Nyugati Magyarság, 1996 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1996-05-01 / 5. szám

1996. május

Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident

5. oldal

RAFFAY ERNO:

A magyarság szétszórattatása

és a jövő útja

2. rész Stromfeld Aurél nagyszabású katonai elképzelése,

Úgy tűnik, hogy a nemzetközi propagandában nem az érvek vagy ellenérvek valós vagy valótlan volta, hanem az számít, hogy az egyik vagy másik fél mennyire képes a döntésthozó nagyhatalmak érdekeihez alkalmazkodni.

Szerbia és Románia esetében az 1920 előtti évtizedekben ez a folyamat, ez a érdekazonosság érvényesült. A magyarságot mint nemzetet és mint államalkotó politikai közösséget rossz hírbe hozó szerb, román és cseh propaganda csak úgy győzhetett, hogy e kis népek (vélt) érdekeiket hozzá tudták illeszteni a később győztes nagyhatalmaknak a Közép- és Kelet-Európai térségre vonatkozó érdekeihez.

d./ Katonai vereség, forradalom és ellenforradalom: az összeomlás

1918 ősze: a központi hatalmak katonai összeomlása. November 3-án a Monarchia katonailag megadja magát; fegyverszünet, vége a háborúnak. Magyarországon már október végén gróf Károlyi Mihály alakít kormányt. Az ország határain belül nem áll ellenséges katona. A frontokról özönlenek haza a háborút meggyűlölt katonák százezrei. A kormány, hogy megőrizze a társadalmi békét, a határállomásokra fogadóbizottságokat küld, hogy szereljék le a magyar alakulatokat, küldjék haza— fegyvertelenül — a volt katonákat. Ezzel a nemzet kezéből kiverték a kardot, amellyel később megvédhette volna a határokat.

A magyarságot megdöbbenti, hogy 1918. november első-második hetében román, szerb, majd cseh alakulatok támadják meg — egyébként hadüzenet nélkül — a békét akaró Magyarországot. Most válik érthetővé a román, szerb, szlovák nemzeti tanácsok gyors tevékenysége: összehangolt bel- és külpolitikai, valamint katonai támadás kezdődött a ki vérzett Magyarország ellen. Mindez a világháború nagypolitikai befejezése, a fegyverszüneti egyezmények hivatalos aláírása után, de a békekötés előtt.

Utólag már tudjuk: a román, szerb és a cseh kormány a maga módfölött szerény erőivel, nagyhatalmi támogatással vagy anélkül —mindenképpen kész helyzet elé akarta állítani a békekonferencia döntéshozóit.

Eközben Magyarországon, ahelyett, hogy egy erőskezű kormány fölismerte volna a történelmi méretekkel is mérve óriási veszélyt, s határozott ellenlépéseket tett volna, polgári forradalom, majd 1919 márciusától kommunista ellenforradalom zajlott. A magyarság szellemi egysége megbomlott, a kormányra kerülő politikai erők: Károlyi és Jászi, valamint a szociáldemokraták, később a kommunisták csoportjai társadalmi kérdéseket akartak megoldani, miközben az ellenség minden irányból Budapest felé masírozott, hatalmába kerítve az ország pereméből kettőszázezer négyzetkilométert. A szerencsétlen kommunista diktatúra a lehető legrosszabb időben jött: a megszállóknak kapóra jött, volt mire hivatkozniuk Párizsban. (Az igazsághoz tartozik, hogy ha nem lett volna „proletárdiktatúra”, a megszállók — másra hivatkozva, de régi terveik alapján—akkor is elfoglalták volna majdnem az egész országot.)

