Nyugati Magyarság, 1996 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1996-01-01 / 1. szám
1996. január Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 5. oldal BEKE GYÖRGY: Tanársors Erdélyben SZACSVAY TAMÁS: New York-i üzenet Az újvilág és az óvilág magyar kapcsolataiban az elmúlt 1995-ös esztendő egyenesen történelmi változást hozott. Ez a változás pedig egy újonnan feltűnt, üstökös pályájú, magyar származású amerikai politikus nevéhez fűződik. Kétszáz esztendőt kell most újra áttekintenünk. hogy e változás igazi jellegét érzékelhessük. Kossuth Lajos nagy reményekkel ment ki Amerikába: egy szabadságát kivívott ország nem nézheti tétlenül, hogy egy másik ország — az európai Magyarország — szabadságát eltiporja az önkény és az idegen hatalom. A kormányzó „magyar nyomokon” járt már Amerikában. Háromnegyed évszázaddal annak előtte egy magyar huszárezredes, Kováts Mihály a Pulaski-légió parancsnokaként harcolt az angol gyarmatosítók ellen, és 1779-ben Charleston ostrománál brit golyó végzett vele. „Másfél millió emberünk” tántorgott ki Amerikába a századforuló táján — József Attila szavai — a jobb élet, az anyagi biztonság és a szabad politikai lélegzés csábítására. Szédületes karrierek és szerény életpályák indultak el. Akinek nem sikerült semmi—a többségnek —, sorsa az elmerülés volt a népek, nyelvek nagy olvasztó tégelyében. Idehaza soha nem tudták meg a kudarcát. Eltűntek, mint háborúban nevükkel együtt a katonák. Magyar szemléletünk azonban nehezen tudta elfogadni, hogy Amerikában el is lehet pusztulni szegénységben, elhagyottan, kivert páriaként. Menedéknek tartottuk Amerikát a második világháborúban is, hiába álltunk „hivatalosan” hadban vele. Bartók Béla otthont talált ott. A Horthy-kormányzat egyik legügyesebb diplomatáját, Eckhardt Tibort küldte ki, hogy tanúsítsa: a magyarság kényszerből vette magára a német szövetség keresztjét. Gyermekkoromból visszacseng ez a név; édesapám azzal vigasztalta a családját, hogy Eckhardt végzi a maga dolgát, másodszor nem ismétlődhetik meg Trianon, mikor Wilson elnök, miután meghirdette a népek önrendelkezésének eszményét, és ennek varázsütésére befejeződött a háború, hátat fordított a béketárgyalásoknak, a maga elveinek és ráhagyott mindent Clemenceau francia miniszterelnökre, aki békeparancsaival századunk háborúinak magvát vetette el Európában. 1945 után azonban hiába vártuk vissza Eckhardt Tibort. A győztes Amerikában tehetetlen, ijedt báb lett Sztálin kezében. Valahányszor a történészek újabb dokumentumokat tárnak fel, mindannyiszor bebizonyosodik Moszkva kíméletlen szerepe a második világháború utáni rendezésben és Sztálin olthatatlan gyűlölete a magyarság iránt, nem tudni, miért. Kun Miklós történész — Kun Béla unokája — módszeresen tanulmányozza a moszkvai levéltárakat. Legutóbb a Magyar Nemzet 1995. karácsonyi számában mutatta be a szovjet békeelőkészületeket, már 1941-től. Ezen a háborús karácsonyon, mikor Guderian német tankjai Moszkva előtt állottak, Sztálin azt fejtegette Eden angol külügyminiszternek, hogy ,Magyarország területét némileg még a trianoni állapotokhoz képest is meg kell nyirbálni”. Hiába készültek el más jellegű szovjet tervezetek is, például a korszak legismertebb orosz történészéé, Jevgenyij Tarle-é, miszerint „Erdély sem Magyarországé, semRomániáé ne legyen, hanem egy olyan gyenge, a saját lábán megállni képtelen kis állam váljon belőle Kelet-Európa szívében, amely helyzeténél fogva mindig rászórni majd a nagy szovjet szomszéd támogatására”. Tarle nyilván az orosz birodalmi gondolatot képviselte, de—úgy tűnik— keveset tudott Bethlen Gábor független Erdély országáról... Végül is, a döntéseknél Sztálin .jóslata” érvényesült: még a trianoni Magyarország testéről is leszakítottak három magyar falut Pozsony alatt... Végzetes fátum lenne, hogy a magyarság majdnem két évszázada reménykedik Amerikában, vagyis az igazságosságban, s legfeljebb vágyaiban találkozott vele 1956-ban, a szovjet diktatúra idején, most pedig csak a N ATO-támaszponton, Kaposváron? Többet illene tudnunk az amerikai magyarság következetes küzdelméről a kisebbségi magyarok jogainak védelmében. Nem tudatosodott bennünk eléggé, hogy például tüntető amerikai magyarok annak idején New Yorkban valósággal „fogságba vetették” Nicolae Ceausescut, aki hazatérve elrendelte, hogy minden magyar horthysta, innen és túl az óceánon. Tudnunk kell most egy amerikai politikusról, aki először került olyan helyzetbe, hogy beleszólhat az Államok irányításába, és cselekedhet a magyarság érdekében. És akar is cselekedni. George Elmer Pataki, vagy éppen Pataki György, nem neheztel a magyar keresztnévért — a második világháború befejezésének évében, 1945-ben született Peekskill helységben, New York államban. Nagyapja Kisvárdán látta meg a napvilágot, Szabolcsban, s Aranyosapátiból vándorolt ki Amerikába. Pataki György harmadik generációs magyar. Négy gyermek apja. A Yale Egyetemet végezte el, a Columbus Egyetemen jogi doktorátust szerzett, különböző cégek munkatársa, majd politikai pályára lép. Harminchét éves korában szülővárosa polgármestere. 1985-től előbb a képviselőház, majd a szenátus tagja. 1994-ben New York állam kormányzójává választják. New York állam, közép-európai fogalmaink szerint, közepes hatalom. Területe 127.190 négyzetkilométer. Lakóinak száma 17.772.000 (beleértve a New York-i agglomerációt). A világ legnagyobb gazdasági koncentrációja, itt a legsűrűbb a közlekedési hálózat az egész világon. Ennek az államnak a kormányzója több ember sorsát irányítja és szolgálja, mint az egész magyar nemzet lélekszáma a világon. Bármennyire jelentős is a magyar lakosság ebben az államban, az anyanyelvét megőrzött második, harmadik nemzedékbeliek lélekszáma, Pataki kormányzó csak anyit foglalkozhat velük, mint honfitársai bármelyikével. Ha tehát Pataki Györgyöt tisztségén felül is érdekli, méghozzá behatóan foglalkoztatja a magyar nemzet, különösen a Kárpát-medencében élő magyar kisebbségek sorsa, akkor ezt „többletmunkaként” családi, személyes felelősségként vállalja. Pataki kormányzó nem amerikai magyar választóinak szavazataira figyel, mikor magyarként akar amerikai politikus lenni. Szívére figyel ilyenkor. Még mielőbb a politikai pályára lépett volna, a hetvenes évek közepén már járt Magyarországon. ellátogatott Kisvárdára, nagyapja szülővárosába, megfordult Budapesten és Debrecenben. Látszólag érdeklődő turistaként. Azzal árulta el érzelmi kötődését, hogy zavarta őt a szovjet katonák jelenléte; függetlennek szerette volna látni ősei szülőföldjét. Kormányzóvá választása után figyelt fel rá igazán a magyarság. Első magyar származású kormányzó, az egyik legfontosabb államban — ez már önmagában történelem. A Duna Televízióban 1995 nyarán sugárzott interjújában elmondta, hogy nemcsak Magyarország iránt érez nagyapja szeretetével, de felelősséget vállal a kisebbségi magyar nemzeti közösségek sorsáért is. Egy amerikai kormányzó számára ez több, mintha csupán Magyarország iránt nyilvánítja ki rokonszenvét. Az még simán „belefér” a protokollba. ígérte a televízióban azt is, hogy szót emel Clinton elnöknél a romániai magyarság jogainak módszeres csorbítása, iskoláinak sorvasztása, anyanyelvének üldözése ellen. Valljuk be: akadtak hitetlenkedők. Pataki kormányzó csak nekünk üzeni ezt. Melyik vezető amerikai politikus kockáztatja esetleg a karrierjét ilyen „beleszólással”, mégha magyar ősök leszármazottja is? Hiszen ez már külpolitika, és az a State Department dolga. Hátha éppen más a washingtoni külügyminisztérium véleménye, taktikája? Iliescu román elnök amerikai látogatásán érezhetően hűvös volt a fogadtatás. Persze, lehet ezt sok egyéb tényezőnek is tulajdonítani, nem csupán—talán—Pataki kormányzó közbelépésének. Nyomhatott a latban az a többezer e-mail levél (elektronikus üzenet), amelyeket magyar értelmiségiek küldtek szerte a nagyvilágból a Fehér Házba, s ezekben a romániai kisebbségek elnyomatásának példáit sorolták fel. Clinton elnököt több ízben is tájékoztatták e levelek tartalmáról. O- lyan emigráns magyar elit is megmozdult, amelyik rendszerint nem tart kapcsolatot a hivatalos Magyarország külhoni szervezeteivel. Szeptember végén másodszor járt Magyarországon Pataki György, immár kormányzóként. Hozta magával az édesanyját, a feleségét és a kisfiát. Családias látogatásra jöttek. És családtagokként is fogadták őket Aranyosapátiban és Kisvárdán, Debrecenben és Budapesten. Nyíregyházán gazdasági együttműködést ajánlott Szabolcs-Szatmár-Bereg megye gondjainak leküzdéséhez. Magyar kormányférfiaknál tett látogatást. Es kifejezte kívánságát, hogy szeremé ellátogatni a Magyarok Világszövetségébe. Úgy tekintette, hogy ez a vizit az egész nemzetnek szólt, határokon innen és túl. Éppen ezért búcsúzásképpen ajándékot adott át. Egy levelet. Néhány nappal Magyarországra indulása előtt 1995. szeptember 22-én küldte volt Clinton elnöknek: „Kedves Elnök Úr! Értesülésem szerint Ön néhány nap múlva a Fehér Házban fogadja Ion Iliescu román elnököt. Szeretném tudomására hozni, hogy nagy aggodalommal tölt el a románok politikája. Amerikaiként megdöbbent az a mód, ahogyan a románok a kisebbségeiket kezelik, főleg a 2 és fél milliós magyarságot, Európa legnagyobb kisebbségét. A román kormány tovább csorbítja a magyarok iskolai-oktatási lehetőségeit, akadályozza nyelvük használatát,me gkülönböztető eljárást alkalmaz egyházaik ellen, amelyek a kommunisták által elkobzott ingatlanaik visszaadását kérik. Általában másodrendű állampolgárokként kezelik a magyarokat, mint gyámság alatt állókat, vagy ami még rosszabb, mint közönséges vagyontárgyakat. A Külügyminisztérium és a Nemzetbiztonsági Tanács jól ismeri ezeket a praktitkákat, amelyeket egyképpen bírálnak a különböző emberjogi szervezetek, a kongreszszus Helsinki Bizottsága, valamint az az 1 millió 800 ezer amerikai magyar, akik számára ez fontos kérdés. Ha valamit meg kell tanulnunk a boszniai tragédiából, akkor ez abban áll, hogy erőteljesen fel kell lépnünk az etnikai, vallási és faji türelmetlenség vagy gyűlölet ellen, mielőtt az szélsőséges és gyilkos formát öltene. Míg az előbbi (román) kormány bukása lehetővé tette a magyar kisebbségieknek azt, hogy megalakítsák felelősségteljes, mérsékelt, választott vezetőik irányításával működő politikai szervezetüket, most a türelmetlen parlamenti többség megakadályozza őket emberi jogaik védelmében. Kedves Elnök Úr! Őszintén remélem, hogy szóba hozza mindezen ügyeket Iliescu elnök úrnak. Tisztelettel megkérem, hogy szíveskedjék megbízni közvetlen munkatársait: tájékoztassanak engem a fejleményekről. Őszinte híve: George E. Pataki kormányzó." Nem tudni még, mennyiben a remény fordulata ez a levél. Mindenképpen az államférfiúi felelősségé. Kései, de nem megkésett válasz Kossuth Lajos kormányzónak, Kováts Mihály ezredesnek, Eckhardt Tibor kisgazdapárti elnöknek, Nagy Ferenc miniszterelnöknek. Legjobbkorjött üzenet. A nemzeti kétségbeesés pillanataiban. Ion Iliescu román elnök újra jelét adta a kisebbségiekkel szembeni „jóindulatának”. A romániai magyarság a teljes szegregációt akarja megvalósítani a maga számára, a román kormány azonban nem kíván magyar bantusztánokat létrehozni Romániában — hangoztatta domnu Iliescu Párizsban. Megvallom, első olvasásra nem igazán értettem, mit akart a románok első számú embere a francia fővárosban kifejezésre juttatni, illetve az Európai Parlamentnek címezni, lévén, hogy a szegregáció és bantusztán kifejezésekkel a mindennapi román nyelvhasználatban mindeddig nem találkoztam. Dilemmámat az idegen szavak és kifejezések szótára oszlatta el: a szegregáció elkülönülést, abantusztán rezervátumot jelent. Ezt tehát tisztáztam, ámbátor így sem Szülők és tanárok halála érint legfájdalmasabban. Mégha magas kort érnek is meg. Van ebben valami ösztönös önféltés, ami egyben számadásra szólít: tudod-e, hogy te következel? Nincs már „közbülső” nemzedék a sírba szálló és közötted! Mint amikor feleltetés rendjén az osztályban mindenki mást már felszólított a tanár úr, készülnöd kell a sorodra. így érzem magam most, Szabó József tanár úr gyászjelentésével a kezemben. Az élet és a halál tantárgyát, biológiát és természetrajzot tanított a Székely Mikó Kollégiumban. Fiatal volt nagyon, hűvös tárgyilagossággal tudott beszélni állatok, növények pályájának törvényszerűségeiről, a kezdetről és a végről. Hangja halk, kissé fátyolos. Szűkén mérte a szavakat, mintha a kollégium gazdag természetrajzi szertára, kitömött állatok, madarak, szeszben tartott halak, gyíkok és a riasztó emberi csontváz—ki lehetett életében? — mindent elmondanának helyette. Talán unhatta is a tanítást, kis gimnázistáknak tartott magyarázatait. Tudása többre hívta el. 1937-től kezdve tanított Szentgyörgyön, hét év múlva került szülővárosába, Kolozsvárra, egyenesen a Bolyai Tudományegyetemre. Osztályfőnökünk is volt, elsős és másodikos korunkban, 1938 és 1940között. Talán azért kapta meg igazgatásra a mi osztályunkat, mert minket, „fikákat” eléggé gyámoltalanoknak tartott a tanári kar ahhoz, hogy ne szemtelenedjünk el túlságosan az osztályfőnök úrral szemben, aki szelídebb volt annál, hogy le tudta volna tömi nagyobb diákok lázadását. Tévesen gondolták ezt. Elsős és másodikos korunkban lázongóbbak voltunk, mint a felsős diákok. Nehezen törtünk bele a kollégium fegyelmébe a szülői otthon szabadsága után. Kinek az óráján zajonghattunk igazán? Az osztályfőnökin. A tanár úr ezért nem írhatott be szekundát a katalógusba. Szabó József látszatra észre sem vette rendetlenkedésünket, amit mi nem szelíd fölénynek tartottunk—ami volt —, hanem erélytelenségnek. Szigorúbb tanárok előtt, persze, kezes bárányok voltunk, mégsem magunkat tartottuk igazán gyáváknak. Gyávaságot és bátorságot próbáló idők jártak, 1940-et írtunk. Erdély levegőjében érződött a történelmi változások közelsége. A lelkek tüzét akarták lehűteni a Szentgyörgyre helyezett román csapatok. Egyenruhásokkal telt meg a város. Akkoriban a civilek közül is sokan egyenruhába bújtak. A feloszlatott politikai pártok helyére állított Nemzeti Újjászületési Arcvonal mundérba öltöztette a tagjait és a köztisztviselők egy részét is. Emlékszem, az újságokban még a kisebbségi magyar vezetők is párt-uniformisban jelentek meg. lettem okosabb. A romániai magyarság ugyanis soha nem kívánt választó vonalat húzni maga és a románság közé, az elkülönülés vádját ezer és ezer vegyesházasság cáfolja. Az pedig, hogy magy arai, az anyanyelvemen akarok beszélni, tanulni, színházban drámát vagy komédiát hallgatni, újságot, könyvet olvasni, közel sem azonos a szegregációval. Csupán az identitástudatom megnyilvánulása. Ami a rezervátumot illeti, Iliescu úr füllentett. Ok szívük szerint már rég odazárták volna a romániai magyarokat. Persze nem Erdélybe, hanem onnan jó meszszire. A havasalföldi Baragan síkságra vagy a dobradzsai pusztába. Szögesdrót mögé, őrtornyokkal körülbástyázva. Ily módon végképp megoldódna a magyar kisebbségi probléma. Matula Gy. Oszkár Egyenruhát, főleg egyforma svájci sapkát viseltek az akkoriban alakított ifjúsági szervezet tagjai, a „sztrezserek”. Hivatalos román nevük: strajer. A szó eredetileg az ország őrét jelenti, a hajdani moldvai határvédők után, akik bizonyos adókedvezmények fejében kötelesek voltak a nyugati, havasi határokat védelmezni. Ezek a határok Erdélytől, vagyis Magyarországtól választották el Moldvát, nyilván nem találhattak volna alkalmasabb elnevezést az 1937-ben alakult szervezet számára. A „sztrezserek”—akárcsak a vasgárdisták—tavasszal, nyáron táborokat vertek, hol itt, hol ott Erdélyben, magyarlakta vidékeken. Feltűntek a Székelyföldön, masíroztak, harci dalokat énekeltek, amelyekben halált ígértek minden idegennek, aztán eltűntek, másutt táboroztak le. Szentgyörgyön az állami román középiskola hatalmas sporttelepén rendezték ünnepségeiket. Az épületet a főút mentén a magyar állam emelte volt, tanítóképzőnek. Étuska nagynéném ott járt valamikor, sokat mesélt róla. Az iskola fölött, egy kisebb dombtetőn a sportpálya. (Most panelházak állnak ott.) Szabó József egyik délelőtt órája végén kihirdette: — Fiúk, ma délután a „sztrezserek” ünnepséget rendeznek a sporttelepen. Nekünk is részt kell vennünk. — Énekelünk? — rikkantott közbe egyik társunk, meggondolatlanul. A tanár úr belesápadt: — Isten őrizzen! Éppen erre akartalak kérni, fiúk. Egy szót se ejtsetek ki! Semmiféle provokációra ne válaszoljatok. Bezárhatják az iskolánkat... Elmegyünk, mert így rendelték. Végighallgatjuk az ünnepséget. Utána vissza a kollégiumba. Napok óta arról beszélt a város, hogy inasgyerekek megkergették a „sztrezsereket”. Kintlakó társaink hozták a hírt. Vagy öt inas és egy diák — a nevét nem árulták el — egy egész osztagot futamított meg... Várható volt a felelet. Rendben folyt le az ünnepség. Harsányan énekeltek, hosszasan szónokoltak. Nyilván, csak románul. Mi, magyarok olyan módon voltunk szereplők, hogy sűrűn emlegettek bennünket, meg a revíziót és a dáko-román örökséget. Erre esküt is tettek. Ahogy elnéztem, a közönség szinte mind magyarokból állott, szentgyörgyi fiatalokból és idősebbekből. Meg se pisszent senki. A tapsnál azért összeverődtek a tenyerek. Nem volt ajánlatos dacolni. Négyes sorokban, osztályok szerint ereszkedtünk alá a dombtetőről a meredek, köves úton. Két oldalt „sztrezserek”. Ellenségesen rikkantottak felénk egyetegyet: — Bangyinok! Hazátlanok! Takarodjatok Budapestre! Néztünk magunk elé. Forrt bennünk a lefékezett indulat. A leghasznosabb kisebbségi életérzés. Némaságunk még jobban ingerelte a „sztrezsereket”. Egyikük előbb lépett, lábát Szabó tanár úr elé helyezte, hogy elgáncsolja. A csapatunk elén az egyik legmagasabb fiú haladt, izmos, széles vállú, aki délutánonként zsákokat emelgetett apja malmában, az Olt partján. Nagyot ugrott, sikerült elkapnia a tanár urat, mielőtt a lejtős úton orra bukott volna. Szinte ölbe vette, mint egy pólyásbabát. Nevetés kísértett minket, de aztán megdermedtünk. Láttuk vállas, keménykötésű társunk szemében, hogy nyomban a „sztrezserre” veti magát. Ha hozzáüt, leteríti. — Vissza! Nem megmondtam?! — kiáltotta Szabó tanár úr. A „sztrezserek” röhögtek. A tanár úr halkan, mint a sóhajtás, mint a védekezés, hozzátette: —Mondtam, hogy gondoljatok az iskolánkra. Lehet-e elesettebb egy tanárnál, akit a diákjai előtt szégyemtenek meg? Némán lépkedtünk tovább. Soha nem emlegettük a történteket. Szabó tanár úr mindig zavart volt azután, ha az osztályunkba belépett. Felnőtt fejjel gyakran idéztem magam elé, és mindig engesztelést szerettem volna kérni tőle. Ha engem kényszerített volna ilyen megalkuvásra a kisebbségi sors. De mikor valóságosan összefutottunk a kolozsvári utcán, nem tudtam, miként kezdhetnék bele. Nehogy felszakadjon lelkében az emlék sebe. „Nem maga volt gyáva akkor, tanár úr, nem is mi, hanem az idő, amiben éltünk.” Forgatom a gyászjelentést. Nagyon árvának érzem magam. / \ Honfoglalási emlékérem A honfoglalás 1100. évfordulója alkalmából háromfajta emlékérmet veret a kifejezetten ebből a célból alakult Eurogold Kft. a Metal Art Rt. segítségével. Az érmeket előreláthatólag márciustól kezdve árusítják az ékszerüzletekben. Az érem készítésének ötlete az újvidéki származású Horváth Gyulától származik. Az egységesen három és fél centiméter átmérőjű éremnek van arany, aranyozott ezüst és ezüst változata. Tervezője Csóka Zsuzsa, aki az íjász ábrázolásakor egy Vili. századi maradványtöredéket, míg a hét vezér megrajzolásakor egy festmény motívumait használta fel. A bevétel egy részéből a rákos gyermekek gyógyítását támogatják. Dilemma
