Nyugati Magyarság, 1996 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1996-07-01 / 7-9. szám

1996. július-szeptember

Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident

3. oldal

IFJ. FEKETE GYULA:

Válaszúton az alkotmányozás

Példátlan skandalum történt a magyar parlamentben: a kormány tagjai puccsot hajtottak végre az őket támogató képviselők ellen, és szavazataikkal megakadályozták a készülő alkotmánykoncepcióhoz benyújtott, az ellenzék egy része által is támogatott módosító indítványok elfogadását! A minősített többséget igénylő indítványok elfogadása a hiányzó képviselők számára tekintettel már néhány kormánytag ellenszavazata miatt megbukott.

Az elutasítást döbbent értetlenség követte: az ellenszavazó miniszterek egyike sem jelezte korábban az ellenvéleményét, többen közülük aktívan és egyetértő véleményüket kinyilvánítva szerepeltek az alkotmánykoncepciókat tárgyaló bizottsági üléseken. Első zavara után a világviszonylatban is leghazugabb kormánypárti magyar sajtó feltalálta magát és a hiányzó ellenzéki képviselők hibájául rótta fel a többpárti egyezségen alapuló tervezet megbukását. Arról persze mélységesen hallgatott, hogy a hiányzó vagy ellenszavazó szocialista és szabaddemokrata képviselők száma több mint 20%-kal haladta meg a hiányzó vagy ellenszavazó ellenzéki képviselők számát.

A kormány részéről utólag felhozott indokok nevetségeseknek tűnnek az elmúlt évek történéseinek az ismeretében. „Nincs említve a koncepcióban a .szociális' állam kifejezése!” — mondták azok a szocialista miniszterek, akik az elmúlt évtizedek leginkább családellenes, keményen antiszociális intézkedéseinek meghozatalában jeleskedtek. Tipikus bolsevik képmutatás: „legyen csak tele hangzatos ígéretekkel az alaptörvény, nem kell ezt komolyan betartani!” Történészek elemzése szerint a régi szovjet tábor országainak alkotmányai papíron lényegében elfogadhatók voltak, valójában azonban azok kerültek leghamarabb lágerekbe és jeltelen tömegsírokba, akik hittek ezekben a jogosítványokban és követelték a betartását. Vajon mennyire lehet komolyan venni a „szociális” állam iránti igényt azoktól, akik az elmúlt két évben megszüntették a gyermekgondozási díjat, az anyasági segélyt, a pályakezdők munkanélküli segélyét, a létminimum adómentességét, lényegesen megkurtították a lakásépítési támogatásra, a munkanélküli segélyre, a családi pótlékra, a gyermekgondozási segélyre, az önkormányzati segélyekre, a táppénzre, az ösztöndíjra és a tandíjmentességre jogosultak körét, a magas munkanélküliségi arány ellenére drasztikusan megnövelték a nyugdíj-korhatárt és a nyugdíjjogosultsághoz megkövetelt szolgálati éveket, megemelték a létfenntartáshoz alapvetően szükséges termékek és szolgáltatások forgalmi adókulcsait? Ennyire tömény antiszociális országiás után vajon hitelt adhatunk-e a „szociális” állam iránti szocialista igénynek?

Hiteltelen a szocialista kormánytagok elutasítást indokló érvei között a külföldön élő magyar állampolgárok választójoga iránt hirtelen feltámadt igény. Eddig titkolták ezt a szándékukat, sőt szavazataikkal két évvel ezelőtt meghiúsították a megvalósulását. Álságosnak tűnik az az óhaj is, hogy a szakszervezetek, kamarák érdekegyeztető szerepe tükröződjön az alkotmányban, mivel a kormány még a mai törvényekben lefektetett érdekegyeztetést sem veszi komolyan, lényegesen kevesebb a munkaadók és a munkavállalók képviselőivel folytatott tárgyalás és aláírt megállapodás, mint amennyi volt a megelőző, a szociálliberális sajtóban „tárgyalóképtelennek” feltüntetett kormányzat alatt.