A forradalmi (Károlyi-) és ellenforradalmi (Kun Béla-) kormányok hadseregszervezései kudarcot vallottak, Magyarország tulajdonképpen a világháború hivatalos, katonai befejezése (1918 ősze) után egy évvel szenvedett katonai vereséget (1919. augusztus: Budapest román megszállása).

amely szerint Kassa irányában támadást indít, hogy elválassza egymástól a cseh és román hadseregeket, azután a gyöngébb cseh erőket kiveri az országból, majd a teljes magyar hadsereggel a román megszállók ellen fordul, s fegyverrel fölszabadítja az egész Magyarországot, sajnos későn jött, 1919tavaszán-nyarán már nem volt megvalósítható. Itt és most említjük, hogy tudatosuljon bennünk, magyarokban, hogy idegen megszállók katonai erővel való kiverésének gondolata nemcsak a török és kuruc időkben, nemcsak 1848—49- ben, hanem 1919-ben is fölmerült a magyar politikában. Ez a gondolat legközelebb majd 1939— 1940-ben kerül előtérbe.

1918 vége és 1919 ősze között — nem találunk enyhébb kifejezést — a szerb, román, cseh megszállók kirabolták Magyarországot, mert nem voltak biztosak abban, hogy az általuk megszállt magyar területeket a békekonferencián véglegesen megkapják.

1919 őszén, amikor az utolsó román katona is a meghatározott demarkációs vonalon kívülre vonult, összetörve, kirabolva és megalázva, a társadalmi ellentétektől szétdarabolva várta a sorsát a Magyar Királyság.

Horthy altengernagy, a Nemzeti Hadsereg fővezére csapataival 1919. november közepén bevonult Budapestre: megkezdődött a csonka Magyarország újjáépítése anyagiakban és lelkiekben egyaránt. Ezután, 1920 elején érkezett Budapestre a győztesek békekonferenciájának meghívó parancsa a magyar békeszerződés feltételeinek átvételére.

A „BÉKEMŰ”

a./ Hogyan jött létre?

A párizsi békekonferencia 1919. január közepe után nem sokkal ült össze. A döntést a négy nagyhatalom vezetője hozta, a kisebb országok állam- és kormányfői legföljebb csak befolyásolhatták e döntéseket. Általános elvként a nemzeti önrendelkezést és a tartós béke elérését mondták ki. Wilson amerikai elnök már 1918. január 8-án közzétette híres 14 pontját, amelyben hitet tett a nagy háború utáni helyzetre nézve a nyílt diplomácia, az egyenlő kereskedelmi feltételek, a lehető legalacsonyabb fegyverkezési szint, a gyarmati népek érdekeinek képviselete, a francia, belga, orosz, olasz és a közép- és délkelet-európai országok határainak tisztességes megszabása mellett. A magyarokat a X. pont érintette: „Ausztria-Magyarország népei részére, amelyeknek helyét oltalmazni és biztosítani kívánjuk, meg kell adni az önálló fejlődés legszabadabb lehetőségét.” A balkáni országokra nézve Wilson így fogalmazott: „...a különböző balkáni államok egymás közötti kapcsolatait barátságos tanácskozás útján, az állami és nemzetiségi hovatartozás történelmileg kialakult vonalai szerint kell meghatározni...”

Rokonszenves nézetek, még akkor is, ha a X. pont esetében később megváltozott az Egyesült Államok véleménye. 1918 őszére elfogadták a Monarchia fölbomlásának lehetőségét, de fönntartották a nemzetek önrendelkezési jogára vonatkozó megfogalmazást.

Az Egyesült Államok azonban nem tudta, nem is akarta befolyását érvényesíteni. Átengedte a terepet — és a döntést is nagymértékben — Clemenceau francia miniszterelnöknek, aki gátlástalanul, a hangoztatott szép elveket sutba dobva érvényesítette a francia és a magyarellenes cseh, román és szerb érdekeket.

A béketárgyalások részletes leírása itt és most nem célunk. Annál lényegesebb a módszer, ahogyan meghozták a súlyos döntéseket. Nos, a tárgyalásokon, a vitákban, a szakértői bizottságokban magyar küldöttség nem vehetett részt, Magyarországot meg nem kérdezték, róla nélküle döntöttek. A nagy létszámú cseh, román és szerb politikus (Masaryk, Benes, Bratianu és a többi) nemcsak végig részt vehetett a tárgyalásban, hanem mind a plenáris, mind a bizottsági és albizottsági üléseken felszólalhatott, jegyzékeket és „bizonyító” anyagokat adhatott át a győztes hatalmak vezetőinek.

