Nyugati Magyarság, 1996 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1996-07-01 / 7-9. szám
1996. július-szeptember Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 5. oldal Magyar esküvő szlovákul? TARI ISTVÁN: Hazugságra építve A Magyar Önkormányzatok Szövetsége és a Magyarok Világszövetsége más szervezetekkel együtt Gödöllőn rendezte meg a Magyar Polgármesterek I. Világtalálkozóját. A zárónapon a Petőfi Sándor Művelődési Központban került sor lapunk és a Házat, Hazát Alapítvány közös estjére (a sikeres rendezvényért ezúton mondunk köszönetét Gémesi György polgármesternek), amelyet követően beszélgetésre kértük három szlovákiai magyar település polgármesterét. A polgármesterek őszinte véleményüket csak nevük közzététele nélkül vállalták — tartva a szlovák nemzetbiztonsági törvény szigorától —, ezért neveiket A, B és C betűkkel jelöltük. — Milyen kézzelfogható eredménye van a világtalálkozónak az önök szemszögéből? A: — Ez a találkozó több szempontból is hasznos volt. A magyarság legfőbb érdeke ma a megmaradás. Ezt sok minden veszélyezteti. Az anyaországban kevesebb gyerek születik a kelleténél, ezért az ottani magyarok létszáma csökken. A szomszédos országokban pedig, így Szlovákiában is, az asszimiláció miatt fogyunk. Tehát kétféleképpen is gyengülünk. A gödöllői találkozó közelebb hozott bennünket egymáshoz. Alkalmunk volt összevetni a gondjainkat, kicserélni a gondolatainkat. B: — Én is abban látom a találkozó jelentőségét, hogy segített bennünket a tisztánlátásban. Sok mindenről nincs hiteles információnk. A magyar országi sajtó nem tükrözi a valós helyzetet például a kárpátaljai és a romániai magyarságot illetően sem. Nagy eredménynek tartom, hogy sikerült összehívni a szomszédos országok magyarjait. Ezernél több polgármester és tisztségviselő jött ide és meg tudtuk mutatni a világnak, hogy van bennünk összetartó erő. Szakmai és politikai szempontból hasznosak voltak a szekcióülések. A magyarországi oktatáspolitika változásairól is sokat megtudtunk. Szomorúan vettük tudomásul, hogy olyan törvényt készítenek elő, amely a kétfokozatú érettségi bevezetésével különbséget tesz magyar és magyar között. Ha a magyar kormány megteszi ezt a saját polgáraival, akkor mire számítsunk mi, a határon túl. Sajnos egyre több jele van annak, hogy ettől a kormánytól nem várhatunk semmilyen segítséget. Úgy látjuk, hogy a külhoni magyarok érdekeit feláldozzák a külpolitikai törekvések miatt. C: — Számomra óriási élmény ez a találkozó. Olyan kollégákkal találkoztunk, akik vallásuktól, pártállásuktól függetlenül, hasonló célokért dolgoznak, küzdenek és igyekeznek sokat tenni a közösségeikért. Ebben nagy köztünk az egyetértés. A tapasztalatok különbözőek. Egyik országban jobb, másutt rosszabb a magyarok helyzete. Számunkra a szlovák nyelvtörvény teremti meg a rosszabbat, mert ezzel a még meglévő jogainkat akarják csorbítani. Amit máris érzékelünk, az például a kötelező szlovák nyelvű esketéssel függ össze. Az anyakönyvvezető minden esetben állami alkalmazott, mi polgármesterek viszont nem vagyunk állami alkalmazottak. Most közös megegyezéssel duplázzuk a szertartást, mert félő, hogy később, csupán azért, mert nem szlovák nyelven folyt az esketés, érvénytelenítik a házasságot. — Ez azt jelenti, hogy a szlovákiai magyarok számára hivatalos nyelvként kötelező a szlovák nyelv, de ma még ilyen esetekben elnézik a magyar nyelv használatát? C: — Ha elnézik... B: — Ez például úgy történik, hogy azt mondom: Kérem a házasulandó feleket, válaszoljanak igennel vagy nemmel. Azután ugyanezt elmondom szlovákul is. De a szlovák az érvényes... C: — Kétszer nem is szabadna rákérdezni, hiszen a törvény erre nem ad lehetőséget. A: — Arról van szó, hogy mi a szlovák szöveg elmondásával a házasulandók érdekeit védjük, hogy utólag senki