Nyugati Magyarság, 1996 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1996-03-01 / 3. szám

10. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 1996. március DOMONKOS LÁSZLÓ: Szabadon küzdve a végeken Mura-vidéki magyarság: oldás és kötés Amikor 1918 őszén mohó és haszonleső szom­szédok a minél nagyobb tolvajzsákmány reményé­ben eláraszják a négyéves öldöklésben elgyengült történelmi Mgyarország testét — mint döglegyek a haldokló, de még élő áldozatot — a délszláv állam létrehozásának bűvöletében buzgolkodó déli hódítók szemet vernek egy, a látványos elor­­zandók (Erdély, a Felvidék) között szinte észreve­hetetlen, kicsiny, de annál fontosabb területrészre is. A Délnyugat-Dunántúl végéről, Vas és Zala megyék csücskeiről van szó: arról a 940 négyzet­kilométernyi területről, amelyet — a Mura és a Rába folyók között elhelyezkedvén — Mura-vi­déknek neveznek. Az összetákolandó Szerb-Hor­­vát-Szlovén (SHS) Királysághoz történő csatolás­sal természetesen ezen a magyar-szlovén vegyes lakosságú vidéken sem törekedtek semmiféle etni­kai elvre: a balkáni bosszú és kleptománia határo­zott itt is, csakúgy, mint egyebütt. Csakhogy ezen a parányi területrészen — hajszál híján másként alakult a dolog, mint Erdélyben, a Bácskában vagy Kárpátalján. Nem sok hiányzott, hogy Sopronnak és környékének szerencsés sorsa jusson osztályré­szül a Mura-vidéknek is. Olyan erősségű népi tiltakozáshullám bontako­zott ki 1919—1920 folyamán (erőszakos cseleke­detek, kisebb-nagyobb csetepatékat is beleszámít­va) a Mura-vidéken a terület Magyarországtól való elszakítása ellen, hogy ez az országrész a trianoni aláírás (1920. június 4.) után is, nyitott kérdésként, téma maradt a Határmegállapító Bizottság szá­mára. Az 1921. november 14-ei, úgynevezett va­­razsdi döntés értelmében a vidék 28 magyar és 6 szlovén többségő helysége Magyarországé maradt volna — egyértelműen a népi ellenállás következ­ményeként! (Utólagos, keserű tanulság a „békés” tudomásulvétel jó adag ázsiai eredetű pacifizmus által meghatározott magatartásának általános, minden egyéb megszállt magyar területre kiter­jedő mintájához...) A Népszövetség 1922-es konferenciája is fog­lalkozott a Mura-vidék hovatartozásának kérdésé­vel — végül az 1922 novemberében)!) megtartott párizsi utólagos határmegállapító tanácskozáson (nem csekély francia segítséggel) az újdonsült délszláv állam politikusainak sikerült kierőszakol­niuk a területnek az első Jugoszláviához történő csatolását. így is a végső határmegállapodásról szó­ló egyezményt csak 1924. július 8-án írhatták alá az érdekelt felek Zágrábban... Az 1921-es népszámlálás ezen a vidéken 14 ezer 429 magyart regisztrált. A két háború közötti délszláv állam kegyetlen, brutálisan kisebbségel­lenes politikája után 1941 tavaszán a többi vissza­tért magyar területhez hasonlóan a Mura-vidék népe is igazi felszabadulásként élte meg az anyaor­szághoz történt visszacsatolást, a kommunista-ti­­tóista második Jugoszlávia 1944-45-ös magyarel­lenes irtóhadjárata pedig, ha a Délvidéknél cseké­lyebb mértékben is, de ezt a területet sem kímélte: ha a bácskai és bánáti tömegmészárlásokhoz ha­sonló kivégzések nem is történtek, a különböző de­portálások és internálások óvatos becslések szerint a helyi lakosság több mint tíz százalékát érintették. Egyedül 1945 júniusában 558 muravidéki lakost — zömükben magyarokat — hurcol el a hírhedt titóista ÁVH, az ekkor még ÓZNA (később UD­­BA) nevet viselő terrorszervezet a hírhedt hresto­­veci győjtőtáborba... (Egyharmaduk 15 évesnél fi­atalabb gyerek, 44 százalékuk nő volt.) A kommunista Jugoszlávia tagköztársaságai közül a magasan legeurópaibb életnívón élő Szlo­vénia volt az, amely elsőként, már a hatvanas években felismerte a kisebbségeket szinte dédel­getőjellegzetesen álságos titói kirakatpolitika va­lódi (következésképpen a látszatokon túlmutató) fontosságát. Nagy szerepet játszott ebben a felis­merésben több tényező is: a délszláv népek között alapvetően más kultúrkörhöz tartozó szlovénság egész habitusa, osztrák-nyugat-európai hagyomá­nyai, katolicizmusa éppúgy, mint a szinte a ma­gyarországi helyzet arányaihoz hasonlítható nagy­ságrendben a határokon kívül élő szlovének (Olasz­ország, Ausztria) léte is. (A szlovén nemzet egyö­töde, kb. 500 ezer ember él a határokon kívül.) A Mura-vidék ekkorra már bizony alig 10 ezer főre olvadt magyarságának sorsa ekkortól kezdett nemcsak példaértékűvé, de viszonylagosan való­ban az egész Kárpát-medencében a legjobbá válni. A folyamat, bátran fogalmazhatunk így, volta­képpen azóta is töretlen; mióta pedig Szlovénia a második Jugoszlávia széthullása után 1992-ben független állammá lett, a mura-vidéki magyarság a szinte teljes elérhető közép-kelet-európai szabad­ság —és a félelmetes ellentmondásnak tűnő, hihe­tetlen mértékű beolvadás sajátságos elegyét mu­tatja. Jelenleg is 28 magyar vagy magyar többségű településen él a hivatalos adatok szerint mintegy 9 ezer főnyi magyar kisebbség. Noha ez a szorosan a szlovén-magyar határ mellett fekvő területsáv országos viszonylatban egyáltalán nem tartozik a fejlett vidékek közé (emiatt már hosszú évek óta igen nagy a munkaerő-elvándorlás Mariborba, Celjébe vagy éppen Ljubljanába — egyedül a fő­városban 1300, zömében Mura-vidéki származású magyar él —, az életfeltételek a jelenlegi magyar­­országiakénál lényegesen jobbak. (A szlovén va­luta, a tolár nagyjából egy az egyben számolható a forinttal: a létminimum 35 ezer tolár körül van, az átlagfizetés 80 ezer körüli.) Ami pedig a kisebb­ségi létfeltételeket illeti: végre hosszú idő után, az elmúlt másfél évtizedben kialakult az a néhány tucatnyi, magasan képzett, a nemzeti eszmekörhöz és vidékéhez egyaránt meghatóan hű értelmiségi­ből álló vezetőgárda, amely büszkén és joggal te­kintheti magát a mura-vidéki magyarság reprezen­tánsának. Az a tény pedig, hogy egy alig tízezres nemzeti közösségnek van érdemi, értékes és aktív értelmisége, szinte minden továbbit meghatároz: a színvonalas, igényes küllemmel-bellemmel meg­jelenő hetilapot, a Népújságot, melynek főszer­kesztője, az alig 40 esztendős költő-újságíró, Ben­ce Lajos a kisebbségi „muszáj-Herkulesek” sorsá­ról beszél, okosan és eltökélten; a két éve létrejött Magyar Nemzetiségi Mővelődési Intézetet, mely­nek igazgatója, a hasonló korú Gönc László a Mura-vidék magyar társadalmának vitán felül leg­­elmélyültebb, legkitűnőbb ismerője; a lendvai ma­gyar nyelvű televíziót, melynek szerkesztője-ve­­zetője a szintén költő-újságíró Szúnyogh Sándor, kinek jelentős része volt a magyar fiatalok ak­tivizálásában. Balaskó József, a Mura-vidéki Magyar Nem­zeti Önigazgatási Közösség vezetője persze társa­ival együtt azt is megfogalmazza, miben és meny­nyire nem is olyan szép ez a mennyasszony (sem): a valóban humánus, toleráns, a kétnyelvűséget, a kisebbségi nyelvet, kultúrát maximálisan tisztelet­ben tartó szlovén nemzetiségi politika gyakran csak igen nehezen és többszörös emberi (korlátolt, rosszhiszemű, ostoba) gyarlóságon keresztül jut­hat el az érvényesülésig. „Amíg egy-egy központi döntés, szabály, rendelet a helyi szintig eljut, máris szólhatunk Ljublanába: bizonyára nem így gon­doltátok. .. Nem egy és nem két esetben a kormány­nak, a kisebbségi hivatalnak kell a segítségünkre jönnie, hogy egy-egy jogszabály, rendelkezés el­érjen a megvalósulásig...” És mindezek mellett még nem is említettük a ta­lán legmegdöbbentőbb tényt: az asszimiláció