Nyugati Magyarság, 1996 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1996-06-01 / 6. szám

1996. június

Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident

3. oldal

IFJ. FEKETE GYULA:

Kristályéjszaka előtt?

HONI LATOSZOG

Szolgasorban

szabadok vagyunk (leszünk)?

A fasizmus németországi térhódítását valósághűen, a történelmi miliő hitelessége érdekében nyomasztó távolságtartással mutatta be annak idején a „ Kabaré” című film. A filmben fasiszta rohamosztagosok akkurátusán véresre vernek olyan személyeket - közömbös rendőri asszisztencia mellett akik az akkori politikai helyzetben a náci párt ellenfelei voltak. Törvénytelen brutalitásuk felett cinkosan szemet hunyt a hatóság, mivel az akkoriban divatos ideológia szerint „igazuk” volt a verőlegényeknek, és különben is minek olyan ügyekben hosszadalmas bírói igazságszolgáltatás, ahol percek alatt az értetlenkedők fejébe lehet verni a hatalom igazságát.

Egy másik filmben „igazuk” volt azoknak az ifjúkommunista suhancoknak, akik vörös zászlóval, részegen táncolva mentek templomot rabolni és utcára hányni az ideológiájuk szerint haszontalan, improduktív kegytárgyakat. Papveréssel is koronázott cselekményükhöz jóindulatúan asszisztál a haladó szellemiségű, Rákosi-kori „antiklerikális” rendőrség. Ezt a „felvilágosult” szellemiséget mindmáig töretlenül megőrizték — utoljára éppen 1995-ben fedezték Dabas-Sáriban az „igazságuk” érdekében csákánnyal templomot romboló, paptanárt megsebesítő szocialista-szabaddemokrata rohamosztagosokat.

Gyermekkorom emléke: kulákká minősített, szinte minden tulajdonuktól megfosztott nagyszüleimhez—rendőri fedezettel—besétált a tanácselnök testvére, és miután nem volt mi értéket rabolnia, hát lábosokkal, kanalakkal, födőkkel megrakodva távozott. Nem volt mitől tartania, rablása a sajtóban, rádióban „igazságosnak” minősített osztályharc volt.

Menekült délvidéki magyarok mesélik: a „felsőbbrendűnek” minősített szerb tanulóknak .joguk” van verni a magyar tanulókat, és aki sérelmezi ezt a jogalkalmazást, az könnyen megkaphatja az aszszisztáló hatóságoktól a „nacionalista”, „irredenta”, „Horthy-fasiszta” minősítést és annak vagyonvesztő következményeit.

Ma Magyarországon a szabaddemokraták főideológusa, Tamás Gáspár Miklós kívánja általánossá tenni az ilyen jellegű törvénytelenségeket. Magáévá téve azt az ötvenéves szóhasználatot, miszerint akik a kommunista ideológia és gyakorlat kritizálói, illetve ellenzékiek, azok csakis fasiszták, rasszisták lehetnek—az 1956 után felakasztottak szinte mindegyike megkapta ezt a minősítést—.javasolja, hogy „egy kis polgári engedetlenség keretében fölborogatjuk azokat a standokat, ahol a rasszista trágya bűzlik. Mindez macerás és kellemetlen”. Azt nem teszi hozzá, hogy az ellenzéki újságokat áruló bódék szétverése kockázatot nélkülöző cselekmény lesz, hiszen efféle kilengések fölött csak fasizálódó államgépezet hunyhat szemet. Mint a hatalom birtokosa, erről majd csendben gondoskodik.

Programja feketelisták összeállítását is szorgalmazza, miszerint „nácivá” minősített vállalkozók ne kaphassanak se megrendeléseket, se hitelt. Akik ezt megszegik — szintén a listára kerülhetnek. Köztudott tény, hogy ezek a listák már léteznek, és különösképp sajnálatos, hogy a szabad piacgazdaság filozófiáját valló Egyesült Államok magyarországi diplomáciája még csak fogadni sem hajlandó azokat az üzletembereket, akik erről a gyakorlatról beszámolnának és elmondanák, miért nem mernek hirdetni ellenzéki lapokban.