ne állapíthassa meg azt, hogy a megkötött házasság a törvény alapján semmis. De ez a megoldás nekünk egyáltalán nem tetszik. — Kizárható, hogy egy felvidéki magyar olyan gyengén beszéli a szlovák nyelvet, hogy pontosan meg sem érti a neki feltett kérdéseket? A: — Ez sem zárható ki. Ha betartanánk a törvényt, ezeket az embereket tíz perccel az esküvő előtt kellene betanítanunk arra, hogy pontosan mit tartalmaz a hivatalos szöveg, és arra hogyan kell válaszolni. A nyelvtörvény még számos területen teremt abszurd helyzetet. — Önök magyarlakta települések polgármesterei, akiknek egyrészt képviselniük kell a helyi, magyar többségű lakosság érdekeit, másrészt be kellene tartaniuk azokat a szlovák törvényeket, amelyek éppen a szlovákiai magyarok érdekeit sértik. Miként tudjákfeloldani ezt az ellentmondást? A: — A mi közigazgatásunk ma kétfelé oszlik: az államigazgatási és az önkormányzati vonalra. Mindkettőnek megvannak a maga kompetenciái. Bármilyenek is a törvények, helyi szinten még elég nagy autonómiával rendelkezünk, ezért a munkánkat nehezen tudják befolyásolni és akadályozni, mert jelenleg nincs alá-, illetve fölérendeltségi viszony. Mifelénk a magyarok túlnyomó többségben vannak. Az ott élő szlovákok is természetesnek tartják, hogy ilyen helyeken a magyar polgármester a többségben lévő magyarok érdekeit nem téveszti szem elől. A szlovákok és az ottani magyarok mindennapi gondjai sok területen hasonlóak... Viszont amennyiben Meciar, illetve az a politika, amelyet ő képvisel, semmibe veszi az alkotmányt és a legalapvetőbb törvényeket, miként ez tapasztalható a nyelv- és az ügynöktörvény esetében is — a kormány tele van volt ügynökökkel és moszkovitákkal —, akkor én sem fogom betartani a bennünket sértő rendelkezéseket. Nem sétálunk be a szűk utcába, hiába akarnak rákényszeríteni bennünket. A hatalom egyelőre kerüli a velünk való nyílt összeütközést, ezért a számunkra kellemetlen törvények betartását inkább nem ellenőrzik... — És a későbbiekben? A: — A nyelvtörvény úgy rendelkezik, hogy az ellenőrző mechanizmus január elsejétől kezd működni, és valamikor ezt követően lépnek életbe a szankciók. Bár Meciartól és a holdudvarától semmi jót nem várok, mégis az az érzésem, hogy ez a törvény még személy szerint Meciamak is kellemetlen. — Mire alapozza ezt a véleményét? A:—Arra, hogy ez a Szlovák Nemzeti Párt nyomására lett elfogadva. Ennek a pártnak a szélsőségesei szívesen elvégzik a végrehajtással kapcsolatos piszkos munkát, de ezáltal Meciamak még nehezebb lesz elfogadtatnia magát Nyugaton. — Milyen szankciókat alkalmazhatnak a renitensekkel szemben? A: — Egyelőre csupán feltevéseink vannak.Tény,hogya kormány az új közigazgatási kerületek kialakításával úgynevezett államigazgatási központokat hoz létre, s így nyújtja ki felénk a csápjait. Ezeknek bizonyos kompetenciái lesznek az önkormányzatok rovására, tehát rajtuk keresztül meg fogják találni a büntetések módját. — Vagyis a nyílt összeütközés csak idő kérdése? A: — Igen, és ennek az előjeleit már érzékeljük... C:—A feszültségek feloldását csak a szlovákiai magyarokat sújtó törvények visszavonásától lehet remélni. Hiába élünk csaknem teljesen színtiszta magyar településeken, az önkormányzataink testületi üléseit szlovák nyelven kell tartanunk. Más kérdés, hogy saját hatáskörünkben, szavazással lehetővé tesszük egyes gyűléseinknek a többség nyelvén történő megtartását, mivel az alkotmány értelmében ezt még megtehetjük... — Eszerint a nyelvtörvény sérti a szlovák alkotmányt? C: — Igen, ütközik az alkotmánnyal. Nekünk az az álláspontunk: lehetővé kell tenni, hogy minden, a saját lakóhelyén többségben, illetve jelentősebb számban élő nemzeti kisebbség hivatalosan használhassa az anyanyelvét, amennyiben erre igényt tart. — Vajon van arra valamilyen esély, hogy a