Nyugati Magyarság, 1996 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1996-04-01 / 4. szám
1996. április Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 5. oldal BARDÓCZ GERGELY: Hol maradt a nemzetiségi kérdés? Választások előtt Romániában Gyakorta vitatéma volt az erdélyi magyarság körében 1989 óta, a Ceausescu-diktatúra megdöntése után, a pluralista politikai közélet beköszöntésével, hogy miként is viszonyuljon a Romániai Magyar Demokrata Szövetség az Iliescurendszer ellenzékéhez, a jónéhány pártot felölelő Demokratikus Konvencióhoz? Az Iliescucsoportot illetően — ha kezdetben voltak is illúziók vele kapcsolatban — elég hamar tisztázódott a magyarság álláspontja. De nagyon sokan bíztak, sőt, vakon bíztak a Demokratikus Konvencióban. Vagy mert úgy érezték, hogy tartozni kell egy nagyobb csapathoz, mivel a magyarság csak így érvényesítheti természetes jogait, vívhatja ki egyenjogúságát, vagy pedig foglyaivá lettek a demokrácia valóban nemes eszményének. És erről olyan szépen tudtak szónokolni a Demokratikus Konvenció vezetői, elsősorban Emil Constantinescu professzor. Igaz, kezdettől fogva érezhető volt a Demokratikus Konvenció ambivalenciája a nemzetiségek kérdésének megoldásában, de a kisebbségi magyarok nagyon tudják biztatni önmagukat az ilyen hiányok láttán: vámunk kell, amíg a románság is oda fejlődik a demokráciában, hogy el tudja fogadni a mi jogainkat, igényeinket. Hogy addig esetleg felére apad az erdélyi magyarok száma? Mindennek megvan a maga kockázata. Különös logika, tekintve, hogy az erdélyi románok 1918 előtt nem nagyon várták a demokrácia eszményének beérését a magyar társadalomban, sőt, amikor Jászi Oszkár éppen ezt a demokráciát és autonómiát ajánlotta fel 1918 őszén, mereven elzárkóztak tőle... Mivel 1992-ben a köztársasági elnök megválasztásakor magyar jelöltnek semmilyen esélye nem lett volna, természetesnek tűnt, hogy az RMDSZ Emil Constantinescut, a Konvenció jelöltjét támogatta. A későbbi együttműködés reményében. De ebből semmilyen előny nem származott a magyarságra nézve, legfennebb két-három városi tanácsosi hely elveszítése Kolozsvárott. Miként az Erdélyi Napló egyik nemrégi száma írta, a tájékozatlan magyar választók két pecsétet is ütöttek a szavazólapokra — egyet a Konvenció, egyet az RMDSZ jelére, és így a szavazatukat érvénytelenítették. Elkövetkezett aztán a szakítás ideje is. A Nyugati Magyarság akkoriban foglalkozott vele. A Demokratikus Konvenció azt a feltételt szabta a további együttműködés elé. hogy az RMDSZ ismerje el a nemzetállam alkotmányban rögzített tényét és valóságát. Nem tehette, hiszen ezzel egész addigi tevékenységét, álláspontját, sőt talán a létét is megkérdőjelezte volna. Kész volt a vád: a magyarokkal nem lehet közösen politizálni... Most, a romániai választások közeledtén, a Demokratikus Konvenció húsz pontba foglalt kiáltványt tett közzé, Szerződés Romániával címmel. Érdemes áttekinteni, már csak azért is, hogy lám, milyen nézeteket vall a „demokratikus” román ellenzék a kisebbségi kérdésben, a magyarság követeléseit illetően. Hiszen akár koalícióban az RMDSZ-szel, akár anélkül, a magyarság megoldandó súlyos kérdései a román belpolitika gondját képezik. A kiáltvány a Demokratikus Konvenció programját „az egyetlen valós kormányzati alternatívának” nevezi. Megerősíti a parasztok tulajdonjogát a termőföldre, előirányozza az erdők és legelők visszaszolgáltatását is, házépítési kölcsönt ígér a fiataloknak, tízezer bentiakási helyet a diákoknak, megemelt nyugdíjakat, az adókulcs csökkenését, kétéves szülési szabadságot, kikövezett és kivilágított falusi utakat, az élelmiszerek árainak és a közsolgál tatások díjainak szabályozását —katasztrofális az infláció —, a büntetések szigorítását, a korrupció letörését, a közoktatás, az egészségügy, a művelődés, a kutatás, a honvédelem megfelelő támogatását. Az egyik legfontosabb magyar hetilap, az Erdélyi Napló kétségét fejezte ki a Demokratikus Konvenció választási ígéreteinek megvalósíthatóságát illetően. Finoman demagógiának nevezte a vázolt jóléti programot. Nekünk még valami egyéb is eszünkbe juthat. Hol maradt a nemzetiségi kérdés megoldása, a kisebbségi magyarság gondjaival és követeléseivel való szembenézés? Vagy a Demokratikus Konvenció, a hajdani szövetséges, egyszerűen „leírta” a romániai magyarságot? Változatlan rögeszme Úgy tetszett, cikkének egyik-másik megállapítása alapján, hogy a mai román publicisztika egyik ismert személyisége, Alina Mungiu a kisebbségi kérdésben más hangot üt meg, mint a román nacionalizmus harsány kórusa. Lám, van történelmi józanság és értelmes belátás a mai román közírásban! A valóban előrelátók, népük— a románság —javát akarók lemondtak a romániai kisebbségek, elsősorban a kétmilliós lélekszámú magyar nemzeti közösség beolvasztásáról. Még sincs igazuk azoknak a magyar aggodalmaskodóknak, akik nem látnak távlatot a békés, méltányos kiegyezésre. Az asszimilálás kulcskérdés ebben a békekötésben. Ha tehát a román józanság lemond erről a rögeszméről, akkor nyugodtan lehet tárgyalni és megegyezni a kisebbségek létét biztosító autonómiában is. Mungiu is összekapcsolja a két meghatározó irányzatot, cikkének címe: Autonómok és fundamentalisták. Azt vámók, hogy a magyar önrendelkezési törekvések mellé áll és elutasítja a román beolvasztókat, a nacionalista „fundamentalistákat”. Különös, hogy ilyen megállapítást tesz: „Természetesen, képtelenség ma a kisebbségeket asszimilálni olyan körülmények között, amikor a Nyugat fejlettségi foka ezt már nem engedi meg.” Jön azonban a cikkben a meghökkentő fordulat. A szerző úgy találj a, hogy ebbe a „posztnacionalista szakaszba” a nyugati országok nem a békesség, a megértés, a tolerancia útján jutottak el, hanem a nemzetállamon keresztül. Ezt nem szabad a mai teoretikusoknak elfeledniük. És miként alakultak ki a ma példának tekintett nyugati nemzetállamok? Nyilván úgy, hogy „durván beolvasztották — vagy éppenséggel felszámolták —a nekik ellenálló kisebbségeket”. Ez a történelmi fejlődés útja, hangoztatja Alina Mungiu. Posztnacionalista országról csak akkor lehet beszélni — nyilván Románia esetében —, ha a kisebbségi népcsoportok és főleg a magyarok már eltűntek az ország néprajzi térképéről. Mungiu elégedett lehet az eddigi román .kisebbségi” politikával, mondjuk az utóbbi száz év történelmével. Románia 1878-ban vált független állammá, az orosz-török háború következtében. Hadizsákmányként megkapta Dobrudzsa tartományt, amelyik soha nem tartozott a román vajdaságokhoz. Ebben a zsákmányosztásban különben nagy szerepe volt gróf Andrássy Gyula közös külügyminiszternek. Dobrudzsa lélekszáma 1878-ban, román adatok szerint, mintegy másfél százezer. Közülük azonban csak 33 ezer a román. A lakosság egyötöde. A többi elsősorban török, illetve a törökkel rokon tatárok, továbbá lipovánok, vagyis a Duna deltájába menekült oroszok és nagy számban bolgárok. Raffay Ernő „A vajdaságoktól a birodalomig" című könyvében bemutatta a dobrudzsai román asszimilálás menetrendjét. Európában egyedülálló jogtiprással kezdődött: a román állam nem adott politikai jogokat a tartomány nem-román lakosságának. A hivatalnoki kart a román vajdaságokból telepítették be. Tízezrével hozták a földműves telepeseket is, nyilván csak románokat. A lakosság száma hamarosan megkétszereződött, de a románok még így sem jutottak túlsúlyba. Gyerünk hát a további megszorításokkal, így aztán a törökök „önként” hagyták el azt a földet, amelyet őseik négy évszázadon át laktak. A 15.536 négyzetméternyi nagyságú tartomány így vált a „békés etnikai tisztogatás” egyik első kísérleti telepévé Európában! Majd Trianon után — a valószínűtlen nagyságúra növesztett Romániában — folytatódott a „dobrudzsai példa”! Hiszen a román nacionalizmus szerint tűrhetetlenül sok volt a nem-román az „ősi” birodalomban: a népesség egyharmada. Ráadásul a győztes nyugati hatalmak 1919. december 9-én kisebbségvédelmi egyezmény aláírására kötelezték Romániát. Ismerték balkáni szövetségesük kétes szótartását és jogérzékét. Elnézték neki az 1916-os titkos szerződés megszegését — az ugyanis előírta, hogy Románia nem léphet ki a központi hatalmak ellen indított háborújából. Mégis kilépett, békét kötött 1918 elején; megengedték neki, hogy eme megszegett titkos szerződés alapján birtokába vegye a történelmi Erdélyt, Kelet-Magyarországot és a Bánságot, de azt meg akarták akadályozni, hogy ezekről a területekről is elűzze a kisebbségieket. Márpedig Ionéi C. Bratianu (1864—1927) liberális politikus, miniszterelnök többször nyilatkozta, hogy a kisebbségi kérdés „igazi európai megoldásának” a más ajkúak és más hagyományúak erőszakos beolvasztását tartja. Bratianu inkább lemondott, mintsem hogy aláírja az 1919- es kisebbségvédelmi szerződést. Nyugat cinkosan és cinikusan szemet hunyt a román szerződésszegések, a magyarság erdélyi tragédiája fölött. Alina Mungiu most megint a Nyugatot szeretné elámítani, illetve szövetségesül megnyerni az újabb román asszimilálási politikához. Lényegében szemére veti a mai Nyugatnak, hogy beolvasztotta a kisebbségeit. Ez volt a nemzetállam kialakulásának törvényszerű folyamata, akkor most miért nem megengedett ugyanez Romániának? Miért kérik tőle a kisebbségi, emberi jogok tiszteletben tartását? Szerinte azt kérni a kelet-európai országoktól (értsd: Romániától), hogy „ápolják a kisebbségek másságát, nem egyebet jelent ma sem, mint rávenni őket: függesszenek fel egy befejezetlen nemzeti tervet, ugorjának át egy fejlődési szakaszt, másolják a Nyugatot anélkül, hogy ezek valósága elérte volna a nyugati szintet”. Egyenes, nyílt beszéd. Miért is titkolózna? Oda méri a maga asszimilációs céljait a hajdani nyugati példákhoz, és még ő vádol. Nem védekezik, hanem vádol. Vagy egyszerűen még csak kopogtat a Nyugat ajtaján: hátha asszimilációs terveit szalonképesnek találják? Vajon a nyugati magyaroknak nem lehetne szavuk ebben a perben, kétmillió ember élethalálharcában? Közvetett hamisítás Gheorghe Funarról megint hallunk. (Éppen most hallgatna?) Igaz, ellene is megjelennek bátortalan nyilatkozatok. Az Iliescu elnök mögött álló kormánypártnak mintha egyszerre kellemetlen lenne a Funar-párt, a Románok Nemzeti Egységpártja a koalícióban. Felszólítják, hogy lépjen ki. Kidobják a nehezéket a léggömbből? Ne siessük el az ítélkezést. Funar a koalícióban vagy a koalíción kívül éppen úgy élvezi a román nacionalista körök bizalmát, mint eddig. Felbecsülhetetlen hasznot hajt a magyarság beolvasztását vagy még inkább kiűzését célzó terveknek. Lám, milyen „ötletesnek” bizonyult az utóbbi időben is, a magyar történelmi emlékek eltüntetésében Kolozsvárott. Miután Fadrusz János szobrát nem költöztethette el a főtérről, nem olvaszthatta be ócskavasként Vajdahunyadon, mostanság Mátyás király szülőházára, valamint egy hajdani fogadóra fordította figyelmét. Mind a két épületen még mindig magyar emléktábla áll. Egyik azt hirdeti, nyilván magyarul, hogy ebben a házban, Méhffi Jakab szőlősgazda otthonában szülte meg Mátyás fiát, az éppen úton lévő Szilágyi Erzsébet. A király annyira jó emlékezetében őrizte ezt a kolozsvári gótikus épületet meg gazdáit, hogy Méhffi uram örököseit, leányait és vejét, Kolb Istvánt adómentességgel tüntette ki. Másik magyar emléktábla a hajdani Petőfi utcában látható, a szintén hajdani Biazini fogadó falán. Annak megörökítése, hogy 1847 októberében fiatal feleségével itt szállt meg Petőfi Sándor. Funar polgármester könnyűszerrel eltüntethette volna mind a két emléktáblát. Mindent megtehet. Egyelőre. Felszögeztethetett volna a helyükre román nyelvű táblákat. Bármilyen szöveggel. Nem ezt tette. Helyén hagyta a Mátyásház magyar tábláját, csak éppen, Jdegészítette” egy újabbal, román és angol felirattal, amelyik azt hirdeti - „törvényesíti” a hiedelmet -, hogy Hunyadi Mátyás, Funar szerint Matias Corvin, román volt és románként lett a magyarok legnagyobb királya. Még a zavaró momentumot, az édesanya, Szilágyi Erzsébet magyarságát is „megmagyarázta” avató beszédében. Minden más esetben az anya számít valaki nemzetiségének meghatározásánál, de ez kivétel. Mivel Mátyás király az apjától — figyeljünk. Hunyadi Jánostól! — kapta az életre szóló román nevelést. Mit mond a szülőház előtt megálló, messze földről érkezett látogató, mondjuk egy angol úr Londonból? Csakugyan román volt ez a király, csak a magyarok eltitkolták ezt a fontos tudnivalót. Mi sem bizonyítja jobban a magyar hamisítást, minthogy csupán magyar nyelven helyeztek el táblát a házon a múlt század végén. Féltek, hogy kiderül Mátyás „románsága"... Még ravaszabb csel helyezte el a román nyelvű emléktáblát a Biazini fogadó falán, éppen március 15-e „alkalmából”. Az új felirat azt hirdeti, hogy a 48-as szabadságharcban „a magyar nemesek” negyvenezer románt öltek meg és 237 falut gyújtottak fel Erdélyben. A mai román történészek egy részének ez a képtelen hazugsága mostanság terjedni kezdett a románok körében. Alighanem azért, hogy eltakarja a valóságot, nevezetesen azt, hogy Avram láncú móc felkelői —bécsi zsoldban és biztatásra—1849-ben mind egy szálig kiirtották Arudbánya és Zalatna magyar lakosságát. Ha a magyar táblát Funar levéteti a Biazini fogadó faláról, és csak ezt a méltatlan hazugságot téteti a helyére, akkor a márványlap egyike lenne a Romániát elárasztó történelmi hamisításoknak és rágalmaknak, a magyarellenesség és magyargyűlölet újabb tobzódásának. Akkor a véletlen látogató vagy turista tudatában nem kapcsolódna össze Petőfi Sándor és Bem tábornok emléke az újabb román hazugsággal. Akkor Petőfi tovább élhetne a látogatók szívében mint lángoló magyar hazafi és egyben a világszabadság cseppet sem kevésbé lángoló költője, Bem József pedig mint a szabadság tábornoka. így azonban — Funar gonosz ötletével — megszületik a torz gondolat: Petőfi és Bem tábornok nem szabadsághősök voltak, hanem a negyvenezer románt legyilkolóés 237 román falut leromboló „magyar nemesek” cinkosai. Ismerve a kolozsvári polgármester szellemi képességeit, alig hihető, hogy ez a ravasz csel az ő fejében született meg... r > Szép erdélyi, magyarországi tájakról akar olvasni ? Rendelje meg Matula Gy. Oszkár Zúg a nádas című novelláskötetét. A megrendelési díj kötetlen, az erre szánt összeget juttassa el az alábbi címre; Matula Oszkárné 1194 Budapest, Tulipán u. 70. V__________________________/ V ILLYÉS GYULA Árpád Halmot is alig látott az a nép még s most: égbebökő sziklák és csúcsok! Eső s — október végén! — hó suhog; jégrög csusszantja a riadt ló léptét. És nincsen út! Csak összegyűlt lucsok a szttrdikokban. Se ösvény, se lábnyom. Törik a kerék köves patakágyon; bukik a sík földhöz szokott tulok. S rohanni kell! Előre, bármi áron! Tegnap meging nyomukba lovagolt már egy had besenyő s bosszúálló bolgár. Tovább! Föl, arra! Túlra! Bármi várjon! Alig volt nő. Alig egy csacsogó száj. A bosszúállás nem kegyelmezett. Vének se voltak. Minden elveszett, mi összetartott: bíró, jós, pap, oltár. Egy csapat özvegy férfi s egy sereg árva siheder, ez volt a magyarság? Ez asszonyát siratta, az az anyját, így érték el a legfelső hegyet. S ott érték csak a baj igazi nagyját. Nem volt kilátás, de ha léptek: mélység. Köd volt s a jövő benne csupa rémség. A holtakat a csupasz földre hagyták. Mert nem lehetett itt se pihenés még. Nemzet? Jobb volna tán szétoszlani: fusson rossz sorsával külön ki-ki. Nem méri Ukkó oly vadul ütését, ha nem zömre, nem törzsre mérheti! „Repüljön szét, mint istenlángja-ért fa, Attila király vére-maradéka!” ezzel töltődött szív és ész teli. Lám a vezér is, — mitől olyan néma? Mert az volt Árpád, ahogy szinte fióldreérő lábával visszafogta törpe ménjét indultában a szakadékba. A tiszte volt, hogy gondoljon előre — Mit gondolhatott, míg lehunyva ferde vadmacska-szemét megpróbált egy percre az eszével belátni a jövőbe? Ha megállt itt egy bősz lesz-ami lesz-re, tán visszajuthat a rokon világba, ki visszajut majd — örökös igába! Mert legkutyább, ha a testvér kötöz le. De hogyha mennek tovább, odaátra, — mivé vál ez az özvegy-árva nép vadidegenek közt? Egy nemzedék s néz idegenként vissza önmagára! Lehet új otthon, lesz új feleség — ő az uráé, de kit szül, a gyermek, idegen arc lesz és idegen termet; keverék lesz s majd nem is keverék! A csóktól szinte, melyet rálehelnek a latin, a szláv, a germán anyák, elveszti a bőr sárgás aranyát, kisimul a szép hiúzszem-szögellet. Lesznek minél jobbak az új arák, lesz méhük annál mélyebb temető: ott enyész el a napfényként sütő mongol mosoly, a hunn pupilla-láng, és mind a jel, a szív-melengető, mellyel halott apádat kelti létre — törzsednek öröklétet Ígérve — újra és újra minden csecsemő! S úgy élni, szívig lehántva, mi végre? Eldobva testet-lelket — mert a régi isten is a maga-arcút segéli — mi marad mégis? Mit kapunk cserébe? Ez fúrhatta, bár szóval kibeszélni nem tudta, ez gyötörte a vezért, míg meg nem lelte, amiért ha vért, ha lelket váltva is érdemes élni. „Akárhogyan is — még most sem beszélt — szabadok leszünk” — ez suhant talán a szívébe inkább, mintsem az agyába, miközben megsarkantyúzta a mént s a menetből egy sziklára kiállva jelt adott: gyorsan! S nézte fürge szemmel, mint juhász, aki minden ürüt ösmer, hogy tódul népe át Európába.
