Nyugati Magyarság, 1996 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1996-01-01 / 1. szám

6. oldal

Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident

1996. január

Jelentés a köztársasági elnöknek

Szerkesztőségi szobám ajtajában áll egy 82 esztendős, sovány férfi, kockás füzetlapot húz elő ódivatú zakója zsebéből. Görbe ujjai közé szorítja, s miközben olvassa, szája, egész teste együtt remeg a hangszálaival:

„Rendhagyó jelentés a magyar hadsereg legfőbb parancsnokának, Göncz Árpád úrnak. Jelentem, hogy a doni II. Magyar Hadsereg a kapott parancs szerintfeladatát maradéktalanul teljesítette. A sokszoros túlerővel szemben 1942. szeptember 9-13-ra elérte a Don-kanyart és délről északfelé haladva a folyó mentén összesen 218 km hosszú arc vonalat képezett. Kérem jelentésem tudomásulvételét.

Zágoni Sándor Nimród páncélos tartalékos hadnagy”

tartjuk az áldozatok emlékét, mint a saját hősi halottainkét. De azt az arcátlan, hazaáruló, cinikus megkülönböztetést nem tűrjük el, amit — mondom — szinte havonta tapasztalunk. Vegyük a legszembetűnőbb példát. Minden januárban ünnepeljük a budapesti zsidó gettó felszabadításának és az 1942-es magyar frontáttörésnek az emléknapját. Minden magyar ember megbotránkozik azon, mennyire mellőzi a tv, rádió, a politika a honvédsikert.

Úgy véljük, hogy a hadsereg legfőbb parancsnok ura is hallott a doni áttörésről, a mi dicsőségünkről, de a pártjától, úgy tűnik, nem kapott engedélyt, hogy méltassa, ezért nem tesz egyetlen mozdulatot sem.

De ha már így van, akkor legalább a hősi halált halt, megfagyott, fogságba esett vagy eltűnt 120

találtunk, elmesélték, hogy a kilenc munkaszolgálatos egyszerűn lelökte őket a szánról, mondván: nektek úgyis mindegy, mi pedig megmenekülhetünk.

Egy másik esetben 150 magyar honvéd halálát okozták a magyar honvédruhába öltöztetett munkaszolgálatosok. Ennek a tragédiának egyik túlélője, S.J. szakaszvezető ma is Németországban lakik. Ő mesélte, s ha kell, bárki előtt megerősítheti, mi történt Korotajak mellett egy völgyben.

A magyar utóvéd utászszázadot a völgyből szintén magyar katonaruhába öltöztetett és magyarul beszélő zsidó munkaszolgálatosok csalták tőrbe. Mikor Ne lőjetek! kiabálásukra gyanútlanul a völgybe ereszkedtek, a bokrokban rejtőzködő oroszok tüzet nyitottak. S.J., aki megmenekült, elmesélte, hogy a holttestek között néhány olyat is látott, akin nem volt dögcédula, csak magyar honvédruha.

Ki tudja, hány hasonló eset történt, amelyek akkor is dicstelenek, ha nemcsak ezek miatt veszítettük el a háborút. A szovjetek demoralizált, alultáplált, szedett-vedett csapatai sohasem győztek volna, ha Anglia és az USA nem tömi őket fegyverrel, konzervvel meg vitaminnal.

Zágoni Sándor a Don-kanyarból élve tért haza. Feleségével három gyereket neveltek fel, ma az erdélyi házaspár soroksári nyugdíjas. A tartalékos hadnagy — aki civilben agrármérnök — sohasem nyúlt földhöz, csak a fához. Fafaragásai — amelyek előkelő hazai és külföldi középületeket és lakásokat díszítenek—mindig hoztak anynyi fizetséget, amennyi az éhenhaláshoz sok volt. Papírjait, fényképeit, eredeti katonai térképeit összecsomagolja, s mint aki elmondta, amit akart, megindul szerkesztőségi szobám ajtaja felé.