nyelvtörvényt belátható időn belül visszavonják? B: — Amíg ez a kormány van hatalmon Szlovákiában, addig reális esélyt nem látok erre. Amennyiben olyan szigorú nemzetközi nyomás nehezedne a kormányra, amely jobb belátásra bírná és megértetné vele, hogy Európa közepén, a huszonegyedik század küszöbén nem lehet szülőföldjükön élő embereket arra kényszeríteni, hogy idegen nyelven esküdjenek örök hűséget, és hogy lemondjanak az anyanyelvükön tartott temetési szertartás jogáról, akkor talán változhatna a helyzet. Most nem látok biztató jeleket, pedig nagy szükségünk lenne rá. Mi nem vagyunk bevándorlók. Az őseink ezeregyszáz éve jöttek oda, ahol ma is élünk. — Milyen lépéseket várnának el a magyar kormánytól? A: — Mindenekelőtt azt, hogy a megfelelő nemzetközi fórumokkal, illetve a nagyhatalmakkal ellenőriztesse a valós helyzetet és annak alapján tegyen további határozott lépéseket az emberi és kisebbségi jogokra vonatkozó normák szellemében. Meggyőződésünk, hogy hosszabb távon olyasfajta rendezés hozhat számunkra megnyugvást, amilyet annak idején a dél-tiroli válság megoldására dolgoztak ki. Az ugyanis kiállta az idők próbáját. B.A. Jugoszláviában élek. Abban az országban, amely az utóbbi években a borzalmak színhelyével azonos. Most mondjam azt, hogy az európai kultúrember iszonyodva szembesül azzal a ténnyel, hogy tőszomszédságában védtelen asszonyokat, öregeket, gyerekeket—civileket! — ölnek halomra; hogy a II. világháború haláltáborainak képsorai elevenednek meg — és a bűn változatai egészülnek ki a disznók beléből kifordult karikagyűrűkkel, az aláaknázott, síró vagy sütőben megsült csecsemőkkel; az egymással fajtalankodásra kényszerített, majd kiherélt túszokkal, hadifoglyokkal; a legedzettebb, legperverzebb fantáziát is fölülmúló valóság részleteivel? Igen, a világot sokkolta, sokkolja mindaz, ami térségünkben történik—s van annak jó oldala is, hogy a figyelem fénykörébe kerültünk, hisz nem kell annyit magyarázkodnunk, hogy hol, kikkel is élünk együtt mi, magyarok, akik ebben a században ismertük meg a kisebbségi létet, akik a kisebbségi létbe születtünk. A balkáni esztelenségek, szörnyűségek előtt még ma is sokan oly értetlenül állnak. Pedig mindaz, ami Jugoszláviában, Jugoszláviával történik, nem a véletlen műve. Ez az ország ötven évvel 1991 előtt is pillanatok alatt szétesett. Mert látszatokra, hátsó gondolatokra, hamisságokra épült. Benne sokak számára a gazdag hadizsákmány elosztása jelentette a munkát. A harcos múlt megélhetést biztosított az önmagukat szaporító győzteseknek — a harcos szövetség létszáma folyamatosan nőtt, két tanúval bárki bizonyíthatta, hogy a győztesek oldalán harcolt—éppen ezért a legfiatalabb nemzedékek jelentős része a háborút tekintette a legnagyobb haszonnal járó üzletnek. Sehol sem rajzoltak annyi vért, fegyvert, égő házat, csatajelenetet, mint a titoista Jugoszláviában. Nos, nem rossz üzlet győzni egy háborúban — ez ösztönözte a szerbeket, s 1991-ig senki sem magyarázhatta meg nekik azt, hogy a háborút el is veszíthetik. Ők ugyanis ebben a században háromszor győztek, nemzeti tudatukba az épült be, hogy három nagyhatalmat kényszerítettek térdre a XX. században — önmagukról ezért hagoztathatták a háborús uszítás idején: ha a termeléshez nem is, de a fegyverforgatáshoz értenek. Ez, persze, mítosz, melyet alaposan megtépázott a legújabb testvérháború. A szabadrablásnak, az ártatlan lakosság legyilkolásának, az etnikai tisztogatásnak nálunk hagyományai vannak! 