Nyugati Magyarság, 1996 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1996-07-01 / 7-9. szám
1996. július-szeptember Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 9. oldal Mondd, tettél-e ma érte? Jelentős erdélyi költő vonta felelősségre őszinte versben — még a diktatúra idején — kortársait: mit tettek aznap, mit tesznek minden áldott nap a békéért? Az uralkodó politika akkoriban békeharcnak, az „imperializmus” ellen vívott küzdelemnek állította be erőfeszítéseit túléléséért, háborítatlan uralmának fenntartásáért. A cél tehát hamis volt, de a költő félelme a háborútól már érthető és elfogadható. Szavaltuk akkoriban ezt a verset, s talán becsapatásunk visszahatásaként minden ilyen költői napiparancsról el akarunk feledkezni. Azokról is, amelyek igazi célt követnek és valóban elengedhetetlenek nem egy rendszer, hanem az egész nép, nemzetünk továbbéléséhez. Ilyen parancs napjainkban a magyar nyelv, a magyar oktatás védelme mindenütt a Kárpát-medencében. Éppen egy esztendővel ezelőtt, 1995 júliusában tartották meg Debrecenben az anyaországi és kisebbségi magyarság közös tiltakozó gyűlését a szlovákiai államnyelvi törvény és „alternatív” oktatás, valamint a romániai oktatási törvény ellen. Mindegyik drámaian korlátozza a magyar nyelv használatát. A Délvidéken ugyanakkor a boszniai szerbek tömeges, erőszakos betelepítése vált fő veszéllyé, mivel drasztikusan megváltoztatja a tartomány etnikai összetételét, amit még az ENSZ előírásai is szigorúan tiltanak. Egységes volt a magyarság Debrecenben egy évvel ezelőtt, s abban is egyetértett mindenki, hogy egy ilyen tömeges megmozdulással nem zárul le a küzdelem, a szívhez szóló beszédek és a cáfolhatatlan, demokratikus érvek nem fékezik le a szlovák és a román nacionalizmus rohamait. Az állandósult veszélyt folyamatos védekezéssel lehet ellensúlyozni. Debrecenben, ahol 1849. április 14-én a magyar állam függetlenségét mondták ki, a szónokok, hazai és kisebbségi sorban élő írók, főpapok, politikusok arra hívták fel a nemzet figyelmét, hogy mindennap tennie kell valamit anyanyelvűnk védelmében, iskoláink szabadságharcában. Enyhült-e azóta az idők eme parancsa? Szlovákiában még tavaly ősszel leváltották azokat az iskolaigazgatókat, akik nem voltak hajlandók a szülők körében „népszerűsíteni” az „alternatív” oktatást. Pozsony szlovák hatalmasságai ugyanis azt kívánták volna, hogy maguk a magyarok hajtsák fejüket a járomba, önkéntesen, amolyan megszokott „pártállami alázattal”. Az oktatásügyi minisztérium elképzelése szerint az iskolaigazgatóknak kellett volna képviselniük azt az irányvonalat, amit szlovák államérdekként tüntettek fel, s ami a magyar iskolát választó gyermekek életében, egyes fontos tantárgyak szlovák nyelvű tanítását vezeti be. Mentek hát a derekukat meg nem hajtó iskolaigazgatók, de az „alternatív” oktatást egyelőre nem vezettették be. Vajon mi lesz az idei őszön, az új iskolai évben? Pozsony aligha mondott le asszimilációs terveiről. Ha nem idézzük naponta a veszélyt és nem teszünk — a magunk módján és lehetőségei szerint — ellene, akkor végül mégiscsak kiüldözik a magyar szót a hivatalosan még mindig magyar iskolákból. Anyaországunk sajtójában hány újságcikk, tévé- és rádióadás tudatosítja ezt a veszedelmet? Debrecen után a pozsonyi parlament nacionalista többsége megszavazta a szlovák államnyelv törvényét. A következő, 1997-es esztendő első napjától hivatalokban, közintézményekben büntetés terhe mellett nem hangozhatik el a magyar szó. A szlovák hatalom óvatos volt, adott egyévnyi haladékot. Előbb el kell altatni a magyar éberséget és józanságot. Vajon nem kellene-e élnünk a gyanúperrel: ennek a „csillapításnak” a csele a beígért kisebbségi nyelvtörvény? Amelynek semmi nyoma még, pedig igazán nem lenne olyan nehéz jogászi feladat a megfogalmazása. Kovac államelnök ígéri ezt a törvényt. Lesz-e ereje és akarata ahhoz, hogy véghez is vigye? A pozsonyi elnök józanságból vagy előrelátásból