— Tudja — fordul vissza —, nem ezt érdemelnénk a saját hazánkban. De hát nemcsak velünk bántak el így. Értesültem róla, hogy a Budapest védelmében elesett magyar honvédok sírjaival ismitműveltek. A harcok halott katonáinak—

Zágoni Sándor zászlós

magyar, német, orosz — sírjait később kihajolták a soroksári köztemetőben, aztán amíg a németek tiszteletadással Rákoskeresztúron helyezték el sajátjaikat, addig a szovjetek közös sírhelyet képeztek, és fölébe emlékművet állítottak. A 36 magyar katona sírjáról azonban leégették a fejfákat, a hantokat pedig dózerrel széttúrták.

Magyarországon a halottgyalázásnak még ezt a legaljasabb formáját is eltűrték. Magyarország földrajzilag ugyan a helyén van, de a régi-új elvtársak a népet ismét egy gerinctelen, nemzeti önérzet és hazafias érzelem nélküli masszává akarják kotyvasztani, amelyet oda terelhetnek, ahová éppen akarnak. Igaza van Tamási Áronnak: „ Aki embernek hitvány, az magyarnak lenni alkalmatlan." El akartam ezt végre mondani valakinek...

Zágoni Sándor, a 82 esztendős dicsőszentmártoni születésű tartalékos hadnagy, zsebében a Magyar Köztársaság elnökének írott rendhagyó jelentéssel, halkan becsukja maga mögött az ajtót.

Franka Tibor (Új Magyarország)

Magyar honvédtemető Novouszpenka község határában

Megkésett rekviem

tizenhét hős gyermekkatonáért

—Jelentése valóban rendhagyó — mondom neki, miután fölnéz a papirosból —, mert a köztársasági elnöknek szól, ugyanakkor egy 52 évvel ezelőtti magyar katonai sikerről tudósít.

— Tudom — dörzsöli a szemét —, de Göncz úrnak hiába olvasnám fel, neki másfajta évfordulókat kell méltatnia mostanában. Ezért is rendhagyó az én jelentésem, mert az önök szerkesztőségének teszem, és mert az érdektelenség miatt kénytelen vagyok megkerülni a szolgálati utat... Ugyanis semmi jele nem látszik annak, hogy a legfőbb parancsnok úr megadná és elvárná, hogy a doni harcok során hősi halált halt, megfagyott vagy eltűnt 120 ezer magyar honvéd emléke megkapja a kiérdemelt tiszteletet.

Zágoni úr régi fényképeket vesz elő: magyar honvédek a Nimród páncéloson, orosz foglyok egy csoportja, magyar katonai temető az Uriv nevű település közelében, menetoszlop a térdig érő hóban, megfagyott emberek, egy másikon pedig derékig meztelenül borotválkozó honvédek hajolnak a lavór fölé.

— Láthatja, mi, ellentétben a hamis vádaskodásokkal, nem Hitlerért, a fasizmusért vagy Németországért harcoltunk... Aki ilyet állít, az hazudik, persze jó oka van rá, mert az ilyennek se Istene, se hazája. Érzéketlenségük miatt felfogni sem tudják, hogy mi még ahhoz a generációhoz tartozunk, amelyet nem a nagy testvér örök, megbonthatatlan barátsága fűtött, hanem igazságtalanul megcsonkított hazánk, Trianon sebei égettek. Ennek bizonyítéka például ez a fénykép is, amelyen jól olvasható a honvédtemető kapufelirata: Nagy-Magyarországért.

Nem igaz, hogy Hitlerért, amint ezt a betegesen hazudozó mai hatalmasok állítják és amit évtizedek óta vissza-visszaböfögnek, mert nem hallottak mást. De azt se felejtsük el, ami ellen a doni harcosok életben maradt, már csak maroknyi csapata olyannyira tiltakozik; ahogy Németországért, úgy Jeruzsálemért sem harcoltunk. Még akkor sem, ha az évek óta megszokott eseménysorozatokból úgy tűnik.

