Nyugati Magyarság, 1996 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1996-07-01 / 7-9. szám

6. oldal

Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident

1996. július-szeptember

Merjünk magyarok lenni!

Beszélgetés dr. Hegedűs Lóránttól, a Dunamelléki Református Egyházkerület püspökével, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának lelkészi elnökével

A református egyház mindenkor politizáló egyház volt. Ma is az. Ez a sajátossága nyilvánvaló szolgáló jellegéből ered, hisz ahhoz, hogy szolgáljon — mintegy önmagán túlra tekintve — ki kellett/kell lépnie a templom falai közül. Félszázados tiltás után az egyháznak ezt a habitusát több párt és politikus ma sem nézi jó szemmel, mondván, hogy a hit magánügy, a papok ne szóljanak bele a világ dolgaiba, mert az esendőségek birodalma a politika felségterülete, nem az egyházé.

— Főtiszteletű püspök úr, Ön hogy ítéli meg ezt a mindegyre felhorgadó igencsak lényeges kérdést az Isten-, a haza- és a nemzetszolgálat gondolati összefüggésében?

— A politika mint a világ legsajátosabb jellegű irányítási és művelési területe, valamint az egyház kormányzása és szolgálata két külön kategória. Mégsem választhatók el egymástól úgy, mint a kontinensek vándorlása után az Ó- és az Újvilág. A politikai világi és a teológiai egyházi tevékenység közös alapja, hogy ez is, az is milliók sorsával foglalkozik. Azt, hogy a vallás csak magánügy, egy totálisan diktatórikus és kategorikusan ateista ideológia vallotta. Igaz viszont, hogy a vallás az ember legszemélyesebb ügye, amit — egyéni vizsgálódás és kételkedni tudás alapján — személyes meggyőződésig érlel. De a szeretet egyetemes parancsa révén azonnal belekerül a világmindenség legközösségibb áramába: „Szeresd az Urat, a te Istenedet”, „Szeresd felebarátodat, mint magadat.”

— Tehát az egyház politizálhat?

— Sőt, mindig is politizálnia kell. Az egyház nem politizál akkor, ha a politika karrier-neurózist szolgál; ha csupán egyes pártoknak egymással való hatalmi vetélkedését jelenti. De mindig politizál, ha a rábízott egyházi közösségen keresztül az egész népnek, nemzetnek, országnak vagy az emberiségnek az élethalálkérdései kerülnek előtérbe.

Igazi megmaradáspolitika kell

— Vannak az egyháznak megfelelő eszközei ahhoz, hogy a társadalom betegesen önző tagjait erkölcsileg átformálja?

— Az eszköz mindig a lehető legszorosabban összefügg a céllal. Természetesen nem abban az értelemben, hogy a cél szentesítené az eszközt, hanem kölcsönös összefüggésben, mindig a cél határozza meg az eszközöket, s ugyanakkor az eszközök hitelesítik a célt. Keresztyén szempontból csak ebben a dialektikus összefüggésben lehet, szabad politizálni. Tizenöt év alatt félmilliót fogyott a tízmilliós magyarság. A kábítószert szemrebbenés nélkül ajánlják az ifjúságnak, mert az enyhe kábítószerben csupán annyi hatóanyag van, mint egy fröccsben. De azt elfelejtik megmondani, hogy a fröccsből reggel, délben, este, tíz órakor, uzsonnaidőben és éjfélkor három évig állandóan inni kell ahhoz, hogy alkoholista legyen valaki, viszont az enyhe drogot ha kétszer beveszi a fiatal, soha többé nem szabadul meg tőle. Nekünk igazi népesség-, gazdaság-, egészségügy-, erkölcs-, kultúr-, egyszóval megmaradáspolitikát kell ajánlanunk.

Manipulált, önpusztító tömeg

— És hogy állunk azzal, amit Deák Ferenc mondott: „Hazudnipedig nem szabad”?

— Az egyház a politikában is csak az igazat mondhatja. Amikor mindenki hazudik, mindenki tudja, hogy hazudnak, mégis mindenki úgy tesz, mintha elhinné. Ez szörnyű! Az idézett Deák Ferenc-i gondolat — ha nincs totális diktatúra — megteszi a maga hatását. Alapvető követelmény, hogy az ország, a nép java legyen a legfőbb törvény. Ha ezekért az egyház következetesen kiáll, kedvező hatást gyakorol a politikai életre.

— Püspök úr szerint agonizáló ország népe vagyunk. Ön a legsúlyosabb gondolatot, a kollektív lét-nemlét hamleti dilemmáját fogalmazta meg. Melyek ennek az irracionális önpusztításnak a legfőbb okai? Megfordítható-e ez a folyamat? Ha igen, hogyan?