a mura-vidéki magyarság körében jószerével pél­dátlan. Gönc László így ír erről folyóiratuk, a Mu­ratáj 1992. évi 1-2-es számában: „Felszínre jutott egy mélyebb — negatív — lelki jelenség...: a ki­sebbségi magyarság számára nincs megszabadu­lási lehetőség ezen könyörtelen sorsból. Rádöb­bentünk, hogy élni kell tudni az adott helyzettel, vagy pedig meg kell szűnni... egyre jobban a több­ségi nemzet felé orientálódik a mura-vidéki ma­gyarság... Szinte minden ok-okozati összefüggés az elcsatoláshoz vezethető vissza — tetszik ez va­lakinek vagy sem —, és a kisebbségi sors előállása után kezdődtek meg mindazok a folyamatok, ame­lyek öntudatzavarokhoz, lelki traumához, lét­számfogyásokhoz vezettek. Csak akkor lehet haté­konyabb asszimilációellenes módszereket kita­lálni, ha tudatában vagyunk mindezen folyama­toknak...” Alkotmányos jogok ide, viszonylagos magas életszínvonal oda: a vegyes házasságok fele Szlo­véniában ezen a területen köttetik. A harmadik ge­neráció a háború után már alig vagy legalábbis nem szívesen beszéli magyar anyanyelvét, a nemzeti azonosságtudatot máig rombolja a korábbi „jugo­­szlávizmus” torz és kártékony eszményképe: vég­ső soron mindegy, mi vagyok, magyar-e, szlovén­­e, az érvényesüléshez meg, ugye, nem is vitás, mi­nek kell lennem... Pedig a lehetőségek szinte páratlanok. Azt a domboldalon álló, csinos házat, amit a Népújság szerkesztősége, a magyar rádió és a nemzetiségi művelődési intézet foglal el, megszállták az építő­munkások: már most látszik, egyszerűen gyö­nyörű lesz, ha elkészülnek az átalakítással: már­ványpadló, klubszobák, szép és modem irodák... Mert most minderre van — bőven — pénz. Kap­nak. Az államtól... A közelmúltban korszerűsítet­ték a Népújság előállításának technikáját, önálló könyvkiadás van, évente jelenik meg — igényes kivitelben és tartalommal — a Naptár, a szlovéniai magyarok évkönyve, Kelepelő címmel szlovéniai magyar gyermeklapot is kiadnak, a kisszámú, de annál lelkesebb-eltökéltebb és színvonalasabb magyar író-költőgárda kötetei sorra-rendre napvi­lágot látnak, az anyaországot megszégyenítő kül­lemben... és a sort még jócskán lehetne folytatni. És mégis... vagy: és mégsem. Az ellentmondás szinte feloldhatatlannak látszik. Ennyire szabadon — küzdeni kell a megmaradásért a végeken? Itt — így? Hiszen ezzel összehasonlítva Erdélyben vagy a Felvidéken vagy a Délvidéken... nekünk tényleg Mohács kell? Mura-vidéki véreink legjobbjai csak moso­lyognak. Kicsit talán szomorkásán, de egyáltalán nem lemondóan. Alighanem ismerik — tán a gén: jeikben is érzik—az indiánok sorsának megannyi titkát. És egyikőjük sem mondja, hogy pesszimista lenne. Aligha hiedelemből. így is gondolják. És ha az ember mélyebben a szemükbe néz, sok mindent jobban megért a „magyar” népnév jelentéstartal­mából, mint gondolná. Jog és jogszerűtlenség Justitia regnorum fundamentum (Az igazság az országok talpköve.) A törvényesség, igazságosság és béke meg­személyesítői a mitológiában erkölcsi istenségek­ké, a rend és állam alapjaivá lettek. A római Justi­­tiát, a törvényhozás és igazság istennőjét bekötött szemmel ábrázolták, aki a kezében mérleget tart. A serpenyőkbe a szembenálló felek ügyei, érvei ke­rültek, amelyek a jog révén, a jog érvényre jutása folytán egyenlítődtek ki. A bekötött szemű istennő az igazság láthatatlanságát, láthatatlan szférában való létezését fejezte ki. Azt, hogy soha nem az egyik vagy a másik fél oldalán található, hanem közöttük-felettük, túl azon a látókörön, amelybe a vitázók bepillantani képesek. A per, a vita, az el­mérgesedés mindig abból a korlátból, csőlátásból, rövidlátásból fakad, amely lehatárol bennünket, részrehajlóvá tesz, hogy ne lássuk az egészet, az