Matricák, plakátok „fasiszta” minősítéssel jeleznék — a szabaddemokrata óhajok szerint — azokat a helyiségeket, épületeket, ahol ellenzéki pártok székelnek, vagy ahol programjaik, sajtótermékeik megvásárolhatók. Az ötlet nem új, már Hitler követői is .Juden” feliratokkal ijesztettek el vásárlókat üzletektől és építményektől. Ha a szabaddemokrata hitbuzgóság a lakásokra is kiteljed, akkor lehetetlen nem gondolni a hugenotta házak Szent Bertalan éje előtti inkvizíciós jeleire.

Hitler a hírhedett kristály éj szakán ravaszul kipróbálta az addig csak megsejtett felismerését, azt, hogy a német társadalom teljesen védekezésképtelen a törvényen kívüli önkénnyel szemben. Verőlegényei nem ütköztek érdemleges ellenállásba, romboltak, raboltak, zsidót vertek—büntetlenül. Tamás Gáspár Miklós is ilyen törvények feletti babérokra áhítozik és ismerve a magyar társadalom apátiáját, elbutítottságát, közönyét — van esély ilyen bandavezéri trónus betöltésére. Ha nem is őáltala, akkor más által, van önjelölt bőven. Minket csak az vigasztalhat, hogy Hitler is átvágatta riválisa, Rohm torkát.

Századunkban két olyan ideológia volt, amelyik árnyékában nem független bíróságok ítélkeztek emberek fölött, vagy ezt a formalitást elkerülve közvetlenül pártkomisszárok döntötték el, hogy mennyire kell elverni „haszontalan, improduktív” papokat, „uzsorás” zsidókat, „kizsákmányoló” kulákokat vagy „irredenta, fasiszta” magyarokat. A két ideológia, a kommunizmus és a fasizmus annyira hasonló volt eszközeiben, hogy már József Attila sem akarta megkülönböztetni ezeket. Nyomasztó álmaiban a „fasiszta kommunizmus" eljövetele gyötörte. A zseni költő átlátott kora hazug ideológiáin, megérezte a titkolt borzalmakat és a még tervezett tömeggyilkosságokat is.

Nyugati történészek századunk népirtásának méreteit mérlegelve kommunista Kína elsősége mellett voksolnak. Az 1971. évi Walker-jelentés 61,7 millióra becsülte az 1949. évi kommunista hatalomátvétel óta elpusztítottak számát, az 1978. évi Dujardin-jelentés 63,7 millióra. Ebbe a számba nem vették bele az erőszakos kommunaszervezések miatt kitört észak-kínai éhínség 1959 és 1961 között elpusztult 30 milliónyi áldozatát.

Szolzsenyicin vitatja Kína elsőségét, ő 66,7 millióra teszi a Szovjetunióban 1917 és 1959 között likvidáltak számát. Ebbe a számba nem veszi bele az 1920—1921. évi Volga menti éhínség 5 milliónyi áldozatát és a harmincas évek eleji ukrajnai éhínség 8 millió halottját. Ez utóbbi éhínség kifejezetten a túlzott begyűjtés következménye volt jó termésű esztendőkben. Nyugati történészek — mint volt lágerlakót — elfogultnak ítélik Szolzsenyicint, ők hitelesebbnek tekintik a KGB archívumából származó adatot, az 1928—1952 között elpusztítottak 42 milliós számát. Azt azonban ők sem vitatják, hogy 1917 és 1928 között milliószámra voltak ma már nem dokumentálható kivégzések.

Hitler elbújhat a maga 11 millióra becsült áldozatával a kommunistáknak csupán két országban elért tízszeres teljesítménye mögött — igaz, ideje sem volt annyi. Egy hónapra számítva valószínűleg Pakisztán tartja a rekordot: fél év alatt 7 millió hindit és „szakadámak” minősített bengálit ölt meg az ország hadserege Kelet-Bengáliában. A tömeggyilkosságok havi intenzitásában a kambodzsai kommunista Pol Pot-rezsimé a második helyezés, itt 40 hónap alatt 5,2 millió, azaz havonta 130 ezer embert öltek le.

Az adatokhoz egy módszertani megjegyzést mellékelnem kell: az országaik jó hírnevére kényes nyugati történészek a háborús cselekmények „velejáróit” — ágyúzások, bombázások polgári áldozatait — nem veszik bele ezekbe a számadatokba, így mentesülnek mintegy 850 ezer japán és 950 ezer német — és ki tudja, mennyi vietnami — halott beszámításától. Emiatt persze a náci Németország számlája is milliókkal kisebb. A Franciaországban halálra éheztetett másfél milliónyi hadifogoly miatt szerintük az éhezés is a háború „ velej árój a”—így a szovjet lágerekben éhség és legyengültség miatt elpusztult hadifogoly és külföldről elhurcolt milliók sem részei a tömeggyilkosságokat elemző statisztikáknak.

Az adatokkal illusztrálni kívántam, hogy milyen következményekkel járhat a pusztító, embertelen ideológiák hatalomra jutása. Hiába hiszik azt a gyávák és a közömbösek, hogy ha semmit sem tesznek, megúszhatják ezt a kort: a történelem azt igazolja, hogy a keretlegényeket, verőembereket folyton foglalkoztatni kell. Devalválni kell a néhány ezer tudatos ellenálló életét több milliónyi áldozat között! Ha kívülállók módjára a járda széléről nézik a Tamás Gáspár Miklós által javasolt különítményesek standborigató tevékenységét — ellenállás esetén az ütlegeléseiket —, akkor úgy járhatnak, mint azok a jámborabb németek, akik évtizedes sötét éjszakával cserélték fel azt az általuk átdekkolt kristályéjszakát, amikor talán még ellen lehetett volna állni.

Magyarországon riasztó társadalmi és gazdasági folyamatok zajlanak le ezekben az években. A gazdaság fejlődése valamennyi posztkommunista ország között a leglassúbb, és csak egy erőteljes sajtómonopólium tudja eltitkolni, hogy ez a kormányzat még a nem túl ötletdús szomszédainál is alkalmatlanabb az ország vezetésére. A sajtószabadság már a második éve visszacsúszott félszabad állapotba — az ENSZ mellett működő Freedom House jelentése szerint —, míg a sokat csepült Antall-Boross-érában még a „teljesen szabad” kategóriában volt. Az elmúlt években — a World Economic Forum elemzése szerint —jelentősen romlott az ország versenyképessége, 49 ország közül a 46. helyre csúsztunk vissza, Oroszország mellé. A versenyképesség romlása összefügghet azokkal a Tamás Gáspár Miklós által javasolt — a gyakorlatban már funkcionáló — listákkal, amelyek politikai hovatartozás szerint rangsorolják vagy teszik feketelistákra a vállalkozókat. Nem az kap állami, önkormányzati megrendelést, aki a piacgazdálkodás törvényei szerint többet, jobbat és olcsóbbat termel—hanem a „mi tehenünk botja”. Erre csak egy legutóbbi riasztó példa a magyarországi kőolajkutatás jogának átjátszása egy minden tapasztalatot nélkülöző, frissen alapított, ismeretlen fantomcégre.

Magyarország a gazdaságilag szabad kategóriából — szintén a Freedom House jelentése szerint— visszacsúszott a félszabad állapotba. Egy, az előző kormányban volt pénzügyminiszter szerint még a félszabad jelző is hízelgő, annyira maffiózó érdekcsoportok uralják a gazdaságot. Nem csoda, hogy leblokkolt az ország gazdasági növekedése szomszédaihoz mérten. Az már természetes, hogy romlott az ország bankok szerinti hitelképessége, nőtt a befektetéseknek nem csupán a gazdasági, hanem a politikai jellegű országkockázata is.

Az emberi jogok helyzete is romlott Magyarországon. A kormány annyira zokon vette ennek a nemzetközi vizsgálóbizottságnak a jelentését, hogy — több évtizedes gyakorlatát visszaidézve — titkosíttatta a neki megküldött részleteket. A szociálliberális sajtó mindezt fedezte és minden kritikára „szélsőséget”, „fasisztát” kiabált.

