Nyugati Magyarság, 1996 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1996-05-01 / 5. szám

1996. május

Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident

3. oldal

DÉKÁN KÁROLY — FEJÉR GYÖRGY JÁNOS:

Negatív forradalom—pozitív ellenforradalom

Napjaink soros „magyar” politikusai és soros „magyar” történészei csak pozitív forradalomról és csak negatív ellenforradalomról beszélnek-írnak. Eszükbe sem jut — vagy ha igen, akkor a neveltetésüknél fogva és a jól, sőt egyre jobban jövedelmező, az immár közel ötven éve tartó „ószövetségi” és/vagy „pártos” elkötelezettségük miatt hallgatnak róla —, hogy a forradalom nem mindig egy nép, egy nemzet, netán az emberiség általánosan elismert fejlődését szolgálja; az ellenforradalom pedig nem minden esetben kártékony dolog, nem minden esetben a haladást megakasztó esemény, nem minden esetben visszafejlődés.

Van negatív forradalom is. És van pozitív ellenforradalom !

A forradalom a nagy francia forradalom óta közismert fogalom. A revolution a fejlődésnek — az evolúciónak — forrongással, fölkeléssel, erőszakkal történő siettetése, gyorsítása. A forradalom az angol polgári „forradalom” idején még nem volt használatos. A történészek néha titkos forradalomnak nevezik, mert csak a nagy francia forradalom után, visszamenőleg kezdték forradalomnak hívni a Cromwell vezette eseményeket.

Ha fejlődésnek tekintjük a „szabadság, egyenlőség, testvériség” kinyilatkoztatását, a tőkés gazdasági rendet és a „szabadversenyt” — márpedig még annak tekintjük —, akkor a nagy francia forradalom pozitív forradalom volt—a velejáró rémuralom, vérengzés, népirtás, diktatúra, polgárháború és háború ellenére is.

Minden forradalom mintája a nagy francia forradalom, minden forradalom természetes velejárója a terrorr, a vérfürdő, a genocídium, a korlátlan hatalom, a testvérharc és a háborúba fúló élet, és minden forradalom pozitív jelenség — vallják napjaink soros „magyar” politikusai és soros „magyar” történészei, és eléneklik az Intemacionálét.

A fontiekből következően a nagy francia forradalom elleni népi, nemzeti és nemzetközi küzdelmek csak bűnös és eléggé el sem ítélhető céljai voltak és lehettek, vagyis az ellenforradalom — és azóta minden ellenforradalom—negatív törekvés, hirdetik napjaink soros „magyar” politikusai és soros „magyar” történészei, és elküldik a bölcs rabbit a „magyar” televízió esti meséjébe, hogy kívánjon jó éjszakát a magyar gyerekeknek.

Csoda-e, hogy még ma is dicsőségesek a negatív forradalmak: az oroszországi nagy októberi szocialista vagy az 1919-es magyar?

Csoda-e, hogy még ma is dicsőségesek a negatív forradalmat állandósítani törekvő államok, például a Szovjetunió vagy a magyar Tanácsköztársaság?

Csoda-e, hogy még ma is dicsőséges a Kommunista Intemacionálé, amely sikeresen terjesztette el a negatív forradalmat Spanyolországtól Kínáig, Kubától Etiópiáig?

Nem csoda. Mert tűrjük.

Csoda-e, hogy még ma is ellenforradalmár, sőt: fasiszta mindenki, akinek nem tetszik a negatív forradalom ?

Csoda-e, hogy még ma is ellenforradalmár, sőt: fasiszta mindenki, akinek bármi nem tetszik a negatív forradalomban? Például a rémuralom, a vérengzés, a népirtás, a diktatúra, a polgárháború, netán a háború?

Csoda-e, hogy napjaink soros „magyar” politikusai és soros „magyar” történészei ádáz gyűlölettel és minden igyekezetükkel gyűlöletet keltve beszélnek-ímak a pozitív ellenforradalomról?

Nem csoda. Mert tűrjük.

Fasizmus csak Olaszországban létezett, Benito Mussolini és a Partio Nazionale Fascista vezetésével. Salazar Portugáliája, Franco Spanyolországa, Dollfuss Ausztriája rokonságban van Mussolini Olaszországával — de egyik sem fasizmus.

Fasisztának nevezni Hitler Németországát — ostobaság, fasisztának nevezni a második világháborús Japánt — nevetséges; ez a „fasizmus” Sztálin találmánya, és napjaink soros „magyar” politikusai és soros „magyar” történészei Sztálin elvtársuk képtelen meghatározását terjesztik ma is.

