Nyugati Magyarság, 1996 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1996-06-01 / 6. szám

4. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 1996. június Demokrácia, oh! DOMONKOS LÁSZLÓ: Trianon gyermekei (Folytatás az 1. oldalról) Ehhez kapcsolódik mindaz, ami a sajtó területén történik. Miközben azt mondjuk, hogy többpártrendszer és de­mokrácia van, azonközben van egy több mint kétharmados parlamenti többséggel rendelkező szocialista-sza­baddemokrata kormánykoalíció, szem­ben a statisztaszerepre kényszerített el­lenzékkel, van egy, a kormányt hol nyíl­tan, hogy burkoltan támogató (olykor műellenzéki) sajtóhatalom, van egy köz­­társasági elnök, akit a Szabad Demok­raták Szövetsége küldött erre a magas közjogi méltóságra, és van egy, a jelen­legi kurzushoz közel álló gazdasági ha­talom. A polgárok közül - nemcsak a nem­zeti oldalon - sokan érzik úgy, hogy na­gyobb a kiszolgáltatottságuk, mint ami­lyen a pártállami időkben volt. Azért érzik nagyobbnak, mert azt hallják és úgy tudják, hogy Magyarországon ma demokrácia van. De van-e demokrácia? A hazai napi­lapok között hol találunk egy hitelesen konzervatív szellemiségű ellenzéki la­pot? Egyedül az Új Magyarország jöhet szóba, de már az is vergődik. Persze lehet azt mondani: ugyan kérem, a piac eldönti ezeket a kérdéseket. Ha egyszer nincs igény a nemzeti oldal sajtójára, akkor annak ki kell halnia. Ugyanakkor elfelejtik hozzátenni, hogy a sajtópiac nálunk egy félelmetesen manipulált piac. Itt a hirdetések egyoldalú leosztá­sával csak liberális és baloldali arculatú napilapokat támogatnak (tisztelet a rit­ka kivételeknek). Ezt a Pest Megyei Hírlap megszűnése előtti időkben szer­zett személyes tapasztalat alapján is ál­lítom. Jogosan kérdezhetjük: hol van itt a társadalom beleszólásának a joga és a lehetősége? A nemzeti oldal sajtója tehát rendkí­vül nehéz helyzetben van. De ha a jelen­legi hatalom egy kicsit is igényt tart arra, hogy demokratikusnak vagy akár látszatdemokratikusnak tartsák, akkor ennek fizesse meg az árát. Találja meg azokat a törvényes eszközöket, ame­lyek lehetőséget nyújtanak az ellenzéki lapok—természetesen nemcsak a napi­lapok — életben tartására. Vannak erre megfelelő technikák. A Magyar Újság­írók Közössége ezzel kapcsolatban már vázolta az elképzeléseit és szeretné eze­ket a tervezett sajtótörvényben viszont­látni. Egyes nyugati demokráciákban van rá példa, miként lehet meghatározó szellemi-világnézeti irányok jelenlétét biztosítani az írott sajtóban (is), magya­rán életben tartani veszteséges lapokat jól kidolgozott, törvényileg garantált tá­mogatási rendszerrel (például a hirde­tést nem tartalmazó oldalak után adott támogatással) annak érdekében, hogy ne tűnjenek el fontos sajtótermékek, ne sérüljön a sajtó, a véleménynyilvánítás, az információ áramlásának szabadsága, s ezáltal maga a demokrácia. Nem tudjuk, hogy a nemrég elfoga­dott médiatörvény az elektronikus sajtó vonatkozásában hoz-e kedvező válto­zásokat a maga területein, de biztos, hogy a jelenlegi állapotok sokáig már nem tarthatók fenn, és ezt fel kell ismer­niük azoknak is, akik nem szimpatizál­nak velünk. Látniuk kell, hogy nem le­het kisajátítani, hitbizományként ke­zelni a sajtót, és azt sem lehet megtenni, hogy olyan kollégákat állítanak a he­lyünkbe, akik kellő fizetségért fogal­maznak a mi gondolatainkhoz hasonlót. Ugyanis az nem lesz hiteles. Pár évvel ezelőtt egy Nyugaton élő, magyar származású politológus pro­fesszor azt tanácsolta a magyarországi liberális-baloldali erőknek: ne enged­jék meg a jobboldalnak, hogy kisajá­títsa a nemzeti politizálást. Tanácsolta ezt annak ellenére, hogy ő maga bírálta az úgynevezett nacionalizmust, illetve a nacionalista világképet. Tehát arra biz­tatta a nemzetellenességéről elhíresült oldalt, hogy szakítva a