Mert majdnem minden hónapra esik egy-egy holocaust-megemlékezés, szobor- vagy emlékműavatás, konferencia, előadás, kiállítás, film vagy valami más. A nagy számban elpusztított zsidóság, az értelmetlenül odaveszett vagy megsemmisített embertömeg kegyetlen üldözése és megsemmisítése nem magyar találmány, hanem tragikus világesemény volt. Hangsúlyozom, nem vagyunk antiszemiták. Ugyanúgy tiszteletben

ezer derék magyar honvéd emlékének adózna...

Zágoni Sándor zászlós, később hadnagy az erdélyi Dicsőszentmártonban született, református családból származik. 1940-ben, amikor Magyarországhoz visszaatért Erdély egy része, a kolozsvári Mezőgazdasági Akadémia hallgatója volt.

— Belépett a tanterembe egy magyar tiszt — kezdi katonáskodása történetét. — Tisztelegve köszöntött bennünket, aztán megkérdezte: ki akar magyar honvédtiszt lenni? Sokan jelentkeztünk, szinte gondolkodás nélkül. Kemény kiképzés után 1942 tavaszán a II. Magyar Hadsereg katonájaként mentem ki a frontra, és az 51. Nimród Páncélosvadász században szolgáltam. Tavasztól szeptember végéig űztük, hajtottuk a szovjet csapatokat.

Mi azt reméltük, ha győzünk, visszakapjuk Nagy-Magyarországot. Nem tudtuk, mi az a fasizmus, sőt Németország céljai sem érdekeltek. De harcoltunk életre-halálra azért is, mert körülöttünk égett a világ, és normális emberi ösztön, hogy nem szerettünk volna benneégni.

Érthető, ha nagy örömünkre szolgált, amikor néhány éve az antalli időkben a január 12-i frontáttörés emlékére vasárnapi istentisztelet volt a Mátyás-templomban. Tavaly viszont vasárnapról áttették péntek reggel 9 órára, és állami részről már csak néhány tisztviselő jött el a misére. A gettóról viszont napokon át híradásokat láthattunk a televízióban, de a doni emlékmiséről még a TV Híradó sem számolt be, akárcsak a legtöbb újság. Rengeteg megaláztatásban volt részünk 1947-től

1990-ig: akkor joggal reméltük, megváltozott a rendszer, hát végre helyére kerül a történelem is. Most megint elölről kezdődik?

Valaki mondja mármeg világosan, hogy miért gyűlölik a 120 ezer elesett magyar honvédet és velük együtt minket, akik még abból a pokolból is hazatértünk Isten segedelmével. A mocskolókat, a történelmet meghamísítókat szerettem volna magam mellett látni csak néhány napra a Don-kanyarban. Most elmesélhetnék, ha ott lettek volna, a magyar katonaerények legszebb példáit, a helytállásunkat, a magyar zászló, a Szent Korona iránti hűségünket... Ehelyett porig aláznak bennünket.

Pedig a magyar honvédnek sohasem volt olyan szégyellnivalója, mint például annak a kilenc munkaszolgálatosnak, akiknek három sebesült bajtársunkat kellett Nyikolajenko közelében lovas szánnal a kötözőhelyre szállítani. Mikor a fagyhalál küszöbén álló katonáinkra a hóban ráSok évvel ezelőtt, kamaszként, mély hatást tett rám az akkori idők két nagy filmje, a Zója és az Ifjú Gárda. Ezek a megrendítő filmeposzok két dolgot kívántak sugallni. A szovjet fiatalság hősiességét és a mindenekfelettiség jelszavával hódító német hadsereg kegyetlenségét, amely nem kímélte a megszállt területek védtelen lakóit sem.

Tizen és húszon éveim előítéleteit ezek a propagandafilmek és olvasmányok formálták, eszményképeimet szovjet hősökről mintáztam. Egy film képsorai örökre belémivódtak. Iván megosztja kenyerét egy német hadifogollyal, majd fegyverét hanyagul vállára veti s beáll a harcba indulók közé.

Hogy milyen volt Iván a valóságban, arra idővel derült fény. Bennem az utolsó és végső benyomás egy minapi kopjafa-avatáson alakult ki, amit a Bolyai János Katonai Műszaki Főiskola és Ócsa nagyközség (Pest megye) önkormányzata közösen szervezett. A meghívóban helyszínként az Ocsát Üllővel összekötő országút egy elhagyott szakaszát jelölték meg, ahol mindkét oldalon erdő húzódik. Továbbá arról tájékoztattak, hogy a kopjafát és a márványtáblát tizenhét magyar honvéd emlékére emelték. Az, hogy mikor és hogyan halt meg ez a tizenhét gyermekember, csak az avatóbeszédből derült ki.

1944. november 4-én a közigazgatásilag Ocsához tartozó alsópakonyi Kos tanya környékén az előre nyomuló szovjet csapatok — egy páncélosokkal támogatott gyalogos ezred — szabályos hajtóvadászatot rendeztek az alakulataiktól lemaradt, többnyire súlyosan megsebesült honvédek ellen. A front akkor már Vecsésnél húzódott, a pakonyi térségben hadművelet nem folyt. A hajtóvadászat eredményeként tizenhét húsz éven aluli kiskatonát fogdostak össze, akiket behajtottak a Kos tanyára, a juhhodályba, s kihallgatás nélkül lelőtték őket.

A vodkagőzös kivégző osztag csak „félmunkát” végzett, a hodályból még órák múlva is hallattszott a haldoklók hörgése, volt, aki az anyját hívta, mások az Istent. Ekkor az alakulat parancsnoka kidöntette a hodály tartóoszlopait, s a haldoklókra rogyó építményre ráküldött két harckocsit. A T-34-esek szabályosan beletiporták a gyerekkatonákat a földbe, kilétükről ma sem tudunk semmit, az irataikat helyben elégették.

Az alakulat elvonulása után a halottak maradványait Ocsán temették el egy tömegsírban, s az esetről 1985-ig nem beszélt senki sem. Pedig volt szemtanú. A Kos tanya juhász számadója és családja. Csakhogy ilyen dolgokról nem volt tanácsos beszélni, s ahogy múlt az idő, a szemtanúk elhaltak.

Egy azért megmaradt. Végh Istvánná, a néhai számadó lánya, aki tizenhárom évesen a tanya padlásáról nézte végig a szörnyű vérengzést. Ő számolt be a történtekről, ő mutatta meg a juhhodály helyét, ahol a lánctalpak széttaposták a tizenhét magyar honvédet. Itt áll most a kopjafa és a márványtábla, amelyre nevek hiányában csak annyit véstek: 17 névtelen hős emlékére.

Elöljáróban filmekről, könyvekről írtam, melyek meghatározói voltak az emberi kegyetlenségről és az értelmetlen halálról alkotott véleményemnek. Idővel ehhez új ismeretek társultak. Például az, hogy kit illet meg a hadifogoly státusz. A reguláris hadsereg legyőzöttjeit, akiket egyenruhában, igazoló iratok birtokában fognak el. A partizán és gerilla hadviselőkre nem terjed ki a nemzetközi egyezmény, még kevésbé az orvlövészekre és ellenállókra, akik a front mögött, hátból támadnak.

Az a tizenhét magyar honvéd nem volt partizán, sem ellenálló. Fegyvertelenül, egyenruhában adták meg magukat a győzteseknek. Kivégzésük nem csupán háborús bűncselekmény, hanem gyilkosság a javából!

Azóta, hogy fejet hajtva, megrendültén álltam a pakonyi kopjafa mellett, sokszor eltöprengtem: vajon ki az alávalóbb, elvetemültebb gyilkos? Az, aki az éhségtől lealjasulva kést döf egy embertársába, pénz reményében, vagy az, aki győztesként vodkától feltüzelve elrendeli kiszolgáltatott, sebesült gyermekemberek lemészárlását?!

A helyes válaszig még nem jutottam el, azt viszont tudom, hogy végleg elmúlt a Vörös Hadsereget megtestesítő Ivánok iránt érzett rajongásom, akiket negyvenöt éven keresztül grállovagoknak tüntetett fel a meghamisított történelem.

Matula Gy. Oszkár