Terjesztik továbbá, terjesztik ma is, terjesztik ádáz gyűlölettel és minden erejükkel gyűlöletre uszítva Sztálin elvtársuknak azt az állítását, hogy Horthy Miklós Magyarországa — fasiszta állam volt, Horthy Miklós magyar nemzete — fasiszta nemzet volt, Horthy Miklós magyar népe — fasiszta nép volt.

Sőt! Egyre többen vetemednek arra, hogy gyűlölködő és minden módon gyűlöletet szító beszédeikben-írásaikban fasisztának nevezzék a mai Magyarországot, faisztának nevezzék a mai magyar nemzetet, fasisztának nevezzék a mai magyar népet is.

Mert tűrjük.

A fasizmus, a Portugál Nemzeti Szövetség, a falange, a Heimwehr — pozitív ellenforradalmak voltak. A kommunizmus negatív forradalma ellen jöttek létre. Nemzeti mozgalmak voltak, amelyek a kommunista nemzetköziség ellen küzdöttek. Szabadságmozgalmak voltak, amelyek Moszkva világuralmi törekvései ellen harcoltak.

Diktatúrák voltak, igen. Megszüntették a parlamentáris demokráciát. Nézzék meg a mai magyar parlamentet, és döntsék el: helyesen tették-e?

Korlátozták, megszüntették, betiltották a szakszervezetek működését. Ki ne tudná, hogy a szakszervezetek vezetőinek annyi közük sincs a tagsághoz, a munkavállalók érdekeihez, amennyi a gondtalanul, jólétben élő ügyvédnek van nyomorult és kiszolgáltatott védencéhez?

Üldözték a kommunizmust. Ezért beszélnekírnak róluk gyűlölettel, gyűlöletet szítva napjaink soros „magyar” politikusai és soros „magyar” történészei!

Mi meg tűrjük.

Ezek a diktatúrák, a pozitív ellenforradalmak, érintetlenül hagyták a magántulajdont és a piacgazdaságot, a bevezetett korporációs rendszer pedig az egészséges gazdasági és társadalmi fejlődés útján tartotta ezeket az országokat. Olyannyira, hogy a diktatúrák megszűntével minden különösebb zökkenő nélkül besoroltak a megszakítás nélkül „demokráciában” élő nemzetek közé.

Ezzel szemben mi történik a negatív forradalom diktatúrájának bukása után? Minden magyar ember — akár Csonka-Magyarországon, akár az elszakított részeken, akár szétszórva a nagyvilágban él — a saját bőrén tapasztalja! Csak azt ne higgye valaki, hogy ennek így kell lennie!

A hitleri Németország, a nemzetiszocialista Németország—amit napjaink soros „magyar” politikusai és soros „magyar” történészei Sztálin elvtársuk nyomán, gyűlölettel telve és gyűlöletet gerjesztve, tudatosan hazugságot teijesztve ma is fasisztának neveznek — szintén pozitív ellenforradalomnak indult, szintén a negatív forradalom, a negatív forradalom állandósítására törekvő Szovjetunió, a negatív forradalom világuralmának megteremtésén munkálkodó kommunizmus ellen jött létre.

Igen! A nácizmust a kommunizmus teremtette meg! Sőt!

Tudósok, kutatók, gondolkodók máris hatalmas és egyre növekvő tábora állítja és bizonyítja az egész világon, hogy a kommunizmust és a nácizmust ugyanaz az erő hozta létre, a kommunizmus és a nácizmus egyazon tervnek két létesítménye, egymással szorosan összefüggő két létesítménye.

Ezért is hasonlatosak annyira egymáshoz!

Adolf Hitler eltorzította a német nemzetiszocialista pozitív ellenforradalmat: a kommunista negatív forradalomhoz hasonlóvá tette. A Szovjetunió megsemmisítése előtt Európát akarta meghódítani, ezzel kikényszerítette a Szovjetunió és a nyugati demokráciák abszurd szövetségét, amelynek eredményeképpen Európa népeit ötven évvel tovább gyilkolta a kommunista diktatúra, s amelynek következtében a világ sok nemzetét még ma is pusztítja a negatív forradalom.

