXPO-csirkével fejezzék ki magyarságunk szimbólumát. Sem a zsűri, sem a pályázó nem pirult ekkora arcátlanság láttán, és utóbbinak volt képe bezsebelni a hatalmas pályázati pénzt, holott az EXPO-t az új kormány első lépésben meghiúsította.

Számos magyar népmese őrzi a hősnek a kozmikus világrenddel való kapcsolatát, amelynek folytán harcát végig tudja vinni. Rengeteg megpróbáltatás vár rá, akiket megment, azok életére törnek, elrozzák a királylányt, akiért megvívott a sárkánnyal, elveszik kincseit, királyságát. Amikor leszáll a kútba — ez mindig a pokoljárással analóg —, nem húzzák fel azok, akiket ő segített. De mivel ő a kozmikus hős, az isteni segítség csoda formájában megmenti, hogy az igazságnak érvényt szerezhessen.

Ám az égi segítség soha nem éri el az árulót.

László Ruth