1944 végén a Délvidéken különös kegyetlenséggel kínozták és tizedelték meg Tito partizánjai a magyar ajkú lakosságot. Három bácskai település: Csúrog, Zsablya és Mozsor megtizedelést túlélő magyaljait pedig 1945 elején elűzték a szülőföldjükről a vajdasági németekkel együtt, akiket még az országból is kitelepítettek. Szinte egyik napról a másikra változott meg vidékünk etnikai térképe. A lakosság egyharmadát kitevő és őslakos népcsoport, a németség otthonát elhagyni kényszerült a szervezett és átfogó kitelepítés következtében, helyére krajnai, boszniai, montenegrói telepesek költöztek. A második, titói Jugoszlávia még nagyobb hazugságokra épült, mint az első. Hisz a délszláv testvémépek egymást is megtizedelték a második világégés idején. A második Jugoszláviát az újabb hadizsákmányon való megosztozás, a nagyhatalmi érdek és a titói ravaszsággal irányított, kommunista befolyás alá került erőszakszervezetek tartották egyben. 1944 végének és 1945 elejének borzalmai után a délvidéki magyarság úgyszólván értelmiség nélkül maradt. Az újjáépítés, a földosztás lázában, a hurráoptimizmus, a írástudatlanság felszámolásának légkörébe verbuválódó első generációs értelmiségiek igazi példaképek, tanítómesterek, életművel és tartással rendelkező pályatársak nélkül kezdhettek kulturális és irodalmi életünk újbóli megalapozásához. Ebben a kezdeti időszakban az új rendszerhez és Titóhoz való hűség, feltétlen hűség volt az egyetlen követelmény. Ez a követelmény, változó intenzitással ugyan, ám végig jelen volt a titói Jugoszláviában. Micsoda megalázó újrakezdés! Melyben ismerőseik, hozzátartozóik gyilkosainak gazsulálnak a kollektív bűnösség vádjának terhe alól szabadulni akarók. Tito népszerűségét a nagyvilágban Sztálinnal való szakítása csak növelte. A Sztálinnal való szakítással, a jugoszláv kommunisták első nagy egymás közötti leszámolásával, a titoista vonal győzelmével alapozódott meg Jugoszláviában az antisztálinista sztálinizmus, mely Sztálint tagadva valósította meg, balkáni lezserséggel, a sztálini gyakorlatot. Tito, miközben kíméletlenül leszámolt ellenfeleivel, rájött arra, hogy a világ megosztottságából meg lehet élni. Hogy a hintapolitika kitűnő jövedelemforrássá válhat! Csak be kell bizonyítani mind Kelet, mind Nyugat számára azt, hogy Jugoszlávia a világ legszabadabb, legeredetibb, legtanulságosabb kísérletét folytató szocialista állama. Amihez egy mindenkit megtévesztő kirakat kell. A különutasság látványos kirakatának fenntartásában érdekeltekké váltak a szemben álló nagyhatalmak is. Az 1952-es ljubljanai írókongresszuson Jugoszlávia írói már ennek a különutasságnak a szellemében számoltak le a szocialista realizmussal, ami irodalmunkra nézve is kedvező hatással volt, hisz íróink fellélegezhettek. A délvidéki magyar irodalomra a szomszédos szocialista országokban akkoriban még tabunak számító, kísérletező, avantgárd irányzatok, persze délszláv közvetítéssel, termékenyítőén hatottak. Magyarországon 1956-ban forradalom volt. A levert 56-os magyar forradalom után nőtt meg csak igazán a sajátos jugoszláv út, a különutasság ázsiója. Magyarország leigázása után szemlátomást javulni kezdett a délvidéki magyarsághelyzete. Nem véletlenül! Titónak, aki titokban összejátszott a szovjet vezetéssel, aki titokban támogatta a forradalom leverését, ismét sikerült megtévesztenie a magyarságot, a világ közvéleményét. Az ötvenes évek végén, amikor az anyaországban szörnyű állapotok uralkodtak, 1959-ben a magyar irodalom tanszéket kapott az 1954- ben alapított Újvidéki Egyetemen. A titói vezetés átgondoltan, körmönfontan teremtette meg a feltételeket ahhoz, hogy Újvidék fokozatosan a vajdasági magyarság új, mesterségesen kialakított, állambiztonsági szempontból jól ellenőrizhető kulturális központjává váljék. A magyar tanszék körüli pezsgés, az új lehetőségek kavargása, a tehetséges, fiatal, Újvidéken tanuló alkotók csoportosulása forradadalmasította irodalmi életünket. Ezek az ifjak, kik új irodalmi folyóiratot indíthattak a hatvanas évek elején, a jugoszláv szellemi életbe való bekapcsolódást tekintették fő céljuknak. Igazi ösztönzést azokban