A korrupciós skálán is romlott a helyezésünk, Bolívia—ott jobb a helyzet—ésTörökország közé csúsztunk le. Ma már a pénzügyminiszter is nyilvánosan panaszkodik beosztottai — a vámosok és az adószedők — megvesztegethetőségére.

A korrupt és pártvazallusként működő államigazgatás szükségszerű kelléke egy, a társadalom védekező reakcióját firtató kristályéjszaka megrendezésének. Magyarország kristályéjszaka előtt áll —és csak tőlünk függ ennek az éj szakának a hosszúsága. V,

Egyre nyilvánvalóbbá válik, immár a külföld előtt is, sajnos, hogy a mai magyarországi kormánykoalíció hatalomra kerülésének két éve alatt a lakónép életszínvonalát majdnem egynegyedével csökkentette, és az általános erkölcsi, emberi értékek súlyos válságába „vezette” a honpolgárok mindennapi életét. Már ha „vezetésnek” lehet nevezni a kisebbik és nagyobbik koalíciós partner állandósult vitáit, az egymásnak ellentmondó „kormányzati szempontokat” és az ennek következtében hozott kapkodó intézkedéseket, törvényeket, jogszabály-módosításításokat.

Bizonytalan rend szabadságában élünk; az emberek egymás közti kapcsolataiból hiányoznak a bizalom, becsület, tisztesség fogalmai, minden demokratikus társadalmi rend felé igyekvő nemzet hétköznapjainak értékmérői. Ugyanis a közismert Freedom House-jelentés szerint már nemcsak a sajtó korlátozottan szabad Magyarországon, hanem a gazdaság is. Jóllehet óvatosan kell bánnunk mindenfajtajelentéssel, de tagadhatatlanul föllelhetjük bennük az igazságot.

Hogy a Freedom House-jelentést mennyire befolyásolta az a tény, hogy a jelen kormány kezdetben gazdasági katasztrófával riogatta a világot, később a valós bajokat eltakarni kívánó -— már a kádári korszakból ismert módszer szerint —, az eredményeinket túlzóan felnagyító öndicséretbe csapott át, azt nem tudhatjuk. Az viszont tény, hogy nagyüzemi szinten — a politikai hatalom segédletével —folyik e kis hazában a lopás, a csalás, a sikkasztás, súlyos milliárdokkal károsítva az adófizető polgárokat és az államkasszát.

Olykor, gazdasági botrányainkat, hétköznapi életünk erkölcseit tekintve, felidéződik a történelemben kissé tájékozott magyar állampolgár előtt is, hogy az 1929-es amerikai gazdasági válság idején, mely átterjedt Európára is, milyen emberi morál alatti, jellemtelen gengszter-módszerekkel (a bunkósbotos pénzbehajtástól az egymás „törvényes" gazdasági tönkretételéig) hozták össze dollármillióikat azok, akikből tekintélyes üzletemberek, bankalapítók és -vezetők lettek, s akiknek fiai, unokái már „természetesen” elfogadott magas társadalmi rangnak örvendhetnek. A politika és a gazdaságtörténelem íratlan szabályai szerint pedig akadnak közülük néhányan, akik szakemberként most hasonló „vadkapitalista” légkört teremthetnek tanácsaikkal, pénzügyi beruházásaikkal (még inkább a haszon kivitelével) nálunk is, s mindezt egy immár mandátumának félidejéhez érkezett, bizonytalanul kormányzó koalíció segédletével.

Föltehetőleg ezt a „légkört” kezdi észrevenni Horn Gyula miniszterelnök is, aki a hazai és külföldi erők által működtetett feketegazdaság bűnözői, a többmilliárdos jogtalan haszonélvezők ellen próbált föllépni egy újabb ötletével, nevezetesen egy Központi Nyomozóhivatal létrehozásával. A belügyminiszter Kuncze ezt első pillanattól ellenezte (magától értetődően pártja, az SZDSZ is), sőt, az ellenzék vezetői is úgy vélték, nem lehet a gazdasági visszaélések elleni küzdelem egyik elemét kiemelni, s ezzel egyidejűleg nem növelni az ügyészségek és bíróságok hatékonyságát.