Ha hamisak az alkotmányozás jelenlegi iránya ellen felhozott szocialista érvek — ez a hamisság azért is valószínű, mert ezt az irányt eddig a szocialista többségű országgyűlés és a szocialista igazságügyi miniszter jelölte ki —, akkor vajon mi az elutasítás valódi indoka? Az ok valószínűleg az, hogy a szocialisták valamekkora árat kémek az alkotmánykoncepciók tartalmáért cserébe kormányzati partnerüktől, a szabaddemokratáktól. Pragmatikus világnézetükből fakadóan a szocialistáknak gyakorlatilag közömbös az alaptörvények tartalma, amúltban is csak formális jogászkodásnak tekintették a nyers hatalom eszközeivel ténylegesen eljelentéktelemtett alaptörvény tartalmának a megfogalmazását. Azt azonban jól érzékelik, hogy szabaddemokrata szövetségesük számára lényeges ez a lehetőség, ők alkotmányos erővel is be kívánják betonozni a köztulajdon szétlopásával alapozott gazdasági hatalmukat, az elektronikus és írott sajtóban megnyilvánuló monopolhelyzetüket, a magyar és keresztény többségű lakosságot sakkban tartó kisebbségi előjogokat, az egyetemes és hazai kultúrát elsorvasztó, bamba és manipulálható tucatembereket kitermelő szórakoztatóipar kiemelt támogatását.

A szocialisták tehát mindezen alkotmányos garanciákért cserébe több részt kémek a médiahatalomból, a nagybankok vezetéséből, a helyi önkormányzatok — közöttük Budapest — feletti hatalmi szerepből, a belügyminiszteri poszt miatt az ellenzéken kívül eddig csak őket ellenőrző gazdasági rendőrség irányításából. Az előzményekből az derült ki, hogy a szocialisták az ellenzékkel is megegyeztek volna az alkotmánykoncepciókról, azonban hamar kiviláglott, hogy a nincstelen, egyetlen hatalmi ágban sem megkapaszkodott nemzeti-keresztény tábor viszonzásul nem tud semmilyen csereértéket felajánlani alkotmányos elképzelései elfogadásáért.

Gyengeségüket leplezendő, ellenzéki oldalról gyakran úgy fogalmaznak, hogy jó még a jelenlegi alkotmány, nincs alkotmányozási kényszer. Politikailag teljesen indokolt ez az időhúzó álláspont, mivel ma Magyarországon nagyobb esélye van egy posztkommunista alaptörvénynek, mint egy modem, polgári alkotmány megszavazásának. A sajnálatos valóság viszont az, hogy már ma is súlyos alkotmányozási kényszerhelyzet van.

Egyre inkább beigazolódik a magyar múltban már kipróbált kétkamarás országgyűlés ismételt bevezetésének a szükségessége. Az ország ügyeinek az intézése nem lehet csupán pártok privilégiuma, a közügyek intézésébe minden érdemleges társadalmi erőt és pártpolitikai vetületbe nem tagolható érdekcsoportot be kellene vonni. Ennek a második háznak tagjai lehetnének a megyei jogú önkormányzatok elnökei és polgármesterei, az érdekegyeztetésre országos szinten jogosult munkaadók és munkavállalók képviselői, a Tudományos Akadémia küldöttei, a legnagyobb egyházak vezetői, a társadalombiztosítási önkormányzatok elnökei, a gazdasági kamarák vezetői, a hazai kisebbségek és a külföldön élő magyar állampolgárok képviselői, nagyobb szociális csoportok—nagycsaládosok, nyugdíjasok, fiatalok — érdekképviselői. Érthetetlen, hogy éppen azok a kormánypárti erők hiányolják a törvényhozásban a kisebbségek, érdekképviseletek jelenlétét, amelyek ellenzik ennek a képviseletnek a legkézenfekvőbb, történelmileg már bevált formáját, az országgyűlés második házát. A történelmi múltat ismerve természetesen érthető, hogy a szociálliberális tábor irtózik a demokrácia kiterjesztésétől.