az években kapott az önállóságát egyre inkább hangsúlyozójugoszláviai magyar tudat. A világon Jugoszláviában a legjobb magyarnak lenni — ezzel a mármár szállóigévé vált megállapítással sok jeles anyaországi értelmiségi is egyetértett akkoriban. A délvidéki magyar irodalmat fennhéjázó rebellis magatartása, balkáni gátlástalansága tette keresett áruvá az anyaországban mindaddig, amíg annak szellemi élete nem demokratizálódott. Fiatal íróink az írók írói, azaz modemek szerettek volna lenni szőröstül-bőröstül; úgy tagadták a hagyományokat, hogy nem is ismerték azokat; formabontónak tartották magukat, holott a formát sem ismerték meg igazán. A látványos titói kirakat nem jöhetett volna létre az értelmiségiek, az alkotók, az írók hathatós támogatása, közreműködése nélkül. A titói Jugoszlávia legügybuzgóbb, leghűségesebb népszerűsítője épp a megnyomorított kisebbségek felkapaszkodó, újsütetű értelmiségi rétege volt, mely fokozatosan önmaga legjobb feljelentőjévé, csendőrévé vált. A délvidéki magyar fiatalok irodalmi folyóiratát 1971-ben tiltotta be először a bíróság — és a tabukat feszegetőket börtönbüntetésre ítélte. A Vajdaságot 1974-ben ruházta fel államisággal a belgrádi vezetés, a koszovói albánoknak tett engedményeket ellensúlyozandó. A politikai rendőrség pedig egyre leplezetlenebből, a látszattal egy re ke vesebbet törődve működött. Példát statuálva, kirakatperekkel tartották féken az ellenzéket; tanárokat, vidéki értelmiségieket zártak börtönbe egy „rossz” szó miatt; diákokat, műkedvelőket félemlítettek meg. Tito 1980-ban halt meg, s a délvidéki magyar írók nagy többsége versben, prózában búcsúzott a magyarság egykori hóhérától. A kommunizmus által évtizedeken át kiskorúsított emberek zokogva esküdöztek Tito sírjához zarándokolva a testvériség-egységre, arra, hogy folytatni fogják Tito életművét, melyet 1985-ben — a primitivizmusnak micsoda abszurd változata! — törvény által védetté nyilvánított a hatalom. Ugyanebben az évben Újvidéken tartotta meg 9. kongresszusát a jugoszláviai írószövetség, melyen már látszottak az ország szétesésének jelei. Érdekességként itt elmondható: a jugoszláviai írószövetség utolsó elnökjelöltje egy délvidéki magyar író volt — mintha a magyarok ragaszkodtak volna a leginkább Jugoszláviához. Az utódállamok magyar alkotóinak szolgalelkűsége sehol sem volt olyan jól, olyan pazar bőkezűséggel megfizetve, mint a titói Jugoszláviában, amelynek íróink nagykövetei, miniszterei lehettek, ahol életmű nélkül tankönyvekbe kerülhettek, tananyaggá válhattak a még pályájuk kezdetén lévők. A berlini fal leomlásával vége lett a hidegháborúnak, a hintapolitika jövedelemforrásai elapadtak és fölöslegessé vált mindenféle kirakat. Iszonyú erővel törtek föl a lefojtott sérelmek és indulatok. Hogy a Délvidék magyarsága ebben a században micsoda megfélemlítettségben, távlattalanságban élt, elöregedése bizonyítja a legjobban. Húsz-huszonöt évenként megcsapolta, eret vágott rajta mostoha sorsa. Becslésem szerint: népességünk legéletképesebb részének egynegyede hagyta el szülőföldjét a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején, és ette a vendégmunkások kenyerét. A 91-es délszláv testvérháború, a mozgósítás elől is legalább ugyanennyien menekültek külföldre. Jelenleg a jugoszláviai magyarság szűnni nem akaró betelepítésektől tartva, fölfokozott idegengyűlöletben, állami szintre emelt fosztogatástól veszélyeztetetten, állandó létbizonytalanságban, szegénységben és nyomorban él. Kész csoda, hogy ezek között a körülmények között még születnek színvonalas szépirodalmi alkotások, és könyvek is jelennek meg —jobbára anyaországi támogatással. Miben reménykedhetünk? Mi adhat nekünk erőt? Az, hogy a háborús uszítások közepette is megőriztük józan ítélőképességünket. Hogy egyre tisztábban látunk.
