Nyugati Magyarság, 1996 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1996-04-01 / 4. szám
10. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 1996. április Az emberséges ember gróf Esterházy János Magyar nemesek újra együtt Beszélgetés gróf Nyáry Jánossal, a Magyar Történelmi Családok Egyesülete elnökével A Magyar Történelmi Családok Egyesülete nemrég ünnepelte fennállásának második évfordulóját, a Magyarok Világszövetsége Semmelweis utcai székházában. Az ünnepségen az egyesület elnöke, bedeghi és berencsi gróf Nyáry János mondott beszédet, aki többek között úgy fogalmazott, hogy az egyesület általa jelképes épületét báró Gudenus János, a kitűnő genealógus népesítette be, hiszen a magyar nemes családok tagjaival elsősorban az ő közvetítése nyomán gyarapodott—gyarapodik— a szépen fejlődő közösség. Az ünnepi alkalomból gróf Nyáry Jánost először az egyesület megalakulásáról kérdeztük. — A Magyar Történelmi Családok Egyesülete 1994. március 15-én alakult a budai ferences atyák álal rendelkezésünkre bocsátott Feketesas utcai pincehelyiségben. — Milyen előzmények után ? — 1992-ben tértünk haza Németországból, ahol feleségemmel együtt tagjai lettünk a Bajor Nemesi Klubnak. Az új honfoglalók (Folytatás az I. oldalról) kát, hazát s magyar jogot végül hátralevő éveiben itt akar lelni, a hivatali packázások poklait kell végigjárnia éveken keresztül, ahol szóba állnak vele. Istenem, ennyire jó Magyarországon élni! Csak a rossz bácsik mondják azt erről a gyermektenyémyi országról, hogy tranzitország. Nem igaz. Minden jövevény itt marad. Könyököl, késel, betör, lövöldöz, szervezetet létesít fekete maffiára. Gyöngy az élet. Nem tranzitország ma Magyarország, hanem befogadó, célhon. Befogadó, mint mindig is volt a történelem során. így ment veszendőbe Erdélyország számunkra, mert évszázadokon keresztül befogadta a Balkánról, Havasalföldről fölballagó pásztorokat, s leve a magyar földből dáko-román birodalom. Nem átkelő ország vagyunk, mert innen nem megy már el senki Nyugatra, aki jött délről, keletről. Itt marad az, mert itt mindent szabad. Innen csak az megy el, aki itt született és magyarnak, az igényesebb fajtából, mert hatványozott munkájáért cserébe emberibb megélhetést akar. Innen csak a magyar megyen el, a kiművelt fő, tudója jognak, történelmünknek, ismerője és siratója a Szent Korona tanításainak. Azok mennek el, akik magas képzettséggel, diplomákkal nem keresnek annyit, mint a „politikus” elvtárs titkárnője, testőre. Átkelnek az Operencián a szellemiekben, fizikaiakban még erős magyarok, mennek szerencsét próbálni — kenyeret, munkát lelni. Marad a bangladesi, aki még szépen megérteti magát ősi nyelvükön az itteni romákkal, marad az albán, a román, itt fészkel tízezerszám a kínai, arab, és épít, építi a maga kocsmáit. És mégis rajtunk a nyugati pecsét: nem bánunk elég szépen, előzékenyen a másokkal, az idegenekkel. Rettenetes nagy elkeseredésünkben néha arra gondolunk: nagyobb ország kéne, hé! Nem elég akkorácska, amennyit meghagytatok nekünk Trianonban! Ennyi maradt talán a humorunkból. De igen-igen remélem, hogy önvédelmi erőnkből — talán — annál több... Itthon hiányzott nekünk az a fajta klubélet, ami az ottani nemesek számára teljesen természetes és megszokott. — Mi volt e hiányérzet oka? — Leginkább az vezérelt engem, hogy a magyar nemesség mint társadalmi réteg előbb-utóbb elvész a semmiben, ha a huszonnegyedik órában nem történik valami. Arra gondoltam, magamra vállalok bizonyos feladatokat az összefogás érdekében. — Éspedig? —Kilincseltem, támogatókat kerestem, de sokan megmosolyogtak, mondván, hogy az ország jelenlegi gazdasági helyzetében nem érdemes ilyesmivel foglalkozni. Végül a budai ferences atyák—akiket gyerekkorom óta ismertem — segítettek. A tagok toborzása meglepően jól sikerült, ami főkent Gudenus János barátom érdeme. Tagjaink többségét az általa adott listák alapján hívtam az egyesületbe. Később kinőttük a pincehelyiséget, és ezután jöttünk a Magyarok Világszövetségébe, ahol Csoóri Sándor elnök úr készségesen fogadott minket, mondván, hogy a Világszövetség a magyar kisebbségeket képviseli, s mivel a magyar nemesség is egyfajta kisebbség, így érdekeink összhangba hozhatók. Helyet kaptunk a székházban, ami azelőtt a Szovjet Kultúra Háza, de korábban az Országos Kaszinó épülete volt. A magyar nemesek tehát visszatértek az Országos Kaszinóba. — Mi történt a két esztendő alatt? — Színes programokat, kirándulásokat, zarándokutakat szerveztünk, és például Esztergomban részt vettünk a Mindszenty hercegprímás halálának évfordulója alkalmából tartott ünnepi nagymisén. A klubunkba kiváló előadókat, ismert személyeket hívtunk meg, így többek között Bitskey Tibor színművészt, Vajay Szabolcsot, a Svájcban élő genealógust, Ugrón Bélát, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnökét, de említhetem Vichmann Tamás kenus világbajnokot, Szuper Gézát, a fiatal gitárművészt, Granasztói György történészt és másokat. Külön öröm számomra, hogy sikerült összefogni a nemesi ifjúságot. A fiatalok igen szép számban jelennek meg, ami szemet gyönyörködtető látvány. A programokat is ők állítják össze, és igazán lelkesen csinálják. Ma azon fáradozom, hogy az egyesületet nemzetközileg is elismertessem. — Milyennek látja e téren a nyugati kapcsolatok erősítésének érdemi lehetőségeit? — Megalakulásunk után körlevelet küldtem Európa uralkodó házainak, és ebben többek között az állt, hogy Magyarországon a kommunista rendszer bukását követően megalakult ez az egyesület, amely a magyar nemességet van hivatva összetartani. Választ kaptam Habsburg Ottótól és más ismert Habsburgoktól, azután a svéd és a spanyol királytól, a norvég, a dán, a belga uralkodó házaktól, és legutóbb Angliából, a Buckingham-palotából. — Mi állt e válaszokban? — Lényegében gratuláltak nekünk ahhoz, hogy Közép-Európában elsőként alakult ilyen egyesület. — Vajon bővíthető-e a kör a nyugati magyarság felé? — Természetesen bővíthető. Ezzel kapcsolatban elmondom, hogy karácsony előtt megkeresett engem Ausztráliából, pontosabban Sidneyből az ottani magyar nyelvű rádióadó főszerkesztője és interjút készített velem. Ebben üdvözöltem az Ausztráliában élő magyar nemeseket, és tájékoztattam őket a munkánkról. A műsor elhangzott és úgy tudom, nagyon jó volt a visszhangja. Külföldön sokfelé működnek kisebb nemesi klubok, ezért élve a Nyugati Magyarság nyújtotta lehetőséggel, szívesen felajánlom számukra a hozzánk való csatlakozást, és ezúton is kezdeményezem a rendszeres kapcsolattartást, a kulturális együttműködést, a kölcsönös látogatásokat, annál is inkább, mert hasonló lépéseket már tettünk az Erdélyi Történelmi Családok Egyesülete felé is. Egyesületünk nevében szeretettel köszöntőm a Nyugaton élő magyar nemeseket, akik barátaink és testvéreink. Bánó Attila 1939. november 1-én jelent meg a pozsonyi Új Hírek-ben Esterházy János „Magyar keresztfák között” című cikke. Ebben olvasható ez a mondat: „Csak az a nemzet érdemes jobb sorsra és örök életre, amely meg tudja becsülni nagyjait, és amelynek mindig szeme előtt lebeg azok példát adó munkássága. ” Hisszük, hogy a magyar nép „jobb sorsra” érdemes, és az ezerszáz éves évforduló napjaiban különösen bízunk abban, hogy érdemesek vagyunk az „örök életre”. Éppen a „Magyar Örökség” oklevelet odaítélő bizottság tevékenysége is bizonyítja, hogy meg tudjuk becsülni nagyjainkat, mert nemcsak nem feledjük el példaadó munkásságukat, hanem igyekszünk azt fel is mutatni a sors kegyetlen alakulása folytán sötétben botorkáló népünknek. Esterházy János is ilyen ember: megbecsülésre méltó, s munkássága igen hasznos tanulságokkal szolgál nekünk, örökösöknek. Jó családból származott. Dédapját, báró Jeszenák Jánost 1849-ben a császári katonai bíróság halálra ítélte és kivégeztette. Nagyapját, Esterházy Jánost a világosi fegyverletétel után egy császári büntetőszázadba sorozták be, s vagyona jó részét elkobozták. Édesapja szintén Esterházy János, katonatiszt volt, de amikor rádöbbent, hogy a magyarokat és a szlovákokat egyre növekvő ellentét választja el, leszerelt és élete hátra levő részében ezzel a problémával kívánt foglalkozni. De rövidesen meghalt. Négy és fél éves fiára, a mi Esterházy Jánosunkra hagyott öröksége utolsó szavai voltak: „Légy mindig jó magyar, fiam, ...és emberséges ember!" A trianoni békediktátum aláírása után nem sokkal az ifjú Esterházy János átszökött Sopronba, s részt vett azokban a harcokban, amelyek kikényszerítették a soproni népszavazást. A húszas évek közepén bekapcsolódott a csehszlovákiai politikai életbe, 1932-ben már az Országos Kereszténydemokrata Párt elnökévé választják, 1936-ban a pártjából és a Magyar Nemzeti Pártból alakult Egyesült Magyar Párt ügyvezető elnöke. A Felvidék déli részének visszacsatolása után az önállóvá lett Szlovákiában maradva a Magyar Párt elnöke és a parlament egyetlen magyar képviselője. Ezután már az 1945-ös letartóztatás, a szovjet és a csehszlovák „bíróság” ítélete, a Gulag, majd a csehszlovák börtön következik, s 1957. március 8-án a mártírhalál. E szép, de szomorú véget ért élet maga is említésre méltó, de a mi szempontunkból nemcsak a sors, hanem az emberi helytállás is fontos: az, hogy Esterházy János édesapja utolsó szavait egész életében tiszteletben tartotta — emberséges ember volt és jó magyar. A szlovákiai náci hegemónia idején kiérdemelte a kommunista Fábry Zoltán és egy német katonatiszt elismerését. Fábry a hitlerizmus „egyetlen szlovákiai ellenlábasának”, a német tiszt pedig Közép-Európa „legbátrabb emberének” nevezte. S nem alaptalanul! Esterházy a parlamentben egyedül tiltakozott és szavazott a zsidók deportálása ellen, sőt, a magyar belügyminiszter, Keresztes-Fischer Ferenc segítségével előmozdította az üldözöttek (zsidók, csehek, lengyelek) Magyarországra jutását. A szlovákiai magyarok — a Magyar Párt felszólítására — nem vettek részt az úgynevezett „áijásításban”, a