Nyugati Magyarság, 1996 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1996-05-01 / 5. szám

6. oldal

Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident

1996. május

PLESKONICS ANDRÁS:

A nemzet pillére a család

A régi háromgenerációs családmodell újjászervezése mint a vidéki magyarság

megmaradásának és felemelkedésének egyik lehetséges útja

A nemzeti megmaradás és felemelkedés útja

(„Hogy Magyarország magyar ország maradjon...")

Egy koncepciópályázat díjnyertes dolgozataiból

2. (befejező) rész

Ezeknek a hajdanvolt háromgenerációs családoknak az előnyei közül ha csupán azt emelnénk ki, hogy mennyivel könnyebb lehet elviselni a gyámolítást, a gondoskodást az arra rászorulóknak azok részéről, akikkel szülői, testvéri vagy gyermeki szeretet hatja át kettejük kapcsolatát, már maga az egy óriási különbség. De nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy ezeknek a ma nélkülözhetetlen intézményeknek a fenntartása milyen horribilis összeget emészt fel országos méretekben, és a legjobb szándék ellenére sem képes azt nyújtani a rászorultaknak, mint ami rendeltetésszerűen a feladata lenne.

Ugyancsak ezzel összefüggésben érdemes elgondolkodni azon, hogy menynyivel kevesebb tehertételt jelent önmaga számára az az idős vagy csökkent munkaképességű ember, aki a családi munkamegosztásban — ha bármily kis mértékben is — ki tudja venni a részét. Könnyebben telnek napjai és nem érzi oly mértékben tehernek magát szerettei körében. Legtöbbjük ezért nem adta fejét az ivásra vagy, ami még ennél is szörnyűbb, az önpusztításra. És még mindig nem esett szó arról, mit jelentett a nagy családban való életvitel a felnövekvő nemzedék szempontjából.

Az 5-6 éves gyermek már el tudott végezni olyan apróbb feladatokat, megbízatásokat, amellyel idejében kialakult benne a kötelességtudat, a munkának mint lételemünknek a megszokása, amit, ha idejében nem ismer meg valaki, abból soha nem lesz igazán jó, kötelességtudó, fegyelmezett ember. Ezek az ifjak nem értek rá unatkozni. Játszottak, amikor annak volt az ideje, és dolgoztak, amikor testreszabott munka akadt számukra. Ismeretlen fogalom volt a csavargás, a bűnözés, nem is szólva arról a ma már lassan tömegméreteket öltő pótcselekvésről, mint a garázdaság, a szipózás és más ehhez hasonló káros időtöltések.

A nagy családban mindenért meg kellett dolgozni, és mert minden a közösségé, a családé volt, az értékeket, a javakat meg is kellett becsülni. Egy morzsányi élelem sem kerülhetett a szemétbe, még azoknál a családoknál sem, ahol a jólét volt a jellemző. A munkának becsülete, az értéknek értékrendje volt. És ez nem világnézet, műveltség vagy osztályhelyzet kérdése volt, hanem erkölcsi alapkövetelmény, aminek megszegése fel sem merülhetett egy normális ember fejében. Teljességgel érthetetlen, de napjainkban — amikor a szegénység különféle drámai megnyilvánulásairól beszélünk — a pályaudvari és az iskolai kukákban félig elfogyasztott, netán teljesen érintetlenül eldobott kiflik, sajtok, gyümölcsök tömege látható. Ha mindezt nem a saját szememmel láttam volna, egyszerűen nem hinném el. Ez ennek a kérdésnek a nevelési, erkölcsi, szokásrendi oldala kicsiben, de van ennek épp elég megnyilvánulási formája nagyban is.

Az eddig felhozott példák — mint fentebb jeleztem is — elsősorban a paraszti múltból valók, és a levonható tanulságok is elsődlegesen a mezőgazdasági vidékeken élő emberek számára lehetnek elgondolkodtatok.

3 J A családi érdekeken túlmutató tanulságok

A rendszerváltozást vélhetően követő társadalmi, gazdasági felemelkedésünk lehetséges útja—minden kétséget kizárva — a vidéken, falvakban és kisvárosokban élő emberek élet- és munkakörülményeinek megjavításán, ezeknek a térségeknek általános felemelkedésén keresztül halad.