Növelni kellene a közvetlen demokrácia intézményét is. Az elmúlt években népszavazási kezdeményezések sorát hiúsította meg a szociálliberális országgyűlés, például az energiaszektor külföldi kézre juttatásának vagy Magyarország NATO-tagságának a kérdéskörében. A mai posztkommunista alkotmányelképzelések tovább szűkítenék az eddig is csak papíron létezett népi kezdeményezések lehetőségét. Ugyanezen demokráciaellenes elképzelések keretében lényegesen beszűkülne az állampolgárijogok országgyűlési biztosához vagy az Alkotmánybírósághoz intézhető jogorvoslati kérelmek lehetősége.

Megoldatlan a visszahívhatóság jogintézménye. Ma az már természetes, hogy a korrupt bírót, az ügyfelei titkait kibeszélő orvost vagy ügyvédet, a portékáikat szédelgő módon feldicsérő kereskedőket és a szavatosságot, minőségi követelményeket nem betartó iparosokat kizárják a szakmájukból. Ehhez mérten érthetetlen, hogy a választási ígéreteiket megszegő politikusoknak semmilyen fórumon nem kell felelniök tetteikért. Az mesebeszéd, hogy az elkövetkező választásokon a választópolgárok korrigálhatják tévedéseiket, mivel a kormánypártok uralma alatt álló média elhallgatja gazdái hibáit és szószegéseit. Ma Magyarországon a választói érdekeket eláruló és képviselői esküjüket megszegő politikusok érdekszövetségbe léptek a posztkádárista kor hazug, hamis híreket terjesztő és az igazságot rendre elhallgató mediokráciájával. Ezt az országot lesüllyesztő érdekszövetséget vagy a képviselők visszahívhatóságával, vagy az objektív tájékoztatás és tájékozódás emberi jogának alkotmányon alapuló szigorú betartatásával lehet csak megtömi.

Ilyen alkotmányos lépés nélkül a társadalmi kontroll nélküli, öntörvényű politikusok biztosítják a szabad teret a szintén ellenőrizetlen posztkádárista sajtóelitnek, amelyik cserébe tisztára mosdatja tisztátalan politikai mentorait. Az érdekszövetséget a képviselői felelősség meghatározása oldaláról könnyebb megbontani, mivel a posztkádári mediokrácia a köztársasági elnök támogatásával keményen őrzi sajtómonopóliumát. Könnyebb megoldás tehát a képviselők ígéreteinek független bíróság előtti számonkérhetőségének az alkotmányba történő beiktatása. Az alapvető politikai cél a népfennség elvének a mihamarabbi érvényre juttatása, és az objektív tájékozódás sajnálatosan hiányzó lehetősége nélkül erre csak a visszahívhatóság intézménye jelenthet garanciát.

Egy új alkotmánynak nem garantálnia, hanem védenie kellene a munkával megszerzett létfenntartási küszöböt. Minden felnőtt és gyermek állampolgár létminimumát óvni kellene az adószedők mohóságától. Ma országunk hírhedett családellenes és gyermekgyűlölő adórendszeréről és a létminimum 1996-tól érvényesített megadóztatásáról. Alkotmányos védelem hiányában várható a mainál még torzabb teherviselés gyakorlata: 1997-ben változatlanul fennmaradna a létminimum adóterhe, míg a milliomosok adói csökkennének.

Alkotmánynak kellene kimondania az ártatlanság vélelmét. Ma adóhivatali döntések tehetnek tönkre vállalatokat és vállalkozókat, mielőtt bíróság döntene a vitatott kötelezettségekről. A vállalkozás szabadságát is alkotmányerejű törvénynek kellene védeni, különben a szociálliberális túlszabályozás elburjánzása miatt ez illúzió marad. A közvagyon és a termőföld kiemelt védelméről is csak egy új alkotmányban lehet gondoskodni. A mai védtelenség az ország páratlan mértékű kirablásához és kifosztásához vezetett. A haza védelmének és a külföldre rekedt magyarság érdekvédelmének a kötelezettségét szintén az alkotmányban kellene rögzíteni. Szociálliberális szándékok miatt erre most nincs esély.

Az elmúlt két év szomorú történéseinek az ismeretében kijelenthető, hogy a szociálliberális alkotmányozás megszakadása, a koalíciós viszály miatt keletkezett politikai skandalum lehet, hogy a magyar nép óriási szerencséje. Maradjon is az!---------------------------------------------------------------------------------------------------------HONI LÁTÓSZÖG

Nemcsak nyári

kísértetjárás

Régi regéink és mondáink úgy tartják, hogy a kísértetek nemcsak éjfélkor jönnek, hanem a ragyogó világosság idején, a déli órákban is, amikor szinte fojtogatóan nehezedik az ember lelkére, testére a mozdulatlannak látszó levegő az erős napsütésben. Talán érthetőek ezek a mesék, ha a végeláthatatlan, a szemhatáron remegőnek tűnő egykori pusztákra gondolunk, amelyeken át vándoroltunk.

Ilyen puszták ugyan már nincsenek hazai tájainkon, de a rekkenő nyári hőségben és a nap huszonnégy órájában mégis úgy tűnik, kísértet járja be kilencvenháromezer háromszáz négyzetkilométerre zsugorodott országunkat a honfoglalás 1100. évfordulóján: a félévszázados hatalmát kapkodva és botrányok közepette átmentő (most éppen szocialistának nevezett) kommunizmus kísértete. Persze Kelet-Közép-Európa más országaiban is bolyong ez a kísértet, amint ezt Sadro Viola olasz újságíró aRepublica című napilapban, több hónapos vizsgálódás után jelezte is, ez azonban bennünket nem vigasztalhat. Szerinte ugyanis az állami vállalatokat a privatizáció során Lengyelországban 65%-ban, Magyarországon 70%-ban, Romániában 80%-ban a volt kommunisták szerezték meg.

Lehet, hogy a dús körszakállú ügyvéd és a gyáros fiú „Kommunista Kiáltvány” című röpiratánakelső mondata, mely szerint, kísértet járja be Európát, a kommunizmus kísértete”, most kezd eredményesen és főként különböző álcákban ijesztgetni?

Hiszen mi mást jelenthetne az a tény, ami a Company Date céginformációs szolgálat március végi statisztikájából kiderült: a magyar Parlament 209 MSZP-s képviselőjének minden harmadik tagja, azaz 63 képviselő érdekelt a gazdaságban? Törvényhozói munkásságuk mellett harminc igazgatótanács és felügyelőbizottság névsorában szerepelnek, huszonöt kft. ügyvezető feladatát és 17 betéti társaság képviseletét látják el, ami 60-100 ezer forintnyi kiegészítést jelent számukra a képviselői (átlagban 100-150 ezer forint) fizetés mellett. Az MSZP 63 képviselője 87 gazdasági megbízatást lát el, egyesek tehát többet is egyszerre. Vagyis 1996 nyarára teljességgel helyreállt az a szellem-közösség, amely 1989 előtt is itt járt és igazán sosem távozott. Most már két hatalmon lévő pártközpont irányítja a helyi titkároknak és közszellem-kísértésnek kiszolgáltatott országlakók sorsát, melynek többsége hétköznapi, megszokott életét mentő vagy csak egyszerűen a túlélésre ügyelő szolgalelkűséggel féli ezt a kísértetj árast. Ez ellen nem lehet csak ellenzéki ráolvasás-cikkekkel, tényfeltáró elemzésekkel védekezni, hanem sürgősen szükségeltetik az ellenzéki pártok cselekvési programjának minél előbbi összehangolása.