zsidók kifosztásában. Neki köszönhető, hogy a szlovák nemzeti felkelés idején Magyarország ellátta gyógyszerekkel a sebesülteket. S fedezte, sőt, bújtatta a baloldali értelmiségieket. Hitét és emberségét a börtönben is megőrizte. Joggal mondta róla egy vele raboskodó szlovák pap: „Bizony, szent ez az ember”. S emberségének köszönhette, hogy egy cigányfiú — megszökve a fűtetlen börtönből — pulóvert küldött neki. Ilyenek voltak a tettei. De milyen nézetek határozták meg ezeket a tetteket? íme: „A keresztény, nemzeti és szociális hármasság marad mindig minden kiindulásunk alapja. ” Kijelentette, éppen a legkritikusabb időkben, hogy „a mi jelünk a kereszt, nem a horogkereszt’’. De ugyanilyen határozottsággal vetette el „az osztályellentétekre alapított marxizmust” is, különös irtózattal szólva „a bolsevista uralmak borzalmairól”. A szlovák autonómia híve volt mindig, de a szlovák parlamentben megkövetelte a magyarok számára is „a népi jogokból folyó teljes szuverenitást”. Meggyőződése szerint „sem gyűlölettel, sem erőszakkal nem lehet a nemzetiségi kérdést megoldalni”. 1941 -ben a debreceni nyári egyetemen megértésre szólította fel hallgatóit, s arra buzdította őket, hogy tanulják meg a szomszéd népek nyelvét. 1938-ban nagy vihart váltott ki Ma-A „Magyarország Alapítvány” szerint az utóbbi fél évszázadban a magyar történelmet és benne társadalmi, tudományos és kulturális múltunkat a diktatúra igaztalan, torz módon jelenítette meg a magyarellenes politikával. Éppen ezért nagy szükség van ennek ellensúlyozására, arra, hogy azokat a személyeket, erőfeszítéseket és felemelő tényeket, amelyeket a magyarság pozitív eredményként elért, bemutassák és példaképül állítsák a jelen nemzedéknek, unokáinknak és azok unokáinak, létrehozva ezzel egy szellemi múzeumot. Az Alapítvány, amely a fentieket gondozza, 1992. január 30-a óta ennek érdekében is tevékenykedik. 1995-ben már hét esetben adott át az arra érdemeseknek „Magyar Örökség” megnevezésű kitüntetést, erről szóló oklevelet, tetteiket pedig az Arany Könyv-ben örökítette meg. 1995- ben kitüntetésben részesültek: Tőkés László református püspök, dr. László Gyula régész professzor, Neumann János, a komputer feltalálója, az István, a király című rockopera alkotógárdája, Nemeskürty István profeszszor író és történész, Papp László ökölvívó olimpikon és a Valahol Európában című film alkotógárdája. 1996- ban már minden negyedévben sor kerül a „Magyar Örökség" kitüntetésre. Március 21 -én Budapesten a Kossuth téren lévő egykori királyi Kúria, majd Legfelsőbb Bíróság, ma a Néprajzi Múzeum dísztermében mintegy 300 főnyi ünneplő közönség jelenlétében újabb kitüntetések adományozására került sor. A Kuratórium az állampolgároktól beérkezett 117 „civil” javaslatból, amelyeket az ún. Ezüst Könyv-be jegyeztek be, titkos szavazással hét kitüntetés ügyében döntött. Az alábbiakban felsoroljuk a kitüntetetteket. Az első sorszám az 1995. évi kezdéstől számít, míg a második az idei. 8., l./Néhai gróf Esterházy Jánosnak (elhunyt 1958. március 8-án a morvaországi mirovi börtönben), a csehszlovákiai, majd a háború alatt a szlovák államban maradt magyarság vezetéséért és a kisebbségek védelméért, valamint a magyarságáért elszenvedett mártírhaláláért. A kitüntetéséről szóló oklevelet lánya, báró