— Az irracionális önpusztítás egyik legfőbb oka egy roppant nagy kiábrándulás. Minket sújtott a leginkább a világháborúknál is rettenetesebb két békediktátum, amelyek miatt máig nem jutott nyugvópontra az emberiség. Másik az, hogy két csodálatos forradalmunk — 1956

és 1989 — leveretett, illetve a másodikat ellopták. Nagy baj, hogy nem látjuk az alagút végét. Mindez azonban nem lenne annyira fenyegető, ha a kívülről irányított tömeget nem manipulálnák úgy, hogy végveszélyérzet nélkül, önpusztító magamagának a kiszolgáltatottja legyen. Az olyan népesedéspolitika, amely — a francia gyakorlattal ellentétben — megengedi a zabolátlan abortuszt, valójában országpusztítás, aminek a mélyén ország-, nép- és nemzetgyülőiét rejlik. A romboló okok közé kell sorolnunk a lelkeket eluraló teljes nihilt is. Negyven év totális diktatúrájának beidegzett ateizmusa után, most a létbizonytalanság kerítette hatalmába a magányos tömegeket. Vákuum és bizonytalanság együtt olyan nyomást gyakorol a közösségre, amit nem bír ki, ha nincs komoly erkölcsi tartása. Mindez megfordítható akkor, ha — az egyházi bizonyságtételre és a jóakaraté emberek elvilágiasult, de az élethez ragaszkodó erkölcsi tételére támaszkodva—mielőbb kinevelünk egy „szent százalékot”. A bibliai Sodomában is elég lett volna tíz igaz, hogy ne pusztuljon el. De a tíz igaz nélkül elveszett. Ha a történelmi kétségbeesés nyomorúsága, a dezinformálás, a végveszélyt nem észlelő önpusztítás s a szent százalékot semmibevevő teljes közömbösség helyett — meglátva az abszolút életpárti Isten akaratát — megteremtjük a szent százalékot, felvilágosítjuk az embereket az önpusztítás veszélyéről, és a kétségbeesés helyett reménykedni tanítjuk őket, megfordíthatjuk a gyilkos tendenciát.

Építhetünk a Tízparancsolatra

—Némelyek azt hirdetik, hogy népben, nemzetben gondolkodni ma már anakronizmus. A református egyházon belül is észlelhetők hasonló törekvések? Milyen következményekkel járna az egyházra, a társadalomra és a nemzet jövőjére nézve ennek a gyökereinket irtó szemléletnek az eluralkodása?

— A kipróbált évezredes életigazságok és életértékek klasszikus evangéliumi megfogalmazásáról már Goethe megmondotta, hogy a kereszténység magasztosságán és erkölcsi kultúráján nem fog túljutni az emberi szellem. Láttuk, hogy aXX. században is hány „tízparancsolatot” akartak az egymás nyomába lépő ideológiák megalkotni a modem ember számára. Rendre mind eltűnt a történelem süllyesztőjében. Ehelyett megmaradt a Tízparancsolat, a Hegyi beszéd és a goethei tétel. Tehát a liberalizmus hiába hivatkozik arra, amit én egy országgyűlési összejövetelen hallottam: „Csak nem gondolják az egyházak, hogy a négyszázezer éves emberiség történetében a kétezer éves kereszténység tételei végérvényesek maradnak, amikor azóta világnézetek, erkölcsi tételek, új és új életértékelések váltották egymást? Természetes, hogy most is új változatokkal állunk szemben, és nem szabad becementezve, megrögződve, retrográd módon ragaszkodni a régihez.” Erre én azt válaszoltam, hogy a vallásnál sokkal újkeletűbb — nem kétezer, hanem mindössze kétszáz éves — természettudományos világszemlélet sem állíthatja, hogy csak a legújabb tudományos igazságok érvényesek.

Természetesen az új elől dogmatikusan nem zárkózhatunk el, de a megtalált végső igazságokra — így a Tízparancsolatra és a Hegyi beszédre — mégiscsak alapozhatunk. Mi az új iránt nyitottak vagyunk, de csak kipróbált, az életet magától értetődően megtartó életigazságok alapján. A zsidó Ószövetségben benne foglaltatik, hogy közeli rokonok házassága és más nagy bűnök tiltatnak. Nekem ne mondja senki, hogy az apának legyen gyermeke a feleségétől is, meg a gyermekétől is. Mert az előbbi kapcsolatból egészséges gyermekek lesznek, az utóbbiból pedig torzszülöttek. Aki ez utóbbit liberális alapon engedély zni akarja, mert úgymond szabadság van, az élet-, ember-, Isten- és történelemellenes dolgot akar. Ezért az egyház ezen a területen félreérthetetlenül kimondja a lelkiismeret és ismeret együttes szavát.