Ha figyelembe vesszük, hogy 1993. január elseje óta 62 kiemelt kárértékű, vádemelésre átadott ügyből a bíróságok a mai napig egyetlen jogerős ítéletet sem hoztak, és jelenleg húsz olyan szervezet van, amely jogosult a gazdasági visszaélések ellenőrzésére, úgy valóban talán a meglévő szervezetek és főként az ügyészségek és bíróságok hatékonyságát kellene növelni. Persze az átlaginformációkkal olykor szándékosan félretájékoztatott honpolgár nem tudhatja, milyen politikai és gazdasági erők hatalmi játéka folyik a háttérben. Mindenesetre ismét hetekig tartó vita zajlott az ötletnek ellenálló kisebbik kormányzó párt belügyminisztere (és pártjának vezetői) és a javaslattal előálló miniszterelnök között, amely — már nem először—a miniszterelnök vereségével végződött. Ugyanis kétharmados többséggel lehetett volna csak létrehozni ezt a hivatalt, erről pedig szó sem lehetett. De Hóm—fönt a miniszterelnöki Hom-fokon — megmakacsolta magát és kijelentette május 17-ei nyilatkozatában, hogy az SZDSZ és a belügyminiszter egyetértése nélkül is, saját kezdeményezésére, kisebb hatáskörrel ugyan, de mégiscsak létrehozza ezt a hivatalt, mert — így a miniszterelnök — „már a tarsolyomban van legalább nyolc-tíz olyan ügy, amelyben azonnal elindítható lenne a nyomozás".

Kérdés: kiket érinthetnek ezek az ügyek? Talán a különböző politikai hatalmukat felhasználó és azt a gazdasági életben kamatoztazó MSZP-és vezetőket? Saját pártjának embereit? Vagy a miniszterelnök már kezdi érezni, amit az egész ország lát, hall és főként a médiumok hihetetlen agresszivitása révén megtapasztalhat, hogy valójában a kisebbik koalíciós párt, az SZDSZ irányítja a kormányt?

A gyalogjáró honpolgár megint csak kapkodhatja fejét, ha egyre romló hétköznapi nyomorúsága közben kedve lenne ezen töprengeni.

Persze, érezzük, hogy kellene már végre tenni valamit az amerikai gengszter-korszakot felidéző vagyongyűjtés ellen, talán egy hivatal felállítására is szükség lenne, ha már a jelenlegi hatóságok, szervek teljesen érthetetlen módon nem dolgoznak hatékonyan, de az is kérdés, mi lenne belőle. Lehet, hogy egyesek felhasználhatják arra, hogy eltakarítsák karrieijük útjából az ellenfeleiket? Arról nem is beszélve — a magyar történelem félmúltjából már ezt is megtapasztalhattuk —, az eredetileg bűnüldözés céljára felállított külön vagy „különleges” szervezetek a politikai hatalom gyarló eszközeivé is válhatnak.

Egy tény, már Medgyessy Péter pénzügyminiszter is úgy nyilatkozott, hogy „az állami intézmények jelentős része, finoman fogalmazva, megközelíthető”. Vagyis a politikai és gazdasági élet hierarchiájában legfölül, középütt és persze a hétköznapok szintjén is, mindenki megvesztegethető.

Elérkeztünk volna egy balkáni vagy dél-amerikai szintű társadalom erkölcsi közhangulatához és szellemi szintjére? Vagy ez lenne a cél? Hiszen a Világgazdasági Fórum május 29-én közzétett, negyvenkilenc országot felölelő ranglistájának jelentésében már így is a sereghajtók között vagyunk, csupán három országot: Venezuelát, Brazíliát és Oroszországot előzzük meg. És ezen nem is csodálkozhatunk, mert például 1995 végén az árszínvonal több mint 28%-kal volt magasabb, mint egy évvel korábban, és 1994 kezdeti hónapjaiban még a lakosság 18-19%-ának volt lehetősége takarékoskodni, idén viszont ezt már csak 3-4% teheti meg. Ez lenne a következménye annak, hogy az MSZP egyértelműen a kisebbik koalíciós párt, az SZDSZ gazdasági programját hajtotta és hajtja végre, azé a pártét, amely a legkevésbé figyel a társadalomra, és mindennemű elképzeléséből hiányzik a társadalmi szolidaritás, sajátos liberalizmusával „vadkapitalista” erkölcsöt hirdet?

Ebből következően, sajnos, tény az is, hogy nincs szellemi-lelki támasz a hétköznapi élethez. Nem elég az egyre elviselhetetlenebb megszorító intézkedések sorozata — a kenyér kilója hamarosan a 100 Ft-ot is elérheti, a 35 Ft-os metrójegy helyett bevezetik a 85 Ft-os átszállót (az olcsóbb csak néhány megállóra lesz érvényes, miközben több százezer utas „átszállva" közlekedik), a gyermekes családokat érintő támogatások elmaradásáról már nem is beszélve —, eközben folyik a szellemi agytakarítás. Hogy felejtve 1100 éves múltját, odavettessen koncnak a lakónép az újgazdag maffiózóknak és külföldi befektetőknek a közjóért hozott, nem kis mértékű anyagi áldozatkészségének mellőzésével.

Mert mire véljük, hogy eltelt fél esztendő, és a nemzet polgárai szinte észre sem veszik, hogy 1100 éves honfoglalásunk jubileumát kellene valóban országszerte ünnepelni minden lehetséges reklámeszköz felhasználásával, a médiumokról nem is szólva? Láthatjuk ugyan némely helyen, például egy virágcsokor mögül kikandikáló, bárgyún mosolygó hölgy óriás-plakátját .Nyitottan a világnak, nyitottan a világra, 1100 év Európa szívében” értelmetlen felirattal (hogy ez mit jelképez, azt senki nem érti), a televízió is elkészítette 250 millió forintért az Esti Híradó után sugárzott Magyarok Cselekedetei című ötperces (a rádióműsorban mindössze MC-nek jelzett!) elképesztően alacsony színvonalú, a magyar történelmet zagyván, „modemkedve” összekeverő műsorát, időnként megjelenik egyegy cikk is, de semmiképpen nem hatja át az ország emlékező szellemiségét, a minden nemzet életében — s különösen egy ilyen kis nép életében — az önbecsülést növelő, ünnepi, millecentenáriumi évforduló hangulata. Nem felejtve azt sem, hogy a magyar iskolák alapításának 1000 éves évfordulója is most van, hiszen 996-ban Pannonhalmán épült a Szent Márton Hegy-i bencés kolostor.

Tudjuk, hogy 400 müliárd folyt be az energiaszektor eladásából, és ennek tizedrésze kellett volna csak a világkiállítás megrendezéséhez, nem is egy összegben, hanem több évre elosztva. Az akkori ellenzéki MSZP, amely szintén a kiállítás megrendezése mellett volt, vajon milyen meggondolásból vonta vissza, immár az SZDSZ-szel kötött koalícióban ennek a világkiállításnak a megrendezését? Amelynek megnyitóját május 9-én, a Petőfihíd budai hídfőjénél, több tucat ország részvételével kellett volna megtartani. Ehelyett ugyanitt, az EXPO zászlóskertjében szomorú „megnyitóra” és egyúttal „bezárásra” került sor, másfélszáz ember jelenlétében. Hogy a fél éven át várt, legalább 6 millió külföldi komoly bevételt jelentett volna, ez sem érdekelte a jelen kormányzó koalíciót. A cél: minél kevesebbet beszéljünk történelmi múltunkról és nemzeti hagyományainkról.

Az MDF, a KDNP és a FIDESZ vezetőinek május 20-tól tartott közös megbeszélései egy hosszú távú együttműködés megalapozását, esetleges választási szövetség kialakítását eredményezhetik, ami némi reménnyel töltheti el e nemzeti demokratikus, polgári érzelmű lakosságot. Talán jó néhányunknak eszébe juthat Széchenyi mondása: „Merjünk nagyok lenni!” Vagy talán nekikeseredve, székely-góbés észjárással fölsóhajtunk: Uramisten, ha már nem segítesz, legalább nézzed, mit csinálnak velünk!

Győrffy László