igazat, a valóságot, a jót. A jognak nincs ellenfogalma, mint a szentnek a profán, a hitnek a kétely, a rendnek a káosz. Szokás együtt emlegetni más fogalmakkal, mint köteles­ség, törvényesség, erkölcsiség, igazság, lelkiisme­reti szabadság és így tovább. De ezek is ritkán osz­latják el a homályt, amely a jogot értetlenségünk folytán övezi. Sem kierőszakolni nem lehet, sem elvenni. A jog soha nem lehet alku tárgya. Akik jussukat „követelik”, hiábavaló módon indulatos­kodnak, mert akkor vesztették el, amikor nem éltek jogaikkal. Nem áll egyenes arányban a kötelesség­gel: attól, hogy valaki a kötelezettségeinek eleget tesz, nem következik, hogy jogait érvényesíti. A jog nem gyökerezik sem a haszonban, sem a hata­lomban, sem az érdekekben. Nem ruházható át, mint például az elsőszülöttségi vagy népfelségjo­ga. Nem adható és nem vehető, mivel nem keres­kedelmi áru. A tulajdonhoz való jog nagymérvű elfajzása esetén az emberek úgy viselkedhetnek, mintha az élet, a szabadság, a kultúra vagy szere­lem áru lehetne. De ehhez igen nagy lelki és szel­lemi sötétségben kell élni. Minthogy a társadalom nem homogén, minden korban élnek is lelki-szel­lemi sötétségben. Paradox módon a jog olykor a jogszerűtlensé­geken keresztül mutatkozik meg. Ez természete­sen nem azt támasztja alá, hogy a cél szentesíti az eszközt, és a besúgás, hazugság, elvtelenség, áru­lás, gyilkosság jogfosztott helyzete átértékelhető lenne. Csak arra utal, hogy a jogérvényesítéshez szükséges erkölcsi érzék híján az érzékeny Justi­­tia-mérleg sem kerülhet egyensúlyba. A jog elválaszthatatlan az igazságosságtól, amely természetesen semmiféle törvénybe nem foglalható, amelynek lényegét nem szabályok be­tartása jelenti, hiszen, mint fentebb említettük, az igazság is a láthatatlan világ része. Nehezen meg­fogható mivolta miatt a jogászok nagy része nem is bajlódik összeegyeztetésükkel, pedig hát: — miféle jog az, amely megveti az igazságos­ságot? — miféle igazságosság az, amely nem bizto­sítja a jogot? Az igazságosságot mindig hiányosnak érez­zük. Hamis érvelés az is, amely az esélyegyenlő­ségről, az is, amelyik az érdemek szerinti kezelés­ről, jutalmazásról épít teóriát. A túl konkrét meg­közelítés bilincsbeveri, a személyfölötti absztrakt megközelítés eltéríti a jog keresőjét. A jog segíti és védi azokat, akik nem tudnak a saját erejükből boldogulni, akik nem tudnak saját erőfeszítéseik révén megszabadulni bajaikól. A jog az ember valódi szükségletének fedezete. A különféle emberek változó szükségletei között mindig éppen azt kell felismerni, amelyik aktuális, és nem „általában” beszélni a születéshez, család­hoz, tanuláshoz, letelepedéshez, lakáshoz, utazás­hoz stb. való jogainkról. A jog abban kell, hogy segítse az egy ént, hogy megtalálj a hely ét az embe­rek között, a közösségben és társadalomban. Hi­szen a jog azt a RENDET képviseli, amely egy közösségen belül az emberi kapcsolatok együtte­sét szabályozza, biztosítván tagjaik személyes jo­gait. A rómaiak óta a jogértelmezés és jogalkalma­zás igen nagy elfajzáson ment keresztül. Atomizá­lódó gondolkodásunk következtében ma már nem biztos, hogy a büntető-, természet-, család-, sze­mélyiség-, nemzetközi-, alkotmány-, egyház-, hadviselési-, kereskedelmi-, tulajdon- és örökösö­dési jog — és folytathatnánk tovább — közös ne­vezőre hozható. Az állam eredetileg morális, történeti és nyelvi hagyományokon kialakult szervezet volt. Egész­séges társadalomban az egyének a közösség támo­gatását kell, hogy élvezzék önmaguk kifejlesztésé­hez, tehetségük gyakorlásához, szabadságban. Jól integrált társadalomban az egyén és közösség kö­zött nincs feszültség, az individuum a társadalom tagja, autonóm és szociális lény. Egyszerre