Malfattiné gr. Esterházy Alice vette át. gyarországon a Táj- és Népkutató Központ kiállítása az ország agrárviszonyairól. A vitába Esterházy János is bekapcsolódott, s elmondta arisztokrata osztályos társainak, hogy az ő 5000 holdjából 4150-et elvettek, ő mégis elégedett, sőt, ennél nagyobb áldozatra is kész. Szavaira Kodolányi János reflektált a Magyar Nemzet 1938. november 13-ai számában: „...most íme Esterházy János gróf tanítja ki nagybirtokos osztályunkat áldozatvállalásból, sorsvállalásból, hitből, korszerűségből. Ő, aki ott maradt a kis töredék-magyarság élén, egy sorsban vele, primus inter pares.” Igen, ott maradt, amikor Magyarországon bársonyszék várta (pedig milyenjó minisztere lett volna Teleki Pálnak!), ott maradt, amikor a szovjet hadsereg közeledésekor barátai és rosszat sejtő baloldali hívei rá akarták beszélni az ország elhagyására, ott maradt, amikor a Gulag rabszolgatelepéről csehszlovák rabságba került, s Pozsonyból megszökhetett volna. Ott maradt mindhalálig, mert — miként Peéry Rezsőtől tudjuk — határozottan vallotta: „...nekem is itthon kell maradnom, bármilyen rossz elé nézek, mindennel idekötődöm ehhez a néphez, vele kell maradnom a nehéz időkben. ” így lett a Felvidék magyarságáé, így lett az egyetemes magyarságé, így lett mindannyiunk drága öröksége. Török Bálint 9., 2./ Balczó Andrásnak, többszörös világ- és olimpiai öttusa-bajnoknak kiemelkedő sportteljesítményéért és példamutató, Isten-központú családi életéért. A kitüntetést személyesen vette át. 10.3./ Néhai Rockenbauer Pál biológia tanárnak és TV-szerkesztőnek (elhunyt 1987-ben), valamint nyolc munkatársának a „Másfélmillió lépés Magyarországon" c. TV-sorozatukért, amelyben hazánk nevezetes tájait mutatták be. A kitüntetést a nyolc munkatárs vette át. 11. 4./ Makovecz Imre építőművésznek a sevillai világkiállítás világsikert aratott magyar pavilonjáért, valamint a magyar organikus építőművészeti stílusban alkotott középületeiért. A kitüntetést személyesen vette át. 12., 5./ Dr. Püski Sándornak és feleségének, Ilonka „néninek” a magyar könyvkiadás terén itthon és az amerikai emigrációban végzett úttörő és kiemelkedő munkásságáért. A kitüntetést a Püski házaspár vette át. 13., 6./Néhai Márton Áron gyulafehérvári megyéspüspöknek, akit egyházáért és a romániai magyarságért végzett áldozatos munkájáért a román kommunista diktatúra hatévi börtönnel és kiszabadulása után házi őrizettel sújtott. A kitüntetést Dr. Jakobini György. Erdély katolikus magyar érseke vette át. 14., 7./ Néhai Latinovits Zoltán színművésznek (elhunyt 1976-ban), akinek magyar szellemiségű, kiemelkedő színészi teljesítménye rendkívüli hatású volt. A kitüntetést édesanyja vette át. A kitüntettek neve és teljesítménye az Arany Könyvben került megörökítésre. A Kuratórium kéri, hogy a lakosság, az anyaországiak és a határon túliak egyaránt, tegyenek további javaslatokat a Magyar Örökség-kitüntetésre. Ezek az Ezüst Könyvbe kerülnek bejegyezésre, és onnan kerülnek majd a kuratóriumi ülés elé döntésre, az előzőekben fennmaradt javaslatokkal együtt. A javaslatok beküldésének határideje 1996. május 15. Postacím: Magyarörökség, 1428 Budapest 8. Postafiók 91. A javaslatokhoz indokolást is kérnek. Hábel György „Magyar Örökség" kitüntetés kiemelkedő teljesítményekért, tettekért