Érdemes megjegyezni, hogy Hitler legerősebb szövetségese, Japán, a második világháborúban nem támadta meg a Szovjetuniót, még csak hadat sem üzent neki. Érdemes megjegyezni, hogy a pozitív ellenforradalmak ditkátorai közül még Mussolini sem állt mindenben Hitler mellé. Salazar egyáltalán nem, és — a dolog lényegét tekintve — Franco sem követte Hitlert. Dollfusst pedig—Hitler ölette meg. Érdemes megjegyezni, hogy hazánk német megszállásáig a Horthy-Magyarország következetesen ragaszkodót a maga pozitív ellenforradalmához!

Ha akarjuk, sem tudjuk elfelejteni a második világháború borzalmait.

Ha akatják, se felejtsük el azokat, akiknek a második világháború minden idők legnagyobb üzlete volt!

Magyarországon sosem volt fasizmus. Horthy Miklós, katonái, politikusai, hivatalnokai és történészei büszkén nevezték magukat ellenforradalmároknak — és joggal! Egy pozitív ellenforradalom harcosai voltak!

A Horthy Miklós nevével fémjelzett magyar negyedszázad fölszámolta a Tanácsköztársaság negatív forradalmának következményeit, megmentette a parlamentáris demokráciát, a magántulajdont, a piacgazdaságot, és az Endlösungnak szánt Trianonnal sújtott hazánkat képes volt talpra állítani politikailag is, gazdaságilag is, kulturálisan is.

Napjaink soros „magyar” politikusai és soros „magyar” történészei közel ötven éve hárommillió koldus országának mondják a Horthy-Magyarországot—már amikor nem az Intemacionálét éneklik. Azok az emberek beszélnek így, akik hovatovább tízmillió magyart tesznek koldussá, és további ötmillió magyartól rabolják el végérvényesen a magyar jövőnek még a reményét is.

Mi meg tűrjük.

Itt az ideje, hogy elhallgattassuk végre napjaink soros „magyar” politikusait és soros „magyar” történészeit: a negatív forradalom ügynökeit, rohamosztagosait, barakképítőit, kápóit és haszonélvezőit. Itt az ideje a Horthy-Magyarország magyar elemzésének és magyar megítélésének.

HONI LÁTÓSZÖG

Korlátlanul Felelőtlen

Társaság vagy Kormány?

A szociálliberális hatalomban mérlegképtelen könyvelői módszerekkel ügyködő két vezető párt és a belőlük alakult kormány uralkodásának félidejéhez érkezett.

A szomorú viszszatekintés helyett inkább a jelen helyzetre érdemes figyelnünk, hiszen ez pontosan jelzi az ország lakónépével szembeni korlátlan felelőtlenséget, akárcsak az elmúlt kétévi „munkálkodás”.

Ha meg nem is szoktuk, de kényszerűen tudomásul vettük a különböző, tűzijátéki petárdaként ötlet-szinten felvillanó rendeleteket és törvényeket, de mind a jelen uralkodásra, mind az elmúlt két évre jellemzően Hóm miniszterelnök kormányzási bizonytalankodásaikat azzal magyarázta, hogy a kabinet maga sem tudta, milyen szörnyű örökséget vett át az elődeitől. Vagyis a jól ismert hangulatkeltési trükköt alkalmazta: az előző kormány hozta őket ilyen helyzetbe. Nevezetesen április elején nagy vihart kavarva arról nyilatkozott, hogy hatszáz milliárd forintos gazdasági kötelezettségvállalást örököltek, melyről nem kaptak tételes elszámolást, de két héttel később, április 15-én, már önmagára rálicitálva kilencszáz milliárd forintos örökségről beszélt a Parlamentben.

Hogy egymáshoz nem illő és nem bizonyított adatokat kevert össze, az csupán arra volt jó, hogy kezdeti nyolchónapos kormányzati passzivitásukat, majd kapkodó intézkedéseiket megpróbálja magyarázni, az előző kormány „bűnlajstromát” emlegetve, és önmagukat dicsérve, mely szerint majd két évig tartó „munkával” nyerték vissza a nyugati anyagi támogatást nyújtók (Világbank, Valutaalap) bizalmát.