Legyen kölcsönös a türelem

— A kisebbségek kérdése mára világméretűvé vált. Trianon óta Európának főleg ezen a részén ez máig tartó drámai gondokat okoz. Nekünk magyaroknak pedig különösen, mert nyilvánvalóvá lett, hogy az utódállamok vezető

politikusai nem tudják és — jelek szerint — nem is akarják megoldani a térség legnagyobb kisebbségének, a magyarságnak a sorskérdéseit. Magatartásukból ítélve, szerintük erre egyetlen „megoldás” kínálkozik: a beolvasztás, a kiűzetés, egyszóval a magyarság eltüntetése. Ön szerint van-e ennek a gyilkos szándéknak és gyakorlatnak hatékony ellenszere? Mitévők legyünk, hogy ne hagyjuk a magyarság egyharmadát szemünk előtt pusztulni — horribile dictu! — elpusztulni?

— Ehhez mindenekelőtt önmagunk felelősségét kell felébreszteni. Mert a pusztulás akkor a legdrámaibb, ha mi pusztítjuk önmagunkat. Nem várhatjuk, hogy mások megmentsenek bennünket, ha saját magunkat kiirtjuk. Először nekünk kell eszmélni. És mi nem elpusztulni, hanem élni akarunk. Tudvalévő, hogy az idők végén Isten elébe gyűjtenek mind a népek. Ez azt jelenti, hogy az utolsó ítélet eljöveteléig az emberiség nem fog összeolvadni egy konglomerátumban, hanem — a csillagmilliárdokhoz hasonlóan — egyek leszünk ugyan, de megőrizzük tejútrendszeres, népi-nemzeti csoportos különállásunkat, egyéniségünket is. Én nem tudok elképzelni embert, aki román létére tagadja románságát, orosz létére oroszságát, német létére németségét, angol létére angolságát, magyar létére magyarságát. Tiltakozom az ellen, hogy ha mi magyarok akarunk lenni, akkor magyarkódunk! Hisz az orosz sem tud oroszkodni, a román sem tud románkodni, az angol sem tud angolkodni, a brazil sem tud brazilkodni. Az egyén csak a családban, a család a népben, nemzetben, a nép, a nemzet csak a kontinensben, a kontinens csak a glóbuszban, a glóbusz csak a kozmoszban, a kozmosz csak Isten országában képes létezni. Koncentrikus körökben. Ezért mi minden nacionalista túlzás nélkül tiltakozunk az ellen, hogy amikor a cseh cseh, akkor ember, de amikor a magyar magyar, akkor nacionalista. Határon innen és határon túl mi igenis vállalni akarjuk a magyarságunkat. Amiként elvárjuk, hogy más is vállalja a maga népéhez, nemzetéhez való tartozását. Elvárjuk, hogy a türelem kölcsönös legyen. Hogy a toleranciában igazság és az igazságban tolerancia érvényesüljön. Mindennek be kell tagolódnia egy új európaiságba és egy olyan egyetemes emberiségbe, amelyet Kant csak egy világpolgári jogállam keretében tudott elképzelni úgy, hogy a világpolgári jogállam nem elmossa az egyének és a nemzetek különállását, hanem a nemzetek világpolgári jogállama lesz, amely kinek-kinek magadja a jogot személyisége kifejlesztéséhez.

Még Hitler sem kívánta

Trianonnal összefüggésben ezt ma úgy éljük át, hogy még a kiszakított szívű hazát is trianonizálni akarják. Hogy még annyian se legyünk, hogy megtöltsük ezt a kis országot. Nem, mi élni akarunk! Országhatárokon innen és túl azt akarjuk, hogy jót cselekedjünk mindenekkel, kivált a mi hitünk cselédeivel. Minden nép az ő nyelvén éljen, bontakozzon! Hirdettessék az Isten igéje! Nekünk tehát magyarul! Miután etnikai elfogultsággal megvádolták, a Reformátusok Világszövetsége nagygyűlésén meghozta a maga három határozatát: 1. A szlovák nyelvtörvényt emberellenesnek minősítette, hisz még Hitler sem kívánta, hogy a házassági esküt a házasulandó felek a templomban az állam nyelvén, ne anyanyelvükön mondják ki. 2. Elmarasztalta a román iskolaügyi törvényt. És ma már Romániában anyanyelvükön felvételizhetnek a nemzetiségek tagjai. 3. Elítélte a vajdasági népesedési arány erőszakos megváltoztatását, amit az emberi jogokkal ellentétesnek nyilvánított. Ha ebben a három határozatban a Református Világszövetség hetvenmilliós testületé kilencvenkilenc százalékos arányban mellettünk döntött, mondjanak bármit a pesszimisták, láthatjuk, hogy az emberiségnek van lelkiismerete. Egyes emberek lehetnek hálátlanok, az emberiség hálás. Csak nekünk elfogulatlanul — össze nem tévesztve a meggyőződéseinket az előítéleteinkkel — az igazi emberség megvalósításáért kell síkra szállnunk. Merjünk emberek lenni! Merjünk családot építeni! Merjünk magyarok lenni! Merjünk az emberiségért és a földért felelősséget hordozni, és mienk lesz a jövő és az élet!