kell szolgálnia az egyén és köz érdekeit. Ezek ugyanis nem lehetnek összeegyeztethetetlenek. Ugyanis miféle „közérdek" teheti lehetővé a hamis bírósági ítéleteket, a kínzóeszközök alkal­mazását, a deportálást, a munkatábort, a kivégzést, a hivatalból és hivatal által elkövetett jogtipráso­­kat? Ha az igazságszolgáltatás elveszett, a nép egé­sze is elvész. Ha a bíró utasítására, személytelenül hozhat ítéleteket, a hivatal pusztulásba sodorja az egész közéletet. A közigazgatás folytonos bűncse­lekménnyé alakul át. A szavak és tettek személyte­lenül, süketnémán működnek, senki nem felelős semmiért. Az egyén az intézményekkel nem tart­hat személyes kapcsolatot, szóhoz sem juthat. A hivatal személytelenül intézi az ügyeket, kartoték­lap és kódszám alapján. A nevelés, a gyógyítás, a születés, az utazás, a művészet személyes történése közigazgatási funk­cióvá válik. A hivatal személytelen mechanizmu­sában a politika is a nép becsapásának gyakorla­tává alakul. A különféle próbálkozások, amelyek a jogot csoportosítani próbálták egyéni és közösségi jog­ra, valamint a jogfilozófia és „jogreform” számta­lan változata sem vitte közelebb az emberiséget a jog lényegéhez. A törvényalkotásra felhatalmazott személyek rendelkezései, előírásai, parancsai sem teremtettek jogbiztonságot. Ha arról szólunk, hogy hazánk jogállam lett, ennek az ellenkezője az igaz, hiszen mindenki tapasztalhatja a jogsze­rűtlenségeket, társadalmuk riasztó kaotikusságát. Nincsenek törvények, amelyek az élet menetét szabályoznák, fenntartanák. Ha a törvény betűjét olykor be is tartatják velünk, a törvény szelleme biztos, hogy nem valósul meg. A jogi csűrés-csa­­varás rengeteg kibúvót ad a teljesítése alól, és nem védi azokat, akik kiszolgáltatottak, akik a kihívá­soknak nem tudnak megfelelni. Egyén és társadalom kapcsolata a rész és egész egyetemes törvényén alapul: a társadalomból senki sem maradhat ki. Mindenkinek helye van, de ha nem tölti be a szerepét, feladatát, az hiányzik az egészből, vagyis addig, illetve többé nem „egész”. Kaotikus társadalomból az emberek tömegével hullanak ki. menekülnek a gazdaságból, közélet­ből, munkából, művészetből, tudományból. A személy megvalósulása nem választható el a másik személytől. Ennek legfontosabb eleme az ÉN-TE VISZONY, a dialogikus egzisztencia, az emberi kapcsolat. A társadalmi tudatot alkotó né­zetek, eszmék, politikai, jogi, esztétikai, etikai el­méletek, filozófiák, vallások igen sok változáson mentek keresztül a kultúrák változásaival karölt­ve. Hasonlatosan a jogélet, jogviszonyok, jogrend módosulásaihoz. Pillanatnyi jogi környezetünk híven tükrözi az egyének erkölcsi érzékének csorbultságát, torzu­lásait. Hiszen a jó és igaz felismerése és alkalma­zása, a szeretet és bölcsesség folytonos gyakorlása nemesíthet meg mindenkit. Saját lelkiismeretünk, erkölcsi érzékünk ítélhet gondolataink, szavaink és tetteink helyes vagy helytelen voltáról. Szabad akaratunk alapján választjuk a megnyugvást és örömet jelentő harmóniát vagy a harcot, lázadást, ellentmondások közötti őrlődést. Igen nagy erő és tudás kell ahhoz, hogy a vi­lágot olyannak fogadjuk el,amilyen és úgy, aho­gyan van, miközben saját magunk tökéletesítésé­vel törődünk. De aki megérti, hogy a jog minden időben, minden emberre, minden korra, minden fajra, minden társadalomra ugyanúgy érvényes, annak számára folyton lobogó életöröm lesz, mint a szikrából kipattant láng, amely önmagától ég tovább. László Ruth .Mi \ % . '■ t. ■ ' Támogassa a Nyugati Magyarságot! Újítsa meg előfizetését, illetve fizessen elő rá! Ajánlja az újságot rokonainak, barátainak! Hirdessen a Nyugati Magyarság hasábjain!

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents