Nyugati Magyarság, 1996 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1996-04-01 / 4. szám
1996. április Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 9. oldal DOMONKOS LÁSZLÓ: All Buda még Egy új vers és ami mögötte van Csoóri Sándor írja 1980-ban keletkezett, ma már klasszikus Magyar apokalipszis című esszéjében, hogy az első világháború megszült néhány emlékezetes verset, így Gyóni Géza nevezetes Csak egy éjszakára vagy Babits Húsvét előtt című költeményét. A békés korszakok, tudjuk, nagyon is sokismeretlenes egyenletek ahhoz, hogy a megfelelő történelmi pillanatban megfelelő szerzőből mintegy kibukkanjon az adott kor legbelső lényegét a líra eszközeivel összefoglaló, igazán jelentős vers. A huszadik században komoly és tudós elemzők többször is megírták már, hogy „a líra meghal”, hogy a versek, a költészet jelentősége a történelem esztelen rohanása, majd a technika rohamos fejlődése, a vizuális kultúra parttalan elszabadulása és még a jó ég tudja, mi minden egyéb tényező hatására alaposan lecsökken, tán idővel, nem is sokára el is enyészik. Magyarországon másként van. Magyarországon minden másként van. Az évszázadnak akár csak a második fele az orosz hódoltság alá szorult anyaország és az ismét tartós idegen megszállás alá került elszakított területek magyarságának lírája kapcsán éppen az ellenkezőjét mutatja. A költők—lényegretörően fogalmazott egyik írásában Gombos Gyula—ősi hagyományt folytatnak: a nemzet élő lelkiismereteként fogalmazzák meg mindazt, amit — idővel, mifelénk — már csak a költészet eszközeivel lehet igazán hatásosan kifejezni. És a lírai indíttatások és megvalósulásaik hajszálra úgy működtek 1950- ben, mint 1820-ban vagy 1905-ben: Illyésnél ugyanúgy, mint Berzsenyinél vagy Adynál, Vörösmartynál ugyanúgy, mint Kányádi Sándornál vagy Juhász Gyulánál. Az is igaz viszont, hogy a Kádárrendszer utolsó éveiben és az azóta eltelt hat-nyolc évben nálunk is beteljesedeni látszott a régi prófécia: nem igazán született olyan összegző, az adott magyar életre, helyzetre lírai megközelítésben nagyhatásúan jellemző, össztársadalmi regisztrációnak is igen komoly költemény, amely képes lett volna tömény és igazi foglalatát adni egy bizonyos időszak és kor, állapot és helyzet egészének. Ellenvetésként hivatkozni lehetne arra, hogy a költők igen gyakran a legnagyobb gondok-bajok közepette tudtak a fenti igényeknek megfelelő versekkel előrukkolni, hiszen háborúk, nagy és tartós társadalmi megpróbáltatások, forradalmak, szörnyű diktatúrák idején van, lehet(ne) igazán helye a legbelső érzelmek lírikus kifejeződésének. Azon túl, hogy ez a tétel is jócskán vitatható (gondoljunk csak Adynak a békés, boldog századelőn keletkezett több művére), a kérdés lényegesen bonyolultabb. Hiszen ki tudja igazán a tömegkommunikációs manipuláció jelenkori esztelen tobzódásában igazán eldönteni, mi is valójában az igazán életveszélyes közösségi léthelyzet, minden békés, „kiegyensúlyozott” látszat, kirakat dacára? Az irodalom, a költészet, amely évszázadok óta kitartóan a nemzet rejtekező szellemeként élt és működött, sohasem ád igazából felszínes szociologisztikus okoskodásokra. Csupán a maga — és nemzete létérdekeinek —törvényei szerint jár el. Nincs ez másként most sem. Az Új Magyarország 1996. március 14-ei számában napvilágot látott egy vers. Szentmihályi Szabó Péter írta, Térdre, magyar! a címe, és szándékoltan — leírva is — 1996. március 15-ére íródott. Alkalmi vers tehát — látszólag. Nagyon is látszólag. Mert rögtön kijelentendő: nagy vers született, régen várt, pontos és meghatározó — csak egy ilyen verset ismerek a közelmúltból, a délvidéki magyar költőnek, Tari Istvánnak az anyaországban méltatlanul nem ismert, a délvidéki magyarság 1945 utáni sorsának a délszláv háború iszonyatában fogant, az 1992-es Előttünk a múlt című művében megfogalmazott számbavételét. Az ilyen versek igen gyakran történészi elemzéseknél sokkal találóbban, tömörebben és legfőképpen igazabbul jellemeznek egész korszakokat, nemzeti sors- és tudatállapotokat. A Térdre, magyar! politikai-közéleti jelentőségét azonnal fel lehet ismerni: nem véletlen, hogy a Magyar Igazság és Élet Pártjának március 15-ei, Szabadság téri rendezvényén Csurka László színművész már — alighanem Magyarországon nyilvánosan először — elszavalta. Hiszen ez a vers az 1994 tavasza óta eltelt két magyarországi esztendő legtömörebb, a sanyarú jelen legpontosabb, hallatlan erejű, igen szuggesztív összegzése. Úgy valahogy szakadhatott ki ez a vers, mint egyetlen hatalmas, keserűségében torkot-lélegzetetet elszorító sikoly. A végveszélybe került ember (közösség, nemzet) hivatott dalnokának látnoki erejű sikolya a végső döfés(ek) előtt, már a folyamatos és könyörtelen gyilkolás közepette. És vajon miért is ennyire fontos egy, egyetlenegy vers? Mert - jelzés. Nem is akármilyen. Gyötrő évek óta a legelső és így a leginkább megrendültén üdvözölendő. Mert bizonyíték és elgondolkodtató jel egyszerre. Jelzi, hogy ugyan igenis nagyon nagy (már megint vagy még mindig) a baj Magyarországon manapság, de lám, váltig él és működik a nemzet rejtekező szelleme, amely figyel, jelez és kifejez. Ahogyan prókátoraink óta egyfolytában. S azért ilyen mellbevágó, félelmetes folytonosságban (gondolkoztunk-e már vajon eleget azon, mitől is „versíró”, „verselő” nemzet a magyar?), mert Magyarországon mindig bőségesen volt és van ok ilyen és hasonló versek születésére. Tehát a nemzet, agyongyötörve és elbutítva is, még mindig életjeleket ad. Költőin keresztül. A legirtózatosabb terror és elnyomatás közepette, amiben a legújabbkori magyarságnak része volt: a Rákosi-rémuralom kellős közepén, 1950-ben szakadt ki Illyés Gyulából az Egy mondat a zsarnokságról. A Talpra, magyart keserűen transzformáló Térdre, magyar! stílusában félig-meddig „bevallottan”, nyíltan is a nagy Illyés-i előd-példát igyekszik követni. És azért is igen komoly, roppant lényeges jelzés e vers létrejötte társadalmi-politikai szempontból, mert talán a legelső materiális és egyben szellemi foglalata a reménységnek. Amíg ilyen versek születnek, születhetnek magyar földön, magyarul — nincs, nem lehet minden elveszve. A nevezetes, szintúgy költői biztatás: „él magyar, áll Buda még ” — így és ekképpen kaphat 1996-os tavaszi értelmet. Ma Magyarországon elsősorban látni kellene pontosan. Éppen ezt—mint számára a legeslegveszedelmesebbet — igyekszik minden áron, a manipuláció tüzével-vasával megakadályozni a ránk szakadt magyarellenes birodalom. A Éátók megjelenése légyen a legszebb tavaszi örömhír a Kárpátok alatt. Igen, áll Buda még. /------------------------------------------------------------------------\ Szentmihályi Szabó Péter Térdre, magyar! 1996. március 15-ére Megfojtanak, megfojtanak, kígyóznak, mint a szennypatak, sziszegve szólnak szép szavak: hiszen szabad vagy, ó, szabad! Te választottál engemet, te bamba, arctalan tömeg, elszívom lassan életed, nem lesz házad, se gyermeked, nem lesz hazád, nem lesz hited, minden szavamat elhiszed, mindenhol szózatom sziszeg. Imádd a hűvös bankokat, ott intézik a sorsodat, ne vidd vásárra bőrödet, kerüld a puskás őröket, szemétdomb város ez: tiéd, tiéd az összegyűlt szemét, a villánk kőfala, a svájci bankbetét érted van, s téged véd, cseléd, ha már kihalt a nagy család, ha már éhenhalt jó anyád, ha nincs honod, se otthonod, ha már szökésed fontolod, sziszegve szól, ki jót akar: fuss, merre látsz, szegény magyar! Ellopnak minden ünnepet, ők adnak mindennek nevet, egymást ezért kitüntetik, hát áruló, ki tüntet itt, ki másról másként szólni mer, nem elvtárs és nem is haver, akit riaszt a pénz szaga, bizony nem jó demokrata! Hóhéroddal ne alkudozz, kirablódnál ne tiltakozz, majd eltakar a pesti kosz, megszoktad már, megszökni rossz, nyugodj meg hát, Petőfi népe, és térdre, magyar, térdre! \_______________________________________________/ Elfogultságok fölött Egy folyóirat viszontagságai Századunk viszontagságai között kevés folyóirat, szellemi műhely érte meg indulásának 70. évfordulóját. A Korunk születésnapja nemcsak az erdélyi magyarság ünnepe, hanem az egész magyar közélet számára jelentős esemény. Ez alkalomból a Friedrich Naumann Alapítvány és a Korunk szerkesztősége április elején kétnapos tanácskozást szervezett Budapesten a Petőfi Irodalmi Múzeumban, Folyóiratkultúra, ideológiák a XXL század küszöbén címmel. Hetven év nagy idő egy folyóirat életében, főleg, ha olyan történelmi konvulziókat is átélt, mint a fasizmus és a kommunizmus, a második világégés vagy a hidegháborús évek. Indokolt tehát felvillantani a folyóirat — világnézeti változásoktól sem mentes — eddigi életútját: Dienes László alapító főszerkesztő az 1926-os kolozsvári induláskor „a kor szellemi keresztmetszetét” ígéri, feladatának tekintve az erdélyi magyarság belső viszonyainak tárgyilagos feltárását, a kisebbségi sorba süllyedt magyarság bekapcsolását az európai eszme- és kultúrközösségbe, hisz „csak a világot ma mozgató eszmékből építheti fel azt a szellemi erődítményt, amelyből népi jövőjét megvédheti”. Gaál Gábor szerkesztésében (1926— 1940) a Korunk — változó súllyal — kifejezetten baloldali folyóirat volt. Viszont legjobb korszakaiban (a harmincas évek népfrontos szakaszaiban) olyan nagyságok is jelen voltak a lapban, mint Ilylyés Gyula, József Attila, Tamási Áron, Déry Tibor, Moholy-Nagy László, Kodolányi János. Az 1957-es újrainduláshoz az 56-os magyar forradalom készíti elő a talajt, ennek volt köszönhető az engedély megadása. A hatvanas évek nyitását követően, különösen a hetvenes években a Korunk (Gáli Ernő szerkeszti — A. K.) nagyon sokat tett az erdélyi magyarság önismeretéért és egy új értelmiségi gárda felneveléséért. 1990januárjával új korszak veszi kezdetét a folyóirat életében. A Korunk egyértelműen kötelességének tekinti az erdélyi magyarság szolgálatát szellemi-társadalmi önépítkezésében, egyaránt képviselve az önismereti vonulatot és az európai felzárkózás igényét. „Nagyon fontosnak tartom— vallja Kántor Lajos főszerkesztő —, hogy a Korunk önmagát vállalja, hogy világnézeti elfogultságok fölé emelkedjen.” Az erdélyi magyar nemzeti közösség szolgálatában további kitartást, szellemiekben gazdag, újabb évtizedeket kívánunk az idős-fiatal folyóiratnak. Aniszi Kálmán Encyclopaedia Hungarica A négy kötetből álló sorozat 2. kötetét (I-Ö) a Lexikon Alapítvány a megváltozott magyarországi politikai helyzet miatt Kanadában gyártatta le. Az első két kötet közel egyforma terjedelmű (778, ill. 785 oldal), a sötétzöld műbőr-kötés azonos kivitelű. A 2. kötet kiadása a tervezettnél jobban elhúzódott, amit a magyarországi és az elszakított területek politikai változásai indokoltak. Ennek eredményeként, valamint a korábban megjelent 1. kötet hatására több szakember kapcsolódott be a szerkesztés munkájába olyan cikkanyagokkal, amik ezideig magyar kiadású lexikonokban nem szerepeltek, sőt a napjainkban odahaza megjelenő lexikonok sem foglalkoznak velük. A Kanadából Magyarországra szállított mennyiséget 1995. ápr. 28-án vette át a Lexikon Alapítvány magyarországi könyvterjesztője. Azóta magyarországi lexikon kiadótól ismételten érkezett megkeresés társulásra, vagy az Encyclopaedia Hungarica forrásértékű anyagának átvételére, amit ismételten elhárítottunk. A 2. kötet terjesztése mind a szétszórtságban, mind Magyarországon folyamatos, a kritikusok szakvéleménye, a visszhang az 1. kötethez hasonlóan nagyon jó. Minthogy az Encyclopaedia Hungarica magyar történetének anyaga tárgyilagos, ezért a kötetek terjesztése az elszakított területeken csak közvetett módon valósítható meg. Mind Erdélyben, mind Kárpátalján az Encyclopaedia köteteiért az ott élő magyarok versengenek, azoknak igen nagy sikerük van. Bár a Szerkesztő Bizottság természetszerűleg nem foglalkozik könyvterjesztéssel, a Lexikon Alapítványtól kapott tájékoztatás alapján tudjuk, hogy a magyarországi hivatalos szervek a Kanadából érkező könyvszállítmányt különféle indoklással hatalmas vámokkal és egyéb összegekkel terhelték meg. A részben forintban, részben US-dollárban követelt illetékek meghaladják a 15 ezer kanadai dollár összeget. Ez a nem várt, rendkívül súlyos tehertétel a magyarországi terjesztőnél átmeneti problémát jelentett, ami az Európába szállítandó előre vásárolt és a tiszteletpéldányok postázásánál késlekedést okoz. Nyugat- Európa több helyéről érkezett levél, amelyben a jogosult elpanaszolja, hogy a 2. kötetet még nem kapta kézhez. Kérjük, az érdekeltek lépjenek közvetlen érintkezésbe magyarországi könyvterjesztőnkkel (Teliér Kft., 1113 Budapest, Takács Menyhért u. 5. Tel.: 161-2882, Fax: 166-7498) tájékozódás, esetleg a kötet terjesztőnél történő átvétele szempontjából. A Szerkesztő Bizottság folyamatosan dolgozik a 3. kötet (P-Z) nyomdai kéziratának összeállításán. Szöveganyagának több mint 75%-a számítógépben van, az összeválogatott illusztrációs anyag száma jelenleg meghaladja a 620-at, szemben az előző két kötet400-400 illusztrációjával. A 3. kötet az előzőeknél bővebb lesz. Bagossy László főszerkesztő (Calgary, Kanada) Krisztinkovich Mária 1959 óta él Kanadában. Budapesten született és nevelkedett. Regényét, amelyet a kommunizmus legnehezebb éveiben titokban írt, kivándorlásakor kicsempészte Magyarországról, csak 1981 -ben tudta befejezni. A kiadás 1993-ig váratott magára, mert előbb olyan fordítóra kellett akadnia, aki ért magyarul és tud írni angolul. Az angol fordítás (fordító: Mrs. McRobbie, született Utasi Zita) Vancouverben jelent meg Susanne Lansonius, született Avar Ildikó illusztrációival. A szerző a harmincas évek budapesti társadalmának felfogását ábrázolja, ezért az angol változat címe a magyarban is megmaradt. „ Water under the Bridge ” azt jelenti, hogy minek arra emlékezni, ami elfolyik, mint a víz a híd alatt. Megfordítva a mondást: Bridge under the Water, vagyis magyarul Híd a víz alatt, utal a Dunába zuhant hidakra és az 1939 és 1959 közötti felfordult világra. A Canada-Transatlantic Kiadó gondozásában megjelenés előtt: KRISZTINKOVICH MÁRIA HÍD A VÍZ ALATT 1937—1945