Persze, némi kétkedéssel kell fogadnia az újabb miniszterelnöki ötlet-petárdát minden gondolkodó polgárnak, hiszen miként lehetséges az, hogy 1994júliusáig tartott az iszonytató örökség „összeeszkábálása”, amelynek szörnyű terhei következtében nyolc hónapig bénultságában semmit nem volt képes tenni az új kormány, ám az elmúlt alig több mint egy esztendőben, olyan rendszerátalakítási teljesítmények bontakoztak ki, amelyek alapján az OECD azonnal kebelére ölelte Magyarországot. Hogy legjobb esetben is csak 1997-ben érhetjük el azt a gazdasági szintet, ami már 1994-ben megvolt, az nem zavarja a bizonyítványukat magyarázókat, mint ahogy az sem, hogy a korrupció, az erkölcsi züllés elképesztő méreteket kezd ölteni. (Amúgy az infláció 1994-ben tizennyolc százalékos volt, míg 1996-ban közel harminc százalék.)

A miniszterelnöki érvelés szerint — többek között — hatvan-nyolcvan milliárd forint vagyont kellett volna felajánlani a kárpótoltak részére az előző kormánynak, de ezt elmulasztotta megtenni, és a mezőgazdasági exporttámogatásról is úgy nyilatkoztak, hogy csupán tizenhat termék részesül támogatásban, de Hóm Gyula szerint kétszázötvenről van szó. Ebből is látszik, miként kever össze a miniszterelnök egymáshoz nem tartozó adatokat, nem mulasztva el mindenkor megjegyezni, hogy az előző kormány a Valutaalapnak tett ígéreteit sem teljesítette. Ezzel szemben a jelen kormány, úgy tűnik, csak a Valutaalapnak és a Világbanknak tartozik korlátlan felelősséggel, a lakónép pedig vergődjék a mindennapokban, ahogy tud. Miközben elképesztő egyesek látványos gazdagodása, ami mögött sem különösebb tehetséget, sem kiemelkedő teljesítményt nem lehet fölfedezni. Az viszont nagyon is figyelmeztető jel, hogy ezt a vagyonszerzést az európai erkölcs számára nehezen emészthető „filozófiával” támasztják alá, nevezetesen, hogy csak az első milliót kell ellopni, a többi már tisztességesen is megszerezhető. (Lásd: amerikai milliomosok regényes élettörténeteit mint hazai milliomosaink „életfilozófiáját”.) Hiszen pontosan kiszámított, elvtársi ösz-szeköttetésekkel vándorolt az eladásra váró állami vagyon az MSZP-ben és SZDSZ-ben vezető tisztségeket betöltők vagy hozzájuk rokoni, baráti szálakkal kötődők tulajdonába. Mostanság, a kétéves uralom után, már a látszatra sem ügyelve fonódik össze a politikai élcsapat a szűk gazdasági elittel.

Az MSZP-SZDSZ-kormányzás alatt a tulajdonszerzés, a gazdasági életbe való bekapcsolódás a bennfentesek kiváltsága lett. A magyar társadalom 1990-ben reménytkeltő polgárosodási folyamata megrekedt, a lakónép előtt újra a tömeges elszegényedés, a bérmunkássors várható „perspektívája” áll, miközben jól érzékelhetően ismét létrejött a pártállam, csak most nem szocialista és internacionalista, hanem vadkapitalista, multinacionalista és világpolgári alapokon. Ha pedig azt mondanám, hogy ezt egy külföldi karvalytőke támogatja, úgy bizonyára el kellene viselnem a Joint Venture Szövetség elnökének, Sugár Andrásnak a rosszallását, aki legutóbb a nyilvánosság előtt igen határozottan

kijelentette, hogy az országba eddig bejött tizenkét millió dollár nem karvalytőke.

Lehet, hogy az egész nem az, de mire vélje a magyar lakónép azt a tényt, hogy a magyar villamosenergiaipart 1995-ben az 1991. évi vagyonértékelés alapján adta el a kormány többségi külföldi tulajdonba, akárcsak a gázipart, miközben ez a nemzeti vagyon az eladás pillanatában — a legszerényebb számítások szerint is

— a kétszeresét érte a korábban megállapított értéknek. Pedig az országgyűlés által 1993-ban jóváhagyott .Magyar energiapolitika” című előterjesztés az állami többségi tulajdon megtartása melletti privatizációt irányozta elő. Az 1994-es kormányhatározatok pedig a korábbi kormány elképzeléseivel ellentétben a privatizációs folyamat lezárásáig a többségi külföldi tulajdonjogot határozta el az energiaszektorokban, miközben az ágazat szakembereinek a véleményét, a tudományos és civil szervezetek kiárusítással szembeni alternatív javaslatait (a „népfelség” véleményét) meg sem hallgatta.