Hiszen már a választási ciklusnak, ennek a honi kísértetj árásnak a félideji nyarához érkeztünk, s az elmúlt hetekben egyelőre még csak óvatos, puhatolódzó tárgyalásokkal próbálkoztak az ellenzéki pártok, a KDNP, az MDF és a FIDESZ-MPP, valamiféle közös cselekvési programot kidolgozva (elsősorban az országgyűlési frakciók szintjén), alkalmanként a legnagyobb választói haddal rendelkező Kisgazda Párttal is számolva.

De vajon elegendő-e a három nagyobb ellenzéki párt szellemi és kevéske gyakorlati mozgolódása azzal a nyilvánvaló ténnyel szemben, hogy az 1994-es választásokon meghirdetett programjától teljesen eltérően (nem kis SZDSZ- es behatásra) a Bokros pénzügyminiszter túlhajszolt monetáris restrikciójával súlyosbított, s azt részben folytató kísértet-kormány zat a reformok helyett ma már változatos módon pusztítja és veri szét az egészségügyet, a felsőoktatást, a szociális ellátási rendszert? Persze, nem csodálkozhatunk ezen, ha azok irányítanak, akik valamikor a Szovjetunió Kommunista Pártjának Politikai Bizottságától várták a döntéseket, most pedig a Világbank és az IMF alacsony beosztású tisztségviselőinek fejbólintását lesik s igyekeznek, csakis saját zsebre gyűjtögetve, az állami tulajdont és a pozíciókat szétosztani.

Igazi MSZMP-s utódpártként, hazug szólamok közepette sarcolják az ország népét, amely a döbbenettől megdermedve — s ez az igazán tragikus — közömbössé kezd válni saját sorsa iránt. Ha ma lennének a választások, úgy közel negyven százaléka a választásra jogosultaknak nemjárulna az urnák elé. A Központi Statisztikai Hivatal létminimum-számításait figyelembe véve 1995-ben a 19 éves korral bezáruló népességnek mintegy 45%-a él olyan háztartásban, ahol az egy főre jutó jövedelem nem éri el a létminimumot (14-15 ezer forintot). Nem kell pszichológusnak lenni, és különösebben bizonygatni sem kell, milyen szellemi-lelki sérülést okozhat,

v _________________

ha valaki gyerekkorában szegény, s élete további részében sem számíthat jelentősebb színvonalú vagy akár csak középszintű polgári fölemelkedést eredményező életre. Kiváltképpen a humán műveltséggel lélekben nem túlzottan megerősített mai huszonév alatti fiatalok esetében, akiknek majd a fele kénytelen így élni.

Itt van azután az újabb egészségügyi, testi pusztulásunkat elősegítő tervezet, vagy ahogy a kormány mondja: reform. Tízezer kórházi ágyat kívánnak megszüntetni úgy, hogy közben nem teremtik meg a szükséges ápolási osztályokat és szociális otthonokat. Hogy ezzel megsértik az önkormányzatiság elvét (hiszen nekik törvényi kötelezettségük a területükön élő lakosság kielégítő egészségügyi ellátása)? Ez Szabó György népjóléti minisztert nem érdekli, az elképzelés akadályoztatása esetére lemondással fenyegetőzik. Az ésszerűtlen tervezet a fővárosban 5600 kórházi ágyat érint, és ez már veszélyezteti az Európa-hírű magyar orvosképzést is. Vagy nem kísérteties talán a kormány 0,5%-os nyugdíjemelése (ami átlagosan egy-két kiló kenyér árát jelenti), miközben 62 évre emeli a nyugdíj-korhatárt?

Amúgy a kenyér ára az energiahordozók növekvő költsége és az étkezési búza „árfekvése” miatt országosan 15-25%-kal megemelkedett, s őszre újabb drágulás várható. A közös piaci érdekek kiszolgálásának álcájában kísért a jelen kormányzat azzal is, hogy szétveri a magyar mezőgazdaságot, s komplex ágazatleépítéssel súlyosbítja a húsipar helyzetét (hogy egyebeket most ne is említsek.)

Szemérmetlenül képesek mindenre, amitől azt remélik, hogy még jó ideig kísérthetnek. Hosszas újságcikk-polémiák után a parlament törvényben örökítette meg Nagy Imre emlékét, miközben az SZDSZ képviselői teljes létszámban tartózkodtak, az ellenzék pedig „nem”-mel szavazott. Tehát a kommunista utódpárt parlamenti túlsúlyával (s az 1956-os forradalom némely pufajkás leverőivel) nem átallott Nagy Imre mártíromsága mögé rejtőzni, és új hőst avatni, hogy saját legitimitását ezzel is hangsúlyozza. Csakhogy a bocsánatkérés a halottak rokonaitól és a börtönviseltektől elmaradt.

Talán az is hangulatkeltő ötletből született, hogy az oroszokkal folytatott olajügyletekben — a fia pozíciója által is „beolajozott” — Dunai Imre, ipari és kereskedelmi miniszter lemondott, és ezzel ő lett a Hom-kormány kétéves működésének kilencedik, posztját elhagyó minisztere. Utódjaként Suchman Tamást, a privatizációs minisztert emlegetik, aki kora tavasszal, az MSZP kongresszusán még a párttagkönyvét is vissza akart adni. Ki érti ezt? Vagy tán a privatizáció befejezéséhez közeledve meg kell hálálni Suchmannak, hogy olyan ügyesen vezette le a szabadrablásos privatizálást?

A honfoglalás 1100. évében, ilyen kísértetjárás közepette várható volt, hogy a négynapos millecentenáriumi és Szent István-napi megemlékezés ünnepségeit a főváros és az ország lakossága (erősen megosztott szellemi légkörben) kénytelen megtartani, Egyrészt a köztársasági elnök és a kormánykoalíció vezető tisztségviselői a magyar múltra való visszaemlékezés ünnepét saját kormányzati balsikereik magyarázgatására használták föl és a Duna-part különböző pontjain fölállított dobogókon zajló diszkórock- és dzsessz-műsorok „szórakoztató” jellegével „emelték ünnepivé” a megemlékezést, másrészt az ellenzéki pártok vezetői országszerte mondott beszédeikben a magyar múlt szellemiségénekfölidézésével próbáltak gyógyírt találni a lakosság jelen nyomorúságára.

Talán ez utóbbiak közül is kiemelkedett a Magyar Igazság és Élet Pártja 60-70 ezer embert vonzó ünnepsége a Hősök terén. Mellesleg a fővárosi Demszky-csapat az utolsó pillanatban jött rá, hogy nincs pénze a látványos Duna-parti díszünnepségre, s ezt a Hősök terén akarta megrendezni a hónapokkal korábban a MIÉP számára biztosított napon.

A hatalmas tömeget vonzó ünnepi gyűlésen Csurka István, a MIÉP elnöke korszerű vérszerződésre szólította föl a hallgatóságot. Eszerint szeretni kell a hazát és szükségszerű haraggal kell fordulni annak kizsákmányolói ellen. A hirtelen jött zápor sem szakította félbe az ünneplést és az éljenzésekkel sűrűn szakították meg a szónokokat, köztük Gidai Erzsébet közgazdászt és ifjabb Hegedűs Lóránt református papot.

Ki tudja, miért, a tér szélén felállított Demsiky-sátorban árusított bazsalikommártásos feketekagylóból (1490 forintért), illetve a gyömbéres kagylómártással nyakonöntött homárból (7500 forintért) ez a hallgatóság nem kívánt fogyasztani.

Györffy László