Nagyon fontos volt a személyes kapcsolatok lehetősége is számukra: mind a döntést hozó politikusokat, mind a döntéselőkészítést végző szakértőket, mind a politikusokat esetleg befolyásoló sajtót elérték, ellátták írásos anyagokkal, esetenként — ahol lehetett — pénzzel. (1920 után például a román sajtó sokszor támadta Bratianu miniszterelnököt, hogy a román küldöttség túl sok pénzt költött Párizsban, s túl sok volt a román kormányfő rokona a delegációban.)

A magyar kormányt csak 1920. január elején hívták meg. Az Apponyi Albert gróf vezette küldöttség tagja volt Teleki Pál, Bethlen István és sok kiváló szakértő, akik több tucat jegyzéket adtak át a győzteseknek. Ezek a jegyzékek és mellékleteik felölelik a magyar történelmet, a nemzetiségi, gazdasági, egyházi, oktatásügyi, földrajzi és egyéb kérdéseket, amelyekből a döntéshozók — ha akarnak — tájékozódhattak volna a tényleges magyarországi helyzetről. Ha összehasonlítjuk a magyar és a korábban átadott cseh, román és szerb jegyzékek pontosságát, egyértelműen megállapítható a döntésthozók megtévesztése az utóbbiak részéről.

Az Apponyi vezette magyar delegáció úgy tett, mintha azt gondolná, hogy a győztesek komolyan veszik a nemzetek önrendelkezéséről szóló frázisokat. Ezért a megszállt magyar területeken népszavazást javasolt (Apponyi 1920. január 16-ai nagy beszéde): „...Amidőn ezt követeljük, hivatkozunk a Wilson elnök úr által oly kiválóan szavakba öntött eszmére, amely szerint az embereknek egyetlen kapcsolata, az államok lakosságának egyetlen része sem helyezhető akarata, megkérdezése nélkül, mint valami marhanyáj, egy idegen állam fennhatósága alá. Ennek a nagy eszmének nevében, amely különben az erkölcsi alapon nyugvó egészséges emberi lélek fölfogásának axiómája, követeljük a népszavazást hazánk azon részeire vonatkozólag, amelyeket tőlünk most elszakítani akarnak. Kijelentem, hogy előre is alávetjük magunkat e népszavazás eredményének, bármi legyen is az.”

A nagyhatalmak képviselői az ún. Millerandkísérőlevélben adtak erre az egyértelmű magyar követelésre választ. Millerand francia miniszterelnök kifejtette, hogy népszavazás céltalan lenne, mivel a „népek akarata 1918 októberében és novemberében nyilvánult meg, mikor a kettős monarchiaösszeomlott és mikor a hosszú ideig elnyomott népek olasz, román, szerb, cseh-tót testvéreikkel egyesültek.” Ezt megelőzően a területelcsatolások kapcsán kinyilvánítja: „Egy helyzet, még ha ezer évig tart is, nem maradhat fenn, ha megállapították róla, hogy ellenkezik az igazsággal.”

/-------------------------------------------------------------------\

RAFFAY ERNŐ — született 1948 októberében, Baranya megyében. 1968-ban érettségizett Pécsett. 1977- ben végzett a szegedi egyetemen. I gyanott tanít 1989-ig: gyakornok, tanársegéd, adjunktus, docens. 1989 augusztusától az utolsó kommunista országgyűlésben MDF-es ellenzéki képviselő, majd 1990-ben ismét megválasztják.

A nyolcvanas évek végén az Erdélyi Szövetség alelnöke. 1990 tavaszán a Palament Honvédelmi Bizottságának aielnöke, 1990 májusától 1993 februárjáig honvédelmi államtitkár, amikor is menesztik. Akkortól a parlamenti ciklus végéig országgy űlési képviselő.

1993 decemberétől 1994 nyaráig a Hadtörténeti Intézet és Múzeum főigazgatója, de a kommunisták választási győzelme után pozíciójából önként távozik. Az MDF- vezette kormányzat árulásai miatt 1994-ben írásban bejelenti a szegedi MDF előtt, hogy nem kíván politizálni; önmaga helyett mást javasol a megyei lista később befutó első helyére. 1994 második felében munkanélküli. 1995 elejétől a Károli Gáspár Református Egyetem kutatói beosztású munkatársa. MSZMP-tag nem volt, 1988-tól néhány évig MDF-tag.

Történész. — Kutatási területe a román-magyar viszony a 20. században, Trianon és az 1938—41 -es területvisszaszerzések története. Könyvei: Erdély 1918—1919- ben (két kiadásban: Budapest 1987, Szeged 1988). A vajdaságoktól a birodalomig. A modern Románia megalakulásának története. Szeged 199(1. Trianon titkai (négy kiadásban. Budapest 1989—19911. Magyar Tragédia, Trianon 75éve (Püski Kiadó. Budapest 1995—19961. Ez utóbbi könyvében fölvetette a régi magyar területek visszaszerzését, a határkérdés békés megoldását.

A Vitézi Rend tagja. Egyetlen állami kitüntetést kapott — a bolgár államelnöktől és kormánytól együttesen: a Madarai Lovas Érdemrend aranv fokozatát.

V____________________ '________________/

A francia kormányfő ezzel azt adta írásba, hogy igazsága csak a győzteseknek van, s azt, hogy a szlovákok 1918. október végi turócszentmártoni és az erdélyi románok 1918. december 1 -ei gyulafehérvári nagygyűlésének elszakadást kimondó határozatait figyelembe vették Párizsban, tízmillió magyar szándékait az egyben maradásra pedig az igazsággal ellentmondásban lévőnek találták. Ami a népszavazást illeti, a szomszédos kormányok joggal tarthattak ettől: nem véletlen, hogy közös —cseh, szerb, román —jegyzékben tiltakoztak ellene a békekonferencián. Veszélyben látták az addig megszerzett területek sorsát.

A magyar jegyzékeknek nem sok hatásuk volt. Az 1920. május 6-án átvett végső békeszerződésszöveget a 10-én összeülő magyar nemzetgyűlés megtárgyalta, s a kormány részéről Simonyi-Semadam miniszterelnök és Teleki Pál külügyminiszter válaszolt 1920. május 18-án Millerandnak, a békekonferencia elnökének: „Tiltakozik különösen a magyar kormány a népek szabad önrendelkezési jogának nyílt megsértése ellen, mert csak ez a jogelv alkalmas arra, hogy bonyodalmaknak és zavaroknak elejét vegye.” Kijelenti a kormány, hogy bízik a Népszövetség leendő tevékenységében, s a Millerand-levél bizonyos ígéreteiben, amely szerint „a békeszerződés kikötései a közeljövőben enyhíttetni fognak.” Ezután bejelenti, hogy „ezen föltevésben és az ország súlyos helyzetének teljes tudatában úgy véli a magyar kormány, hogy nem térhet ki a békeszerződés aláírása alól.” A magyar küldöttséget 1920. június 4- ére rendelték Párizsba, ahol Benárd Ágoston és Dräsche Lázár Alfréd aláírta a szerződést.

A magyar nemzetgyűlés 1920. november 11-én ünnepélyes tiltakozó nyilatkozat megfogalmazása után fogadta el a trianoni békeszerződésről szóló törvényt, amelyet 1921 .július 31-én hirdettek ki az Országos Törvénytárban. Hatályos magyar törvény lett tehát a nagyhatalmi erőszak hatására a „békemű”, amelyről Charles Tisseyre francia képviselő ezt írta: „Szétrombolták egy életerős, egészséges ország politikai és gazdasági egységét és romjaiból új államokat alkottak, melyek messze állnak az előző egységétől. Magyarország nem ok nélkül tartja felelősnek Franciaországot a tévedésekért és az igazságtalanságokért. Ez a helyzet nem tarthat a végtelenségig.”

(Befejező rész a következő számban.)

Találkozás D. Reed tábornokkal az Egyesült Államokban (1991)

1

Tárgyalás Budapesten a kanadai vezérkari főnökkel