A nagyvárosok leromlott lakáskörülményei, közlekedési és légszennyezettségi állapota egyaránt olyan kiútkeresésre kényszeríti az ott élő és tömegével munka nélkül maradó emberek sokaságát, hogy visszaáramolják a lényegesen emberibb létfeltételeket biztosító vidék térségeire, ahol a szántóföldi művelésre kevésbé alkalmas területek erdősítésével, az út és villanyhálózat fejlesztésével, a magántulajdonú szövetkezés és farmergazdálkodás feltételeinek megteremtésével viszonylag rövid idő alatt fedél alá kerülhetnek a hajléktalanok és tisztes keresethez juthatnak a munkanélküliek.

A tönkrement termelőszövetkezetek még használható gépparkja, az évek óta zömmel kihasználatlanul álló és már omladozó állattartó telepei, az ott élő magasan kvalifikált agrárszakembergárda mind olyan nemzeti értékei ennek a szerencsétlen országnak, amit veszendőbe hagyni nemcsak ostobaság, hanem népellenes bűn is.

Amennyiben ezekre a meglévő értékekre támaszkodva néhány éven belül sikerül megállítani a mezőgazdasági élet katasztrófáját, úgy szinte vele egyazon időben megteremthető lenne az itt előállított termékekre épülő, decentralizált élelmiszeripar vidéki bázisa.

Ily módon nyílhat lehetőség az omladozó falvak életrekeltésére, a bezárt alsófokú iskolák megnyitására csakúgy, mint az adott térségben folyó mezőgazdasági, illetve ipari termelés szakmunkás gárdájának kinevelésére hivatott vidéki szakmunkásképzők megnyitására, illetve kialakítására.

Ebben a megváltozott alföldképben a legteljesebb mértékben ott szerepelhetne a háromgenerációs családmodell rekonstrukciója, ami nélkül szinte elképzelhetetlen a többlábon álló vállalkozói magángazdaság, ahol nemcsak fedelet és védelmet kap minden család-A Magyar Szellemi Védegylet a „Számadás-konferenciák” keretében.....egy hazáért! ” címmel tanácskozást szervezett áprilisban a budapesú Ráday Kollégiumban a Bethlen-Pázmány-vita, illetve -levelezés máig szóló tanulságairól, jeles egyházi vezetők, neves közéleti, tudós személyiségek részvételével. A tanácskozás nem titkolt szándéka az volt, hogy a két kiváló nagy férfiú gondolatainak, cselekedeteinek, valamint a három részre szakadt ország akkori hitbéli, társadalmi és politikai állapotának felidézésével üzenjen a mai magyarságnak, a mai Magyarországnak.

Bethlen Gábor és Pázmány Péter kétségkívül politikusok (homo politicus) voltak, akik cselekedtek és cselekedtettek. Úgy tudtak történelmet alakítani, országokat és sorsokat ütköztetni, hogy a kitűzött célt mindig elérjék. Mindkettő becsvágyó ember volt, azért lett az egyik érsek, a másik fejedelem. Becsvágyók vagyunk mi is, de nagyon nem mindegy, hogy miben éli ki becsvágyát az ember. Ők, tudjuk, a szolgálatban. És mi?

Bár roppant egyéniségük a politika porondján ismételten összeütközött, nem ellenségek, hanem olyan nemes ellenfelek voltak, akik—acélhoz vezető utak megítélésének különbözősége ellenére — valóban egyet akartak: Isten és a Haza szolgálatát. Nem önös érdekeket követtek, hanem a szétszaggatott ország megmentésére és felemelésére összpontosították minden energiájukat. Gyakran hallani a vészjósló igét: magvaszakadt, agonizáló ország ez a nép. Egyaránt pusztul itthon és a körbefaragott Magyarország határain kívül. Bethlen korában három részre szakíttatott az ország, de érzésben, eszmélésben, akarásban egységesebb volt, mint a mostani. Mi nemcsak Mammon imádata mián vagyunk mondhatatlanul megosztottabbak. de lélekben sem vagyunk—megközelítőleg sem—azonos hullámhosszon.

Hamvas Béla szerint agonizálásunk legfőbb oka az egység hiánya. A magyar népnek az a peche, hogy — ritka nagy pillanatoktól eltekintve—nagyon nehezen és sokszor késve találja meg az áhított egységet. Még az a része is, amelynek ideája az eszményt egységesítő erő: Isten és a Haza.