nem szentesítette a magyar-szlovák alapszerződés Pozsonyban kelt kiegészítéseit, amelyek szűkítették, korlátozták volna az alapszerződés lehetőségeit abban, hogy bizonyos garanciákat nyújtson a felvidéki magyarság jogainak érvényesítéséhez. Utána Kovac elnök igen hatásos beszédet mondott a budapesti parlamentben, ahol a magyar honatyák zúgó tapssal jutalmazták szépséges ígéreteit. De vajon nem folyik valaminő munkamegosztás itt: Meciar a keménykezű, Kovac a mosolygós, engedékeny? Lehetetlen ne emlékeznünk Petru Groza román miniszterelnökre, aki ugyancsak Budapesten széles mosoly kíséretében ígérte az erdélyi magyarság jogegyenlőségét, a román-magyar vámuniót, a határok légiesítését és minden egyéb jót, miközben saját kormánya tovább folytatta a magyarság jogainak csorbítását, tovább foganatosította a méltatlan intézkedések egész sorát a földkérdésben, a magyar szövetkezetek önállóságának megszüntetésében és így tovább. Nem kételkedünk Kovac elnök jóhiszeműségében, pusztán a magunk naívsága ellen említettük mindezeket. A szavaknak csak a tettek adhatnak hitelt. A politika mosolya a beváltott ígéret. Az alvajárókat cserben hagyja a saját józanságuk, de még az Isten is. Erdélyben szintén kihasználták a magyar anyaország szellemi fáradtságát, meg azt, hogy ilyenkor, nyári vakációban nehéz tüntetésre összetoborozni a tanárokat, diákokat, és az oktatási minisztérium egy sereg iskolaigazgató menesztéséhez kezdett hozzá, Nagyvá-Benedek István életének nyolcvankettedik évében járt, amikor váratlanul utolérte a halál. Valamikor két vaskos kötetbe gyűjtötte, válogatta, szerkesztette a magyar költészet hazaszeretetet sugárzó remekeit. Ha semmi mással nem örvendeztetett volna meg minket, mint ezzel a több kiadásban megjelent, Rendületlenül című alkotással, akkor is nagy tisztelettel kellene emlékeznünk rá. Ő azonban ennél jóval többet — szokatlanul gazdag életművet — hagyott hátra. Egyetemi tanárként, orvosként, elmegyógyintézeti vezetőként is tevékenykedett, de elsősorban regényei, eszszéi, tudományos ismeretterjesztő művei, valamint tévés és rádiós előadásai révén emelkedett a magyarsága iránt elkötelezett hazai értelmiség élvonalába. Élete utolsó éveiben publicisztikai munradtól a Székelyföldig. Okot mindig lehet találni. Ha félretolják az igazgatót és helyébeamaguk emberét állítják, akkor a többi már gyerekjáték: az osztályok tannyelvének megváltoztatása, az önállóságukat 1989 után kivívott magyar iskolák újbóli egyesítése, az „együttélés” és a „testvériség” nevében, s folytatódhat minden ott, ahol a Ceausescu-diktatúra végnapjaiban abbamaradt. De az erdélyi magyarság felriadt. Dermedtségéből ébredve a magyar közvélemény vállalta a küzdelmet újból megtámadott iskoláiért. És — hírek szerint — a bukaresti hatalom jobbnak látta meghátrálni. Legalábbis egyelőre. Tőlünk, valamennyiünktől függ, hogy meddig. Addig, ameddig nem felejtjük el, hogy a kisebbségi élet örökös harc a megmaradásért. Nem magunk kezdeményezte, hanem reánk kényszerített küzdelem, amelyben a lanyhulás maga a halál. Nem a hajdani költő kérdez, hanem a magyar közösségek jövője: Mondd, tettél-e ma érte valamit? Bardócz Gergely kásságával, a Magyar Újságírók Közösségével vállalt szolidaritásával, a sajtótisztesség jelentőségének hangsúlyozásával is bizonyságát adta: a nemzeti hagyományokra épülő szellemi értékek teremtése és őrzése fontosabb számára, mint a behódolással együttjáró siker és elismerés. Arra biztatott bennünket: ne csüggedjünk, ne adjuk fel az identitásunkért folytatott küzdelmet. 1992októberében írta: „ Nem kell reményt veszíteni: eddig még mindig erősebbnek bizonyult a haza szeretete az önérdeknél. Ezután is így lesz. ” Benedek professzor bölcsessége, intelligenciája, színes egyénisége feledteti velünk, hogy ő sem volt tévedhetetlen, ugyanakkor nagyon is észben tartjuk: munkásságával jelentősen gazdagította a magyar és az egyetemes kultúra kincsesházát. BENEDEK ISTVÁN Aggódó Négy óra és még semmit sem csináltam ablaknál állok s nézek ki merőn vagy végignyúlok bent a heverőn s bámészkodom bután hülyére válton. Mitől vagyok ma ennyire báva nem is tudom csak szégyellem magam az aggódástól behúzom nyakam szorongtam eddig is bár sose voltam gyáva. Most az vagyok de nem magamat féltem hisz elegem van túl sokat is éltem ijedten gondolok csak Júliára: sajnálom és fájdalmát jól megértem azt is tudom mindent megtenne értem — mi lesz vele ha itt marad magára? Szülőföldjéről a Pest Megyei Hírlap egyik ünnepi számában Ady Endre szavaival vallotta: „Elátkozotthely. Nekem: hazám. ” — S az elátkozott helyhez példamutató hűséggel ragaszkodott, pedig nála jobban kevesen ismerték a Kárpátokon túli világ szépségeit, rejtelmeit, csodáit, kultúráit. Itália csillogó gyöngyszemén, Velencében hunyt el. Idegen földön, de szelleméhez méltó helyen. 1994 tavaszán megjelent sorait illő emlékezetünkbe vésni: „Ami a távoli jövőt illeti, az tesz optimistává, hogy Európa minden más országa is kisebbségi-etnikai-geográfiai problémákkal küszködik, ezeket pedig csak általános rendezéssel lehet megoldani, a határok föllazításával és az etnikai tömbök önállósulásával Ebben a reményben élek és halok ” Bánó Attila (Új Magyarország) Elhunyt: Benedek István A Canada-Transatlantic Kiadó gondozásában MEGJELENT KRISZTINKOVICH MÁRIA Híd a víz alatt című regénye A kanadai Vancouverben élő írónő az 1937—1945 közötti időszak polgári világának megpróbáltatásait dolgozza fel egy fiatal lány, illetve asszony szemével. A 320 oldalas, ízléses kivitelű, illusztrált könyv kapható budapesti könyvesboltokban, a New York-i Püski Könyvesházban, a torontói Pannónia könyvesboltban, valamint megrendelhető budapesti szerkesztőségünk címén: 1022 Budapest, Bimbó út 53., fsz. 2. Ára: 950 Ft (postaköltséggel együtt), illetve montreáli szerkesztőségünk címén (nyugati olvasóink számára): P.O.Box 125, Mt. Royal Stn., Montréal, QC H3P 3B9, CANADA Ára: 30 kanadai dollár vagy 27 US-dollár (postaköltséggel együtt) a Kérjük Eszak-Amerikán kívüli olvasóinkat, megrendelésüket nemzetközi pénzesutalványon (money order) küldjék be. Történelmi folytonosság Kocsis Istvánt főleg mint kiváló drámaírót ismerjük. Néhány éve azonban történelmi tárgyú tanulmányokkal is fölhívja magára a figyelmet. Ä „ Történészek a kereszten, avagy az áldozatok bosszúja ” című művét (1991) még regénynek nevezi (Regény a történelemhamisításról), ennek 1994-ben megjelent átdolgozott, bővített kiadását azonban már történelmi tanulmányként adja az olvasó kezébe. Mindkét műben a magyar-román viszony elmérgesedésének történetét tálja elénk, gazdag dokumentációval. A Hadilevéltárból baráti kéz hozta házhoz Saly György m.kir. tüzér százados könyvét: Visszaemlékezések a magyar királyi honvédség nehéztüzérségére. Nagyalakú, puha kötésű kiadvány. Kanadában, Montreálban jelent meg 1995-ben. A könyv egyetlen nagy hiányosságát mindjárt az elején megemlítem. Csupán 500 példányban került kiadásra, amiből Magyarországra 300 jutott el. Katonai iskoláknak, múzeumoknak, könyvtáraknak, egyéneknek és bajtársaknak. Az író anyagi lehetőségéből ennyire futotta. Hadtörténészek a levéltári anyagok hiányos volta miatt és a háborús okiratok elvesztése következtében a két háború közötti időszak és főleg a II. világháború alapos feldolgozását csak házagosan tudják elvégezni. Ez a könyv hézagpótló e tekintetben, hiszen találkoztam olyan tüzértiszttel, aki nem tudta, hogy a m.kir. honvédségnek volt nehéztüzérsége. Saly György a háttérben marad és volt bajtársait juttatja szóhoz. Azokat, akik a mozsarakat és a tarackokat a hadműveleti területen mint parancsnokok, beosztott tisztek alkalmazták, irányították. Nem is tudom, kinek az írását emeljem ki. Talán Bárány Dénes századosét. E könyv kiötlésében ö is szerepe volt, de halála miatt az összeállításban már nem vehetett részt. A könyvhöz fűzött hajmáskéri ismertető, azt hiszem, minden volt tüzérnek megdobogtatja a szívét, ugyanis Hajmáskér volt a tüzérek Mekkája. 1995-ben—az eddigiekhez hasonlóan Püski kiadásában—újabb nagylélegzetű tanulmánya jelent meg: „A Szent Korona tana. Múltja, jelene, jövője. ” Ami akét, illetve három művet összeköti, az a szenvedély, amivel az igazságot keresi, s amivel azt fölmutatja. Kutatómunkája nem öncélú. Tulajdonképpen népének sorsa izgatja mindig, s annak a régiónak a békéje, amelyet Kárpát-medenceként ismer a világ. Legújabb könyvében a Szentkoronatan kialakulását, fejlődését elemzi, majd A m.kir. honvédség a Monarchiában alakult meg és fejlődött ki. Először csak gyalogos és lovas egységekből állt. A tüzérség csak közvetlenül az I. világháború előtt került a szervezésébe. Nehéztüzérsége pedig csak a K.u.K. hadseregnek volt. Innen vannak az erős szálak közte és a honvédség között, mivel nagyon sok magyar szolgált a közös hadseregben. A tüzérség védőszentjéről, Borbáláról is megemlékezik a kötet. Az öreg tüzérek még ma is minden december 4-én ülik meg névnapját, nemcsak itthon, hanem szerte a világon, ahol magyar tüzérek élnek. Az íróról is ejtsünk pár szót. 1926.IX. 1 - én, tízéves korában lépett a katonai pályára Kőszegen, a Hunyadi Mátyás m.kir. alreáliskolai nevelőintézetben. 1938.VIII.20-án avatták tüzér hadnaggyá. A tolnai tábori tüzér osztályhoz került, majd hegyi ütegparancsnok lett. 1940-ben Hajmáskér-re került a 101. gk.n.tü.oszt. anyagi tisztjeként, majd oktató tiszt, végül az egyesített hadapród gk.tanf. pk-a lett. 1942-ben Margittára került a 103. n.tü.oszt. 2. ü. pk-nak. 1943- ban alakulatával a hadműveleti területre ment, részt vett a kolomeai harcokban és a Rózsahegyig tartó visszavonulásban. 1945-ben alakulatával amerikai fogságba került. Ezt nyolchónapos fogság követte. Hazaszállítása után gabonakereskedő lett, majd Nyugatra szökött. Párizsban először éjjeliőrként, majd műszaki rajzolóként dolgozott. Ma családjával Montreálban él. (x) Éltető Gábor megtagadásának és mellőzésének körülményeit vizsgálja, megint csak nem öncélúan, hiszen meggyőződése szerint a Szent Korona — e misztikus „személy” — története valójában a magyar közjog históriája. Véleménye szerint a Szentkorona-tanon alapuló közjog XX. századig tartó érvényessége a magyarság és a magyar államiság megmaradásának forrása. „A Szent Koronában mint az államhatalom alanyában egye sülnek a végérvényesen megosztott törvényhozó és végrehajtó hatalom részesei: a mindenkori király és a mindenkori politikai nemzet ”— írja. Ebben a megfogalmazásban benne van e tan lényege: a hatalommegosztás, vagyis az, hogy Magyarországon törvényt a király csak az országgyűléssel (a politikai nemzet egészével) együtt alkothat. Mint ahogy a király személye (és viszonya a magyarsághoz) változó, a politikai nemzet összetétele sem konstans. Az Aranybulla idején még korántsem jelenti az egész nemességet, de Mátyás király 1486. évi országgyűlési törvényei már megerősítik a köznemesség politikai hadállásait a főrendekkel és — a későbbi — királyokkal szemben. így készült föl a magyar politikai géniusz a Habsburg-királyok ellentmondásos évszázadaira. A hatalomban való részesedést tehát a bárók szűk köréről éppen a Szentkorona-tan értelmében lehetett kiterjeszteni az egész nemességre, de ezért válhatott - nemcsak a magyar nemzetiségű - jobbágy a magyar(országi) politikai nemzet tagjává 1848-ban, illetve 1867-ben. Kocsis István a Szentkorona-tan fejlődését végigkísérve egyéni szemléletű elemzésnek veti alá történelmünk nem egy eseményét, szituációját. Ezek különösen alkalmasak arra, hogy megismertessék az olvasót egy olyan történelemszemlélettel, mely radikálisan szakít az eddigi (és nemcsak marxista-leninista) sematikus felfogással. Elemzése nagymértékben figyelembe veszi a tényeket, a történelmi összefüggéseket, és mindig szem előtt tartja a nemzet érdekeit. A gy ökértelen forradalmiság helyett a szerves folytonosságot helyezi előtérbe. — Meggondolkoztató mű! Török Bálint A magyar nehéztüzérségről