Mindezek után—az eddigi áremeléseken túl

— októberre újabb árkorrekció várható (20 százalék), hogy a többségi külföldi tulajdonba került áram- és gázszolgáltatókat nyolcszázalékos tőkearányos nyereséggel működtethessék a befektetők, miközben a külföldi világcégek már a piaci részesedés kétszázalékos növekedését is sikerként könyvelik el. Hogy elbocsátások is lesznek az áram- és gázszolgáltatóknál, az nagyon valószínű, és az is, hogy a lakónép adójából fizeti majd az ő munkanélküli segélyüket is, a megemelkedett áram- és gázdíjak mellett.

Tehát akkor mit is művelt (minden hibája ellenére) az előző kormány, és mit is cselekszik ez a mostani?

Talán a magyarázatot ott lelhetjük az MSZP pár hete megtartott ötödik tisztújító kongresszusának pódium fölötti felirata és a honi hétköznapok igazságának ellentéte között. Ugyanis a felirat szerint: „következetes kormányzás a megoldás”, viszont a félidejéhez érkezett kormányzó koalíció eddigi kétéves működése a tökéletes kapkodás jeleit mutatta. Vagy ehhez a kapkodáshoz való következetesség lenne a „megoldás”?

Mert mit is mondanak a hétköznapok?

A gáz és villanyáram árának márciusi emelésén túl április 1-től 11,6 százalékkal drágul a távfűtés és 33 százalékkal a melegvíz-szolgáltatás átalánya, miközben —jól tudjuk—legalább milliónyian élnek országszerte távfűtéses házakban. Egy család életében ez több ezer forintos többletkiadást jelent. A kormány pedig ehhez képest „átalakítás” és „stabilizáció” címén jelentős megszorításokat alkalmaz a juttatások terén; a családi pótlékot jövedelemigazoláshoz köti, és ez alól csak a három- és többgyermekesek képeznek kivételt, megszűnik a várandósági pótlék, a gyermekgondozási díj, és a szülés után hat héttől hároméves korig járó gyermeksegélyezés, az egy főre jutó 19,500 forint (130 USA dollár) keresetig jár majd, akárcsak a családi pótlék. Viszont ehhez már nem kell kétszázhetven napos munkaviszonyt igazolni, mint korábban, ez alanyi jogon jár majd. (Jelenleg egy kiló kenyér 80- 90 forint, egy liter tej 74 forint.)

Ezekkel az intézkedésekkel a rászorulók tíz százaléka esik ki a támogatási rendszerből, és úgy tűnik, ezzel törvényerőre emelték és „hivatalosan” engedélyezik a magyar lakosság csökkenését, hiszen szorult anyagi helyzetében „eltekint” a gyermekáldástól, hiszen így is több millióan számolgatják, miként tudnak a 19,500 forintos jövedelemhatár alatt hónapról hónapra megélni. S vajon—tetszik, nem tetszik—ez az alanyi jogon járó, munkába állást nem igazoló gyermeksegélyezés nem a cigány kisebbségben élő, eleddig sem dolgozó nőknek kedvez majd? Csodálkozhatunk-e akkor majd, ha az 1996-ban született gyermekek életesélyei egyre kisebbek, hogy a magyar halálozási arány a legmagasabb Európában, hogy vezetünk az öngyilkossági statisztikában is? (Mellesleg megszüntették a pályakezdők munkanélküli segélyét is.)

Bár tudjuk, a halálozási arányok legszorosabban a szociális-gazdasági egyenlőtlenségekkel állnak összefüggésben, de ezek nem önmagukban, hanem csak a depressziós betegségek következtében, az életkilátásaink erőteljes romlásának, a jövőképünk elvesztésének következtében alakulnak így. Magyarország lélekszáma 1995-ben 32 ezer fővel csökkent, s ezzel a világ legrosszabb demográfiai helyzetű országává váltunk, s ugyanakkor 78 ezer volt a magzatölések száma, ami körülbelül háromszorosa a nyugat-európai átlagnak.

Ezért egyértelműen a jelen kormány a felelős, nem beszélve az intézkedései következtében kialakuló életminőségünkről, hétköznapi vergődésünkről, miközben a változások rendre a gazdagoknak kedveznek. A kormány és a vezető pártok tisztségviselői pedig igazi populista módon szegényekről, rászorultságról és igazságosságról szónokolnak. Egy korlátolt felelősségű ország korlátlanul felelőtlen társasága van hatalomban vagy a kormánya?

Győrffy László