Magvaszakadt, széthulló közösségnek nincs jövője. Csodával határos módon ki kéne húzzuk magunkat a mélyből, fel kéne

tag, hanem nagyszerűen hasznosul a családanyák töredék munkaideje, a csökkent munkaképességű idősebbek, illetve a még csak részmunkaidőben foglalkoztatható fiatalok foglalkoztatása pedig a legtermészetesebb gyakorlattá tehető. így nyerne értelmet a napjainkban már roskadozó régi házaikban tétlenül és reménytelenül üldögélő öregek ezreinek élete, és így volna normális életvitelre szoktatható azoknak a serdülő ifjaknak a tömege, akik csapatokba verődve, céltalanul és értelmetlenül töltik napjaikat, előbb-utóbb isznak, dohányoznak, kábítóznak és válnak közülük számosán bűnözővé.

Ezekben a múlhatatlanul fontos vidéki szakiskolákban munkát találnának az egyre többen munkanélkülivé váló pedagógusok és nem kellene naponta 40-60 km-t utazniok a szakmunkástanulóknak — fecsérelve a drága időt és az egyre dráguló utazási költséget.

Ebben a sok tekintetben új felépítésű vidéki társadalmi, családi önszerveződésben a fentieken túl szinte fel sem sorolható előnyök sokasága kerülne felszínre. Csak a példa kedvéért néhányat felemlítve:

— A községben magánkereskedő szülőnek, testvérnek vagy egészen közeli rokonnak áruszükségletét rendszeresen beszerezné a közeli városba naponta munkahelyére, saját kocsijával közlekedő családtag, reggel pedig bevihetné a magángazdaságban termelt (zöldség, gyümölcs, tej) áruféleségeket, amely megoldás mindkét fél számára számottevő haszonnal járna, és jelentős elfecsérelt időt, üzemanyagot takarítana meg. Mindez viszont idegen személlyel gyakorlatilag nem bonyolítható le, tekintve, hogy egy ilyenféle kooperáció csak a teljes bizalmon, a családi érdekközösség talaján, illetve rendszerében képzelhető el.

rázzuk egymást a minden mindegy letargiájából. E század- és ezredvég izmosodó ökumenizmusának a körülményei között nekünk tán könnyebb, mint volt Bethlenéknek a három részre szakított országban negyedfél századdal ezelőtt. Csak az a széthúzás ne nehezedne ránk átoksúlyként! Bizony nagyon meg kellene szívleljük XXIII. János pápa szavait: ne azt nézzétek, ami elválaszt, hanem ami összefűz. Igen, a haza nemcsak az a föld, amit határokkal körül lehet venni. A haza földjének egy talpalatnyi része: a szívünk. Vajon érte dobog-e mindenkié?

A XX. századi totalitárius diktatúrák szörnyűségeit megtapasztalva elmondhatjuk, hogy a Bethlen-Pázmány-vita történelmi hozadéka mindenekelőtt annak az igazságnak a kimondása, hogy a fenyegetéssel és erőszakkal kikényszerített egység csupán ideig-óráig való, később vagy hamarabb menthetelenül összedől. Igazi, életszerű és hatékony találkozásokra van szükség. Olyan egységet kell létrehozni, ahol mindenki vállalni meri önazonosságát, és ezt a másiknál is magától értetődőnek tartja. Olyan egységre van nagy szükség, ahol az önazonosság az életet szolgálja, az ország javát, üdvét kívánja előmozdítani.

A pusztulás kimérájával küszködve világosan látjuk, hogy az embertelenségben az emberség csak úgy őrizhető meg, ha keresünk egy olyan létformát, amelyben nincs szentebb óhaj, erősebb akarat és fontosabb törekvés, mint a ránk bízott egész közösség megőrzése az életnek, s benne a legfőbb törvény az ország java, üdve.

Bethlen és Pázmány — jegyezte meg Hegedűs Lóránt püspök—nem fogadták el egymás alapbeállítottságát, de kölcsönösen tisztelték egymást, és abban a pillanatban, amikor mód nyílt a békekötésre (1662. január 12.), kezet nyújtottak egymásnak. Eközben pedig a római katolikus, illetve református-protestáns alapbeállítottságot betagolták az egy hazáért való fáradozás egyetemes koordinátarendszerébe.

„Isten Fölségednek kívánsága szerint való sok jókat adjon — kezdi levelét Pázmány. — Mihelyt a nikolsburgi tractából ide érkezém az én kegyelmes uramhoz, és ő felséginek relátiót adtam az elvégezett dolgokról, azon voltam, hogy az végezés szerént az commissáriusok az hagyott nap— A mezőgazdasági településen vagy tanyacentrumban egymás közelében letelepült családtagok nemzedéki összefogásának előnyeit az ilyen alapon történő újraszerveződő élet ezernyi példával igazolná, ha sikerülne az emberek nagy többségéből a befeléfordulás, az egoizmus — még családon belül is megnyilvánuló — rémséges szemléletét száműzni. Ez nyilvánvalóan csak egy merőben új nevelési folyamat eredményeként képzelhető el, ami a társadalmi közfelfogás, a nevelőintézmények szelleme és gyakorlata megváltoztatása, alulról való újraépítése nélkül nem képzelhető el.

A fentieket vázlatosan összegezve:

ÍJ A vidéki Magyarország, a parasztság és a vele azonos térségben élő, szolgáltatással, kereskedelemmel, iparral foglalkozók számára, azt hiszem, nem sok alternatívánk van.

2./ A régi, hagyományos családstruktúra és rokoni kötelékek — egy nyilvánvalóan modernebb formában való — újraépítése és előnyeinek észszerű felhasználása, a jól kamatoztatható gazdasági, egyéni érdekeken túl milliárdokban kifejezhető össznépi, nemzeti érdekeket is érintő kérdés, ami mindenekelőtt az adott mezőgazdasági térség szempontjából a kultúrálódás, az emberibb vidéki élet megteremtésének is lényeges alapfeltétele.

3J Végül, de nem utolsósorban: nagyon komolyan és halaszthatatlanul el kellene mindezen gondolkodni azért is, mert egész sor olyan — erkölcsi, lélektani, szociális és humanitárius — oldala is van ennek a kérdésnek, amire társadalmunk gazdasági, pénzügyi helyzetének, fejlődésének tendenciájából kiindulva, belátható időn belül, központi erőforrásból, törvényi szabályzóktól segítséget nem várhatunk.

ra elinduljanak. Azért ez levelem által akarám Fölségednek tudására adnom, hogy Császár urunk ő felsége az commissáriusokat meg is indítja...”

Bethlen Gábor fejedelem Pázmány Péterhez: „...Hogy pedig kegyelmed hozzánk való jó indulatját is levélben jelenti, kegyelmedtől jó szívvel vöttük és mi is, az mint hogy eddig is minden üdőben azon voltunk, hogy keresztyén jóindulatunkat mindenekhez megmutassuk, hogy immár, Isten ez felháborodott állapotokat köztünk lecsendesítvén, ügyekezünk azon, hogy minden illendő és méltó dolgokban kegyelmedhez is jóakaratunkat kijelentsük, melyet kegyelmednek minden üdőben ajánlunk. (...) Kegyelmed is engemet ennekutána tartson jóakarójának, valamiből az én barátságom is kévántatik, meg nem akarunk fogyatkozni, hanem kedveskedni akarunk és igyekszünk.”

Természetesen arról szó sem lehetett, hogy a tized-huszadrendű pártocskák érdekeit a közösség legfőbb érdekei fölé helyezzék. És mi? Vajon állíthatjuk-e mi is nyugodt lélekkel ugyanezt?

Azoknak a gondoknak, amelyekkel annak idején Bethlennek és Pázmánynak, illetve körüknek meg kellett küzdeniük, a jelenben is megvannak a párhuzamaik. Egy egzisztenciájában fenyegetett és kultúrájában megingott közösségben, mint amilyen a mienk is, szerencsére időről-időre felbukkannak olyan nagy személyiségek — vélekedik Ladocsy Gáspár püspök úr —, akik szembehelyezkedve a túlhajszolt individualizmussal, mernek cselekedni. Ők az igazán nagyok, a modellértékűek, akiktől tanulni nem hogy nem szégyen, hanem követni kell őket. Mindszenty József is megtalálta a kapcsolatot Ordas Lajossal és Ravasz Lászlóval, Márton Áron kőszálként állt ki az erdélyi magyarságért. Tőkés László szimbólummá nőve vonult be a (magyar) történelembe, Tempfli József nagyváradi megyéspüspök Lászlóval, a református püspökkel ma a pártiumi magyarság két védoszlopa, szeretve-rajongott alakja. Ők mind — és még oly sokan! — Bethlen és Pázmány, a mindenkori nagyok nyomdokain járnak rendíthetetlenül a közösségért, az egész magyarságért való szolgálatban.

Bizony nem kell kihantolni a holtakat: elnémulva örökre, ők hozzánk szólnak.

Aniszi Kálmán

Istent és a Hazát szolgálva

Bethlen Gábor és Pázmány Péter példája

„...egy hazáért!”

A Bethlen-Pázmány-vita, illetve -levelezés máig szóló tanulságai

A Magyar Szellemi Védegylet

„Számadás '96”

konferenciájának zárónyilatkozata

Döntésével—ezer esztendő előtt — István király egyszer s mindenkorra a nyugati típusú kereszténységhez, civilizációhoz, kultúrkörhöz és intézményrendszerhez fűzte Magyarországot. Hazánk hosszú évszázadokra a kereszténység és a Nyugat védőbástyája lett.

A Nyugathoz tartozás folyamatosságát csak időszakosan és részlegesen tudták megtörni hódító, keleti birodalmak, s ezen belül közelmúltunknak az a négy évtizede, amely egy kizárólagosságra törő, ateista, eszközökben nem válogató ideológia nevében a történelemben mindeddig példátlan módon kárlátozta alapvető emberi jogaiban az egyént, szabadságában a nemzetet, szuverenitásában az államot, tevékenységében, intézményeiben, javaiban a történelmi magyar egyházakat.

Magyarország történelme, kultúrája, mindenkori politikai vezetésének döntései — akárcsak a nemzet történetének legutóbbi ezer esztendeje — értelmezhetetlen a magyarországi keresztény-keresztyén egyházak történelmének, cselekedeteinek figyelmen kívül hagyásával.

A történelmi példák azt mutatják, hogy a magyarországi keresztény-keresztyén egyházak szuverenitásának korlátozása egyben a nemzet, az állam szuverenitásának korlátozásával vagy elvesztésével járt, s ugyanígy: a magyar állam szuverenitása az egyház szabadságának is garanciája volt.

Földrajzi, geopolitikai helyzetéből, nemzeti sajátosságaiból, tehetségéből következően Magyarország és a magyarság hagyományosan egyben kapocs is Kelet és Nyugat között. E szerepnek, küldetésnek csak erős társadalomra, az ősök, hagyományok, a romolhatatlan erkölcsi tanítások tiszteletére, valamint a kulturális javak, értékek védelmére intő, a lehetséges és kívánatos társadalmi igazságosság elvét hirdető és gyakorló polgárait iskoláztató, hazaszeretetre nevelő állam felelhet meg, mely a közösség iránti felelőtlenség, a mérték nélküli individualizmus, a rombolás szándéka ellenében — érkezzék az kívülről vagy belülről — képes egységet mutatni.

Az ilyen elveken nyugvó erős társadalom és erős állam fölépítéséhez kívánatos és szükséges, hogy a magyarországi keresztény-keresztyén egyházak ne mondjanak le évezredes, évszázados történelmi tapasztalataiknak a magyar életben való kamatoztatásáról, és élve az intézményrendszerük adta lahetőségekkel, növekvő tekintélyükkel, erőteljesebben hallassák hangjukat a magyar sorskérdésekben.

A tét a nemzet, az ország jövője, hogy a lassú elmúlás helyett az élet, a születések és az újjászületés népe leszünk-e. Az ez ügyben viselt felelősség mindannyiunk számára megkerülhetetlenül, de más és más súllyal nehezedik az egyén, az egyház és az állam vállára.

Bethlen Gábor és Pázmány Péter — a legnagyobb hűséggel viseltetvén hitük, felekezetűk, elveik iránt — egyek voltak a felelősségben, Istent és Hazát szolgálni kívánó erős elhatározásukban: minden egymással szembeni rendíthetetlenségüknél rendületlenebbnek mutatkoztak az országért, a nemzetért való cselekvésükben. Érezték—s azóta már tudjuk is —, hogy mindaddig nem remény nélkül való a magyar jövő, amíg a nemzet, az ország sorsát érintő legfontosabb kérdések saját — magyar—kompetenciában kibeszélhetők és megtárgyalhatok. Mindketten a magyar szolidaritás íratlan törvényei szerint éltek, alkottak, küzdöttek.

Adjon erőt hitük, példát pedig tudásuk és egymás iránti türelmük minden felelősen gondolkodó, a leromlott ország és „romlásnak indult” nemzet állapotának javulásáért cselekedni akaró magyar számára.

Budapest, 1996. április 20-án, a magyar honalapítás millecentenáriumi esztendejében.