„Isten minket úgy segéljen!”

Aniszi Kálmán

A belakható hazáért

(Folytatás az 1. oldalról) mutatni a dolgozók igazságát, és ezt senki más nem teszi meg a mostani értelmiség, továbbá írók, művészek helyett. A szerepek évszázadok óta kiosztottak.

Új Messiást várunk, karizmatikus vezért, kutatjuk immár fennhangon esdve, hol s ki lehet az igaz ember, ki egyszemélyben Kossuth meg Széchenyi; hasonlítgatjuk a föllelhetőket, miközben az ország kifosztására szakosodottak gárdái újabb és újabb figurákat tenyésztenek ki a maguk hasznára és gyönyörűségére.

Lecsüngő karokkal ábrándozni megmentő vezérről — önfeladás. Ez a nemzet helyzetben van, de abba belé is görcsösült. Gúzsokban, kifosztottan ábrándozni tétlenül: egyértelmű a pusztulással.

Egyesek szerint a nemzeti vagyonunk csupán arra elegendő, hogy kifizessük — ahogy azt elválj ák — a Landeszmannék sarokházait. Szerintem ennél sokkal gazdagabb a magyar nemzet, csak hozzá kell végre látnia a saját sorsa, országa megépítéséhez. Egyelőre penészesen szétmálló vályogházban lakik ez a nemzet, arra viszont nem lehet tetszetős, okos tetőzetet húzni.

Mindezt tudja ez a mostani értelmiség, tudván tudja azt is, hogy már a fundamentumot is kikezdte a gomba, s ha nem mozdít valamit a gazda-nemzet, összeomlik magától az egész, nem is kell megvárni az első vihart sem.

Senki helyében nem szólok, senki másért nem, csupán önmagunkért, az immár éhező s betegen, gyógyszerek nélkül ténfergő öregeinkért; a nyomorúságot fokról fokra megismerő gyermekekért. Valakikkel együtt, valamiért, a közösért fölszólamlani — nem marad bizony más hátra itt és most. Mert vétkesek közt cinkosnak lenni némán — pokoli sors az.

A szót várják, a megértőt és a segítőt a Kárpát-medencében a magyarok. Azt a szót, melyet Magyarországon naponta megtagadnak kormányszinten a felvidéki, az erdélyi, a délvidéki magyarságtól.

Országnyi Erdély harmadfél milliónyi magyarsága vívódik népek harcának zajló tengerén, és rájuk legyintenek a „magyar” pártok meg miniszterek: az belügyi kérdés Romániában, belügy a szerb, a szlovák kormány számára. Magyarország nem akar beleszólni a magyar milliók kérdéseibe.

Hallott még ilyent ez az ócska világ?!

Túl, a szomszédságainkban, hol körül mindenütt magyarok laknak, ott az idegenben politikai tett, ha egy magyar emberpár gyermeknemzésre vállalkozik. Amott alkotmányellenes, ha egy csecsemő magyarként világra jön. Gyermektenyémyi ez a mostani Magyarország, épp ezért kellene száz és mind halhatatlan lélekkel vállalnia, immár hősiesen az anyaország megrendítő, csicsijgató, óvó és segítő szerepét.

Módot kell keresnünk és találnunk, valami erősebbet, mint a feltételeset. „Meg nem marad itt anyaszülte!” — így szólal a szelídnek tartott Arany János a Szondy két apródja című balladában. Hát nem, meg nem marad itt anyaszülte, ha azokra hagyatkozunk, akik a szemünk láttára adják el a párnát is beteg anyánk feje alól.

Politikai tett lészen nemsokára Magyarországon is magyar magzatot nemzeni. Mert politikai tettként kezelik azt is, ha valaki itthon házat épít magyar fiatal házaspároknak, hogy zsibongva lakják be azt seregély surrogású gyermekeikkel.

„Kívül, belül leselkedő halál elől” (József Attila) nem menekülhetünk, csak ha fölvesszük — és nem melldöngetés céljával — azt a téglát, és odahelyezzük a többi mellé ügyesen, hogy ház, s haza légyen abból.

Másként nem megy. Tiszáig, Dunáig akarnak jövögetni a szomszédaink, és seregnyi fáklya-hi vatású okos emberünk választja a politikamentes alkotást. Hát ez nem megy. Itt, az imádatunkra egyáltalán rá nem szolgáló Európánkban politikai tény és tett volt mindig is, hogy élt s alkotott a magyar nemzet. Ma is az. És őt —magunkat — csak a megértők tudják segélni ugyanebben.

A cselekvés ideje eljön, eljött, el is múlhat.