korábbi gyakor­lattal, folytason nemzeti politizálást. Ez az ötlet - megvalósulása esetén - igen­csak fura helyzetet teremtene, hiszen amennyiben ugyanaz az oldal próbál­kozna a nemzeti politizálással, amelyik önös érdekeitől vezettetve néhány éve kihúzta a magyar társadalom alól a sző­nyeget, akkor ez nem lenne más, mint a határtalan cinizmus megnyilvánulása. Fel kell tennünk a kérdést: ugyan mi­féle szerepet, sorsot szánnak nekünk a saját hazánkban? Vajon mit kellene ten­niük azoknak, akik a magyar értelmiség jelentős részét alkotják, valamilyen té­ren már bizonyítottak, s csupán az a bű­nük, hogy a nézeteik nem egyeznek a hatalmon lévőkével? Emiatt kell el­süllyedniük, perifériára szorulniuk? Reméljük, hogy lesznek pozitív vál­tozások, s nemcsak a sajtó vonatkozásá­ban, de bizonyos jelek arra utalnak, hogy ezt csak egy határozott politikai váltás lesz képes előidézni. (Elhangzott a Püski Kiadó által megje­lentetett Magyar Ösvény c. kötet bemuta­tóján, a New York i Árpád Hall-ban, 1996. május 10-én — szerkesztett vált.) —Hol van a régi ország, Szindbád úr? —A lelkekben — felelte csendesen a hajós. (Márai Sándor: Szindbád hazamegy) Ám vajon ott van-e még? — kérdez­hetjük kétkedve és szomorúan, immáron több mint háromnegyed évszázad múl­tán. Hiszen még nem 76, hanem mind­össze 36 év telt el, midőn egy valamikori premontrei szerzetes, bizonyos Zimándi Pius ezt úja naplójába: „1956. június 4., hétfő. Trianon évfordulója. De ki gondol ma már Trianonra? Amikor talán még annál is nagyobb bajban ül a nemzet. Senki sem beszél ma már Trianonról, az .ezeréves határok'-ról. Az igények le­csökkentek. Mindenki boldog lenne, ha a trianoni határokon belül ugyan, de ismét független és magyar lenne itt a világ, de­mokratikus berendezkedéssel, ha nem volnánk többé orosz gyarmat és kommu­nista állam.” 1956 óta nemzedékek nőttek föl, a­­melyek nem tudták, milyen nyelven be­szélnek a székelyek, milyen múltja van Szabadkának vagy Kassának, miért Ungvár Uzsgorod, és miért szólhatnak dalok Kolozsvárról. Senki sem csodál­kozott azon, hogy ,jugók” jöttek orkán­kabátot, farmert és konyakot árulni Sze­gedre, „románok” kínálják portékájukat a Váci utcában és munkaerejüket a Moszkva téren, „oroszok” piacoznak Nyíregyházán és „cseszkók” beszélget­tek a magyar katonákkal 1968-ban Lo­soncon. Az utóbbi hét-nyolc esztendőt, a nagyjából 1987-től máig tartó időszakot tegyük most egyelőre zárójelbe. Az a­­ny aországi, a csonka-magyarországi ma­gyarsággal 1945-től jó négy évtizeden át folyamatosan végzett tudat-műtét után a tízmillió lelkes beteg olyan sajátos agóni­ába esett, hogy önnön csonkulását már nem is érzékeli. És ha körbepillantunk a több mint ezer éven keresztül Magyarországhoz tartozó, máig magyarlakta területeken: a kép, bármily hihetetlen, alig kedvezőbb. Bármennyire fájdalmas is, ki kell mon­dani: ez a háromnegyed évszázad a Kár­pát-medence legszomorúbb sorsú ma­gyarjaiban is irtózatos pusztítást végzett. És nem csupán anyagiakban és lélek­­számban, de a tudatban is. Az erdélyi magyarságot, alélekszám­­ban, a kulturális-szellemi történelmi ha­gyományokban egyaránt legnagyobb nemzetrészt a mind kevesebb számú értő és érző anyaországi tradicionálisan „a fajta elitjének” tartotta és tartja. Rengeteg okból joggal. Sokan csak legyintenének és civilizációs-modernizációs fejle­ménynek vélnék csupán, amit a sűrűn ar­rafelé járó és kellően figyelmező észre­vesz: lakodalmas rock-zene bömböl Sep­­siszentgyörgy piacán, és Korondon mennyivel több a bóvli, mint az igazi ér­ték, hogy apesti vagy pécsi ügyeskedőtől legföljebb!) csak ha nyelvjárásban és esetleg lehetőségeiben különbözik (ám utóbbit a kellő agyafúrtsággal jócskán el­lensúlyozza) a — magyar — „vállalko­zó”, „pénzcsináló”, fél-maffiózó Udvar­helyen, a Dreher-reklámmal fogadó, a magyarországihoz megszólalásig hason­lító füstös éjszakai bárban nagyhangúan fölényeskedve. És hány, de hány értelmi­ségitől hallani a budapesti tömegkom­munikáció jótékony hatásaként „a más­ság” dicséretét. Példák — hasonlók —jócskán sorol­hatók és persze nemcsak Erdélyből. Csakhogy legalább félig-meddig lerom­bolandó mítoszok mellett a híres Szabó Dezső-i „éhes hassal nem lehet a Him­nuszt énekelni” acélkemény szorítása áll a túlsó oldalon. Kárpátalján nagyjából magyarországi vagy annál is magasabb árakon 1500-2000 forintnak megfelelő összegű fizetésekhez kínálnak nyugati és anyaországi portékákat, a Délvidéken évek óta minden tél végén lecsupaszított fák közötti vagy éppen fátlan országuta­kon kell autóznunk, hiszen mindent eltü­zeltek már — a meszesgödör szélére ta­szított emberi létezés miféle tudattorzu­lásokat tárhat még elénk? És hiába gon­dolnánk, hogy a most már ismét majd­­nem-tilos magyar Himnusz Erdélyben „majd a dac, a csakazértis” pszichózisát hozza elő szükségszerűen, és hiába vél­nénk, hogy a magyar zászlók és szentko­ronás címerek Kárpátalján a „ha szabad, majd a többi is...” következtetést hordoz­zák. A kép ennél jóval sötétebb, baljós, komor árnyalatokat mutató, ha nincs is híján az eredetiségnek. És akkor a legin­kább kétségbeej tőről még egyetlen szót sem ejtettünk. 1994 májusában történt valami. Vá­lasztások voltak Magyarországon. A végeredmény közismert. A következ­mények is. Égyre jobban. Már 1993 második felében és 1994 elején látni, sejteni lehetett az elkerülhe­tetlent. Az 1920-ban megvont és 1947- ben újra szentesített államhatárokon kí­vül is. És mit tesz minden magyarok Is­tene: egy esztendő sem telt el azóta, s a korábban kisebbfajta Kárpát-medencei csodát végrehajtott, hősies délvidéki ma­gyarság szervezeteiben, egységében (te­hát az elnyomó hatalommal szembeni ellenállás hatékonyságában is) romok­ban hever. A VMDK-t a Magyarországra ügyesen figyelők sajátságosán ügyes bolsevik módszerekkel szétverték, noha „hivtalosan” létezik. Az RMDSZ-t fo­lyamatosan próbálják — korábbi kísér­leteket is meghaladó mértékben — bom­lasztani, s noha máig ez nem járt ugyan látványos szakadással, a növekvő bátor­talanság, az elbizonytalanodás, a látszat­egység mögül árulkodóan kilátszó, fo­lyamatos defenzívából kitömi képtelen erőtlenség mind elszomorítóbb. Kárpátalján szintén osztódás, táma­dások a KMKSZ, Fodó Sándor ellen, növekvő közöny a rettenetes nyomor­ban. És mivel látszik, az idő mostanra a kulturált, higgadt, a megosztottságon a legszebb értelemben „pluralistán” felül­emelkedni képes egységes ellenállás po­­litizálási kényszerűségét dobja elénk, az elszakított nemzetrészek között élre ke­rült az, amelyet eddig az előbbi összefüg­gésekben nem is emlegettünk: a Felvi­dék. Persze viták, nyomorúság, kény­szerű és jó ősmagyar szokás szerinti „be­tartások” és széthúzások sorozata arra­felé sem ismeretlen: ma a legtöbb érett, ugyanakkor kellőképpen radikális és okos politikai-közéleti személyiséggel, a legdinamikusabb, a lehető legtöbbet el­érni képes magyar szellemi-közéleti-po­­litikai erőtérrel a Felvidéken rendelkez­nek. Átvették a vezetést. Itt tartunk most. Mindeközben idehaza: nagyjából az 1956. június 4-ei állapot, váltig. Mond­hatnánk, hogy az 1987—88-ban felsza­kadt gátak, a korszakos tény, hogy nem­csak Trianonról, de az elszakított magyar milliókról is közel négy és fél évtized után végre, egyáltalán, újra beszélni lehe­tett, vagyis az eltelt hét-nyolc év a maga relatív súlyával mégsem múlt el nyomta­lanul: ez a vigasz is majdhogynem az ön­áltatás kategóriájába tartozik. Lelkes és szerencsés családi háttérrel-neveltetés­­sel rendelkező vidéki kisértelmiségiek, nosztalgiázó régi világbeli öregurak (na­gyobb részben Nyugaton, kisebb részben itthon), áttelepült erdélyiek és (újabban) délvidékiek, egy-két egyetemi-főiskolai körből, tudósból kinőtt érdeklődő csoda­bogár — nagyjából kész is a kör, a tábor, mely például tavaly a nemzetgyilkos csa­pás háromnegyed évszázados évforduló­ján megrendelőit és emlékezett. Mialatt Szlovákiában, Ukrajnában, Romániá­ban, Kis-Jugoszláviában: megfélemlí­tett, kiábrándult, napi túlélési harcaikat vívó százezrek, megtizedelt és kétségbe­esetten kapkodó értelmiség, apatikus jö­vőkép és váltig dédelgetett álomország- Magyarország a meggyötört szívek leg­mélyén. A végzet változatos formákat talál egy mégoly életképes nemzet elpusztítá­sára is. Hiszen az anyaországban a Ma­gyar Köztársaság kikiáltását követő he­tedik esztendő közepén: az elbutultság és a totális közöny mellett mindinkább nö­vekvő indulatok—- melyek tudvalévőén nem válogatnak és nem differenciálnak. Az elmilliomosodott egykori kommu­nistákat meg a hazaáruló kozmopolitákat szidó vadmagyar már öklét rázza a mun­kaerőpiacon konkurrens „román” meg a „linkóci, ügyeskedő jugó” felé, a déli ha­tár mentén százak és százak gazdagodtak meg jól bevált benzincsempészési tran­zakciókból. Röpke pár év.alatt lön pedig Magya­rok Világtalálkozója és lélekben 15 mil­lió magyar miniszterelnöke, évek hosszú során át tartó mindenféle segélyakciók, Határon Túli Magyarok Hivatala, alapít­ványok és új Kárpát-medencei testvérvá­rosok és -községek és még sorolhatnánk. A Kis Trianon palota összefirkált oldala csúfondáros maradandósággal díszeleg Clemenceau, Berthelot és a többiek dicső fővárosától alig néhány kilométernyire. Európa és „népek hazája, nagyvilág”, kihez bátran kiáltanánk, „átjárható hatá­rokról” beszél, hideglelős sietséggel és monotóniával. (Ugyan pillantsanak már egyszer körül Záhonynál a hídon, de jó szívvel ajánlhatom Nagylakot vagy Röszkét is.) És ezen határok — nekünk biza ama trianoniak — majd „légiesül­nek” is, ugyebár. Majd. Égyszer. Mint a kommuniz­mus — vagy a Messiás — eljövetele. Közép-Éurópában határmódosítás­ról — békésről, természetesen — be­szélni, ilyesmit még csak megemlíteni is politikai-diplomáciai körökben olyan, mint az úri szalonban illumináltan illet­len szót kimondó férjére ráförmedő nej erélye: „Ah, Egon! Aber nicht vor dem Kind!” Igen: gyerek — infantilizált nép — előtt nagyon kell vigyázni, mit mondunk ki hangosan. Még eszébe jutna róla va­lami. Jobb, ha nem is gondolunk ilyes­mire. (így még csak elhallgatni sem kell semmit.) Nemcsak mélységesen illetlen — nekünk — az ilyesmi Európában, de hihetetlenül maradi és „korszerűtlen” is. És természetesen a legmesszebbmenő­kig „irreális”. Mert annak neveztük ki. Illetlenségekért pedig a jól bevált Euró­pában csúnyán megszólnának bennün­ket, végtére is nem vagyunk mi háborúzó szerbek vagy egyesülni akaró, háború­vesztes németek, csak... Csak magyarok. Trianon gyermekei, mindahányan. A PAULUS Vagyonkezelő és Pénzügyi Tanácsadó Rt. (Kanadai-magyar vegyesvállalat) AJÁNLOTT SZOLGÁLTATÁSAI AZ ÖNKORMÁNYZATOK SZÁMÁRA Helyi, térségfejlesztési tanulmánytervek és a befektetési projektek kidolgozása, menedzselése Jelentős témákban nemzetközi információs memorandumok, tender-dokumentációk összeállítása, a tenderek lebonyolítása Termálvíz- és gyógyvíz-hasznosítási projektek kidolgozása és menedzselése Ingatlanhasznosítási, -fejlesztési tervek kidolgozása, a hasznosítási pályázatok előkészítése és lebonyolítása Önkormányzati költségvetések átvilágítása és likviditásjavító alternatívák kidolgozása Közműfejlesztési, környezetvédelmi beruházások előkészítése és többforrású finanszírozásának megszervezése Konkrét témakörökben konzultációs és tanácsadási szolgáltatást is nyújtunk. Címünk: 1028 Budapest, Medve u. 28. Tel./Fax: 202-3692 V_______________________________________________________/

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents